Tempora devota (Átkozott idők)

Ahogy megbeszélték, azonnal az igazgatói irodába sietett.

McGalagony hellyel kínálta és várakozva ránézett.

Röviden beszámolt neki a délutáni látogatás eredményéről. Aztán vett egy nagy levegőt, és bejelentette, hogy Piton megkérdezése nélkül a kastélyba hozta a fiatal Malfoyt.

Phineas Nigellus fölszisszent a keretében. Sosem állhatta a griffendélesek önfejűségét, de Minerva arckifejezése láttán végül nem tett semmilyen megjegyzést.

Hermione habozva nézett az igazgatónőre.

- Ön szerint rosszul tettem?

- Nem hiszem, Hermione – válaszolta az idős boszorkány kis csendet követően. – Egyetértek azzal, hogy Perselus igencsak dühös lesz Önre, viszont így valóban jó esély nyílik rá, hogy idecsalogassa.

- Én is ebben reménykedem, de… tartok tőle, hogy esetleg idejön, ám azonmód fogja is Dracót és ki tudja, hova menekül vele. Végtére is, szörnyű lehet visszatérnie.

- Kétségtelenül nehéz lesz neki. Különösen, hogy nem óhajt nyilvánosan mutatkozni.

- Azért fog tudni a kastélyban észrevétlenül mozogni. Különben is, a Tekergők térképe Harrynél van – mosolyodott el a lány. Nem vette észre, hogy Dumbledore portréja figyelmesen hallgatja a beszélgetést, és erre a mondatra töprengve megvakarja az állát a hosszú szakáll alatt.  - Nem, a lebukása miatt egyáltalán nem aggódom. Sokkal inkább azért, hogy mit kezd majd magával.

- Amíg inkognitóban marad, nem tehetek semmit. De ha hivatalosan is visszatér egyszer, azonnal megkapja az igazgatóhelyettesi posztot. És természetesen visszaveheti a Mardekár-ház vezetését, ha úgy kívánja. Lumpsluck kolléga amúgy is csak szívességből látja el ezt a feladatot. Már a harcok után vissza akart vonulni, kizárólag Albus és az én kérésem marasztalta itt.

- Értem. De azt hiszem, egyelőre a professzor a legkevésbé sem akarja a helyzetet nyilvánosságra hozni. Tartok tőle, hogy mihelyst előkerül, leszedi a fejem.

- Ne aggódjon, kedvesem. Tudja, mit? Amint érintkezésbe lép Perselussal, küldje el nekem a patrónusát, üzenet nélkül, és máris odamegyek, hogy magam is jelen legyek, ha esetleg a kolléga, khm, elragadtatná magát.

- Köszönöm – hálálkodott Hermione kissé megnyugodva. Kisvártatva nyugodalmas jó éjszakát kívánt, majd távozott.

Miután a szobájába ment, még jócskán azon töprengett, vajon csakugyan helyesen cselekedett-e.

Végül meggyőzte magát, hogy így legalább Malfoy felépüléséért minden tőle telhetőt elkövethet.

Ezzel a gondolattal zárta a napot.

Ehhez képest a szomszédos szobában, az este történtek után két nappal egy roppant ingerült Perselus Pitonnal állt szemben, aki nem fogta vissza magát sem a stílus, sem a hangerő tekintetében.

Draco nem volt jelen.

Egyszóval Piton zavartalanul ordított.

Velős mondatszerkesztésében tág teret követeltek az „öntörvényű, pimasz griffendéles nyegleséget” méltató jelzős szerkezetek, meg a „remélem, most büszke magára” csattanójú kirohanások.

Hermione ugyan néhány percen át tárgyilagosan és keményen visszavágott a dühös alaknak, ám ekkor valami nagyon furcsa történt.

A magas férfi fenyegetően közelebb lépett, nem túl kíméletesen megragadta a karját és egészen közel húzta magához.

Hidegségnek nyoma sem volt.

Éppen ellenkezőleg.

Az átható tekinteten túl Piton egész lényéből sütött a hév.

A szorítás nem engedett, pedig a tanár álla már Hermione haját súrolta. A keskeny, csontos kezek a derekára csúsztak.

Megremegett, bár már nem a félelemtől. Hanem… nem is tudta, mitől.

Csak állt ebben a teljesen lehetetlen helyzetben, a szorítóból lassan ölelővé szelídült karok közt, leengedett kézzel, reszkető lábakkal, némán. Tiltakozni akart, de minden gondolat benne rekedt.

- Mit csináljak most magával, Granger? – suttogta Piton egyik pillanatról a másikra egészen megváltozott hangon. Nem volt szenvtelen, sem gúnyos, csak egy kicsit rekedt.

Fakó arca most más színt öltött, fekete tincsei simogatóan hullottak a nő nyakába, ahogy lehajolt.

Már olyan közel járt hozzá, hogy érezte, a férfi szíve mennyivel hevesebben dörömböl a mellkasában a normálisnál.

„Meg akar csókolni?!” – üvöltött az utolsó pillanatban a kissé bizonytalan felismerés a lány gyomrából.

Mégsem lökte el őt…

Zaklatottan felült.

A szíve iszonyúan kalapált, minden izma lüktetett, pizsamája úszott a verejtékben.

A saját ágyában volt, a saját szobájában.

Egyedül.

Még épphogy csak pirkadt.

„Mi volt ez?” – kérdezte magától összezavarodva.

„Hermione, higgadj le! Irány a fürdő, friss, hideg víz, külsőleg és belsőleg is, aztán visszabújsz és még alszol egy verset. Az utóbbi napokban totál kimerültél.  

Már jó régóta egyedül vagy, biztos az ment az agyadra.

Na, indíts!

Mellesleg az is érthető, hogy a tegnapi kis trükk után tartasz Pitontól. Minden józan ember tartana a te helyedben.”

Kösz.

Most tényleg sokkal jobb.

Mégis kikászálódott az ágyból, megmosdott, ivott egy pohár vizet és visszafeküdt, egy jó darabig mégsem tudott újból elaludni.

„Ez az egész teljesen hétköznapi okokra vezethető vissza. Igen, néhány pszichológia könyvben biztos meg is találnád a magyarázatot. Különben is – győzködte önmagát (meg a hangot) századszor -, már tisztáztad vele, hogy immár kollégák vagytok. Most akkor félsz tőle, vagy nem félsz tőle?”

Nem, nem fél. De attól tényleg szorong, mi lesz, ha a férfi visszatér a Szellemszállásra, és Dracónak csak hűlt helyét találja.

Gondolatai a fentiek után érthetetlen módon minduntalan visszakanyarodtak az utolsó pillanatokhoz.

Igen, nagyon sajnálja a zord külsejű és viselkedésű egykori tanárt, de… Hogy ő és Perselus?

Vagyis Piton?!

Ekkora képtelenségeket nem szokott álmodni!

Már csak azért is totális ostobaság, mert a fél világ értesülhetett róla, hogy Perselus Piton számára csak egyetlen nő létezett.

Minden józan megfontolás ellenére, szinte a levegőben érezte a férfi jelenlétét.

Ennyire nem lehet magányos! Vagy mégis?

Nem tudott napirendre térni a dolog felett.

Vajon mit szólnának a barátai, na jó, csak Ginny, ha ezt elmesélné neki?

Jobb nem belegondolni. Ginny megcsóválná a fejét és a következő hetekben sürgősen bemutatná vagy tíz ismerősüknek. Akik véletlenül mind nőtlen, huszonöt és harminc közti varázslók lennének, akik ezt meg ezt a mágusakadémiát végezték ilyen és ilyen eredménnyel.

Csak ezt ne!

Még szerencse, hogy a szülei muglik, diplomások, és egyelőre nem nyaggatják azzal, hogy mikor lesz már… végre valami.

Viszont itt a varázslók közt már nem olyan rózsás a helyzet.

Ott volt példának okáért a tavalyi Emléknap, amin csaknem az összes volt évfolyamtársa részt vett. A mai napig nem felejtette el Lavender lesajnáló és kárörvendő mosolyát, amikor érdeklődött, hogy vajon valami nagyhal akadt-e nála horogra, amikor olyan „látványosan kitessékelte” Ront az életéből.

A jobbik – vagy rosszabbik - eset Mrs. Weasley volt, aki, miután hónapok alatt beletörődött, hogy Roncimoncinak más lány után kell néznie, próbálta őt ellátni tanácsokkal majdani párkapcsolataira nézve. A végtelen jó szándék ellenére Hermione terhesnek érezte ezt a gondoskodást. Többek közt azért, mert nem tudott válaszolni arra a kérdésre, mit – pontosabban kit – szeretne magának.

Igazán szerette Mollyt, de ez sok volt neki.

Miért foglalkozik időről időre mindenki az ő nem létező szerelmi életével?

Egyszer még Tonks is megpróbált vele ilyesmiről beszélgetni, amikor a kicsi hagyta szóhoz jutni.

Tényleg. Tonks most talán megértené, hiszen az ő választása igazán nem mondható szokványosnak.

És Remus is lényegesen idősebb, mint Dora.

Is? Miért is?

Hiszen neki nincsenek szóba jöhető férfi ismerősei!

Ginnynek tulajdonképpen igaza volt. A Roxfort nem egy kimondott társkereső klub.

Nem mintha ő gőzerővel társat akart volna keresni…

A legjobb indulattal sem lehetett állítani, hogy Hermione Granger ezután könnyedén tovább aludt és hosszan pihent. Talán két-három órát alhatott még, amikor a megszokás felébresztette. Egy órabűbáj pedig végképp meggyőzte, ideje felkelni.

A napi rutin kicsit kizökkentette a töprengésből, hogy vajon mi lesz, ha szembe kell néznie Pitonnal.

Reggeli után több órát töltött a könyvtárban. A következő óráihoz gyűjtött anyagokat, óravázlatokat készített, illusztrációkat sokszorosított egy roppant hasznos bűbáj segítségével.

Mire mindezzel végzett, csaknem ebédidő volt.

Úgy gondolta, már ideje megnéznie, hogy van a fiú.

Draco ébren volt, az ablakon át figyelte a kastély környékét.

- Szia, hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen.

- Szia. Köszi. Úgy igazából nem fáj semmim, csak olyan vacakul vagyok.

- Mit láttál kint?

- Semmi különöset. De még sosem laktam a Roxfortban ilyen magasan, nézelődtem kicsit. Tulajdonképpen nagyon szép ez a hely. Valahogy erre még sose gondoltam.

Hermione elmosolyodott. A hatalmas épület szürkén magasodott a fehér dombok és a hóval lepett park fölé. A vadőrlak kéménye vidáman füstölt.

Talán két-háromszáz méterrel mögötte állt egy újabb keletű, durván faragott kövekből összerótt építmény, mely egy kunyhó és egy kőrakás közti állapotot mutatott. Gróp „háza”.

Igen, ez a hely tényleg mind közt a legkedvesebb neki is.

- Elmegyek ebédelni. Hozok neked is, jó? Ma már csak estefelé kell dolgozatokat javítanom – Malfoy elfintorodott -, szóval délután ráérek. Ha van kedved beszélgetni…

- Persze, örülök, ha visszajössz – szakította félbe a fiú. Egészen őszintének tűnt.

- Akkor megyek is. Egy órán belül itt vagyok.

Lement a Nagyterembe és kényelmesen megebédelt. Igyekezett természetesen viselkedni, úgy vélte, jó lenne a kollégákkal a tegnapi értekezleten történteket hamar elfeledtetni.

Beszédbe elegyedett Flitwick professzorral.

A semleges, a tanítványokra vonatkozó kérdések után óvatosan szóba hozta a régi eredetű rontásokat, védő bűbájokat.

Próbálta észrevétlenül megközelíteni a Feltámasztás Kövét övező legendákat.

Flitwick szerencsére készséges és teljesen gyanútlan partnernek bizonyult, de sajnos az ő ismeretei sem voltak sokkal pontosabbak, mint azok a homályos utalások, amiket Harryékkel tanulmányozott annak idején, és olyan sok kétséget ébresztettek benne.

Mindössze annyit sikerült megtudnia, hogy a könyvtár zárolt részében két kötet foglalkozik a Peverell fivérekkel és a Kővel, az egyik körülbelül kétszáz éves, a másik valószínűleg a késő középkorból származó mendemondákat tartalmazza.

Ezen már el lehet indulni.

A tanárok ugyanazt az ételt fogyasztották mindig, mint a diákság, a különbség mindössze annyi volt, hogy nagyobb adagokat kaptak. Hermione törte a fejét, hogyan lehetne a legkevésbé feltűnően ennivalót juttatni „vendégének”. Naponta többször mégsem mehet a konyhára. A mentő ötlet végül asztalszomszédjától érkezett.

- Mit gondol, Hermione - hajolt oda hozzá a bűbájtan professzora – Hagridnak elég a Triplázó bűbájjal kezelt adag?

- Nem vagyok benne egészen biztos – hunyorított vissza vigyorogva.

Megvan a megoldás! Szépen nonverbálisan megnöveli az adagot, a fölösleget összezsugorítja és egy dobozkában a táskájába rejti. Ma este neki is áll megtanulni ezt a bűbájt.

Még jó, hogy tanárként is megőrizte régi, méretes válltáskáját, és azzal járkál az iskolában.

Fél óra múlva kopogtatott a szomszéd szoba ajtaján. Az egyelőre még a manóktól hozott ételt letette az asztalra.

A fiú ágyban volt, de nem aludt.

Letelepedett mellé az egyik székbe, és várakozva ránézett.

- Draco – kezdte bizonytalanul – tudom, hogy nem én vagyok a legalkalmasabb személy erre, de ha… ha van bármi, amit nem tudsz megbeszélni a professzorral, vagy valami…

- Jól gondolod – nézett rá a srác komoran. – Perselussal nem egyszerű beszélgetni. Gondoskodik rólam, felkarolt, ha úgy tetszik, de különben olyan, mint volt. Távolságtartó és alapvetően szívesen van egyedül.

- Hogy talált rád? – tette fel a kérdést kicsit félve, hogy Malfoy kapásból elküldi a fenébe. - Senki nem tudott rólad semmit, pedig a Minisztérium is kerestetett.

- Az Abszol úton bóklásztam, és őt speciel nem tudtam megtéveszteni az álcámmal – közölte a fiú tömören, de egyáltalán nem ellenségesen. 

- Annyi éven át kémkedett, meglepődtél?

- Nem. De nem voltam túlságosan feldobva. Akárhogy is történt, neki köszönhetem, hogy még élek.

- Ha nem akarod, ne beszélj róla, de ha úgy érzed, jót tenne, szívesen meghallgatom, hogyan betegedtél meg.

A szobát megülte a súlyos csönd. Hermione percek múlva nézett föl.

A beteg fiú sápadtan, pengevékonyra szorított szájjal bámult maga elé.

- Ne haragudj. Nem lett volna szabad – nézett rá bocsánatkérően.

- Nem baj – nyögte ki a másik. Vett egy nagy levegőt. – Előbb-utóbb túl kell esni rajta. Tudod, a csata után apám biztonságosabbnak vélte, ha elmegyünk az országból, és sehol nem fedjük fel a kilétünket. Nem harcoltak a roxfortosok ellen. Ráadásul mindenki tudta, hogy túl sok érdekfeszítő sztorit mesélhetnének az auroroknak. Két ok, amiért a szabadon maradt bajtársai elől akart elsősorban eltűnni. Először Man szigetére mentünk, aztán Belgiumba, végül Franciaországba. A birtokról csak kevés, könnyen zsugorítható értéket vittünk magunkkal. Képzelheted, a családi vagyon töredéke milyen szerény körülményeket tett lehetővé – arcán egy pillanatra átsuhant az iskolás Malfoyra oly jellemző lekicsinylő kifejezés.

- Apám nehezen viselte a „szégyenletesen kisstílű” életvitelt, anyámat főleg a bezártság és az állandó útonlét érzése készítette ki – folytatta kis szünet után. - Az utolsó társas hoppanálásunk félresikerült. Anyával ketten érkeztünk egy eldugott városkába, apámat nem találtuk. Ez tavaly ősz vége felé történt. Azóta sem tudtunk meg róla semmit. Útját állták, még mielőtt elrugaszkodott volna, vagy menet közben eltérítették valamilyen erős varázslattal, nem tudom – mondta fáradtan. – Mivel a még megmaradt értékeket elővigyázatosságból háromfelé osztottuk, egy darabig nem nélkülöztünk. Legalábbis nem jobban, mint a szökés óta eltelt időben. Anya idegeit kikezdte, hogy apáról nem tudunk semmit, talán meg is halt. Hiába vigasztaltam, egyre soványabb és egyre ziláltabb lett – szavai kongtak a süket csöndben.

Hermione megrendülten figyelt. A mellette ülő sápadt fiatalember olyan volt, mint egy bujdosásból hazatérő mugli katona. Túlságosan felnőtt, túlságosan rezignált.

- Egy teljesen átlagos házban húzódtunk meg, és próbáltunk valamit megtudni az otthoni helyzetről, meg apámról. A Prófétát nem mertük megrendelni, hátha az aurorok figyelik a külföldre irányuló előfizetéseket, így főként a Magifrance adásaiból igyekeztünk kihámozni valamit. Nem viszik túlzásba a nemzetközi mágikus tudósításokat – tette hozzá bosszúsan. – Már öt hónapja voltunk kettesben, és apáról még mindig semmi hír. A pénzzé tehető értékeink elfogyóban voltak, pedig az utolsó hetekben nagyon takarékoskodtunk.

Szereztem egy egyszerű felszerelést, alapvető hozzávalókat, és sebhegesztőt, Pótcsont Rapidot, csontforrasztót, és hasonló egyszerű főzeteket és kenőcsöket készítettem a szomszéd nagyvárosban lévő varázslópatikának. Most jól jött, hogy Perselus tantárgyához nem voltam tökhülye. A befolyt összegből igyekeztünk megtakarítani. Számoltunk vele, hogy a hazajutás nem lesz diadalmenet.

Egy-két percre elhallgatott.

Aztán mélyet sóhajtott.

- Egy este három halálfaló rontott be a házba. Kettőt felismertem közülük, az egyik Nott családjába tartozott, a másik Crak nagybátyja volt. Nem hitték el, hogy apám nincs a házban, és mi sem tudjuk, hol lehet.

Védekeztünk. Azok hárman viszont erősek voltak, jól tápláltak és elszántak.

Anya pálcája eltört. Lefegyvereztem és megkötöztem az egyiket, kivédtem egy Cruciot, de közben a harmadik újból anyára támadt.

Engem elkábítottak, még láttam egy zöld fényt…

A keskeny arcon hosszú könnypatakok csorogtak. A fiatal férfi elfordult.  Hermione tapintatosan hallgatott.

- Amikor magamhoz tértem, ott feküdtem a kopott padlón, anyától pár méterre. Olyan szelíd volt, olyan csendes – suttogta zihálva.

- Eltemettem a közeli erdőben. Összeszedtem a laboreszközeimet, a megmaradt kevés cuccommal együtt beraktam az egyik ládába, lekicsinyítettem az egészet és elmenekültem. Egy darabig ide-oda hoppanáltam az országban. Gondoltam, ha üldöznek, így talán sikerül leráznom őket. Szerencsém volt - folytatta keserűen. – Több, mint egy hónapomba került Angliába jutni. Egyre gyengébb lettem, gyakran volt lázam. Nem ismerem az átkot, amit rám küldtek. Nem emlékszem rá…

Hazamentem, de csak annyi időre, amíg megbizonyosodtam róla, apám nem járt otthon. A házunkat üresen, többé-kevésbé kifosztva találtam. Magammal vittem néhány jól elrejtett apróságot, egy-két kelyhet, ékszert, könyvet. És egy képet…

Minden értéket pénzzé tettem és Londonba mentem. Elváltoztattam a külsőmet, álnéven bevettem magam a Foltozott Üstbe, aztán az újságokból próbáltam tájékozódni. Néhány nap alatt kiderítettem, hogy apámról nem tudnak, de azok az országban maradt halálfalók, akiktől okkal félhetek, már az Azkabanban ülnek. Anyám gyilkosai viszont szabadok!! – hangja megtelt vad gyűlölettel. - Világossá vált számomra, hogy apa is börtönbe kerülne, ha hazatérne, de legalább jelentős enyhítést és rövid büntetést kapna.

Épp egy hírszerző körúton jártam, amikor Perselus megtalált. Ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjünk tovább. Magunk se tudtuk, hova. Egy ideig a Fonó sor környékén bujkáltunk, onnan csempésztük ki a gyógyfőzetekhez valókat, amiket az ottani eszközökkel készített el, hónapokra való adagot. Egy nap azzal jött vissza közeli búvóhelyünkre, hogy két csuklyás alakot látott néhány utcányira, nem biztonságos maradni. Így kötöttünk ki Roxmortsban, és már legalább két hónapja itt vagyunk – fejezte be a szomorú történetet.

A fiatal nő döbbenten hallgatott. Ugyan, mit használna bármilyen nyugtató szöveg? Szegény, tényleg nincs senkije, csak Pe… Piton.

- Hogy jössz ki a professzorral? – kérdezte végül.

- Megtanultuk jól elviselni egymást – válaszolta a fiú komolyan. – Ugyanúgy rá voltam utalva, ahogy most rád. Egyáltalán nem kedves hozzám, de a hálám ettől mit sem csökken. Mindent elkövetett értem, ami emberileg és mágikusan lehetséges.

- Örülök, hogy talált valamit, amiért érdemes élnie – motyogta a lány félig magának. Észre sem vette, Malfoy milyen meglepetten kapja fel a fejét.

- És most, mihez kezdesz a múltammal, Granger? – kérdezte később enyhe öngúnnyal.

- Semmihez, Draco. Talpra fogsz állni. Bízz bennünk, rendben?

- Igenis, nővérke – mosolyodott el fáradtan. – Nem haragszol, ha most alszom egyet?

- Dehogy, pihenj csak. Én elmegyek a Szellemszállásra, hátha visszaérkezett már.

- Majd lélekben erősítelek – a kaján fintor egészen olyan volt, mint a régi Draco Malfoy.

- Kösz. Legfeljebb leátkozza a fejemről a hajamat.

- Még marad elég úgy is, ne izgulj. Na, menj már!

A szürkületben a már kitaposott ösvényen hamar odaért a romos épülethez. Izgatott volt. Fogalma sem volt, mi fog történni, de semmi jóra nem számított.

Szuszogva kimászott a padlóba vájt likon, és… És a viskó üres volt.

A kerek asztalról viszont eltűnt a teáskanna! Végighúzta a helyén a pálcáját, mire az asztallapon szálkás betűk rajzolódtak ki. Ezt az írást mindenki ismerte, aki csak egyszer is kapott osztályzatot bájitaltanból.

A szöveg rövid volt: „Egy üres kannából kitűnő zsupszkulcsot lehet készíteni. A tea iható volt. Ne aggódjon. Piton”

Hermione nagyon gyorsan leült. Szórakozik vele? A stílus erre utalt.

Másrészt, utasítás ide vagy oda, igenis aggódott.

Ne!

Nem akarja, hogy megint eltűnjön!

Ebben a két napban olyan boldog volt, hogy megtalálta!

Indulatai hevessége gondolkodóba ejtette. Miért, most, hogy tudja, hogy életben van, nem mindegy, merre jár Piton?

Nem – ismerte be némán.

Fogalma sem volt, mi miatt, de szíve fájón összeszorult a gondolatra, hogy mi lesz, ha soha többé nem hallanak róla.

Hova mehetett? Hol keresse?

Előző←…….→Következő