Postero die (Másnap)

Szikrázó, a vastag havon szánkázó kékes csillogású fehér fénysávokkal köszöntött be a reggel.

Perselus Piton egy ideje már ébren, bár közel sem kipihenten ült a kanapé egyik felén.

Pontosabban a legszélén, ugyanis cseppet sem szívesen látott vendégük hajnalra lecsúszott a támláról és álmában önkéntelenül úgy helyezkedett el, hogy immár a terület kétharmadát elfoglalta.

A varázsló tehát a támlához tapadva, bosszúsan várta, hogy a hétalvó végre felébredjen, és ő is fölkelhessen.

Jelenleg erre feltűnés nélkül nem volt módja, mivel Granger nemcsak elfeküdt a rendelkezésére álló helyen, hanem ki is nyújtózott és oldalra fordult. Ilyenformán az egyik lábfeje az utóbbi órákban már a férfi combján átvetve nyugodott.

A lány feje az egyik karján, a másik kezét maga mellé húzta.

Mélyen aludt.

Piton időről időre ránézett, vajon meddig alszik még. Már kezdett teljesen elzsibbadni moccanatlan ültében. Eltöprengett, hogyhogy ilyen alvóka mellett Granger soha nem késett el az órákról.

Nem tudhatta, hogy Hermione már előző éjszaka sem aludt valami sokat.

A sokadik pillantásnál feltűnt neki, a fiatal nő megint mosolyog. Hasonlóan ahhoz, ahogy elalvás előtt.

Valamivel alaposabban szemügyre vette.

A fekvésben összegubancolódott haj lényegesen jobban emlékeztetett a hajdani stréber diákra, mint az előző este lefülelt öntudatos tanerő.

Az egykori halálfaló rideg tárgyilagossággal állapította meg, hogy Hermione Granger – nem igazán szép.

Kétségtelenül előnyösen változott a külseje, de nem lett feltűnően vonzó, és mind a babaarcú szépségek kislányos bája, mind a kihívó boszorkányok fullasztó látványossága hiányzott belőle.

Volt ellenben valami meleg sugárzása, ami meglehetősen érthetetlenné tette.

Mit is mondott Draco? „Jó nő”? Honnan vesz a fiú ilyen szövegeket?

Vajon miről álmodhat? Mitől ilyen derűs az arca?

A fekete szempár összeszűkült.

„Ugyan, miért ne lehetne? A tanulási kényszerén kívül a griffendéles az egyik legkiegyensúlyozottabb ember, akit ismertél, nem?

Mindig is kibírhatatlanul összeszedett benyomást keltett. Ráadásul úgy hírlik, stabil családja van, még ha muglik is.

Rendezett, értelmes, céljai vannak.

Fiatal, egészséges, tehetséges.

És kedves.”

Mi?! Granger? Kedves? Az teljességgel kizárt!

„De bizony, Perselus. Nem lehet nem észrevenned, hogy a nő, akinek a lába épp az öledben hever, sokkal kedvesebb lett, mint a gyerek, aki annak idején a saját házában sem volt túlságosan népszerű.”

A férfi összeszorított szájjal, megfeszített izmokkal préselte magát a karfához.

Bármennyire váratlanul érte a látogatás, a volt griffendéles rendhagyó viselkedése, és bármennyi kellemetlen, vagy iszonytató emléke támadott agyára újra és újra ezen a helyen, pillanatnyilag nem tudott elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy egy fiatal nő melegíti. Összes szokásos önfegyelme sem volt elég, hogy teste ösztönös reakcióit elnyomja.

Düh, fájdalom és megalázottság keveredett benne. Megverte a sors ezzel az átkozott temperamentummal, ha már nem adott hozzá vonzerőt is! Még egy ilyen helyzet is kifog rajta, mint ez az álomszuszék… iskolaelső. 

Hermione ajkán még mindig ott játszott a finom, öntudatlan mosoly.

Tényleg. Miről álmodhat?

„Bizonyára valami boldog emlékről. Veled ellentétben” – súgta végtelen keserűséggel a belső hang. – „Hiszen a te álmaid mind véresek, komorak, halálosak. Ma éjjel ugyanúgy, mint az elmúlt két évtizedben mindig. Hogy is álmodhattál volna mással, mint Lilyvel? Hogy is ébredhetnél kevesebb sóvárgással, mint annyi éven át bármely másik reggelen?”

Lily…

A szokottnál mostanában kevésbé sárgásfehér arc elsápadt.

Minden éles volt, mintha nem húsz-harminc éves képkockák peregtek volna elkínzott agyában, hanem tegnapelőtti történetek.

Éjjelenként a rég halott, rég másé lett Lily szólította, abból a másik világból.

Éjjelenként Lily már nem haragudott azért az ostoba, végzetes, indulatból odavetett szóért.

Álmában a kedves árny halkan, szelíden szólt hozzá, mint kislány korában. Telve volt hálával, amiért éveken át a fiát őrizte.

Mégis keservesek voltak ezek az álmok, és még keservesebb volt minden ébredés.

Semmi nem változott.

Lily a halálban is James Potteré maradt, neki nem hagyva mást, mint a síron túli hálát, és a halhatatlan barátságról szőtt gyermekkori ábrándokat. Az emlékeket, amelyeket másfél évvel ezelőtt ugyanezen a helyen Potterre bízott.

Miért nem volt képes soha élőszóval megmondani neki? Miért?!

Mit tudott az a szájhős Potter, amit ő nem?

Perselus Piton ekkor persze már régesrég sejtette, vagy tudta a választ a fenti kérdésekre, és jellemző türelmetlenséggel igyekezett a témától szabadulni, hiszen semmi értelme nem volt már ezen törni a fejét.

Potter jóképű volt, könnyed és jókedvű, ő pedig egyik sem.

Potter tudott egy lány kedvében járni, ő nem.

Potternek versengő, élcelődő kihívás és bizonyára hangulatos udvarlás volt a szerelem, neki gyötrelmes, emésztő vágyakozás.

A középkor elején járó férfi eszével már tudta, amit húsz évesen még nem, hogy a legtöbb fiatal lányt nem lenyűgözi, hanem megrémíti a tomboló szenvedély. Talán nem is készek rá. És nem is veszik észre. Ahogy Ő sem vette észre…

Lily szemében nem volt akkor késő este más, csak az elárult barátság haragja, és a sötét oldal iránti mélységes megvetése.

Ez utóbbiban igaza volt…

Mi értelme annak, hogy most itt ül elgémberedett tagokkal egy másik nő mellett, aki visszaadta az életét?

Ugyanazok a soha nem alvó kísértetek…

Irigyelte a mellette fekvő boszorkányt az álmaiért. Vagy inkább a reményeiért?

Hermione Granger nem volt egyedül.

A tóparton sétáltak. Hűvös pára terjengett a fák közt. A sűrű rekettyésben, ami eltakarta előlük a kastélyt és Hagrid kunyhóját, apró erdei állatok ébredezve motoszkáltak.

Az épp csak felkelő nap keskeny, sárgásnarancs fényben égő csíkokat rajzolt a fatörzsekre és a lábuk alatt kanyargó, alig járt ösvényekre.

A tavasz csilingelő derűje érződött körülöttük mindenhol.

Átlépett egy lehullott, göcsörtös faágat. Hallotta, hogy a másik néhány lépésnyi távolságban követi,

Még baktatott pár métert, mire a férfi utolérte.

Végre fölemelte rá a tekintetét.

A csuklyás köpenyt viselő, magas varázsló várakozva fordult szembe vele az apró tisztáson. A soha nem észlelt forrósággal csillogó szembogarakban látta tükröződni a narancsszínű korongot, aztán önmagát. A férfi csak nézte. Apró ráncok futottak a szeme sarkából a halántéka felé, a szája szélétől a járomcsontnak.

Szíve hevesebben vert a gondolatra, hogy a férfi rá mosolyog. Miatta olyan vidámak a kedves szarkalábak.

Csak nézte megbűvölten a csuklya árnyékával eltakart arcú, fekete szemű férfit. Egyszerre sovány karok fonódtak a derekára, a fekete kövek borzongatón közeledtek.

Az ölelésbe simulva úgy érezte, a szemek bársonyos feketéje a körbeburkoló, fojtogatóan megható, feltétlen melegségű szerelem színe.

Rekedt, szaggatott köhögés hallatszott.

Hermione szeme kinyílt.

Talpával valami meleget érzett. A karja és a nyaka elgémberedett.

A feje fölött a repedezett, szürkésbarna födémdeszkákról lógó pókhálók lengedeztek. 

Keze a durva anyagú takaró szélét tapintotta.

Milyen vonzó volt az a tekintet!

„De csak egy álom volt. Most viszont ébren vagy. Valami fölébresztett.”

Lassan összeállt a helyzet.

Kanapé.

Szellemszállás.

Éjjeli beszélgetés.  

Hóvihar.

Piton.

Malfoy.

Fölhajtotta a takarót, komótosan ülő helyzetbe tornázta magát, és a következő pillanatban egy megdermedt szurokhoz hasonló szempárral találkozott a pillantása. Vajon mióta figyelheti? És mire gondolhat?

Az imént álmodott kép hangtalanul töredezett szét.

Ugyanebben a percben tudatosult benne, hogy alvás közben a lábát kidughatta a pokróc alól.

Mérhetetlen döbbenettel és nehezen leküzdhető zavarral vette tudomásul, hogy a melegség, amit érzékelt, szorosan Pitonhoz tartozik. Pánikszerűen fordította a fejét a baldachinos ágy felé, mintha Draco lenne a legelső gondolata.

„Ez nagyon kínos. Fordulj már meg, és tégy úgy, mint aki a gyűrődéseket akarja kisimítani a köpenyén!”

Piton határozottan megkönnyebbült, amikor Granger végre lehetővé tette, hogy akadálytalanul fölkelhessen.

Ennek ellenére rövid ideig még ülve maradt, és kifejezéstelen arccal, ám ugyancsak értetlenül figyelte „hálótársa” tétovaságát.

Szégyenkezik? De hát miért?

Na persze, a kisasszony nyilván utál kócosan és ruhástól ébredni.

A maga részéről volt már ezen a helyen sokkal kilátástalanabb társaságban is. Szeme tágra nyílt az emlék iszonyatától.

A fiatal nő ösztönösen azonnal felé fordult és félénken elmosolyodott.

- Jó reggelt! – próbált valamilyen biztatóan udvarias, semleges beszélgetést kezdeményezni, de ez nem igazán sikerült neki. Egyrészt, mert érezte volt tanára utolsó gondolatának sötét, nyirkos hidegét, másrészt, mert hangját akaratlanul átitatta az álombeli férfi közelében érzett elfogódottság.

- Jrglt – mormolta a férfi szájzugból. Ezt tekintélyes jóindulattal akár köszönésnek is lehetett venni. Fölkelt, egy pálcasuhintással eltüntette a takarókat, majd összefont karral megállt a boszorkánnyal szemben, és némi türelmetlenséggel nézett le rá.

- Bizonyára hozzám hasonlóan örömére szolgál, hogy a vihar elvonult, és további idő elvesztegetése nélkül visszatérhet az iskolába.

- Bizonyára - hagyta rá a lány még ébredezőben, de mire leesett neki, miről van szó, már csöndesen forrt benne az indulat. Úgy döntött, nem hagyja annyiban. Szenvtelenül legyintett egyet a pálcájával és visszakérdezett. – Cukorral, tejjel, vagy üresen kéri?

- Mi? – értetlenkedett a másik, bár felsőbbségéből nem zökkent ki teljesen.

- A teát – magyarázta olyan türelmesen, mintha egy különösen gyenge képességű elsőéveshez beszélne. Közben a rozoga asztalon megjelenő csészék és a gőzölgő, egyszerű kanna felé intett.

Piton arca vészjósló kifejezést öltött.

- Nem gondolta komolyan, hogy kedélyesen piknikezni fog itt?! – mutatott körbe széles karlendítéssel a siralmas helyiségben.

- Felőlem tekintse kollegiális eszmecserének, Professzor, de ugye Ön sem gondolta komolyan, hogy hagyom magukat meleg innivaló nélkül, amikor nappal nyilvánvalóan nem fognak fűteni? – válaszolt újabb kérdéssel.

- Rendben – fújt egyet a férfi a Draconak szánt erősebb gyógyfőzetek alapanyag beszerzésére gondolva. – Mi van a kannában?

- Natúr Assam tea. Se bergamott, se narancsvirág, se jázmin.

- Hm. Egész tűrhető az ízlése, G… kollegina.

- Köszönöm – Hermione kis diadalittas mosollyal belebújt a cipőjébe, rendes hurkot kötött rá és fölkelt.

Kivette a tegnapi hajcsatot és megrázta, majd ujjaival próbálta kifésülni rakoncátlan tincseit. Mérsékelt sikerrel. Vállat vont, előre hajtotta a fejét, aztán alaposan megmozgatta a fürtöket, végül hátracsapta a hajtömeget, visszarakta a csatot, és kétoldalt kihúzott egy-egy tincset. A piperét a maga részéről elintézettnek tekintve letelepedett az asztalhoz és két csészébe is töltött, az egyiket Piton felé nyújtotta. A magáéba egy kevés cukrot ejtett, és a kiöntőből hozzá adott némi tejet.

A férfi elhűlve ereszkedett le a kandalló mellől odahúzott ingatag székbe, miközben a volt eminens serénykedését figyelte. A forró, kesernyés ital viszont tagadhatatlanul jólesett neki.

- Miss Granger – törte meg a csendet, miután az utolsó kortyot is kiitta a csészéből -, volna az Ön számára egy feladat.

Hermione megcsóválta a fejét. Mintha már szóvá tette volna, hogy nem taknyos kölyök, aki ugrik az utasításokra. Mindazonáltal nem szólt közbe.

- Draconak speciális italokat kellene adnom, amihez szükségem lenne nagyon kevés unikornisszarv őrleményre, szárított kakukkfűre, topolyakéregre, csipkelepke-váladékra, és ami a fő, kellene legalább egy fiola főnixkönny eszencia. Ezeket nem tudom beszerezni, mert ahhoz…

- Mert ahhoz fel kellene fednie az inkognitóját – fejezte be a boszorkány a mondatot.

- Arra gondoltam, ha már Potterrel megdézsmálták a készleteket diákkorukban is, ez feltehetően most sem okozna gondot.

- Ezt most bóknak, vagy sértésnek tekintsem? – nézett rá a nő kíváncsian.

- Lényegtelen – morogta Piton. – Az elkészítés nem probléma, Dracónak van egy kezdetleges felszerelése az összezsugorított csomagjában.

- És arra nem gondolt, hogy Poppy is segíthetne?

- Hogyne, mindössze annyi akadálya van, hogy Draco nem lenne hajlandó nyilvánosan a Roxfortban mutatkozni.

- Nem is beszélve Önről – egészítette ki Hermione halkan. 

- Provokál, kisasszony?- kérdezte a varázsló fagyosan.

- Nem. Egészen triviális a feltételezés, hogy ha az elmúlt másfél évben nem rohant bezsebelni az összes, egyébként teljesen megérdemelt minisztériumi kitüntetést, Rita Vitrol-mélyinterjút és válogatott állásajánlatot, akkor nem kíván élni a publicitás széles lehetőségével.

- Jó okom van rá – vágta rá az egykori bájitaltan tanár, de meg is bánta a hevességét. Már így is túlságosan kombinál az idegesítő agytröszt.

- Tudom - érkezett a meghökkentő válasz. A griffendéles egészen leírhatatlan arckifejezéssel nézett maga elé. A férfi jobbnak látta nem firtatni, mit tud a másik. Na persze! Miss Mindentudó!

- Tehát? Segít Dracónak?

- Természetesen segítek Önöknek.

- Milyen nagylelkű – szűrte a varázsló a fogai közt.

- Nem hinném, uram. Együtt érzek vele, és különben is, nem hagyhatom itt betegeskedni. Bárki segítene, ahogy épp tudna. De ha nem bánja, amíg beszerzem a kért anyagokat, addig is minden nap meglátogatom Dracót.

- Reméltem, hogy feltételezi rólam a teakészítés képességét.

- Nem erről van szó – villant meg a lány szeme. – Maga most Draco családja. Ha velem is találkozik, az kicsit olyan, mintha visszatérne a társadalomba.

Piton hallgatott. A lánynak igaza volt, de ahhoz nem fűlött a foga, hogy ezentúl folyton a nyakukra járjon. Különösen pedig ahhoz nem, hogy másokat is magával cipeljen.

Gondolatmenetében a fiú ébredése zavarta meg.

A griffendéles felpattant és az ágyhoz sietett.

- Szia. Hogy aludtál?- kérdezte kedvesen.

- Szevasz, Granger. Kösz. Volt már jobb is, de azért megjárja – válaszolt a srác egykedvűen.

- Mutasd a homlokod – rendelkezett Hermione villámgyorsan, és máris konstatálta, hogy a fiú továbbra is lázas, legfeljebb az előző estéhez képest pár tizedet csökkent a hőmérséklete. – Tudsz járni?

- Naná – vágta rá Malfoy lazán.

- Hogyne. Legalább négy yardot képes haladni egyvégtében – szólt közbe Piton kéretlenül, mit sem törődve a fiú tiltakozásával.

A boszorkány tehát odavitt neki egy csésze teát és megvárta, amíg az utolsó cseppig megissza.

- Draco, megpróbálok hozni gyógyfőzet alapanyagokat, amiket a Professzor kért. Légy szíves, az ágyból ne nagyon mászkálj ki, és akkor elég hamar talpra rántunk.

A fekete hajú férfi szeme szikrákat szórt. Kért? Rántunk? Mi ez a többes szám?

- Miss Granger, senkinek nem beszélhet rólunk, érthető voltam?!

- Nem fogok a Próféta teljes stábjával visszatérni, ha ez megnyugtatja. Talán értesült róla, hogy én sem vagyok felhőtlen viszonyban a sajtóval – válaszolta a lány hűvös haraggal. – De ne várja tőlem, hogy majd Minervát se tájékoztatom. Megbízhat bennem – tette hozzá sértett büszkeséggel.

- Miss Granger, én senkiben sem bízom meg – hangzott a jeges válasz.

- Ezzel nem árult el semmilyen újdonságot – szólt vissza a válla fölött, miközben fölemelte és magára kanyarította a köpenyét. – És most, uraim, mennem kell. Ma értekezlet lesz, holnap délután visszajövök. Meglátom, addigra mihez jutok hozzá. Viszontlátásra, Professzor! És Draco – fordult kis cinkos mosollyal a fiatalember felé -, szólíthatsz egyszerűen Hermionénak.

A szőke fiú megeresztett egy fáradt vigyort, Piton viszont megkövülten nézett a sietősen távozó nő után. Csak akkor fordult Draco felé, amikor Granger még egy figyelmes, dühítően komoly pillantást vetett rá, mielőtt eltűnt volna a lejáratban.

- Jól felvágták a nyelvét – mormolta a beteg az iménti mosolyhoz mérten kevéssé barátságosan. – Na és mondja, milyen az ágyban? – kérdezte hirtelen egészen arcátlanul.

- A pimaszságod határtalan – az idősebb férfi arckifejezése semmi jót nem ígért.

- Milyen igaza van – fűzte tovább a szót a fiatal Malfoy -, ráadásul pontatlan is vagyok, hiszen nem is ágy volt, hanem kanapé…

- Elég legyen a badarságból! Inkább mondd meg, hol találom a felszerelésedet, legalább megtisztítom, mire lesz mit elkészítenem benne. Valamiből arra következtetek, az eszközeid nem lesznek elfogadható állapotban – hallatszott az epés megjegyzés.

- Ha idehozza a ládámat, kivarázsolom belőle. És én is meg tudnám tisztítani.

- Nem. Ágyban maradsz, nincs vita – zárta le a férfi a témát, majd munkához látott.

Hermione sietősen kimászott a nyílásból, és amikor tíz méterre eltávolodott, feloldotta a bűbájt a Fúriafűz körül.

A növény megrázta magát és azonnal utána kezdett kapkodni, de már nem érte el.

Majdnem egy órába telt, mire a húsz centis hóban visszajutott a főbejárathoz.

Épp csak annyi időre ment a szobájába, hogy köpenyét levegye, és úgy, ahogy volt, fésületlenül, talár nélkül az igazgatói iroda felé vette az irányt.

Még szerencse, hogy Minerva nem változtatja a jelszót öt percenként!

A kőszörnyek a határozott „Rettenthetetlen” szóra szabaddá tették a csigalépcsőt.

Szinte berobbant a kör alakú helyiségbe.

Az idős boszorkány várakozva fordult felé.

- Jó reggelt, Hermione! Tegnap este, és ma reggel sem láttam a Nagyteremben. Valami ba…

- MEGTALÁLTAM! – szakadt ki belőle a hihetetlen információ.

McGalagony elképedve nézett rá, aztán hirtelen megértette, kiről beszél a fiatal nő.

- Perselust?! Hol van? Mi van vele?

- Él, és itt van a közelben. Vele van Draco Malfoy.

- Draco Malfoy?

- Igen. Körülbelül fél éve Piton professzor vigyáz rá. Minerva, Draco súlyos beteg, és Mrs. Malfoyt megölték – halkult el a hangja, miközben az igazgatónő intésére lehuppant az egyik karosszékbe. – A gyilkosai pedig nem kerültek kézre.

- Mi történt?

- Pontosan még én sem tudom, de az biztos, hogy Malfoyékat Franciaországban támadták meg, és Dracot valamilyen késleltetett átok mérgezi.

- Hol van Lucius Malfoy?

- Nem tudni. Út közben elszakadtak egymástól. Draco bujkál, nem akar nyilvánosságot, és ami azt illeti, a professzor sem kíván mutatkozni. Viszont tőlem kérték, hogy hozzak neki speciális gyógyital alkotókat, mást ne mondjak, főnixkönnyre is szükségük lenne. Ugye vihetek a Roxfort készleteiből?

- Bármit, Hermione, amire Perselus szerint szükség van – hangzott a határozott válasz. – De célszerűbb lenne, ha Poppyhoz fordulnánk.

- Én is javasoltam, nagyon tiltakoztak ellene.

- Ez Perselusra vall. Neki nincs baja?

- Nincsen. Illetve nem tudom. Látszólag olyan, mint volt, de… körülveszi valami halovány hideg. Nem a szokott ridegsége.

- Hogy néz ki? – kérdezte McGalagony töprengve.

- Szívszorítóan – suttogta Hermione könnybe lábadt szemmel. Nem vette észre, hogy a szemközti falon lévő portré kék szeme figyelőn megvillan, ahogy az ő szomorú arcát fürkészi.

- Tehát csakugyan működött a Feltámasztás Köve. És maga visszahozta Perselust – szólalt meg a portré. – Köszönöm, Miss Granger.

- Mit, igazgató úr? – nézett a festmény valószerűtlenül kék szemébe meglepetten Hermione.

- Hogy lerótta helyettem a tartozásom egy részét Perselus felé. Hogy rájött, miért hagytam magánál minden eshetőségre azt az időnyerőt. Maga bátor és kitartó.

- Nagyon hirtelen jött akkor a gondolat. Csak cselekedtem. És én is azt hittem, mint mindenki más, hogy Harry is meghalt – hárította a dicséretet. – Elsősorban miatta mentem vissza, de közben eszembe jutott Csikócsőr. Akarom mondani, Szilajszárny – mosolygott a képre.

- Jól sejtem, hogy a Szellemszálláson vannak?

- Ott – nyögte ki megborzongva. - És mivel nem akarják, hogy a füst elárulja őket, iszonyú hideg van.

- Minerva, be kellene jönniük a kastélyba – indítványozta a portré. A boszorkány bólintott.

- Pitont hat thesztrállal sem lehet bevontatni – rázta a fejét Hermione. – Őszintén szólva, mindazok után, amit most már mindenki tud róla, nem meglepő, ha nem akar emberek közé menni. Dracónak pedig akár veszélyes is lehet. Mégis, szeretném kérni, hogy ha sikerül rábírnom őket, hadd lakjanak a velem szomszédos üres szobában. Ha kell, majd én beadom Dracónak Poppy orvosságait, akkor nem kerül a gyengélkedőre, és senki nem tudja meg, hogy itt van.

- Semmi akadálya. De maguk igen rossz viszonyban voltak Mr. Malfoyjal. Most miért ilyen segítőkész? – érdeklődött McGalagony.

- Mert nagyon beteg, és úgy látom, teljesen összetörte az édesanyja halála. A professzoron kívül nincs senkije.

Dumbledore szeme felcsillant a vásznon. Talán mégis sikerülhet!

- Rendben. Menjen, pihenjen a délutánig, ha jól tudom, ma nincs más elfoglaltsága. Kialvatlannak látszik.

- Köszönöm, igazgatónő. Az is vagyok.

- Mi történt pontosan?

- Semmi, csak… beszélgettünk Piton professzorral és… későn tértünk nyugovóra – válaszolta halkan, és szerencsére nem volt körülötte tükör, ami megmutatta volna neki, milyen mélyen elpirult. Fölkelt, és csendben elhagyta az irodát.

Az ősz mágus képmása elgondolkodva szemlélte a falról a csukott ajtót. Kisvártatva megszólította utódját.

- Feltételezem, Ön is észrevette, hogy Miss Grangert megviselte a találkozás a szökevényekkel.

- Igen, Albus, a kolléganő a segíteni akaráson túl nagyon fáradtnak és levertnek tűnt. Pedig az alapján, amit elmondott kitartó nyomozása idején, én inkább megkönnyebbülést, és a siker felett érzett örömöt vártam volna.

- Minden bizonnyal így is lenne, ha a kisasszony még mindig csupán egy megoldandó feladatot látna maga előtt. Csakhogy úgy sejtem, már nem azt lát.

- Hanem?

- Egy támaszra szoruló férfit.

- Draco Malfoyt?! Albus, ez… ez… Elképzelhetetlen. Annyit nem változhatott az ifjabb Malfoy, hogy akár a legkevesebb közös meglegyen bennük.

- Bocsásson meg, Minerva, nem hangsúlyoztam elég erősen a lényeget. Férfiról beszéltem.

- Hogyan? Úgy érti…?!

- Úgy értem.  

- Nem Draco…

- … Perselus.

Előző←…….→Következő