Nox (Éjszaka)

Órákkal később Hermione arra ébredt, hogy többször megnyikordulnak a kopott, repedezett padlódeszkák.

Eltartott egy-két percig, amíg fölfogta, hol van, hogyan került oda, és hogy az ablaknál ácsorgó magas, feketeruhás alak Piton.

Megdörgölte a szemét. A férfi az ablakhoz támasztotta a homlokát, úgy bámult kifelé.

Hermione felült és az ágy felé nézett. Draco aludt, bár félig lelökte magáról a takarót. Nesztelenül fölkelt, az ágyhoz óvakodott, és betakarta a fiút.

Piton nem figyelt föl, nem vette észre.

A baldachin faragott, bár elég romos oszlopának dőlve fürkészte a kandallóban még pislákoló parázs szolgáltatta homályban a férfi arcélét.

A csaknem teljes sötétség leple alatt a szigorú vonások csupa olyasmit fedtek fel, amit eddig sohasem láthatott rajtuk. Legalábbis a való életben nem.

Egykori tanárát lassú hömpölygéssel vette körül a fáradtság, a boldogtalanság, a magány és az izmokat-ereket dermesztő iszony.

Valószínűleg ugyanúgy a kígyóra, a haláltusára, utolsó emlékeire gondol, mint ő is, ahogy a tompán érzékelhető férfit figyeli.

Hermione maga sem értette, miért ver olyan hevesen a szíve a látványra. Hiszen mindezt eddig is pontosan tudta Pitonról. Többször is végignézte, mint elégszer…

„Persze. Láttad. Tudtad az előzményeket és a következményeket.

De más volt józanul, a bizonytalanság távolságából végiggondolni, és más most kendőzetlen, szinte tapintható közvetlenséggel tapasztalni.

Sajnálod, amiért ilyen szerencsétlen. Szeretnél változtatni a helyzetén.

Hermione, Piton nem pólyás gyerek. Magának való. Mindig is az volt. Nem tűr, és nem fogad el segítséget a maga számára, erre mérget vehetsz!”

Mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mindent el fog követni a férfi sebeinek begyógyításáért.

Ahogy szemét erőltetve bámult a bájitaltan tanárra, egyszerre sós cseppek lepték el az arcát.

-         Befejezte, Miss Granger? – szólalt meg a férfi néhány perc múlva majdnem gorombán.

Hermione összerezzent.

Piton immár felé fordulva állt, a fekete szemek parázslottak az indulattól.

-         Én csak… Draco kitakarózott… sajnálom – suttogta zavartan. Elfordult, lopva letörölte a könnyeket. Határozatlanul állt az ágy mellett.

Piton most azért dühös, mert észrevette, hogy nézi?! Vagy… na nem, csak nem próbált a gondolataiba férkőzni!

„Miért ne próbált volna?” – feleselt a belső hang. „Hányszor megcsinálta Harryvel? Te talán kivétel vagy?”

Nem.

De igen!

Neki köszönheti az életét!  Ez csak számít valamit?

„Hogyne. Annyit számít, hogy nem átkoz meg kapásból az első gyanús mozdulatnál. Csak nem gondoltad, hogy mert megmentetted, rögtön meleg barátsággal fog hálát rebegni?”

Ezt tényleg nem gondolta. Mégis mérhetetlenül csalódott volt.

Hogy lehet valaki ennyire rideg és hálátlan?

„Ha mögötted is hasonló életpálya állna, mint az övé, te sem lennél a kellem és a finomság bajnoka, igaz?

Lehet, hogy nem hálátlan, csak felkészületlen.

Ne felejtsd el, hogy te kerested őt, ő viszont egyáltalán nem keresett se téged, se mást! Veled ellentétben neki a felbukkanásod, az egész helyzet váratlan. Nem tudja, hogy már hetekkel ezelőtt észrevetted.

Pillanatnyilag egyáltalán nem ért téged.

Ne izgulj, sokkal rövidebb idő alatt meg fog érteni, mint gondolnád, vagy szeretnéd.”

Szó, ami szó, a fiatal nő saját gondolatai közt is igen nehezen igazodott el ebben a helyzetben.

„Miért fontos számodra ennyire, mit tesz vagy gondol ez az ember? Aki, bár végig a ti oldalatokon állt, sohasem kedvelt vagy támogatott téged. Miért érdekel, mi lesz vele?”

Énjének a roxforti éveket oly szilárdan meghatározó része szinte azonnal készen volt a válasszal.

„Mert felelősnek érzem magam azért, hogy az új élete ne úgy folytatódjék, ahogy a régi véget ért.”

A hang nem érte be ennyivel.

„Bizonyára. Mint a manók alkotmányos jogai. Azokért is felelősnek tartod magad. Csakhogy Piton nem egy halmaz, egy szociológiai jelenség, egy kísérlet, hanem egyvalaki. Egy bizonyos valaki.

A felelősségérzeted jelen esetben nem más, mint a domináns bal agyféltekéd megnyilvánulása.

És mi a véleménye a jobb féltekének?”

…

„Hallgatlak.”

…

„Ez idáig meglehetősen konkrét válasz.

Nem nyomhatod el egész életedben az egységes egészet formáló érem egyik oldalát!

"Halljuk!”

Hermione megpróbálta elhallgattatni a hangot, de ez a kísérlete most nem járt sikerrel.

„Akkor mondom én” – folytatta kíméletlenül a hang. - „Azért ennyire fontos, mert mindig szeretted volna, ha becsül valamire, ha százszor egy mugli származású griffendéles is vagy.

Azért ennyire fontos, mert meg akarod ismerni.

Azért ennyire fontos, mert szeretnéd, ha elfogadna. Téged, a társaságod, a segítséged.

Azért fontos, hogy mit tesz, és miért tesz, mert megfejthetetlennek tartod. Kiismerhetetlennek.

Érdekesnek…

Pedig jószerivel minden lényegeset tudsz már róla.

És még, de legfőképpen azért érdekel, mit gondol, mert van benne valami rendkívüli… erő. Akarat. Önfegyelem. Meg akarod tudni, hogy ez, amivel rendelkezik, tényleg csak és kizárólag megfélemlítésre, okklumenciára és parancsolásra tesz alkalmassá? Vagy másra is?”

A hang rámutatott valamire, amiről a lány nem akart gondolkodni. Legalábbis most nem, úgy nem, hogy a gondolatok tárgya ott áll tőle öt méterre, és még mindig módfelett dühösnek látszik.

Miért haragszik ennyire? – tette fel a kérdést magának riadt értetlenséggel.

„Nos, erre több oka is van” – érkezett a felelet. – „Először is, felfedezted a búvóhelyüket, ezzel elvetted tőle a viszonylagos biztonságérzetet.

Másodszor, már nem parancsolgathat neked, és ezt rögtön az elején keményen a tudomására is hoztad.

Harmadszor, nyilván tudatában van, hogy az adósod, és ezt hihetetlenül rosszul tűri.

Negyedszer, nem tudja megbocsátani neked, hogy pár perce beláttál a mögé a merev és egykedvű maszk mögé, amivel egész életében ellátta a belső világa védelmét.”

Hermione sápadtan támaszkodott az ágymennyezet oszlopának. A halk, de nagyon határozott hang utolsó mondatának rögtön ellenszegült.

De hiszen a Prófétában meglehetősen undorító részletességgel megírták az életét! Bármelyik olvasó elolvashatta a sok ezer közül, nem csak éppen ő, Hermione Granger!

„Igen” – értett egyet a hang, ám máris folytatta – „csakhogy más a Próféta valamelyest mégiscsak tömörített, össze-vissza deformált verzióját olvasni, és más mindent végignézni. Gondolod, nem feltételezi rólad, Harry „másodhegedűséről”, hogy te LÁTTAD is az összes emlékét?”

Ez valószínű. Végiggondolva nagyonis valószínű.

Nem a jelenért haragszik, hanem a határozott kívánsága ellenére a széles nyilvánosság előtt feltáródott múlt miatt!

Döbbenten értette meg, ha valakinek minden titka ilyen groteszk, visszavonhatatlan módon publikussá válik, mennyire szégyenkezhet az illető.

Különösen egy olyan ember, mint Piton, aki sosem tudhatta valami jól kezelni az érzelmeket. Pontosabban nem kezelte, hanem a megvetés, a gyűlölet, a bosszúéhség kivételével az összes érzelmet elfojtotta.

Érthető, hogy most tele van indulattal, ennek megfelelően a viselkedése durva, vagy gúnyos, ellentmondásos és érzéketlen.

Mintha az összes lehetetlen húzása után nem ő mentegette volna Harryék előtt éveken át!

Mintha máskor, úgy mindig, nem gúnyos és érzéketlen lett volna!

Nem, nem mindig volt az.

Annak idején habozás nélkül megpróbálta őket megmenteni a vérfarkastól, még úgy is, hogy erre esélye sem lett volna.

Hermione megrázta a fejét. Nem most, az éjszaka közepén kell ezen töprengenie. Lopva újra Pitonra pillantott.

A férfi időközben visszafordult az ablakhoz, és a sötétbe bámult.

A szobában mégis szinte tapintható volt a feszültség. 

A lány – bár számított rá, hogy a mogorva figura ismét gorombáskodni fog vele – apró sóhaj után az ablak felé lépdelt. Megállt mellette és ő is kinézett az éjszakába.

Még mindig sűrűn hullott a hó, de a vihar elcsendesedett. Az ablakráma már nem nyikorgott, csupán a lágy, egyenletes surrogás törte meg a csöndet.

A férfi nem fordította felé a fejét.

- Menjen aludni – mordult rá halkan.

- És maga? Miért nem alszik? – kérdezte nyíltan.

- Nem tartozik magára – zörrent a válasz.

- Ahogy mondja, uram. Nem tartozik rám. Egyszerűen csak érdekel – fejét fölszegve nézett a zárkózott arcra. Alig fél méterre állt tőle, látta, hogy a varázsló szája megrándul.

- Ha annyira nem bír a kíváncsiságával – vont vállat Piton rövid hallgatás után. – Megszoktam, hogy bármikor ugrásra késznek kell lennem. A legritkább esetben alszom egyszerre öt-hat óránál többet.

A lány az ajkába harapott. Na igen, a halálfaló gyűlésekre feltehetően nem fényes délben került sor. Erre eddig soha nem gondolt. Mármint hogy a kémkedés fizikailag is megterhelő.

- Értem – suttogta végül.

- Azt alig hinném – szólt a másik nyersen.

- Azt hisz, amit jónak lát, Professzor – válaszolta visszafogottan. – Én azért mégis értem.

Egy-két percre elhallgatott, majd kedvesen, halkan hozzátette.

- Pihennie kellene még egy kicsit…

Piton elszörnyedve érezte, hogy a könnyű kis kéz egy pillanatra a vállához ér. Aztán már csak a nehéz szoknya suhogását és a megviselt kanapé nyösszenését hallotta.

„Mégis, honnan veszi magának a bátorságot ehhez ez a nő? Minek avatkozik bele a dolgaimba?!”

A Roxfort legkevésbé dicső emlékű exigazgatójának meglehetősen háborgó elméje egyik kérdést a másik után lökte a felszínre. Lelkének egy másik része azonnal lecsapott a gondolatra.

Mi az, hogy nő? Ez csak egy félig-meddig gyerek! Egy tudálékos, minden lében kanál griffendéles!

„Aki sajnál téged. Aki - mint afféle griffendéles -, segíteni akar neked” – feleselt a hang.

Na nem! Neki nincs szüksége segítségre!

Akire szüksége lenne, akire mindig szüksége lett volna, elment… A sötétségen túl sem várt rá. Nem volt sehol, mielőtt visszakerült volna az élők közé.

Pontosan ettől a gondolattól irtózott legjobban az elmúlt másfél évben. Az ostoba szánakozástól, meg a lesajnálástól. A reménytelen, stabil érzelmi hülyének kijáró arckifejezésektől.

Egész életét sikerült úgy felépítenie, hogy senki ne igazodjon el rajta, és főleg, senkinek eszébe se jusson foglalkozni vele. Tökélyre fejlesztette az emberek elriasztását. Ha már nincs tehetsége ahhoz, hogy elfogadják, akkor szerencsésebb, ha mindenki tart tőle.

A szenvtelensége még a legbelső halálfaló kört is tökéletesen megtévesztette.

És mindebbe belerondított az utolsó éjszaka.

Nem volt más választása. A halál bizonyosságától másodpercekre nem tudta másképp az összes szükséges információval ellátni a kölyköt.

Potter pedig belátása szerint – és sikerrel – használta fel a kapott ismereteket.

Az elmúlt hónapokban több alkalommal is olvasta a fiú nyilatkozatait. Őszintén szólva nem is nagyon értette, mi ez a megingathatatlannak tűnő tisztelet, ami áthatja a sorokat, tudatában annak, milyen mértékben viszolyogtak egymástól ismeretségük első percétől kezdve.

Gondolatai lassan visszatértek a pillanatnyi helyzethez. Bármennyire nem kér Granger gondoskodásából, itt van Draco is. Miatta mégiscsak ki kell találnia valamit – fordult a szoba belseje felé. A fiú hanyatt fekve, gondosan betakarva mélyen aludt.

A kanapé itt-ott molyette támláján szétterülve hosszú, barna fürtök.

Ahogy pár perc múlva visszaereszkedett a takaró alá, szeme sarkából észrevette, hogy Granger ébren van és figyel.

Megtámasztotta a fejét, nyakig betakarózott. A Szellemszállás soha nem volt valami lakályos, legfeljebb korábbi itt tartózkodásai során ennek nem volt semmi jelentősége.

Még észlelte, hogy amint látta őt elhelyezkedni, a lány halványan elmosolyodott, aztán újra becsukta a szemét.

Pedig a barátságos gesztusnak szánt kicsi, határozatlan mosoly ellenére Hermione cseppet sem volt nyugodt.

Az előbb pontosan érezte, ahogy a varázsló elhúzódik az érintéstől. Ez önmagában nem is lepte meg különösebben. Ennek ellenére úgy vélte, képtelen lett volna másképp viselkedni.

Csakhogy érzett még valamit. Valami tompa, mélyről eredő hűvösséget. Jobban belegondolva, ugyanezt érezte, amikor ösztönösen, mindenféle mérlegelés nélkül befogta a férfi száját, hogy ne költse fel Malfoyt.

Mi lehet ez? Átok? Betegség? Belső mágia?

Törte a fejét, amíg újfent álomba nem szenderült, de nem talált rá a megoldásra.

Előző←…….→Következő