Peregrinus arcanus (A rejtélyes idegen)

A szoba hátsó részében álló, ódon, mennyezetes ágyból egy sápadt, fiatal férfi kelt fel némileg meglepetten, amikor a helyiség közepén járkáló varázsló elkapta és a csúf, súlyos kanapéra lökte az ismeretlen, kapucnis-köpenyes alakot.

Első gondolata az volt, hogy egy volt (?) halálfaló bejutott a birtokra, szerencsétlenségükre megtalálták őket.

Közben azonban társa lehúzta a csuklyát, sőt az egész köpenyt a még mindig ájult lányról, és meglepetésében fojtott kiáltást hallatott.

- Granger?!

A másik férfi enyhe érdeklődéssel mérte végig Hermionét. Az okostojáshoz képest viszonylag rendezett hajtömeg, visszafogott, de csinos ruházat, és… nos, korántsem a legutolsó divatnak megfelelő, ám finoman nőies formák. Nem kifejezetten szépség, de a maga természetességében figyelemreméltó. És mintha valami elfojtott vadság áradna belőle.

Hm.

A fene gondolta volna a kis mindentudóról!

- Egész jó nő lett belőle, nem gondolja?

- Ne beszélj ostobaságokat! És feküdj vissza azonnal, egyáltalán nem vagy egészséges – förmedt rá a varázsló.

- Ugyan már, teljesen jól vagyo… - vágta rá, de még be sem fejezte a mondatot, máris le kellett ülnie az ágy szélére, annyira legyengült ettől a nem túlságosan megterhelő néhány mozdulattól.

Egy megvető horkantást követően visszamászott a takaró alá, bár a másik már nem foglalkozott vele.

Az elkábított nő felé fordult és odavetett szájsarokból egy Stimulát.

Hermione azonnal magához tért, de a megrökönyödéstől és a méregtől egy darabig nem jutott szóhoz.

Néhány percig körbejárt a szeme a viskóban.

A pamlag háttal állt az ágynak, így nem láthatta a fiatalembert.

Csak a vele szemben immár összefont karral álló, magas, fekete taláros varázslót.

Ahhoz kétség sem férhetett, hogy azonos a birtokon nyomokat hagyó személlyel.

És ahhoz sem, hogy kicsoda.

„Hát mégiscsak ő az!” – gondolta diadalmasan.

„Megtaláltam!

És sikerült, sikerült! Él és egészben van!”

Leírhatatlanul vegyes érzések kavarogtak benne. Egyrészről legszívesebben önfeledt, gyerekes örömmel a férfi nyakába vetette volna magát, pusztán azért, mert semmi baja, másrészről viszont a cseppet sem kedvesen várakozni látszó figura mégiscsak a volt tanára, akivel elképesztő tanulmányi teljesítménye ellenére sem mondhatni, hogy remek viszonyt ápolt volna.

„Te jó ég, ez hogyan jöhetett egyáltalán? Hermione, halló!

Még hogy a nyakába? Hisz épp az előbb átkozott meg egy szó nélkül!

Tényleg.

Mégis, hogy képzeli az ilyesmit?!”

Most már úgy érezte, ezek után nincs mit teketóriázni, rögtön magyarázatot vár.

Próbálta méltóságteljesen kezelni a helyzetet, fölkelt, nagyon kihúzott derékkal, és határozottan szembefordult a férfival.

- Jó estét, Professzor! Mondja, mindenkit ilyen meleg fogadtatásban részesít?

- Ha valakihez kopogtatás és előzetes bejelentkezés nélkül betör, Granger, örüljön, hogy nem szedik el azonnal a pálcáját, és ennyivel megússza – válaszolta a férfi szárazon.

- Ó, elnézést, nem tudtam, hogy ez itt az Ön háza – adott szinte gondolkodás nélkül kellően csípős választ, miután az előbbi megjegyzés meglehetősen felbosszantotta.

Csak amikor már kimondta, gondolt bele, milyen érzés lehet a férfinak EBBEN az épületben bármennyi időt is eltölteni. Legszívesebben visszavonta volna az előző mondatot, de már nem lehetett.

Mindeközben le sem vette a szemét Pitonról. A fakó arc mostanra talán egy-két árnyalattal egészségesebb színt öltött. Fekete hajába néhány ősz szál vegyült, viszont magatartása, és főképpen a két fekete kút ugyanolyan volt, mint amikor a csatában utoljára látta. Csupán a diadal csillogása adta át a helyét valami üres, szomorú derengésnek.

A varázsló arca azonban továbbra is kifejezéstelen maradt, miközben várakozva ránézett.

- És most, Granger, talán felvilágosíthatna, mit keres itt – kérdezte nyugodtan.

- Tisztázzunk valamit, uram – húzta ki magát Hermione ismételten. – Már nem vagyok a tanítványa. Jelenleg a Roxfortban tanítok, tehát kollégák vagyunk. Úgyhogy legyen szíves, szólítson kolléganőnek, vagy Granger professzornak.  

Ha már a Hermione úgyis olyan nehezére esne – tette hozzá gondolatban.

Piton szenvtelen arccal emésztette az iménti hallatlan pimaszságot. Granger Professzor!

- Nekem is professzornak kell ezentúl szólítanom téged, Granger? – hallatszott egy szemtelen, de fáradt hang a szoba túlsó feléből.

A lány ijedten pördült meg.

A vastag, kétes tisztaságú takaró alól egy szőke fej bukkant fel és gúnyosan vigyorgott rá.

- Malfoy?! Hogy a frászba kerülsz te ide?

- Mindent a maga idejében, Granger. Ne ugrálj - intette le a fiú meglehetősen nagyképűen, annak ellenére, hogy egyáltalán nem festett jól.

Hermione ugyan érzékelte, hogy valami nincs rendben a sráccal, de ettől a stílustól azonnal öt hüvelyket nyúlott a varázspálca a zsebében.

- Látom, pontosan ugyanolyan beképzelt selyemfiú vagy, mint másfél évvel ezelőtt – sziszegte megvetően. Még folytatta volna, bár a szeme sarkából látta, hogy Piton közbeavatkozni készül, de a fiú feje lehorgadt.

- Másfél évvel ezelőtt… másfél évvel ezelőtt még együtt volt a családom… Másfél évvel ezelőtt még élt az anyám – Malfoy szavai egyre halkultak, végül motyogásba fulladtak.

Hermione csak állt zsibbadtan. Aztán összeszedte magát és az ágyhoz lépett.

- Draco… bocsáss meg. Én… sajnálom. Nem akartam. Nem tudtam!

A fiatalember habozva bólintott, anélkül, hogy felnézett volna. A lány lassan leereszkedett mellé az ágy szélére és óvatosan a karjára tette a kezét.

Ugyan Narcissa Malfoy vele mindig undok, barátságtalan és lenéző volt, Malfoynak mégiscsak az anyja, és ha mást nem is, de őt biztosan szerette.

A váratlan érintést követően a fiú hirtelen előregörnyedt, Hermione vállába fúrta a fejét, és kitört belőle a fuldokló, szaggatott, halk sírás.

A nőt meghatotta a fiatalember fájdalma. Szeretett volna segíteni rajta.

Eközben pontosan tudta, ilyenkor nem lehet tenni semmit. A néma, falba olvadó jelenlét még talán a legtöbb.

Tétován megtámasztotta Draco hátát, és a következő pillanatban majdnem el is kapta a kezét.

Malfoynak magas láza van! Most már értette, miért van ágyban.

A beteg fiú hosszú percek múlva nyugodott meg valamelyest. Segített neki visszadőlni a színehagyott párnára, lágyan végigsimított a homlokán, végül nyugtatóan, könnyedén megfogta a kezét.

Csöndben figyelte, ahogy kimerülten lehunyta a szemét és hamarosan álomba merült.

Gondolatati össze-vissza cikáztak. Eszébe jutott megannyi sérelmük, amit a szőke fiútól szenvedtek el éveken át.

A rengeteg pikírt megjegyzés, kínos és vérlázító helyzet, aminek köze volt sznob, nyegle, és nem ritkán alattomos évfolyamtársukhoz.

Draco Malfoy amint a Borgin és Burkesben „tárgyal”.

Draco Malfoy, amint megállás nélkül sárvérűzik.

Draco Malfoy, amint megpróbál előnyöket szerezni Lumpsluck professzornál.

Draco Malfoy, akinek épp hajszál híján behorpasztja az orrát.

Draco Malfoy, akit Voldemort arra használ, hogy kínoztasson vele másokat.

Draco Malfoy, amint próbálja kimagyarázni magát a halálfalóknak a csatában.

Újból a kimerült beteget nézte.

Most itt van a fiú, teljesen összetörve, betegen, otthontalanul.

Segítségre szorulóan.

Pontosan tudta, hogy nem fogja magára hagyni.

A múlt – elmúlt. Ez a fiú talán már nem ugyanaz a fiú.

De hogy került ide? Hol van az apja, és miért van Pitonnal?

Csak most eszmélt föl, hogy mi hozta ide. Az előbbi fél órában meg is feledkezett róla.

Tekintetét a mozdulatlanul, továbbra is kifejezéstelen arccal a szoba közepén álló varázslóra emelte.

A feketeségben mintha mégis enyhe döbbenetet fedezett volna föl.

Piton némán figyelte az iménti jelenetet.

Természetesen pontosan tisztában volt vele, Draco valamennyi iskolás évén át mennyire nem szívelhette, sőt lenézte a teljesítménymániás griffendélest, aki mugli származású lány létére mindenben megelőzte őt. A többi mardekárossal egyetemben – tette hozzá gondolatban.

Mi tagadás, ő maga is nehezen viselte a lány állandó és végtelen igyekezetét, meg a Potterrel és Weasleyvel való legendás, folyton kihágásokhoz vezető barátságát.

Nem mellékesen Dumbledore nyilvánvaló elfogultságát is.

Közismert kölcsönös ellenszenvükhöz képest miért neki adta ki magát ennyire a fiú?

Amióta fél évvel ezelőtt ráakadt, és azóta így vagy úgy, de együtt bujkáltak, Draco – legalábbis az ő jelenlétében – soha nem sírt. Nem mintha nem lett volna miért.

Oka az volt bőven.

Ha ez egyáltalán lehetséges, a komor szemek még sötétebbé váltak.

Júniusban talált rá a fiatalemberre, egy, az Abszol úton tett séta alkalmával.

A fiú igen rossz állapotban volt.

Magával vitte és az összes általa ismert varázslattal és rontáslevétellel próbálta kideríteni, mi baja, de mindössze azt tudta eleinte megállapítani, hogy egy késleltetett hatású átok okozza a lassan egyre nagyobb mértékű legyengüléshez vezető betegséget.

 A tünetek enyhítését el tudta érni, mindaddig, amíg tartottak a Fonó sorról kicsempészett készletei. Mielőtt ezek elfogytak volna, Draco még olyan állapotban volt, hogy kimozdulhatott, és néhány kevésbé ellenőrzött főzetmanufaktúrából hónapokra való mennyiséget szerzett be a tüneti kezelésre alkalmas szerekből.

Viszont gyógyulásról szó sem volt. Ahhoz speciális bájitalok és teljesen veszélytelen körülmények kellettek volna. 

A közben eltelt időben világossá vált Draco számára, hogy apjára bizonyosan az Azkaban várna, ha hazatérne. Bár Lucius Malfoy jelentős enyhítésre és rövid büntetésre számíthatna, amiért az utolsó csatában nem vett részt.

Ennélfogva aztán a fiú még magánál Pitonnál is kevésbé kívánta a nyilvánosságot.

Viszont a mugli világban sem volt semmi keresnivalójuk.

Így adódott, hogy kora ősszel Roxmortsban kötöttek ki.

Bármennyire irtózott a helytől, az elméjébe toluló emlékképektől, rövid tétovázás után a Szellemszállásra gondolt, hiszen az épület az oly leküzdhetetlen rémülettel felidézett eseményeket követően is lakatlan volt, és mivel Lupin titkát a széles közvélemény továbbra sem ismerte, feltételezte, hogy a környéket azóta is széles ívben elkerüli mindenki.

Nem is tévedett.

Eddig jutott gondolatban, amikor Granger ránézett.

A „bosszantóan tudálékos” taknyosból hihetetlen eltökéltség sugárzott.

És látszott rajta, hogy legalább másfélezer kérdést akar feltenni a következő percekben.

„Ezt célszerű megakadályoznod!” – üvöltött fel Pitonban a vészcsengő a szokottnál lényegesen agresszívebb hangerővel.

Közelebb lépett a kanapéhoz, közben ellentmondást nem tűrően intett a lánynak, hogy kövesse.

Hermione csodálkozva kelt fel az ágy széléről, de mielőtt a portengerben úszó ülőalkalmatosság felé vette volna az irányt, még gondosan megigazította Malfoy takaróját.

- Nos, Miss Granger? – kérdezte a férfi higgadt testtartásához képest éles hangon, miután a lány is leereszkedett a kanapé végére.

- Nos mit, Professzor? Nem értem a kérdést. Úgy is mondhatnám, jelenleg nekem volna számos kérdésem – dobta vissza a szót a boszorkány a fogadtatás miatt némileg még mindig bosszúsan.

- Mindjárt gondoltam – húzta el a száját a férfi. – Mondja, Granger, maga folyton úgy gondolja, mindenhez köze van? – csattant a hangja az utolsó szavaknál. – Felhívnám a figyelmét, hogy ez itt Roxmorts, nem Calcutta, és maga nem Teréz anya!

Hátrahőkölt, amikor egy szinte gyerekesen kicsi kéz váratlan eréllyel befogta a száját.

- Halkabban! Ne ébressze föl! – suttogta a lány az ágyra mutatva. – Sértegetni később is ráér, kolléga úr. Csak mondjon el mindent, amit Dracóról tud, hogyan, mióta beteg, mi történt vele, aztán már itt sem vagyok. Majd visszajövök, ha már látom, miben tudok segíteni.

- Ami a gyors távozást illeti, ebben egyetértenék magával – válaszolta Piton enyhén gúnyos arccal – ám ismét ki kell ábrándítanom. Mivel az elmúlt órában játszotta az irgalmas nővért, nem volt érkezése az egyéb körülményekre felfigyelni. Javaslom, talán vessen egy pillantást a külvilágra.

Hermione az ablakhoz lépett.  Már csaknem teljesen besötétedett, de azt a mérhetetlenül piszkos üvegen át is látta, hogy kinn süvítve tomboló viharrá durvult a korábbi csöndes, meghitt hóesés.

Ez ellen a Leperex nem ér semmit. A kastélyból Roxmortsba vezető alagutakat pedig a tavalyi újjáépítés egyik első lépéseként McGalagony befalaztatta.

Piton folytatta.

- Amint látja, ha viszonylagos testi épségben szeretne a kastélyba jutni, akkor kénytelen lesz itt tartózkodását a tervezettnél hosszabbra nyújtani.

„Hát ez jó! Itt ülsz ezen a förtelmes helyen egy majdnem eszméletlen Draco Malfoyjal és egy arrogáns Perselus Pitonnal. Ez a vihar reggelig is eltarthat! Ezt jól megcsináltad, Hermione!”

Ám az adott pillanatban nem lehetett a helyzeten változtatni, így megpróbált a legésszerűbb viselkedéssel alkalmazkodni a lehetetlen körülményekhez.  Nyugodtan a férfira nézett és visszaült a kanapéra.

- Igaza van. Viszont ha már igénybe kell vennem megtisztelő vendégszeretetét – ez utóbbi szót kissé megnyomta -, teljes figyelemmel és időkorlátok nélkül meghallgathatom válaszait az előbb oly előzékenyen belém fojtott kérdésekre.

Piton töprengve nézte a komoly arcot. Dracóval ellentétben az elmúlt időszakban – néhány hónapot leszámítva – olykor hozzájutott a Reggeli Prófétához, tehát pontosan értesült róla, hogy Granger rúnaismeretet tanít a Roxfortban. Sőt, a botrányról is olvashatott volna részleteket, amennyiben kíváncsi lett volna rá. De csak a lényeges eseményeket regisztrálta.

Végülis… a lány nem róla kérdezősködik. Dracóval törődik.

Tény, hogy a jelen körülmények közt ő nem tudja meggyógyítani a fiút. Segítség nélkül legalábbis. Talán rávehetné, hogy hozzon megfelelő gyógyfőzet alapanyagokat… De ehhez legalább Draco állapotáról kénytelen tájékoztatni. Ha úgy vesszük… Granger elég megbízható, akkor most miért járna el a szája?  Különben is, eddig sem beszélt senkinek róla sem. Na, ezt jó volna tudni, miért nem?!

Bár a férfi az adott pillanatban egyáltalán nem kívánt ezzel a kérdéssel foglalkozni, agyában csak felbukkant, hogy másfél év alatt sem tudott rájönni, miért hozta vissza ez a lány a halálból.

Elhessegette a gondolatot és a vele együtt érkező, gyomrába markoló rettegést, meg a tompa szomorúságot.

A csendben várakozó nő felé fordult, és lényegre törően összefoglalta az elmúlt másfél év viszontagságait. Az elbeszélés során a Dracótól hallott történetre szorítkozott. Beszámolt róla, hogy a volt mardekáros mintegy fél éve van az ő felügyelete alatt.

A lány a kanapé végén figyelmesen hallgatta, csak néha hajtotta le a fejét. Nem szakította félbe.

Aztán elhallgatott, de Hermione egy darabig továbbra is némán ült.

Szegény srác kemény megpróbáltatásokon mehetett keresztül! Azért ezt senki sem kívánta volna neki. Ráadásul a veszély egyáltalán nem múlt el.

Az elhangzottakból úgy vette ki, hogy az idősebb Malfoyról Piton sem tud semmit. És akik végeztek Mrs. Malfoyjal, továbbra is szabadon kószálnak!

Igyekezett a megoldással kecsegtető problémára koncentrálni.

- Tehát úgy gondolja, uram, hogy Draco betegségét egy késleltetett átok okozza? – kérdezte tárgyilagos hangon.

- Pontosan úgy gondolom. Amióta velem van, az állapota lassan, de folyamatosan rosszabbodik. A tünetek összességében nagyon hasonlítanak a mugli tüdőgyulladásra. Azzal a jelentős különbséggel, hogy a beteg a legerősebb, útközben beszerezhető lázcsillapítókra és erősítő főzetekre csak átmeneti javulással reagál.

- Most is láza van – szúrta közbe Hermione.

- Tisztában vagyok vele Gr… Miss Granger – lökte vissza a szót mogorván a másik. – De mint említettem, ennél hatékonyabb főzetekhez nem egy útszéli bájitalárudára, hanem egy jól felszerelt laboratóriumra lenne szükségem. És nem kevés időre, márpedig a fiút nem lehet hosszasan magára hagyni.

Hermione fázósan megigazította magán a pulóvert. Az épületben csupán két kicsi kandalló volt. Az egyikben pislákolt egy soványka parázshalom. Már emelte a pálcáját, hogy erősebb tüzet varázsoljon és még néhány fát a tűztérbe lebegtessen, ám Piton megakasztotta a mozdulatot.

- Eszébe ne jusson! Nem kockáztathatjuk meg, hogy valakinek feltűnjön a tűz fénye, vagy a füst.

- De itt szörnyen hideg van! És ilyen hóviharban senki nem jár kinn – vitatkozott, mert már nagyon kényelmetlenül érezte magát a rosszul fűtött viskóban.  – Különben is, Dracónak sem hiányzik egy meghűlés, nem gondolja?

A varázsló elengedte a csuklóját, aztán kelletlenül még két hasábot a tűzbe röptetett.

A fiatal nő fölkelt, a rozsdás piszkavassal megigazította a kupacot és a tűzhöz közeli székbe ült át.

A háttérből Malfoy szuszogása hallatszott.

Hermione fejében szokatlanul kuszán száguldottak a gondolatok.

Most, hogy csöndben ült a viszonylagos melegben, részletesen felidézte a másfél éve történteket. Így utólag maga sem értette, honnan támadt az életmentő ötlete és a vakmerőség, amivel kivitelezte azt. Éppen ő, aki a Kőnek még a létét és valódiságát is annyira tagadta!!

„Itt ücsörögsz egy teljesen morbid nyomozás szerencsés végén. Mi a gond? Nem örülsz neki, hogy kétszeresen is sikerrel jártál?”

De igen. Egész testében átjárta a döbbent, megkönnyebbült öröm.

Tényleg sikerült.

Ő az.

Él!

Másrészt viszont… nem egészen így képzelte el a viszontlátást. Az örömhöz jókora csalódottság, fura ürességérzet társult.

A billegő lábú, léchézagos karosszékben ülve mérte föl igazán, az elmúlt időszakban mennyire meghatározta az életét a most mögötte ülő volt halálfaló felkutatása.

Jeges hidegség lepte el a váratlan felismerésre, hogy valójában ennek az energiának egy jókora részét nem a keresés, hanem a férfi múltjának és valódi jellemének megismerése foglalta le.

Feltehetően jelen pillanatban mindenkinél többet tud Pitonról. Bár… ez a több ugyanebben a pillanatban meglehetősen kevésnek tűnt. Például fogalma sem volt arról, hol járt, mit csinált a Malfoy megtalálását megelőző majd’ egy évben. Szemlátomást esze ágában sem volt erről felvilágosítással szolgálni. Kizárólag társáról adott információkat, azt sem valami bőbeszédűen.

„Hermione, magadnál vagy? Mikor volt Piton szószátyár vagy közlékeny? Attól, hogy visszahoztad, nem változott meg egy csapásra. Sőt, valószínűleg később sem fog. Ha nem akar magáról beszélni, hagyd. Talán majd később… Ráérsz, nem?”

Igen. Egyelőre nagyon ráér. Erről akkor bizonyosodhatott meg végképp, amikor fölkelt és újból kinézett az ablakon.

A hóvihar mit sem csitult. A szél ereje olykor a rozoga ablakkávához csapott egy-egy kupac havat.

Úgy fest, tényleg itt kell éjszakáznia. Tétován körülnézett. Hol lehet itt egyáltalán aludni?

Persze Remus ittlétére gondolva nem csoda, hogy csak az az egyetlen ágy van, amiben Draco tartózkodik.

Kezdett nagyon fáradni, mégsem tudott kizárólag ezzel foglalkozni.

Ahogy körbepillantott valami pihenésre szóba jöhető bútordarab után kutatva, szeme ismét megakadt a kanapén ülve őt figyelő férfin.

Leplezetlenül áradt belőle az értetlenség, a bizalmatlanság, mégis, rá tekintve az volt az első gondolata, hogy Piton milyen kimerült, sovány és milyen szomorú.

Hirtelen az az érzése támadt, az elhanyagolt viskóban két beteg ember is van.

Kötelességtudása most sem hagyta cserben, lázasan gondolkodott, mit tehetne. Mindenesetre meleg italra van szükségük, ha már ennyire irtóznak a nyilvánosságtól és nem hajlandóak rendesen fűteni. Aztán majd alakul…

„Biztos megpróbál majd lerázni. Nyilván adja majd a mogorvát, amolyan ’nincs szükségem dadára’- stílusban. Te meg nem fogod hagyni magad. Már csak Draco miatt sem, igaz? Nem kell félned tőle. Már nem a tanárod, te mondtad Harrynek is.”

Nem is félek! – csattant fel gondolatban, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy immár a kandalló előtt járkál, a legutóbbi gondolat hatására ökölbe szorult kézzel.

- Megtudhatnám, mi olyan tettekre serkentő a helyzetben, hogy nem bír nyugton maradni, kisasszony? – a varázsló hangja metsző volt és hideg.

Pedig ha Hermione tudta volna, hogy ezzel főként a helyzet kezelhetetlensége miatt érzett mérgét palástolja! Perselus Piton az elmúlt órákban meglepődésre kevéssé hajlamos természetét részesítette soron kívüli edzésben.

Kéretlenül és váratlanul betoppan kellően riasztó tanyájukra a kibírhatatlan eminens, és a viselkedéséről ordít, hogy kizárólag Draco jelenléte okoz neki meglepetést.

„Vagyis… Vagyis számított rá, hogy téged fog itt találni. Na, szép kis exkém vagy, ha egy ilyen nyeretlen kétéves is rád akad, mondhatom!”

Ezt a fejtegetést azonban szinte rögtön elnyomta egy másik.

„Ez erős túlzás. Te is tudod – legfeljebb ki nem mondanád, ha mindjárt a Gringotts első száz széfjének tartalmát kínálnák is érte -, hogy Granger kényszerű tanári pályafutásod legjobb képességű diákja. Pontosabban volt diákja. Hogy is kezdte? Granger Professzor! Úgy látszik, nagyképűségben máris sikerül felülmúlnia Pottert.”

Énjének higgadtabb fele ismét közbeszólt.

„Perselus, ha valaki, te aztán keservesen értetted meg, hogy minden külső hasonlóság ellenére Potter nem azonos az apjával. Talán hetyke, de nem nagyképű.

Ami pedig az okoskát illeti, igen, ő aztán pontosan tisztában van átlagon felüli képességeivel, mi több, elismerést is vár a teljesítményéért (tőled persze hiába – kajánkodott egy gonosz kis hang), de erre meg is van minden oka.”

Valóban, ez benne az egyik legtűrhetetlenebb vonás.

A másik ez a gondoskodhatnék. Piton meghökkenéssel és viszolyogva figyelte, ahogy Granger Dracóval törődik. Más nem hiányzott, mint egy kotnyeles nőszemély!

Amikor idáig jutott, hirtelen összerándult az indulattól.

„De ez a kotnyeles nőszemély többet tett érted, mint bárki is valakiért a varázsvilág történetében!!

Akármi is a véleményed a stílusáról vagy a barátairól, amit véghezvitt, arról nem tudsz megfeledkezni!”

Piton kivételes értelmi képességei és a lehetetlen helyzetek átvészelésében szerzett több évtizedes gyakorlata ellenére kimondottan örült, hogy váratlan lefülelőjük a fiatal Malfoyjal foglalkozik, így zavartalanul töprenghet.

Hála… Felnőtt évei során eddig kizárólag egyetlen embernek volt hálás. Ez az egy ember általa választotta a halált, és mégis felmentette őt.

Most döbbenten tapasztalta, hogy hálás az elviselhetetlen volt griffendélesnek.

Az utolsó élménye, mielőtt rövid időre elnyelte a sötétség, épp a Sötét Nagyúr határtalan hálátlansága volt.

Kétségtelen, hogy fogalma sem volt az ő árulásáról. Tehát úgy küldte rá Naginit, hogy azt hitte, leghűségesebb szolgájával fog végezni.

„Ennyit a Sötét Nagyúrról. Neki csak szolgái, esetleg alattvalói voltak. Még a nálad sokkal előkelőbb származású Luciussal is szolgaként bánt. Mégis, mire számítottál? Hiszen már húsz éve megtudtad, hogy semmi, de semmi emberi nincs benne. Ha nem lett volna ez a lány…”

Ekkor észlelte, hogy Granger fölkel Draco mellől, és láthatóan kérdezősködni akar.

Szilárd elhatározása volt, hogy a helyzetet a maguk előnyére fordítja. Sejtette, ha a fiú betegségére tereli a szót, számíthat a lány segítségére, így irányította a beszélgetést.

Most tehát egyedül ült a kanapén, a volt iskolaelső pedig a szerényen melengető tűz előtt járkált, miután újból megbizonyosodott a hóvihar erejéről.

Piton összeráncolt homlokkal figyelte az önkéntelenül ökölbe szorult kezeket.

Hogyan, hogyan nem, legilimencia nélkül is halálpontosan érezte, a boszorkány gondolatainak jelenleg ő a főszereplője.

Vajon mit forgat a fejében? És miért ilyen indulatos?

„Piton, ne légy már ilyen értetlen – jött a válasz – köszöntés gyanánt kis híján leátkoztad a kóctömeget a fejéről, ráadásul majd’ keresztülesett az általa hőn utált Dracón.

Fázik, éhes, mitől lenne nyugodt? Ez csak egy gyereklány, akinek ilyenkor pihe-puha ágyban lenne a helye.”

Hm. A rozzant ágyon kívül aludni úgy-ahogy csak ezen a reménytelen pamlagon lehet.

A férfi maga elé villantott egy órabűbájt. Nemsoká éjfél. Aludni kellene. Neki is minden tagját húzza az ólmos fáradtság.

 fiatal nő megtorpant és kérdőn nézett a markáns arcra.

- Igen, professzor?

„Honnan tudja, hogy szólni akartam?” – ütődött meg aznap este már nem először. –„Tudomásom szerint Dumbledore senkinek nem engedélyezte, hogy legilimenciát tanuljon. Nem hinném, hogy Minerva változtatott volna ezen a gyakorlaton.”

A másik hang közbeszólt.

„Már nem a tanítványod. Azt és ott tanul, amihez kedve vagy tehetsége van, feltéve, hogy a dolog a jelenlegi szabályok szerint legális. Akár legilimenciát is. Bár… Granger nem használná ezt a módszert, ha nem kért rá engedélyt.”

Mindegy. A pihenésről van szó.

- Miss Granger, későre jár. Ideje nyugovóra térni. Mivel a körülmények elég… zordak, kénytelenek leszünk beérni a kanapé két végével. Nem fogom Dracót felébreszteni. Nem minden éjjel sikerül ilyen mélyen aludnia.

Hermione először azt hitte, nem jól hallotta, de aztán a beteg fiúra esett a pillantása, és önkéntelenül bólintott.

Csendben leült a kanapé tűzhöz közelebbi szabad végére. Elmormolt egy Csomóoldó-bűbájt és kibújt magas szárú cipőjéből. Köpenyét párnaszerűen összehajtogatta, aztán beigazította a feje alá és próbált a támlának dőlve elhelyezkedni.

Bár a tűz erősebben parázslott, nem volt meleg. Megborzongott.

A félhomályban látta Piton kezében lendülni a pálcát. Először megijedt, de a következő percben mindkettőjük lábán egy vastag pokróc landolt.

Hermione beburkolózott a sprőd, viszont meleg anyagba, és a férfira nézett.

Piton pengevékony szájjal ült a takaró alatt. Nagyon fáradtnak látszott.

- Köszönöm a takarót! Jó éjt, uram! – suttogta kis mosollyal és pár perc múlva már aludt.

A varázsló egy darabig zavartan figyelte. Az újságból pontosan rekonstruálta annak idején, min ment át a lány a Sötét Nagyúr uralma alatt. Hogy képes ezek után ilyen nyugodtan elaludni, összezárva… ővele?!

„Ennyire naiv, vagy ennyire megbízik benned.”

Elnehezülő fejjel azzal zárta le a kérdést, hogy biztos Granger is nagyon fáradt lehetett.

Magára húzta a takarót és becsukta a szemét. Bár az éjszaka legalább pihentető lenne!

Előző←…….→Következő