|
Vestigium recens
Írói megjegyzések: Fejezetcím: Friss nyom. Felbukkan a titokzatos alak... Megjegyzés: ahogy az előző fejezetnél írtam, a jövő héten várhatóan nem fogok tudni feltölteni. Esetleg húsvétkor, de ezt sem merem száz százalékra ígérni. Azért bizakodom. :-)
Vestigium recens (Friss nyom)
Másnap reggel elnyűtten és háromnegyed órás késéssel ébredt.
Ebből következően rekord sebességgel távozott az apró fürdőszobából, kapkodva öltözködött, és nagyon sietett, hogy legalább egy szűkös reggelire fussa az idejéből.
Útközben ugyan néhány diák csodálkozó pillantást vetett rá, de ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget.
A Nagyteremben udvariasan üdvözölte McGalagonyt, Bimbát és Trelawneyt – aki, bár réges-régi jóslata miatti veszélyeztetettsége megszűnt, rejtélyes módon mégis az iskola tanára maradhatott -, majd lehuppant szokott helyére és a szép formájú csillogó rézkanna felé nyúlt.
Egy határozott kéz azonban megelőzte.
Fél perc múlva már az orra előtt gőzölgött a csésze tea.
- Szervusz, Hermione – köszöntötte a nyílt arcú, holland fiatalember barátságosan.
- Ó, szia, Dankmar, köszi – mosolyodott el.
- Milyen különlegesen csinos vagy ma – folytatta asztalszomszédja pajkos szemvillanással végigmérve a lányt.
Hermione zavarba jött a pillantástól, így gyorsan maga elé nézett.
Azonnal meg is fejtette, van Werten miért néz olyan furán.
A nagy rohanásban elfelejtette felvenni a szokott munkatalárját, és most hosszú, sötét kakaóbarna szoknyában és könnyű, vízkék pulóverben ült a tanári asztal mellett.
Enyhítő körülménynek fogadta el önmaga számára, hogy legalább a haját munkavégzésre alkalmas módon összefogta egy hasonló színű, egyszerű csattal.
Tapasztalta ugyanis, hogy a tanításban sokkal jobban zavarta a kibontott haj, mint annak idején az órai munkában – kivéve természetesen a bájitaltant.
Mire elfogyasztotta a soványka reggelit, amire a késői ébredés egyáltalán módot adott, már csak annyi ideje maradt, hogy órára siessen. Udvariasan biccentett a kollégák felé, és elrobogott.
Első óra: Mardekár – Hollóhát, ötödév. Ki lehet bírni – húzta el kicsit a száját a terme felé haladva.
A mardekárosokkal nem volt könnyű dolga, igaz, az ötödévesek közül csak kevesen jártak rúnaismeretre.
A hollóhátasok precíz felkészültsége pedig jócskán kárpótolta a kisebb kellemetlenségekért, vagy a rá, esetleg Harryre tett ritka, de annál epésebb megjegyzésért.
Ezen felül ebben a csoportban tanult Milena Grosvenor. A karcsú, büszke tartású, szürke szemű mardekáros lány a legtehetségesebb, érett gondolkodású és nagyon jó eszű tanítványa volt.
McGalagony persze tájékoztatta, hogy a lány csaknem két évvel idősebb saját évfolyamánál. Egy súlyos betegség miatt meg kellett szakítania tanulmányait, részben ezért nem igazán barátkozik a háztársaival. Igaz, másokkal sem nagyon.
Hermione rövid kutakodás után már egy évvel ezelőtt kiderítette, a lány családja nagyon távoli rokonságban áll Malfoyékkal.
Kellemes meglepetés volt számára, hogy Milenán ez nyomokban sem érződött.
A diáklány ravasz volt és rátarti, viszont híján minden lekezelő stílusnak.
Nem tudta mire vélni, hogy az aznapi órája meglepően gördülékenyen haladt, mi több, a szokásoshoz képest a fiatalok teljes csendben figyeltek.
Mire a tanítás végére ért, így is kellőképpen elfáradt. Még szerencse, hogy másnap csak a délutáni értekezlet várta.
A megkésett, a tanítás utánra átcsúszott ebédet meglehetősen álmatagon költötte el, mindössze annyi jutott el a tudatáig, hogy fölöttük a mennyezetet szürke gomolygás tölti be.
Késő délután volt, mire visszatért a lakosztályába.
Lerakta a beadott házi dolgozatokat az asztalára és gyertyát gyújtott.
November végéhez mérten is túl sötétnek tűnt a szoba.
A kinti világot egészen beburkolták az egybefüggő fellegdunyhák, és egyszercsak puhán surrogva, bizonytalanul, mintha nem is gondolná komolyan az egészet, eleredt a hó.
Az apró hópihék felett rohamosan alkonyodott, hamarosan a Tiltott Rengetegnek már csak a szélső fáit lehetett egyenként megkülönböztetni, a többi szürkén olvadt a mind jobban szűkülő láthatárba.
A tó máskor csillogó foltjai most beletörődő tompasággal nyelték egyre-másra a sűrűsödő fagydarabkákat.
Hermione egy darabig az ablakból tanulmányozta az időjárás változását.
Már percek óta szemlélődött, amikor egyik pillanatról a másikra felbukkanni látta a hetekkel ezelőtt megfigyelt alakot.
Habozás nélkül magára rántotta téli köpenyét, fölkapta a varázspálcáját és már ott sem volt.
Csak a főbejáratnál fékezett, szórt magára egy kiábrándító bűbájt és egy Leperexet, aztán kilépett a sűrű hóesésbe.
Egy pillanatra még látta az ismeretlent a Tiltott Rengeteg fái mentén haladni, majd az illetőnek hirtelen nyoma veszett.
Nyilván szintén a kiábrándítót használta, ám Hermionét ezzel nem lehetett zavarba hozni.
Amilyen zajtalanul csak tudott, ahhoz a helyhez igyekezett, ahol a varázslót eltűnni látta, és onnan csuklyáját jól a fejére húzva, előrehajolva vizslatta maga előtt a vékony fehér leplet.
Számítása bevált. Halványan bár, de kivehetően egy felnőtt férfi lábnyomai sorakoztak a friss hóban.
Egy pillanatig tétovázott.
Visszanézve a kastélynak már csak idomtalan körvonalai látszottak homályosan.
Megrázta a fejét, és úgy döntött, McGalagonynak ráér később is szólni.
Gyorsan haladt tovább, mielőtt a nyomokat belepné a hó.
Talán kétszáz méter után meghökkenve ismerte föl az útirányt. Szóval bárki is legyen az, a Szellemszállás felé tart!
Egyszeriben nagyon izgatott lett. Nem szívesen tette be a lábát abba a borzalmas emlékezetű épületbe. Már amennyire egyáltalán jogot formálhatott a romhalmaz erre a titulusra.
Bármilyen nehéz is lett volna azonban leküzdenie emlékképeit, a helyzet úgy állt, hogy mástól is szorongott.
Léptei egyre lassultak, ahogy töprengett.
„Nagyszerű, Hermione! Óriási! És most? Mit fogsz csinálni? Mégis, mit adsz elő, ha egy teljesen idegen varázslóval találod magad szemközt?”
- Majd elnézést kérek a zavarásért – morogta maga elé.
De kétségei ettől nem hallgattak el.
„Jó. És ha Piton az? Mit mondasz neki, mondjuk, hogy ’Üdvözlöm, örülök, hogy újra az élők sorában látom’?”
Mindeközben az egyre erősödő havazás sürgős továbbhaladásra ösztökélte, és csakhamar azon vette észre magát, hogy a Fúriafűz idegesítő közelségben csapkod hosszú, ruganyos hajtásaival.
A halk Immobilus után semmi nem állta útját. Ennek ellenére megállt.
Még mindig önmagával vitatkozott.
Végülis, miért ne mondhatná, amit az előbb gondolt?
Hiszen tényleg örülne, ha Pitont épségben látná. Igazán örülne.
Jó lenne tudni, hogy nem hiába küzdött azon a sötét napon.
Mégis tartott egykori tanárától. Piton olyan kiszámíthatatlan.
De hát az csak jó neki, hogy él?! Ez logikusnak tűnt. Ha valaki mégsem hal meg, azt általában pozitívan szokás értékelni.
Különben is. Másfél évi kutakodásba fektetett munkát nem fog most föladni, és kész!
Bemászott az alagútba és lassan próbált előrehaladni, görnyedve, néhol majdnem kúszva.
Amikor már csak pár méterre lehetett a Szellemszállás padlójától, feloldotta a láthatatlanná tévő bűbájt. Itt már kiszélesedett és magasabbá vált a járat annyira, hogy felállva leporolhatta magát.
Halk hangokat hallott, de az üregben állva nem tudta megállapítani, ismeri-e a beszélgetőket.
Mindegy. Innen már nem fordul vissza!
Határozottan kihúzta magát és kimászott a résből.
Még hallotta a varázsigét.
- Stupor!
Előző←…….→Következő
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
