Anulora catenae (Láncszemek)
 

Az elsőként végigvizslatott, a bejárattal szemközti falnál álló könyvespolcok mellett most felfedezett egy másikat.

És határtalanul meglepődött.

Piton mugli irodalmat is olvasott?!

Az a Piton, aki Avery-félékkel barátkozott valamikor?

Az a Piton, aki vélhetően soha semmi jót nem látott mugli apjától?

Az a Piton, aki egy goromba, jól van, na, egy elviselhetetlen helyzetben kapásból lesárvérűzte a lányt, akit mindenek felett szeretett?

Ez kezelhetetlen volt neki.

De az első döbbent pillanatot követően jelentkezett a tárgyilagos hang.

„Mit állsz ott? Nézd meg alaposabban a polcot!”

Shakespeare: A vihar, III. Richárd, Machbeth, Antonius és Cleopátra.

Egy ütött-kopott Elizabeth Barrett-Browning kötet.

Mellette alig kibetűzhető gerincű, vaskos könyv. Nem… de mégis. Csehov. Az összes.

Meghökkenése csak fokozódott, ugyanis az alatta lévő polcon talált még Montesqieut, Nietzschét, Senecát, Victor Hugotól A nevető embert, és egy olyan regényt, amire az előzőek fényében talán számítania kellett volna.

Nagy, elhasználódott, itt-ott sárgult olcsóbb kiadás. Dosztojevszkij.

Közvetlenül mellette egy tudományos értekezés Raszkolnyikov lelki alkatáról. 

Az alatta levő polcon egy halom, precízen felcsavart üres pergamen társaságában nagyon megválogatva a közelmúlt néhány mágikus és mugli kultuszregénye. Többek közt Pierre Boulle – legalábbis a mugli világban - ismert alkotása, a Híd a Kwai folyón. Aztán egy újabb remekmű, ehhez Hermionénak is volt szerencséje. Umberto Ecotól A rózsa neve.

Körülbelül ezen a ponton kezdte érteni. De hogy biztos legyen benne, az utolsó néhány könyvnek fellapozta az impresszumát.

A megjelenés éve sokat elárult.

Ezeket a „lenézett, értéktelen és haszontalan, varázslókhoz méltatlan” mugli könyveket már a felnőtt, reményvesztett, a jó oldalon nagyon hálátlan szerepet vállaló, magányos férfi olvasta, nem pedig a sötét oldalon álló, elkeseredetten hatalom- és tudáséhes fiatalember.

A legalsó polcon mugli és varázsló művészeti albumok, ismeretterjesztő kézikönyvek egész sora, főként orvosi, kémiai, logikai, rontásokról szóló és átoktörés témájúak.

Az albumok alapján úgy tűnt, Pitont érdekelte az algebra, a megalit kultúrák, a középkori varázsló és mugli építészet, és kedvelte El Grecot, valamint a kobold ötvösművészetnek azt az ágát, amelyik fegyvereket és használati tárgyakat állított elő.

Hm. Egy zárkózott, keserű, ámde művelt, briliáns eszű ember olvasmányai.

Hermione hihetetlenül impozánsnak ítélte a válogatott tartalmat, bármilyen egyszerű is volt némelyik kötet „csomagolása”.

Szemét egyik könyvről a másikra járatva állt a polc mellett. Ha jobban belegondol…

Pitont a könyvekben – a magas szintű tudáson kívül - is ugyanaz érdekelte, mint ami egész életét meghatározta: a bűn kérdései, a boldogtalan, eszeveszett szerelem és a hatalom.

Az alsó polc tartalmát kivéve a könyvek ezekkel a kérdésekkel foglalkoztak.

És mindegyik tragikus válaszokkal szolgált a feltett kérdésekre.

„Vajon olvasott valaha olyasmit, ami nem erősítette a pesszimizmust, hanem segített azt élhetőbbé tenni?

Vagy ami szomorkás volt, de nem megmásíthatatlan?

Egyáltalán, látott (láthatott) Piton valamit is maga körül, ami harmóniát, szépséget, derűt vagy elégedettséget sugárzott?”

A könyvespolcon semmi nem utalt erre.

Nem vitás, a könyvei értékesek, érdekesek, adott esetben izgalmasak voltak, rengeteg tudást halmoztak fel, de nem nagyon lehetett bennük megnyugvást lelni. 

Inkább talán elmélyülést.

Ez persze Hermionénak nem volt újdonság. Hiszen ha valaki, ő aztán elsősorban kutatási, kíváncsiság kielégítési célból, és csak másodsorban szórakozásként olvasott annyit.

Az szinte biztosnak látszott, hogy kimondottan vidám, laza olvasmányok ebben a szobában nem fordultak meg soha.

Ebbe a miliőbe valahogy nem fért bele a Kviddicsligák története, vagy a Hajrá, Merlin! című népszerű kalandregény.

Az sem látszott valószínűnek, hogy a tanár bármikor is a kezébe vette volna a Delejes Pasik – Hogyan csavard a pálcád köré a boszorkányokat? című, fiatal varázslóknak készülő, egyébként a Prófétával vetekedő példányszámban megjelenő magazint.

A gondolatra hangosan felnevetett. Maga is utálta az efféle sajtótermékeket, a női verziókkal együtt, amelyek legfeljebb abban különböztek az előbb az eszébe ötlő kiadványtól, hogy kevesebb volt bennük a hiányos öltözékű boszorkány.

Nem, Hermione túl értelmes volt ahhoz, hogy prűd legyen, pusztán azért nézte le az ilyesféle holmit, mert haszontalan pótléknak és szánalmasan sablonosnak találta valamennyit.

És a férfi?

Vajon volt valami… valaki… Valaha egyáltalán? Akár csak egy újságból rendelhető konzumboszorkány?

Most már elkeskenyedett arccal bámulta a poros padlót.

A szoba egykori lakója évtizedeken át, még holtában is Lily Evanst szerette. Csak reszketeg, szívbemarkoló megérzései voltak arról, milyen gyötrő végtelenségű lehetett ez a szerelem.

De vajon ez azt jelenti-e, hogy akkor soha, senkivel?

Nem tudta eldönteni.  Nem is értette, miként jutott ez most eszébe, hiszen csak beugrott neki egy elképzelt pitonos tanári húzás.

Igen, ez, ahogy megjelent előtte a tanár lekicsinylő, mélységes utálatot kifejező arca, amint épp egy képzeletbeli hugrabugostól veszi el az egyik lapszámot, ez teljesen rendben volt!

Persze a folyosón. Épeszű roxfortos Piton óráján nem mert volna elővenni semmilyen, az órához nem kapcsolódó eszközt.

Teljesen élethű kép volt, és nagyon mulattatta a gondolat.

Ismét kuncogva arrébb lépdelt, aztán hirtelen arcára fagyott a mosoly.

Egy keskeny, zárt, üveges ajtajú szekrényben mindenféle lezárt üvegek. Többségükben gondosan felcímkézett bájitalok, némelyikben azonban különböző, folyadékokban úszó darabkák. Csakúgy, mint a bájitaltan teremben.

A lány megborzongott.  Lehangoló látvány volt. Hogy lehetett ezek közt élni?!

Talán megértette, mindazzal a háttérben, amit már tudott, de viszolygását ezektől a tárgyaktól nem tudta legyőzni. Elfordult.

A szobában már nem sok megfigyelésre érdemes holmi maradt.

Az íróasztalon és a karosszéken kívül csupán egy nagyobb szekrény, egy jellegtelen barna takaróval fedett ágy, annak fejénél egy olcsó éjjeliszekrény és a kandeláberekre emlékeztető, talpas, ötágú gyertyatartó mellett álló egyszerű, meglehetősen elnyűtt fotel alkotta a berendezést.

Beleillett a képbe.

Piton egészen bizonyosan nem zajos és népes társaság rendszeres fogadásához válogatta a bútorait. Nem nagyon foglalkoztathatta, hogyan, miben lakik.

„Miért, szerinted az utóbbi évtizedekben érdekelte-e bármi is az életveszélyes színjátékon és Lily Evansen kívül?” – kérdezte a belső hang.

Nyilván nem.

A szobán nem csak a fásult érdektelenség látszott, vagy a Dumbledore finom kényelemszeretetével szöges ellentétben álló puritán ízlés, hanem az is, hogy Piton a jelek szerint sohasem tartozott a jómódú varázslók közé.

„És akkor még szégyenlősen fogalmaztál” – morogta befelé.

Felrémlett előtte a merengőben látott, szegényes és elhanyagolt ruházatú kisfiú, aki Lilyt és Petuniát lesi a bokor mögül a háttérből.

Aztán az okos, de esetlen, hórihorgas kamasz, aki egyedül ücsörög a tóparton, komor és divatjamúlt ruháiban, csóró könyveivel.

És vele szemben a csinos, megnyerő arcú, gondtalan, a kviddicsen kívül átlagos tehetségű és nem kicsit nagyképű James Potter, akiben viszont megvolt a képesség, hogy felhívja magára a figyelmet.

„Nincs mit csodálni rajta, hogy a kedves, tehetséges, fiatal boszorkány őt választotta” – mondta magában.

Aztán felmerült benne egy, az előzőnek ellentmondó gondolat.

„Tulajdonképpen nem választotta. Tudta egyáltalán a lány, a komoly, zárkózott fiú egész pontosan milyen érzelmeket táplál iránta?

Valószínűleg nem.

Vajon akkor is így döntött volna, ha tudja?”

Érthetetlenül bukkant fel gondolatai közt az utóbbi mondat, hiszen ennek a kérdésnek ma már nem volt semmi értelme.

Lily Evansből Lily Potter lett, és meghalt, hogy megmentse a fiát. James fiát.

És Piton, a kimagaslóan intelligens Piton nem mérte föl, hogy ez be fog következni!

Nem értette, hogy Harry édesanyja nem tehetett mást, és mindenki más a helyében ugyanezt tette volna.

Azt képzelte, Lily élete kizárólag Voldemort akaratától függ. Becsületére legyen mondva, vállalta a rettegett mágus dühének kockázatát, és megpróbálta befolyásolni ezt az oldalt.

„Persze” – gondolkodott tovább – „nem volt képes ennél árnyaltabb érzelmekre, ha Harry apjáról is szó volt, nem csak Lilyről.”

És itt újfent megtorpant a gondolata.

„Elvárható lett volna ez egyáltalán? Csak azért, mert Dumbledore elvárta volna valami elvont, magasztos cél érdekében? Láttad a merengőben azt a vitát, amikor elment Dumbledore-hoz.

Kérni… Nem. Könyörögni.

Dumbledore egy férfit nem egy férfi mércéjével mért ott és akkor.

Márpedig ott és akkor, abban a pillanatban Piton nem volt sem kém, sem áruló, sem halálfaló, egykori tanítvány, bármi. Csak egy fiatal férfi, akinek a szerelme életveszélyben volt, mégpedig jókora részben az ő hibájából. Meg akarta menteni, és csak őt akarta megmenteni.

Te elítéled?”

Nem…

Nagyon keserves volt a büntetés.

És az igazgató tényleg kihasználta.

Mint ahogy mindenkit, őt és Ront is, még Harryt is, azért a célért, hogy a világot megszabadítsák a fenyegetéstől.

Az igazgató nem lehetett biztos minden tippje és terve sikerében, bármennyire igyekezett mindenre gondolni. Emberéletekkel hazardírozott, még ha nem is volt sok más választása!

Hermione szerette és tisztelte Dumbledore-t, holtában is. Mégis, a merengőben látott képek méterekkel többet romboltak le benne a jóságos, bölcs, idős mágus kiemelkedő piedesztáljából, mint a végrendelet vagy a varázsló fiatalkorának viselt dolgai.

Senki sem csak arra való, hogy egy másik – bármilyen nagy! – elme játékszere legyen! – lángolt föl benne hirtelen az igazságérzettel elegy, szigorú harag. - Piton sem, aki tényleg nem tartozott sehova.

„Miért, te hova tartoztál, amikor ide jöttél tizenkét évesen? Ki volt a barátod? Senki.

Hány bántó megjegyzést kaptál, amiért ilyen könyvmoly vagy, és nem fested, meg illegeted magad naponta órák hosszat?

Tudod, milyen kegyetlenek és igazságtalanok tudnak lenni a kamaszok! Nem tűrik, ha valaki kilóg a sorból. Te képes lettél volna annyi durva megaláztatás után könnyedén megbocsátani, mint ami neki kijutott?

Jó szívvel gondolsz Lavenderre?” – folytatta a kíméletlen belső kihallgatást.

Hát… nem.

„De nem álltam volna soha halálfalónak!” – járkált föl-alá indulatosan.

Ez igaz volt. Bármennyire érthetőek és minden józan észt elsöprők lehettek a fiatal Piton indulatai korosztálya világos oldalon álló „bajnokaival” szemben, ezért nem kellett volna azt a férget szolgálnia.

„Ezért nem” – ismételte meg magában, de ezt azonnal követte a fejében egy újabb gondolat.

És a még több tudás?

Nem kétséges, hogy Voldemort teret és - a saját elképzelései és céljai szerinti határig - hatalmat adott a bizonytalan anyagi helyzetű fiatalembernek a kutatásra, amire esetleg másként nem nagyon lett volna módja.

Aztán ott volt a négy-öt évvel idősebb, gazdag és befolyásos Lucius Malfoy, akinek a támogatása meghatározhatta egy szegény, kezdő varázsló helyzetét.

De ehhez a támogatáshoz nem nagyon nyílhatott más út.

Bármelyik volt is az oka, rossz oldalra állt, és azon az oldalon számos gonoszságot elkövetett!

„Igen.

És, nem tette még jóvá eléggé?!

Nem azért akarod megtalálni, hogy többé ne kelljen neki nyomorult életet élni?”

De igen!

Elszorult a torka a szánalomtól, ahogy újból végignézett a sivár helyiségen.

A szekrény felé fordult. Egy pillanatig habozott. Már elindult a kopott fogantyú felé, ujjai a hideg anyaghoz értek. Aztán mégis leeresztette a kezét.

Vajon… Nem, ezt nem teheti. De hátha ott talál… Nem!

Nem vitte rá a lélek. Túlságosan tisztelte ehhez.

Különben is, mit használna az ügynek, ha megnézné a férfi ruhatárát? Semmit.

De mégis… Mi lehet benne?

„Pár fekete egyentalár, néhány egyéb ruhaféle, köpeny. Cipő. Fehérnemű… Egyszóval semmi közöd hozzá! ” – csattant fel a hang meglepő eréllyel.

Tényleg ez lehet a szekrény tartalma, de… Nincs de. Nem néz bele, és kész – zárta le magában a témát átforrósodott arccal.

Inkább körbejárta a helyiséget még egyszer. Az ágy hideg és üres.

Az éjjeliszekrényen semmi.

A fiókjában viszont… Egy darabka lánc. Vaskos, erős fémszemekből álló, talán arasznyi holmi. Miért van itt a fiókban? Néhány elpiszkolódott, ottfelejtett sebzáró kenőcs és altató bájitalos fiola mellett?

Kiemelte a láncdarabot.

Furcsa, megmagyarázhatatlan élmény volt.

Nem csak a fém hidegsége borzongatta meg. Mintha… mintha a kéz melegét is érezte volna, amely gyakran forgatta az ormótlan láncszemeket.

Újra megjelent előtte az iménti jelenet. A kedves kislány és savanyú testvére. A vörös fürtök, ahogy a hinta menetszelével egy ütemre röpködnek.

Hirtelen megértette.

Ez annak a hintának a láncából egy darab!

A felismeréstől ökölbe szorult a gyomra.

Ha egyszer őt tudná így szeretni valaki!

Bármilyen kevéssé volt képes racionálisan elhelyezni magában a tényt, ettől a perctől fogva tudott válaszolni arra a kérdésre, mi hiányzott Ronnal való kapcsolatából.

Ez az elemi erő.

Vajon része lesz benne egyszer is életében?

Egyáltalán, akad férfi, aki még képes erre?

Igen, akad!

Legalább egy…

Lassan visszament a karosszék mellé. Az íróasztalon csak iskolai jellegű dolgok.

Persze, hiszen az aurorok megtalálták a félbe szakított fényképet, amit bizonyíték gyanánt magukkal is vittek.

A lakosztály olyan volt, mintha egy olcsó, és a gondos, vendégszerető tulajdonost teljességgel nélkülöző panzió egyik bérbeadó zuga lenne, nem pedig egy otthon.

A tanárnő haragosan megrázta a fejét. Az a férfi ennél sokkal jobbat, többet érdemelt volna!

Hermione Granger utálta az igazságtalanságot, akár az emberek, akár a sors műve.

Azzal a megerősödött elhatározással hagyta el a szobát, hogy ha törik, ha szakad, előkeríti és most már ténylegesen az életbe hozza vissza Perselus Pitont!

Előző←…….→Következő