Cantus decantatus est (Vége a dalnak)

A fiatal nő erre a miértre még most is nehezen volt képes válaszolni. Tudta, hogy Ron szerette őt. A maga módján.

Ő is szerette.

Legalábbis sokáig úgy érezte, valahogy nem is lehetne másképp, mint hogy ők együtt legyenek. Nem volt ebben semmi elemi erejű, gyomrot remegtető felfedezés, inkább olyan volt, mint egy langyos folyó, ami épp a megfelelő irányba hord.

Kétségtelenül erős ragaszkodás alakult ki köztük, de utólag be kellett vallania magának, ez nem sokban különbözött attól, ami Harryhez fűzte.

Igazából leginkább abban tért el, hogy Ronnal helyénvalónak, sőt izgalmasnak ígérkeztek a csókok, ölelések, nem is beszélve a többiről, míg mindez Harryvel kapcsolatban soha fel sem merült benne. Biztosra vehette, hogy Harryben sem. Talán ez tette lehetővé, hogy később is olyan erős maradjon kettejük barátsága.

Dühösen és szomorúan vette tudomásul annak idején, amikor ráébredt, Ron inkább szerette őt magát, a személyiségét akkoriban, amikor még barátok voltak, mint később, amikor elsősorban a nőt látta benne.

Furcsamód Hermione, a Nő, sokkal kevésbé tűnt ki Ron szemében a többi nő közül, mint régebben Hermione, a gyerekkori barát mindenki más közül.

És amit végképp nem tudott elviselni: miután Voldemortnak vége lett, mondhatnók, az élet lassan visszatért a normális kerékvágásba, Ron egyre inkább azt várta tőle, viselkedjen úgy, foglalkozzon olyasmivel, mint más lányok szoktak.

Szurkoljon Ron kedvenc kviddics-csapatának, és ne a kutatásaival, a tartalmas beszélgetésekkel, hanem elsősorban finom vacsorával lepje meg.

Szó se róla, megtanult főzni, értett a tisztítóbűbájokhoz – Tonkshoz képest egészen profin -, de persze Mrs. Weasley évtizedes tapasztalataival nem vehette fel a versenyt.

Nagyobb baj, hogy nem is akarta.

Fülében csengett most is annak a csúf veszekedésnek a legtöbb mondata.

Nem tudott uralkodni magán, több hónapra való, szőnyeg alá söpört probléma robbant ki belőle akkor egyszerre.

- „Ronald Weasley, fogd már fel végre, hogy nem vagyok a házimanód!”- ordította magából kikelve.

Nem így akarta. Kulturáltan, halkan, értelmesen megbeszélve. Nem akart az elkerülhetetlennél több fájdalmat okozni, de Ron értetlensége iszonyatosan dühítette.

Igen, a fiú nem érezte meg, hogy nincs tovább. Azt hitte, ha aznap este is úgy viselkedik, mintha nem lenne komoly probléma, a dolog idővel majd megint rendbe jön, mint addig minden esetben.

Próbált akkor kissé lehiggadni. Nyugalmat erőltetett magára, és kérte, üljenek le, muszáj beszélniük.

Kedvese vonakodva engedett.

„- Ron, te tényleg nem vetted eddig észre, hogy ez… köztünk nem működik?” – idézte fel magában újra akkori mondatait.

„- Alig van valami, ami egyformán érdekelne mindkettőnket. Legfeljebb a halálfalók tárgyalásairól vagy a Roxfortról szóló hírek.

- Persze, de mi van ezzel? Neked mindig több kedvenc tantárgyad volt – motyogta a fiú enyhe zavarral.

- Ron, minket a múlt tartott össze. Csak az. A jelenünk nem nyújt valami sokat egyikünknek sem. Belegondoltál már, mi lesz így a jövőnkkel? – próbálta megfogalmazni, miért fogja megtenni, amire készül.

- Hogy érted? Hogyhogy nem nyújt sokat? Azt akarod ezzel mondani, hogy nem vagyok elég jó pasi neked?! – csattant fel hirtelen nagyon sértetten.

- Nem, dehogyis, nem arról van szó! - igyekezett megnyugtatni a vele szemben ülő fiút, aki úgy tűnt, kezdi végre sejteni, ez nem egy szokásos civakodás lesz.

Holott az utóbbi mondat nem felelt meg teljesen az igazságnak. Nem volt rossz vele, dehogy! Ron nem volt durva, vagy érzéketlen, kedves volt, hétköznapi viselkedéséhez mérten figyelmes, ám… egysíkú? … ötlettelen? – kereste vele szemben ülve a megfelelő kifejezést, és hálát adott a sorsnak, hogy Ron nem ért a legilimenciához.”

Az érintése utóbb már úgy hatott rá, mint egy baráti vállon veregetés, nem pedig úgy, mint a gerincén lassan, forrón végigcsorgó olvadt méz.

Magát sem értette, honnan jutnak eszébe ilyen képek, viszont nagyon mélyről fakadhattak, mert erről sosem beszélt senkivel.

Ginny egyszer sem merült bele, hogy Harry iránti szerelméről ilyen részletességgel meséljen, és ő sem érezte soha szükségét ilyesminek.

Anya… vajon anya érzett valaha hasonlót apával? – bukott át egy eldugott gondolati régió addig zárt ajtaján a soha fel nem tett, furcsán illetlen kérdés. Szüleivel való kiváló, „bármiben számíthatunk egymásra”- kapcsolata ellenére ezek a kérdések otthon sem voltak publikusak. Mégis, szinte biztosra vette, ha volna mersze megkérdezni édesanyját, a válasz igen lenne.

Abban a percben már tudta, nem fog feleségül menni Ronhoz. Nem mintha ez a távoli jövő homályos terveinél konkrétabb formában bármikor is felmerült volna. Ha viszont ezt érzi, inkább most legyen vége, mint hurcolja még hosszú ideig a tudatot. Nem lenne becsületes Ronnal szemben sem.

Nem illenek össze, de ettől még megérdemli, hogy korrekt legyen vele.

És megmondta neki. Lassan, egyszerűen, komolyan.

Sose fogja elfelejteni Ron arcát. Kigyulladt rajta két rózsaszín folt, a szeme elsötétült a keserű haragtól, aztán egy szó nélkül felpattant és elvágtatott.

Először utána akart menni. Végül nem tette. Gondolta, időt kell hagyni neki, így egész este csak ült a szobában, és bámult maga elé. 

A fiú hónapokig nem beszélt vele. Ebben valószínűleg közre játszott a Reggeli Próféta gusztustalan cikk-sorozata is, ami az első hírt követte hetekig.

Odáig merészkedtek, hogy McGalagonyt is megpróbálták meginterjúvolni, vajon mennyiben tartja helyesnek, hogy a serdületlen ifjúságot egy ilyen, ahogyan írták, „zilált magánéletű” tanárra bízza.

Az igazgatónő tőle szokatlanul keresetlen szavak kíséretében egyszerűen kihajította a stábot, és kilátásba helyezte, hogy a következő hasonló eset után a főszerkesztőt zaklatásért feljelenti az Aurorparancsnokságon.

Hermione elmondhatatlanul hálás volt a markáns támogatásért. Sokáig nagyon egyedül érezte magát.

Ginny és Harry ugyan nem firtatta, mi történt köztük pontosan, nem is tettek neki szemrehányást, ám érezhető volt, hogy nem nagyon értik. Bár… úgy tűnt, Harryt kevésbé érte váratlanul a szakításuk, mint Ron húgát.

Magányához járult volt kedvese hosszú időn át érezhető hiánya. A régi Roné, a Jóbaráté.

Szégyenkezve ébredt rá ugyanakkor, hogy Ron, a Férfi nélkül kiegyensúlyozottabb, mondhatni, derűsebb lett az élete.

A történtek után a Weasley-fiú gyakrabban látogatott haza az Odúba.

Hogy lefoglalja magát, belevetette magát az aurorképzésbe és a sportéletbe. Csakhamar szép sikereket ért el az Aurorképző Intézet kviddics-csapatában, és lassacskán megnyugodott, bár nagyon sokáig bántotta a szakítás.

Eleinte nem is tűrte, hogy Harryék egyáltalán kiejtsék előtte a lány nevét, vagy bármilyen módon említést tegyenek róla.

Már legalább három hónap eltelt azóta a számára megszégyenítő este óta, mire ráébredt, Hermione lépése voltaképpen egy rakás problémától kímélte meg.

Persze. Hiszen a lány nem volt egyszerű eset. Mindig mindent tökéletesen akart csinálni, mi több, ezt általában tőle is elvárta. Annál gyakrabban és annál többféle tevékenységben, minél régebben voltak már együtt.

Egy átlagos napon többnyire épp ahhoz a legkevésbé sem volt kedve, amihez neki lett volna.

Utálta, ha összehasonlította őt más lányokkal.

Hermione tudta, hogy ezt Ron már a Roxfortban sem nagyon értette, a Voldemort bukását követő évben a fiú ilyen lépéseire adott válaszreakciói mégis egészen eldurvultak. Egyszerűen nem tudott másként reagálni!

Nem, Hermione egyáltalán nem tűrte jól a kritikát, és azt sem, ha az orra alá dörgöltek olyasmit, amiben nem kiemelkedő.

Igaz, ami igaz, Ron viszont – bár tudatában volt, a lány mi mindenben tehetséges – sajnálatos módon nem érdeklődött a barátnője által preferált témák iránt.

Így aztán az utolsó veszekedést megelőző hetekben az estéket már csak evéssel, vagy fojtott hallgatással töltötték.

Esetleg az ágyban…

Ron akkoriban meg volt róla győződve, ez egy működő kapcsolatban így szokott lenni, tehát nagyjából minden rendben.

Csak jóval később értette meg, kapcsolatuk lényegében már sokkal előbb befejeződött, mint amikor Hermione ténylegesen véget vetett neki.

Minderről a lány Ginny óvatos közléseiből értesült.  Így, utólag tudta csak meg, valójában mekkora szakadék tátongott kettejüknek a kapcsolatukkal szemben támasztott elvárásai közt.

Ez persze csak megerősítette abban, hogy helyesen döntött.

A felismerés ellenére már a tavasz is beköszöntött, mire Ron képes volt vele újra szóba állni, és a régi iskolai barátságra nyomokban emlékeztető, bár kimértebb, nyugodt beszélgetéseket folytattak, igaz, mindig csak Harry, Ginny vagy mindkettejük jelenlétében.

Hermione bölcsen nem erőltette a dolgot.

Örült minden kis eredménynek, és szeretettel figyelte a fiút, valahányszor érzékelte, ahogy egyre kiegyensúlyozottabbá válik.

Attól azonban ódzkodott, hogy hosszabb időt a közelében töltsön. Mindenképp el akarta kerülni a leghalványabb látszatát is, hogy bármilyen újrakezdésnek lenne esélye.

Ezért is tiltakozott olyan hevesen, amikor Harry azzal állt elő, a Piton utáni kutatásba vonja be őket.

Gyanította, Harryt ebben az iránta való aggódáson kívül – ami meghatotta egyébként – az is vezérelte, hogy végre megint történjen valami izgalmas.

Már rég észrevette, hogy hármuk közül Harry dolgozta fel legnehezebben a „nagy győzelem” utáni átmeneti cél nélküliséget, a veszélytelenebb létet. Ha egyáltalán sikerült feldolgoznia.

Úgy tűnt, azt a lehetőséget, hogy a Roxfort valaha volt egyik legnépszerűtlenebb tanára esetleg él, Harry jobban kezelte, mint korábban Piton rosszindulatú húzásainak bármelyikét.

„Jellemző ez is! Ronnak viszont a mai napig fogalma sincs a helyzetről. Azon kívül, hogy megemésztette Piton iskolai igazságtalanságait, és természetesen tisztelettel adózott az utálatos kémléthez szükséges vakmerőségnek és erős gyomornak, a továbbiakat észre sem vette.”

 Pedig Hermione maga is úgy ítélte akkoriban, akivel ilyen közelségben létezik, annak tökéletesen vaknak és süketnek kell lennie, ha nem veszi észre rajta, hogy valamilyen konkrét cél felé halad.

„Vajon Ron hogyan reagált volna rá, ha elmesélted volna neki mindazt, ami történt?

Pfff, jobb nem belegondolni.

Már attól elkapta volna a harctéri idegesség, ha megmondod, hogy meg akarod találni Pitont.

Pontosabban, hogy látni szeretnéd őt. Épségben.

Piton…” - akadtak el a gondolatai.

Pontosan érezte a helyzet abszurditását.

„Hermione Granger, aktuális ügyeletes tanár a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában, az éjszaka közepén betörsz hajdani tanárod szobájába, itt ülsz Piton professzor székében és saját múltadon elmélkedsz!

Miért is jöttél ide? Alapvetően információkért.

Attól, hogy ülsz és Ronra meg Harryre gondolsz, nem jutsz előrébb.

Ezek a dolgok megtörténtek, elmúltak. Miért épp itt és miért épp most kéne ezeken tovább törnöd a fejed? Megtehetnéd bárhol máshol.

Valaki más múltja sokkal jobban érdekel, nem? Akkor foglalkozz végre vele!”

Persze, hogy érdekelte! Fogalma sem volt, mit találhat egyáltalán ebben a barátságtalan szobában, de úgy érezte, ha folytatja a vizsgálódást, közelebb kerülhet a megoldáshoz.

Vagy talán nem csak ahhoz.

Elgémberedett tagokkal kelt föl, a széket akkurátusan visszatolta a helyére, és újból útnak indult a szobában.

Előző←…….→Következő