Hiems appropinquans (Közelítő tél)

Hermione Granger tűnődve, bár teljesen feleslegesen nézett ki az ablakon. Az ismeretlennek nyoma sincs.

Csak tudta volna, mitől olyan biztos benne, hogy az illető egyáltalán megfordul még valaha is a birtokon! Márpedig erről szentül meg volt győződve.

Jobb híján a szemüveges fiú viselkedésén elmélkedett.

Harry egészen elfogadhatóan reagált. Ennél sokkal hevesebb reakcióra számított.

Felnőtt.

Felnőttünk – javította ki magát gondolatban.

Nagy nehezen sikerült meggyőznie Harryt, hogy ha tényleg szeretne segíteni, akkor használja ki az aurorképzést, és próbáljon Pitonról régebbi aktákat megszerezni. Azt remélte, így talán kiderül, milyen helyeken fordult meg a férfi, és azok közt van-e olyan, ami jelenleg is alkalmas lenne búvóhelynek.

A beszélgetésük óta eltelt öt napban ismét eredménytelenül leste a környéket.

Észak hidege tapogatózva, láthatatlanul, ám nagyon is érzékelhetően ölelte körbe a kastélyt és a birtokot. A diákok és a kollégák előszedték bélelt, prémes talárjaikat. Előkerültek a kockás, csíkos, tyúklábmintás és sima sálak, sapkák, kesztyűk.

A nyúlós ködökből másnap reggelre ezerféle alakzattá merevedett, szikrázó zúzmaracsipkék lettek.

Annak a tiszteletreméltó igyekezetnek, amivel Minerva megpróbálta az iskola normális működését helyreállítani, az is része volt, hogy aznap, a Nagyteremben a vacsora után bejelentette, a két éves szomorú kihagyást követően ismét lesz karácsonyi vacsora és ünnepség.

A lányok minden ház asztalánál izgatott sugdolózásba kezdtek, sőt, Hermione legnagyobb meghökkenésére néhány jólértesült végzős szájából a „báli ruha”, a „Granger tanárnő” és a „Viktor Krum” szavakat is hallani vélte a ricsajban.

McGalagony megkocogtatta a poharát.

- Szeretném, ha nem értelmeznék félre az iménti bejelentést. Karácsonyi ünnepségről beszéltem.

Ez nem azonos a Trimágus Tusákkal hagyományosan egybekötött karácsonyi bállal. Mindazonáltal biztosíthatom mindnyájukat, nagyon emlékezetes lesz.

A diákok egy része megkönnyebbülten vigyorgott, viszont a felsőbb éves lányok arcán átsuhant a csalódottság.

Összességében az elhangzottakat mégis mind a négy asztalnál kitörő lelkesedéssel fogadták.

Hermione emlékező mosolygással figyelte a zsivajgó gyerekhadat.

Szerette a karácsonyt, különösen a Roxfortban. Azonnal elhatározta, az év végét idén a kastélyban tölti.

Amúgyis számítani lehetett rá, a hírt követően rengeteg bagoly érkezik majd varázslócsaládok sokaságához, nagyjából a következő üzenettel:

„Apa, Anya, hadd maradjak idén a suliban még néhány napot a szünetben is!”

Ergo a tanárokra a vakációk nyugalmas időszakához képest több munka hárul majd.

Igazából ezt sem bánta.

Őszintén végiggondolva semmi kedve nem volt az Odúban tölteni az ünnepeket. Kis szégyenkezéssel ismerte be magának, hogy még mindig Ron miatt. Tudta, a Weasley szülők nem hibáztatják, tárt karokkal fogadnák, mégsem akart élni ezzel a vendégszeretettel.

Újra végignézett a vacsora végeztével hangos padzörgés kíséretében, vidáman szedelődzködő fiatalokon, majd tekintete kollégáin siklott át, végül Hagrid kedves, bumfordi mosolyán állapodott meg.

Már most örült, hogy az ünnepek alatt biztosan lesz idejük végre nagydarab barátjával és annak egyre jobban kikupálódó, szintén méretes öccsével is beszélgetni egy jót.

Gróp a mai napig Herminek szólítja, néha velük tart sétálni, ilyenkor hihetetlen óvatossággal felülteti őt a vállára. És viszi.

A volt iskolaelső, akiről mindenki, ő maga is tudta, hogy nem egy seprűakrobata, ezeken a sétákon értette meg, milyen élmény lehetett Harrynek a repülés. Fentről látni az olyan alaposan ismert környéket, közelről hallani a levelek neszezését a Rengetegben, erősebben érezni a szelet. Egyszóval rendkívüli volt.

Közös barangolásaik alkalmával olyan szabad volt, mint még soha.

Mindig arra törekedett, hogy az adott keretek közti életből hozza ki a maximumot, és a szándékos szabályszegés, az extrém viselkedés elég távol állt tőle. Bár mindig különcnek számított, legalábbis a Lavender-féle lányok szemében.  

Az utolsó évükben történtek – főként a kínzások, a fogság és a néhány napja Harry elé tárt események - hatására lassacskán mégis megváltozott.

Megengedőbb, melegebb, tűnődőbb és egyben lágyabb lett a viselkedése, ugyanakkor önérzete megerősödött. Tartása a régi maradt, de a visszafogottabb megnyilvánulási formák ellenére áradt belőle a szilárdság.

Gyakran elmélkedett arról, hogyan alakult a sorsuk. Ron is felnőtt, le is higgadt valamelyest, de számára ebből a megfontoltabb, kedvesebb fiúból is hiányzott valami, bár nem tudta szabatosan megfogalmazni, mi az.

Harry már csak akkor emlékeztette az olykor túlérzékeny, indulatos, önsajnálatra hajlamos kamaszra, amikor valami éppen felbosszantotta barátját.

Voldemort bukása óta a vele való barátsága – talán azzal párhuzamosan, ahogy Ronnal eltávolodtak egymástól – elmélyült.

Most megnyugtató volt számára, hogy végre mindenről beszámolt neki.

Ezen az estén megint ő volt a soros éjszakai ügyeletes, van Wertennel párban.

Míg kollégája a fölsőbb emeleteken járőrözött, ő vállalta az első emeleti és a földszinti

folyosókat, a Nagyterem környékét, valamint az alagsort.

Lassan lépkedett egyik folyosószakaszról a másikra, és már a házak pontszámait jelző, újjáépített, hatalmas homokórák környékén járt, amikor a háta mögül beszűrődő halk neszezésre lett figyelmes.

Előre szegezett pálcával pördült meg – hiába, ez már a vérévé vált -, de az annak végén pislákoló fénypontocska csak egy ijedt, másodéves kissrác arcát világította meg.

Davis.

Szokás szerint.

- Hallgatom, Milford. Hova igyekszik így takarodó után? – érdeklődött cseppet sem fenyegetően, hiszen a választ előre sejtette.

- Ööö… Jó estét, Granger professzor – vette elő legjobb modorát a kisfiú, hátha nem kerül olyan nagy pácba. – Én csak… szóval, olyan éhes vagyok, szeretnék egy kis pótvacsorát kérni a konyhán.

- Milford, magát úgy látszik, kiskorában eltalálhatta egy bélnyújtó rontás! – nevetett fel a tanárnő. – Rendben van, kérhet egy kevés repetát. Tíz perc múlva legyen a nagyterem előtt, onnan szépen visszakísérem a klubhelyiségéhez.

- Igen, asszonyom – bólogatott a kölyök megkönnyebbülten, és már iramodott is neki a folyosónak, de Hermione halkan utána szólt.

- Milford!  A jövő héten büntetőmunkára jelentkezik nálam.

A fiú arca megnyúlt.

- A jövőben olykor talán majd arra is gondolni fog, hogy éjjel a házimanók is szeretnének pihenni, ugye? – kérdezte halkan. – Megtanítom magának a Teletál tologató-bűbájt – mondta még mindig barátságosan -, ugyanis nem szeretnék még három év múlva is rendszeresen magába botlani takarodó után.

Megvárta, míg a griffendéles eltűnik a konyha irányában, és csak utána folytatta útját. Mire végzett a néma és üres teremben, már hallotta a diák szapora lépteinek halk dobogását.

A fiú egy letakart tálat hozott óvatosan. Hermione orrát megcsapta a parázson sült hús és a tört krumpli illata. Milford tényleg folyton éhes!

Visszakísérte a másodévest a toronyig, egy keveset várt, hogy a szunyókálásából felvert, épp ezért morózus, terjedelmes hölgy a percekig tartó rimánkodásra vajon hajlandó lesz-e beengedni a diákot a portrélyukon, vagy közbe kell lépnie.

Miután Davis bemászott, a Dáma pedig hápogva elhelyezkedett, hogy folytassa a hortyogást, Hermione megfordult és visszatért területére.

Elgondolkodva lépdelt a pincefolyosóra vezető lépcsőn.

Valahányszor a Griffendél klubhelyisége környékén járt, eszébe jutottak gyerekkori kalandjaik. Talán épp ezért igyekezett a tilosban járóknak olyan feladatokat szabni, hogy azt inkább tanulásnak, mint büntetésnek érezzék.

Hermione Granger részben ennek köszönhette, hogy a Roxfort egyik legnépszerűbb tanára lett.

Pedig voltaképpen nem volt engedékeny. A kedves és megértő hozzáállás mögött kemény

tanulmányi követelmények húzódtak, de a gyerekek ezt is respektálták.

A mardekárosok szülei persze húzták a szájukat, hogy Potter legjobb barátja taníthat, ráadásul ilyen fiatalon, ám mivel ők maguk éppenséggel nem örvendtek mostanában meleg közszeretetnek, jobbnak látták csendben, a négy fal között morogni.

Hermione tudatában volt annak, hogy régi-új iskolájában szeretik, viszont ez nem befolyásolta, csupán jóleső melegséggel töltötte el.

Gondolataiban elmerülve rótta a folyosót.

Csak akkor eszmélt föl, amikor már Piton egykori lakosztályának ajtaja előtt állt.

Miután a fiatal, belevaló utódnak semmi kedve nem volt eltemetkezni a pincében, és McGalagony az első emeleten biztosított számára lakrészt, ezt a helyiséget lezárták.

A lány határozatlanul állt a súlyos, érett színű faajtó előtt. Ide nem volt szokás belépni.

Utoljára az aurorok vizsgálták át a helyiséget, nyomok és bizonyítékok után kutatva. Ennek már több mint egy éve.

Sejtette, hogy az egyszerű ajtónyitóval nem sokra menne. Eszébe jutott, amit Harry mesélt egyszer az aurorképzésről, amikor különféle védőbűbájok és zárak mágikus feltörését tanulták. Most próbálta felidézni a hallottakat.

Nehezen ment, mert közben egyfolytában magával vitatkozott.

„Mit keresel itt? Elment az eszed? Nem vagy már diák, aki Harryt meg Ront igyekszik minden tilos marhaságtól visszatartani! Vége az ügyeleti idődnek és holnap öt órád lesz. Nyomás aludni!”

- Alohomora sperra! – vágta el a belső vitát a hirtelen megtalált varázsigével.

A zár engedelmesen kattant.

Elsuttogott egy Lumost és belépett.

Előző←…….→Következő