Iterum in Roxfort (Újra a Roxfortban)

A tűz elhalkult, a kannában meghűlt a maradék tea, mire a fiatal nő elhallgatott.

Harry Potter felnőtt életében csak nagyon ritkán érezte magát ilyen ingerülten tanácstalannak. Mit ingerülten, hiszen fuldoklott a méregtől! Hogy a legjobb barátja ilyen csúnyán átvágta!

Hermione története annyira hihetetlennek, mindazonáltal annyira logikusnak tűnt, hogy nem tudott sehol belekötni.

Pedig leginkább azt szeretett volna. Vitatkozni, veszekedni, dühöngeni, és legfőképp kiverni a lány fejéből ezt az ostobaságot. Ostobaság? Biztos?

Végülis Fawkes sorsáról senki sem tud semmi biztosat. Ő maga is csak egy tippet osztott meg Hermionéval, amikor az kérdezősködött a madárról. Most eszébe jutott ez az epizód is. Már akkor nem lett volna szabad annyiban hagynia, hogy Hermione lelépett a kérdezősködés elől!

A másik súlyos emléke, ami alátámaszthatta az imént hallott elképesztő elméletet, az a tény, hogy Pitonnak nem volt varázslótemetése.

És Neville… igen, Hermione nem állított semmi ésszerűtlent. Élénken emlékezett rá, mennyire elképesztette Ginnyt és őt is a fiú szerény visszahúzódása a nyilvánosság elől.

Észre sem vette, hogy le-föl járkálva tépelődik.

A fiatal tanárnő nyugtalanul figyelte az arcát. A döbbeneten túl minden kétséget kizáróan egy haragos Harry Potter mászkált vele szemben.

Óvatosan törte meg a csendet.

- Látod, ezért nem mertem szólni neked. Tartottam tőle, hogy dühös leszel, amiért elhallgattam valamit. – Kis szünetet tartott, majd határozottabban folytatta. - És azt sem akartam, hogy az egész mágustársadalom egy emberként egy szenzáció után vesse magát.

- Ez utóbbit megértem – morogta a fiú. Bőséges tapasztalatai voltak egy Rita Vitrol nevű firkásszal, meg a minisztériumi apparátussal. – Mitől vagy ennyire biztos benne, hogy a csatában Pitont láttad? – kérdezte szinte foghegyről.

- Attól, hogy az alkalmazott varázslat hatása néhány pillanatra elmúlóban volt. Azok a szemek… csak egyetlen embert ismertünk, akinek ilyen kútfeketeségű a szeme.

Harry elképedve figyelte barátnője arcát.

Még senkiről nem hallotta így nyilatkozni.

Igyekezett a problémára koncentrálni, bár legszívesebben jól megrázta volna a lányt.

Nem kétséges, két évvel ezelőtt egy hasonló bejelentésért még rávágta volna az ajtót a lányra, most azonban fontosabb volt neki, hogy a lehető legteljesebb bizonyosságot megszerezze, márpedig ehhez tűrhető stílusban kell beszélnie Hermionéval.

- És hol volt szerinted mindeközben Neville? – tett fel végül egy teljesen indokolt kérdést.

- Úgy gondolom, Piton valami viszonylag biztonságos zugban, de közel a harcolókhoz elkábította egy rövid időre. Nyilván kiszedte vagy kilegilimentálta belőle, mit bíztál rá, emellett egy rövid utalás ugye az én levelemben is volt.

Felteszem, hogy a kígyó megölését követően megszüntette az átkot, és kereket oldott. Kiábrándítóval meg lehetett csinálni, csak arra kellett ügyeljen, hogy a harc sűrűjéből kikerüljön. Emlékezz vissza, Neville utána már szinte végig a közelben volt.

A fiú bólintott. Emlékezett rá, és sajnos ugyanúgy emlékezett, mint barátnője.

A francba!

Lehet, hogy a tanár, aki annyi kínos, megalázó órát szerzett neki éveken át, tényleg él?

Nem tudott őszintén, szívből örülni. Még hálából, és a párhuzamosan, utólag érzett tisztelettől vezérelve sem.

Könnyebb, sokkal könnyebb volt mélyen tisztelni a halott ellenfelet, mint most elképzelni, mi lesz, ha Piton tényleg előkerül. Tényleg, mi lesz?

Bár sokszor érte ez a vád, a Potter-fiú nem volt beképzelt. Tisztában volt vele, hogy nem győzhetett volna anélkül, amit a keserű, cinikus férfi magára vállalt.

Gyakran eszébe jutott, hogy amikor a menekülő tanár Draco Malfoyjal a háta mögött minden átkát kivédte, gyávának nevezte a férfit. Ezt az egyet az elmúlt hónapokban számtalanszor megbánta.

- De ha tényleg sikerült megcsinálnod és életben van, miért nem fedte fel magát eddig? Ő lenne korunk Egyik Új Hőse. Mindig erre vágyott, nem? – tette hozzá enyhe szarkazmussal.

- Nem tudom. Mondjuk, amíg egy csomó halálfaló szabadon mászkált, nem is lett volna tanácsos felbukkannia.

Ebben megintcsak volt ráció. Állítólagos cimborái közt Piton nem sok könyörületre számíthatott volna, ha valamelyikük megtalálja.

Igen, de az az idő, amikor a férfinak hasonló veszélyekkel érdemben kellett volna számolnia, már legalább fél éve elmúlt.

Harry elgondolkodott. Végülis, hova jönne vissza Piton?

A Roxfortba? Hiszen nem nagyon volna hova mennie, nem?

Na jó, de melyik Roxfortba?

Abba, ahol „igazgató” volt? Vagy bájitaltan tanár? Diák? Áruló? Kém? Gyilkos? Hős? Kölyök? Férfi? Mi van?

Ezzel az identitással tényleg nem is volna olyan egyszerű visszatérni.

Tekintete újból körüljárt a lakosztályban, és mindjárt vissza is talált a valóságba.

Az eddigiektől függetlenül, még mindig nem kapott választ az induló kérdésre, hogy mit keres a fénykép Hermione íróasztalán?

- Egyáltalán, miért akarod megtalálni? – próbálta a fiú kerülő úton megközelíteni a témát.

- Mert hálás vagyok neki – ismételte meg, amit Ginnynek mondott. – Úgy lenne igazságos, ha hasonló élete lehetne, mint bárki normális embernek.

- Nehéz elképzelni normálisnak – vágta rá Harry, ismét felmerülő rengeteg kellemetlen és jó pár szívszorító emléke hatására kissé ingerülten.

- Harry! Már nem a tanárunk. És mint azt te tudod a legjobban, soha nem is volt az ellenségünk – figyelmeztette szigorúan a még mindig a fotelban ülő lány.

- Oké-oké! Szóval, nyomokat keresel? Nem gondoltad, hogy mi is segíthetnénk? Vagy valami?!

- Ront hagyd ki ebből!- kiáltott fel Hermione ellentmondást nem tűrő hangon, de aztán kedvesebben folytatta. - Légy szíves.

A fiatal férfi elhallgatott. Hiszen – annyiszor eszébe jutottak az elmúlt években akkori megérzései – már hatodévben megsejtette, hogy ha Ron és Hermione kapcsolata egyszer befuccsol, a trió többé nem lesz ugyanolyan, mint régen. Hermione azóta is igyekszik kedves és megértő lenni a vörös hajú fiúval, de lehetőség szerint kikerüli, hogy közösen vegyenek részt bármiben.

- Rendben. De ha valami gáz van, ugye azonnal szólsz?

- Persze. Nem lesz semmi gond, nyugi – a lány barátságosan, megnyugtatóan rámosolygott.

Más kérdés, hogy Harry Potter ettől nem nyugodott meg. Már csak azért sem, mert az első kérdésére még mindig nem kapott választ.

Aznap este még soká nem tudott elaludni.

McGalagony a barátnője melletti üres szobában szállásolta el, ha akarná, egy bögrével hallhatná, mit csinál Mione a közös fal túlsó oldalán. A gondolatra elvigyorodott. Azért a Roxfort falvastagságai mellett lehet, hogy egy ilyen gyermeteg mugli trükk mégsem lenne elég.

Mégis szívesen megnézte volna, ha nem látja senki, vajon a lány még mindig riasztóan vastag könyvek olvasásával üti-e agyon az időt. Nem, biztos szabadidejének jelentős részét tölti ma már dolgozatok javításával és értékelésével.

Nem értette, miért gondol most legjobb barátjára ilyen ironikusan. Hermione mindig a trió agya volt, mindeddig őt a lány teljesítménye tisztelettel és hálával töltötte el. Kritizálni, az inkább Ron reszortja volt.

„Mi zavar most?” – kérdezte magától. A választ egyetlen névvel meg tudta adni.

Piton.

Pontosabban nem maga Piton, hanem a nyomozás, amit az önfejű eminens folytat, érzése szerint egy fantomot kergetve.

Aggasztónak találta a makacsságát, az egész titkolózást. Bár… el kell ismerni, volt igazság abban, amit a lány a nyilvánosság célszerű elkerüléséről mondott.

Órák múlva, nagy nehezen végül elaludt. Mélyen, és szerencsére álomtalanul.

Furcsán érezte magát másnap a Roxfortban, bár volt tanárai nagyon szívélyesen viselkedtek vele a reggelinél, és később is a nap folyamán.

Hermionéval nagyot sétáltak a birtokon, a lány megmutatta neki, hogyan gyógyítják be a kastélyon folyamatosan, lassacskán a csata ütötte sebeket.

A diákok ámuldozva bökdösték egymást a háta mögött. A nap során számtalanszor felhangzott utánuk az „Ott megy Harry Potter!” suttogás, de ez csak fokozta idegenségérzését.

Már nem tartozott az iskolához, hiába rohanták meg az ott töltött évek emlékei szinte minden szegletben.

Délután meglátogatták Hagridot. Hermionét ugyan majdnem minden nap láthatta, de a két „rosszcsont kölyök” – ahogy fogalmazott, nagyon hiányzott neki.

Mielőtt Ronról kérdezősködött volna, óvatosan Hermionéra sandított. A lány mindent értő mosolygással tudatta vele, kérdezzen nyugodtan bármit, őt nem zavarja, ha Ronról beszélnek, sőt örül neki.

A nagydarab vadőr csak a fejét csóválta. Sokakhoz hasonlóan ő sem értette, miért is szakított annak idején Hermione a kedves, bár némileg keresetlen viselkedésű fiúval.

A tanárnő nagyon szerette Hagridot, ám erről a témáról meglehetősen ritkán és szinte csak tőmondatokban beszélt vele. Nem mintha nem bízott volna benne.

Csak éppen ha még Ginny se érti igazán, mit várhatna bárki mástól?

Hosszú évek alatt szerzett rutinnal hárították el Hagrid cukrászművészetének tesztelését, közben lopva összemosolyogtak.

Az előző esti beszélgetésről nem esett több szó, sem a vadőrkunyhóban, sem később.

Az a bensőséges, visszafogott derű, ami kapcsolatukat az utóbbi időben jellemezte, késő délutánra állt helyre.

Hermione a teljes felnőtté válás egyik fontos jeleként értelmezte, hogy Harry a roxfortos években megszokotthoz képest sokkal rövidebb idő alatt képes felhagyni a nehezteléssel.

Vélhetően a fiú nem szívesen támogatja ebben a számára olyan meghatározó ügyben, de mostantól biztosra vehette, hogy akadályozni sem fogja.

A szemüveges varázsló ígéretéhez híven estefelé elköszönt az igazgatónőtől, szeretettel elbúcsúzott Hermionétól, aztán kevéske zöld láng kíséretében eltűnt a lány kandallójában.

Előző←…….→Következő