|
Una photographia
Írói megjegyzések: A fejezet címének jelentése: Egyetlen fénykép. Egy fejezet, amelyben Harry Potter olykor nehezen szedi a levegőt...
Una photographia (Egyetlen fénykép)
A gyertyák némelyike ellobbant. Ellépett az ablaktól, gépiesen a hatalmas, faragott tölgyfa komódhoz ment, hogy újabb karcsú gyertyákat vegyen elő, de mozdulatában megállította a villámcsapásszerű felismerés: a varázsló, akit az imént a birtokon látott, Pitonra emlékezteti!
Le kellett ülnie. Egész testében vacogott. Persze, hisz túl sokáig állt a nyitott ablaknál.
A hosszú kutatás azonnali cselekvést követelt, ugyanakkor pontosan tudta, jelenleg nem eredhet az ismeretlen nyomába, hiszen fogalma sincs, hova tűnt az illető. Várnia kell a következő alkalomig.
McGalagony az ezt követő napokban arra figyelt föl, hogy ifjú kolléganője szokatlanul hallgataggá vált.
A nagyteremben minden étkezésen részt vett, ám a beszélgetésből kimaradt.
Az órái mintaszerűek voltak, de az esti ügyeletben gyakran meg-megállt valamelyik folyosói ablakmélyedésben, és a tópartot, vagy a Tiltott Rengeteg környékét fürkészte.
Az igazgatónő éles szeme előtt nem maradt rejtve, hogy a fiatal nő viselkedése visszafojtott várakozást tükröz.
Neki is eszébe jutott, ami Ginny Weasleynek. Hermione Grangernek az új bájitaltan tanáron kívül valóban nem volt társasága az iskolában.
Figyelmét az sem kerülte el, hogy a két kolléga viszonya hosszabb idő elteltével sem lépett túl a barátságos, de tartózkodó, hivatalos kapcsolat keretein.
Amikor a lány már két hete rótta esténként a dermesztő folyosókat eredménytelen figyelemmel, az idős boszorkány úgy döntött, beszél Potterrel.
Az energikus aurorjelölt kissé meglepetten, de készségesen eleget tett egykori házvezetője meghívásának, és egy hideg északi szelekkel viselős novemberi hétvégén megérkezett a kastélyba.
- Tehát úgy véli, igazgatónő, hogy Hermione sokat van egyedül, és túlságosan hajszolja magát – a fiatalember elgondolkodva nézte McGalagony lakosztályában a gyönyörű, hangsúlyos, mégis puritán vas- és kőkandallóban a feketéllő-vöröslő fahasábok felületén pattogó megannyi apró szikrát.
Úgy érezte, itt az ideje, hogy megossza gyanúját volt átváltoztatástan tanárnőjével.
- McGalagony professzor, nem tartja lehetségesnek, hogy Hermione Malfoyék nyomát kutatja? – vágta ki egy szuszra.
- Nem hinném, Mr. Potter – ingatta a fejét a boszorkány határozottan.
- Harry, igazgatónő, még mindig – javította ki a fiú kedves mosollyal. – Biztos benne? Akkor mi tölti ki a napjait, a gondolatait?
Látom rajta, hogy kutat. Jó-jó, a sűrű könyvtárlátogatás nála alapműködés, de már egy éve figyelem. Biztosra veszem, hogy valami nagy fába vágta a fejszéjét, és veszélyes, amit csinál!
Egy pillanatra a fiatal férfi viselkedése kamaszkori önmagát idézte, lendületesen a levegőbe bokszolt.
- Tényleg elég nagy fába vágta a fejszéjét, Harry – nézett rá Minerva gondterhelten. – Sajnos arra nincs felhatalmazásom, hogy megosszam Önnel ennek mibenlétét. Épp ezért kérettem ide. Szeretném, ha megpróbálná Miss Grangert rábírni, hogy felfedje a… nos, a gondolatait és ismereteit bizonyos eseményekről. Kérem, legyen különösen tapintatos és nagyon fegyelmezett, bármit is hall. Ugye tudja, mit értek „fegyelmezett” alatt?
- Hogyne, tanárnő – Harry egy pillanatra úgy érezte magát, mintha most lépné át először a Roxfort kapuját és megszeppent elsősként követné a fölé tornyosuló szigorú hölgy utasításait.
Fél órával később már a lány ajtaján kopogtatott.
Nem érkezett válasz. Megismételte a halk kopogtatást, de továbbra sem történt semmi.
Lenyomta az ódon kilincset és óvatosan benyitott.
A lakosztály falait övező faragott polcok roskadásig voltak mugli és varázsló könyvekkel.
Az egyszerű, szépen megmunkált, de azért közlekedésre alkalmas kürtőjű kandallóban barátságosan ropogott a tűz.
Hermione nagy halom könyv és dolgozattekercs fölött ült, és az íróasztalán álló fényképet nézte különös arckifejezéssel.
Harrynek a döbbenettől elakadt a lélegzete. Ez a fakó, mogorva arc, körülötte a hosszú, fekete tincsek!
Mit keres Piton képe Hermionénál és miért nézegeti ilyen furcsán?!
Bármennyire szánta és tisztelte egykor ellenségnek hitt volt tanárát, erre a látványra nem tudott higgadt felkészültséggel reagálni.
Mielőtt azonban hirtelen fölágaskodó dühvel barátnőjére támadt volna, bevillant neki a McGalagonynak alig fél órája tett ígéret, igyekezett fékezni magát és a baráti látogatás nonverbális kellékeit arcára erőltetni.
Egy-két percnyi néma belső küzdelem után törte meg a csendet.
- Szia, Hermione!
- Harry, de jó! Hogy kerülsz ide? Meddig maradsz? – lelkendezve ölelte meg a még mindig megrökönyödött fiatalembert. – Ginny?
- Egyedül jöttem, gondoltam, meglátogatlak. Holnap már mennem kell vissza.
- Gyere, beszélgessünk – invitálta Hermione a kicsi, kényelmes fotelokhoz. – Kérsz teát?
- Igen, köszi, de mi lesz a manójogokkal? Már téged is kiszolgálnak? – kérdezett vissza csintalan vigyorral.
- Ugyan - legyintett a fiatal nő kedves mosollyal. – Látod a kandallónál azt a kovácsolt, befordítható kampót a kannával? Tavaly karácsonyra kaptam a kollégáktól. A teát én fogom elkészíteni.
Harry elmosolyodott és letelepedett az egyik strapabíró vászonhuzatú, megnyugtatóan kockás ülőalkalmatosságra.
Egy darabig a teát szürcsölte, töprengve, hogyan is kezdjen bele.
Vendéglátója azonban megelőzte.
- Ugye nem csak egy hirtelen ötlettől vezérelve látogattál meg? Miről van szó?
- Hát… nem – pislogott rá. Döntött: egyszerűen rákérdez mindenre. Végtére is barátnője mindig szerette az egyenes beszédet. – Már hónapok, sőt lassan egy év óta figyellek.
Hermione, baromi veszélyesek az ilyen magányos nyomozások!
Aggódom, hogy talán Lucius Malfoyék után kutatsz – nézett rá kérdőn.
- Lucius Malfoyék után? – kérdezett vissza a lány őszinte értetlenséggel.
Ez meggyőzte a fiatalembert. Hermione nem tud így színészkedni, hacsak épp nem a Gringotts kirablásával van elfoglalva.
- Szóval nem fogsz bolond módon egymagadban a nyomukba eredni - mondta megkönnyebbülten.
- Nem, dehogyis, nem velük foglalkozom.
- Hanem kivel? – csapott le az elszólásra a fiatal férfi.
Nem kapott választ. Felpattant, és az íróasztalhoz lépett. Közelebbről nézve is kétségtelenül a bájitaltan tanár gúnyos, bár még fiatalabb arca meredt rá.
- Hogy került hozzád ez a kép? És miért van az asztalodon? – faggatózott ismételten, bár most enyhébben növekvő indulattal.
- A szobájában találtuk a csata utáni őszön. Gondolom, a Roxfort valamelyik régi évkönyvéhez készülhetett.
- És miért van nálad? – ismételte meg a kérdést a varázsló.
Hermione nagyot sóhajtott. Túl jól ismerte Harryt. Ha most nem meséli el az egész történetet, garantáltan dührohamot kap.
- Na jó – adta meg magát. – Ülj le, kérlek. Hosszú lesz és elég… fájdalmas, légy szíves, ne szakíts majd félbe.
És belekezdett. Halkan, szorongva.
Harry teljesen ki lesz akadva, amiért eltitkolta előle mindezt.
Részletesen beszámolt mindarról, amit véghezvitt, majd a csatában észlelt. Csupán az ismeretlen varázslót hagyta ki, akit a birtok szélén látott.
Előző←…….→Következő
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
