Mutatio temporis (Idő változás)

A Weasley-lány végtelen, ijedt döbbenettel bámulta Hermione elszántan, tompa fénnyel égő, karamell-melegségű tekintetét. Ha eltalálja egy Stupor, akkor sem vághatott volna értetlenebb arcot.

 - Az lehetetlen!

 - Ginny, ígérd meg, hogy erről egyelőre nem beszélsz senkinek! Harrynek sem!

 - De hát miről?!

- Amikor Harry legyőzte… Voldemortot, Neville ölte meg Naginit. Nem találod furcsának, hogy utána minden kitüntetést, dicséretet, ajnározást elhárított?

Pedig tudjuk, milyen rátarti a nagymamája.

- De, mi is csodálkoztunk. Harrynek is csak annyit mondott, hogy nem érti az egészet, és nem emlékszik bizonyos dolgokra, ezért nem akar semmi jogtalan dicséretet bezsebelni.

- Jogtalan? Így mondta?

- Igen.

- Azért utasította vissza a jutalmazást, mert valójában nem ő volt.

Ginny, a kígyót Piton ölte meg.

A vöröshajú lány végképp elhűlt. Hermionénak segítségre van szüksége. Teljesen kimerülhettek az idegei! – visított fel benne az aggodalom.

- De… de hát Piton akkor már nem élt – hebegte.

- Felismertem, Ginny. Százfűlé-főzettel is fölvehette Neville alakját, de az is lehet, hogy ismer egy hasonló bűbájt, mint amit a metamorfmágusok spontán végrehajtanak.

Egy pillanatra egészen kis részben visszaváltozott, akkor, amikor végzett a kígyóval.

Harry nem vette észre. Aztán amikor a nagyteremben mindent kitálalt, annyi ember füle hallatára, bármelyikünk életét tettem volna kockára, ha megpróbálom félbe szakítani. Különben is, ott Voldemort veszte volt a tét.

Amikor Piton rehabilitálását intézte, már nem mertem szólni neki.

Egyébként pedig semmit nem hallottunk róla azóta, nyilván szándékosan rejtőzködik.

- De Mione - próbált vitatkozni ezzel a képtelenséggel -, együtt találtátok meg! Amikor átadta az emlékeit, haldoklott. Láttátok… meghalni.

- Igen. Nem volt egyszerű, mire rájöttem, hogyan menekülhetne meg.

Emlékszel, mit mondott Dumbledore harmadikban, amikor Harryvel visszaküldött minket az időben?

- Azt, hogy megmenthettek két ártatlan életet! – vágta rá Ginny habozás nélkül, majd az utolsó szavakkal egyidőben úgy elsápadt, hogy néhány szeplője szinte ordított kifelé bájos arcából. – Hermione, ugye nem?! … de nem, az nem lehet, hiszen a kígyót láttuk mindnyájan. De akkor hogyan?

- Tehát, az az egy időnyerő, amit én használtam év közben akkoriban, túlélte a minisztériumi közelharcot. Évek óta nálam volt.

Csak éppen óvakodtam bárkinek is beszélni róla, már eleve azért is, mert Dumbledore kifejezetten erre kért.

Amikor Voldemort elharsogta, hogy megölte Harryt, akkor úgy éreztem, ezért maradt nálam az az eszköz, vissza kell mennem, ez nem lehet igaz!

Harry nem halhat meg! Dumbledore most biztos azt akarná, hogy használjam az időnyerőt. Talán ez volt a B-terve, arra az esetre, ha valami nem sikerülne.

És akkor eszembe jutott, hogy az egyik ereklye a Feltámasztás Köve. Az, amelyik a cikeszben volt.

Ginny bólintott, hogy érti. Hiszen már annyiszor elmeséltette Harryvel.

- Visszamentem a Szellemszállás felé vezető alagútba, körülbelül akkorra, amikor benn kúsztunk. Reméltem, hogy a sötétben senki sem fog meglátni. Egy néma Invitoval kiloptam Harry ruhájából a követ, aztán a láda mögött lapultam, amíg fenn voltunk. Tudtam, hogy meg kell várnom, amíg Harry összegyűjti az emlékeket, különben nem lenne bizonyíték Piton ártatlanságára.

Nem volt jó… végignézni még egyszer – nyelt egy nagyot. Egy pillanatra lehajtotta a fejét. – Nagyon figyeltem az időt, és úgy számoltam, már nincs lehetőségem addig maradni, amíg visszatérhet az életbe.

- Hirtelen beugrott, hogy Fawkes segíteni tudna, és nincs más élőlény, aki elég gyorsan odaérhetne. Próbáltam visszaemlékezni rá, amit Harry annak idején mesélt arról, amikor a baziliszkusz ellen harcolt, és a főnix segített neki.

Teljes erőből koncentráltam, hogy hívjam, és tudassam vele, mennyire hiányzik most nekünk Dumbledore, Harry milyen hűséggel volt iránta mindig, és hogy a követ neki kell használnia a seb fölött, aztán vissza kell juttatnunk valahogy Harry ruhájába. Különben elbuktunk. Azt hiszem, elég erős lehetett ez a hívás.

Addigra már mindnyájan visszamentünk a kastélyba.

Hamar varázsoltam egy darab pergament és Piton ruhájába csúsztattam egy rövid üzenettel, hogy a kígyó az utolsó megmaradt horcrux, használjon valamilyen alakváltoztató varázslatot, vagy Százfűlé-főzetet, bármit, és siessen utánunk a kastélyba.

Aztán nagyon rohantam, közben folyton vigyáznom kellett, hogy észre ne vegyenek. A Fúriafűztől nem messze utolért Csámpás, a szájában hozta a követ, de persze nem tudtam meg, hogy került hozzá, Fawkes küldte vele tovább, vagy egyszerűen csak elhozta Piton mellől, ahol hagytam. Tudod, hogy Csámpás elég önálló, kalandos természet, emellett az utolsó időkben vele aztán végképp nem foglalkozott senki.  Futottam tovább, fogalmam sem volt, hogyan fogom visszajuttatni a követ Harry zsebébe.

Körülbelül ekkorra már úton kellett lennie Voldemorthoz.

 Gyorsan magamra szórtam egy kiábrándítót, de kicsit féltem, mert arról nem olvastam sehol semmit, hogy működik-e ez a bűbáj azon is, aki épp időt váltott. Viszont nem jutott eszembe semmilyen más megoldás.

Követni próbáltam, de késve értem oda.

Már csak azt láttam, ahogy a halálos átok után összerogy és percekig nem mozdul. Később megértettem, hogy ekkor találkozott Dumbledore lelkével, és a benne lévő horcrux elpusztult. Csak akkor – nem is tudom már, melyik mozzanatból – vettem észre, hogy valójában nem halt meg, és óriási átverés zajlik, amikor Narcissa Malfoy szólt hozzá.

- El tudod képzelni, mit éreztem?! – fordította az emlékek hatására csupa könny arcát barátnője felé. – Mintha hirtelen szárnyra kaptam volna. Én, aki örülök, ha egy seprűvel nem kell kanyarodni – tette hozzá száraz öniróniával.

- Kihasználtam a mozgolódást, meg hogy Voldemort Mrs. Malfoyra figyelt, és gyorsan visszaloptam a követ Harry zsebébe. Gondolom, ezután hagyta el az erdőben, hogy senki ne tudja, merre van.

De közben vészesen fogyott az időm, márpedig a halálfalók és Hagrid menetét megkerülve, előttük kellett közétek visszaérnem. Repülés közben megláttak volna, ha engem nem is, egy seprűt biztos, hoppanálni nem lehet, szóval nem sokszor futottam ennyire. Végülis sikerült!

Viszont mindaddig, amíg Neville arcában nem láttam meg Piton szemeit, nem voltam biztos benne, vajon visszatért-e a halálból.

Szerintem Fawkes véghezvitte. Nyilván utánam egészen rövid idővel érkezhetett.

A többit már mindnyájan tudjátok.

Ginny elhűlve nézte legjobb barátnőjét. Hermione, a szabálykövető, eminens Hermione a súlyos tilalmak ellenére megváltoztatta a múltat?!

És mindezt Pitonért?

Nem, helyesbített magában, Harryért és Pitonért.

Teljesen letaglózta, amit hallott. És nem értette, a mogorva exigazgató, ha életben van, miért nem élvezi a keservesen kiérdemelt dicsőséget.

- De ha mindez így lenne, miért nem maradt akkor Piton a Roxfortban, vagy Londonban, mindenesetre valahol a nyilvánosság előtt? És hol van most?

- Nem tudom, Ginny. Én is folyton ezen töprengek.

- Dumbledore halála óta senki nem látta a Főnixet – vetette fel másik kételyét.

- Harry szerint Dumbledore talán a testvéréhez küldte.

- Te beszéltél erről Harryvel?

- Csak ezt kérdeztem meg, de nem árultam el, miért érdekel.

- Figyelj, Hermione, Harry azt hiszi, valami rakás halálfaló után nyomozol.

- Piton után nyomozok. És meg is fogom találni – hangzott a rövid, eltökélt válasz. – Érzem, hogy életben van.

Ginny aggódva hallgatott. Barátnőjén látszott, hogy semmivel nem lehet eltántorítani groteszk meggyőződésétől. Jó lett volna beszélnie erről Harryvel, de kötötte az imént tett ígéret.

- Mondd, miért keresed egyáltalán?

- Mert hálás vagyok neki. Többször is megmentette az életünket. Nélküle nem sikerült volna. És mert neki is joga van a normális élethez. Ne aggódj, tudok magamra vigyázni.

Azóta sokszor eszébe jutott ez a beszélgetés. Sejtette, hogy barátnőjét nem győzte meg, Ginny nyilván csak a saját szemének fog hinni.

„Már ha lesz rá lehetősége bármikor is az életben” – furakodott emlékei közé újra és újra a kételkedés.

Gondolataiból halk pukkanás riasztotta föl.

Előző←…….→Következő