|
Aestas praeceps
Írói megjegyzések: Kedves Mindenki! Úgy döntöttem, mégiscsak ide is feltöltöm a folytatást. Még jó messze vagyok attól, hogy utolérjem magam a történettel, azért majd igyekszem. Megköszönöm, ha írtok némi véleményt.
Aestas praeceps (Nyárutó)
Már a tavasz is lassan meleg, napsütötte, fájó emlékeket langyos szelekkel elsimogató nyárba fordult, mire a kemény, fizikailag és lelkileg is fárasztó, mégsem elég izgalmas aurorképzés, és a rejtőzködő halálfalók utáni nyomozás mellett ritka találkozásaik alkalmával a szemüveges fiatalember annyira megfigyelhette a lányt, hogy biztosra vehesse: Hermione kutat valaki után.
Sejtelme sem volt, ki lehet az, hiszen Hermione családja a távolból sértetlenül került haza.
A legkegyetlenebb és legismertebb halálfalók mind az Azkabanban vagy az aurorok pálcái között végezték.
Egy család kivételével. Malfoyék a csata után rövid idővel eltűntek a nyilvánosság elől, elmenekültek, még Nagyuruk pusztulása után hónapokkal sem akadtak rájuk, pedig tekintélyes aurorlétszám foglalkozott a keresésükkel.
Harryben lassan gyökeret vert a gyanú, hogy a lány valamelyik Malfoy után vetette magát, és hirtelen aggódni kezdett érte. Nyilvánvaló volt, hogy a család veszte sok auror és még több halálfaló elképzeléseivel találkozott volna, márpedig az efféle helyzetbe belekeveredni és rosszkor rossz helyen lenni Hermionéra nézve is végzetessé válhatna.
A Roxfort legifjabb tanára nyári szabadsága egy részét a szüleivel töltötte a kontinensen. Hazatérte után rövid idővel már Ginnyvel és Harryvel időzött a Grimmauld téren, lelkesen áradozott nekik Amszterdamról, Hágáról, Brüsszelről, a Mont St. Michelről, a szép tájakról a Rhone völgyében, vagy az őket vendégül látó barátságos boszorkányról, aki kedves kis máguspanziót vezet az Ardennekben, Charleville-Mézières- től nem messze.
Barátai megadóan, de kis cinkos büszkeséggel nézték végig a rengeteg felvételt, amit mugli fényképezőgépével készített. Harry elgondolkodva forgatta a mozdulatlan képeket, melyeken barátnőjük csak elvétve szerepelt, inkább a fényeket, a látottak önmagukban való szépségét igyekezett megragadni, tagadhatatlan ügyességgel és éles szemmel.
Hermione elhárította a dicséretet, úgy vélekedett, ez a gép és a hihetetlenül változatos, gyönyörűséges világ érdeme, nem az övé.
A szemüveges fiú megrázta a fejét és közben arra gondolt, milyen furcsák is számára már ezek az állóképek. Eszébe jutott, hogy miután Hagrid érte jött azon a régi-régi éjszakán a viharos tengerre, jó darabig mennyire szokatlan volt számára a varázsfotók nyüzsgő kavargása. És íme, mára már az életének első szakaszához tartozó tárgyak és szokások idegenek.
Óvatosan Ginnyre pillantott. Igen, ő itt van a helyén, ebben a világban. Abban a percben talán minden addiginál erősebben érezte ezt a bizonyosságot. Bár mindenki ilyen kuckós nyugalmat lelhetne a saját helyzetében! – gondolt szomorkásan vöröshajú barátjára.
Hermione a mesélés közben nem vette észre, hogy a fiatal férfi már nem rá figyel, hanem őt figyeli. A nyár egészséges arcszíne és az elmúlt két év keserűségét, fájdalmát és fáradtságát nagyrészt eltüntető önfeledt pihenés ordított a lányról, ámde eltökélt hozzáállása a feladatokhoz mit sem változott. Mutatta ezt az is, hogy amint barátai utóbbi ténykedéséről került szó, azonnal felajánlotta segítségét a „tatarozáshoz”.
Amióta a fiatalok birtokba vették a valamikori főhadiszállást, majd az alsó szinten három szobába ellentmondást nem tűrően beköltöztették Remusékat és a kicsit; a borongós, nyomasztó hangulat elillant.
Az épület, bár tekintélyt parancsoló arányait megőrizte, sokkal élhetőbb lett. Eltűntek a súlyos, sötét függönyök, a veszedelmes könyvek, a tiltott amulettek és más sötét varázstárgyak, a visszataszító manófej-trófeák, és a troll-esernyőtartó.
Harry vigyorogva mesélte, hogy Ginnyvel mugli módon festették át a szobák falait vidám, barátságos színekre. Hetekig.
- És hogy van Mrs. Black? – érdeklődött vendégük huncut mosollyal.
- Mostanában olyan… kiegyensúlyozott – vette át a szót Ginny kuncogva.
- Tudod, egyszer Fleur és Bill nálunk jártak látogatóban – folytatta Harry. - Azt hiszem, mélyreható beszélgetést folytattak egymással. Átoktörő nyelven.
- Már nem is átkozódik?
- De. Úgy két-három hetente. És sokkal kevésbé hangosan emlegeti nagyszerű aranyvérű őseit.
Kipukkadt belőlük a nevetés.
A vöröshajú lány rengeteg időt töltött barátnőjével. Harryvel ellentétben nem hallgatott bizonyos kérdésekről, óvatosan, finoman, de igenis megpróbálta kideríteni, vajon Hermione véleménye megváltozott-e, vagy makacsul ragaszkodik korábbi döntéséhez.
Egy meleg délutánon, nem elhanyagolható mennyiségű függöny felhelyezése után épp a tágas, immár tiszta és kedélyes lakókonyhában ültek a frissen készített, öt hőhűtő-bűbájjal és húsz deka jéggel kezelt tea mellett, amikor a Weasley-lány megpróbálta szóba hozni a dolgot.
- Hermione, nem érzed magad nagyon egyedül a Roxfortban?
- Nem. De hiszen nemrég még te is ott voltál, tudod. Szeretek ott dolgozni, sok a munkám, és a kollégák nagyon kedvesek – mosolygott a lány őszintén.
- Igen, de rajtad kívül mindenki kábé száz éves, és… - elharapta a mondatot, eszébe jutott, hogy az új bájitaltan oktató legfeljebb nyolc-tíz évvel lehet idősebb náluk, így ez a kijelentés meglehetősen sértő.
Ráadásul van Werten vagány, de szigorú, jó tanár. Kicsit Sirius Blackre emlékeztette a hetedév folyamán.
Hirtelen arra gondolt, talán a férfi és Hermione…
- Szóval úgy értem, illetve azt szeretném kérdezni…
- Ginny?
- Van valakid? – bökte ki nagy nehezen.
- Nincs – rázta a fejét a lány határozottan.
- Akkor nem lehetne, hogy kibékülj Ronnal?
Csend ereszkedett közéjük. Zavarodott, bőbeszédű csend.
- Nem lehetne – mondta Hermione hosszú percek múlva tartózkodóan, mégis nyilvánvaló eltökéltséggel. – Nem is tudod, a végén már milyen komoly kérdéseken is állandóan összevesztünk. A napi apróságok mellett, persze. Alig volt olyan téma, ami egyformán érdekelt volna mindkettőnket. Egyszerűen nem voltunk egymáshoz valók. Szeretem, nagyon, de mint egy testvért, vagy egy gyerekkori barátot. Abban az alig több mint egy évben, amíg jártunk, jól elvoltunk – itt kissé elpirult, nem akaródzott Ginnynek arról beszélnie, végül is meddig jutottak Ronnal, és arról milyen emlékei vannak. – Meg nyilván összekötött minket a nagy közös cél, a menekülés, az állandó életveszély, a harcok, a fogság, a szökés, hiszen mindezt már tudod. Aztán ahogy annak a nyomásnak vége lett, rövid idő alatt valahogy üressé váltak a napok. Nem tudtam Ronnal mihez kezdeni, főleg, miután a suliban is végeztünk. És egyszer csak azt vettem észre, hogy mérhetetlenül bosszant a kviddics, kviddics, kviddics meg még kviddics. Érted?
- Nem egészen. Én Deannel annak idején valami hülyeségen kaptam össze, már nem is emlékszem, min. De te tudod a legjobban, hogy mindig is Harryt szerettem. Nekem az a szakítás olyan mindegy volt. Tettem, amit mondtál, hogy próbáljak másokkal járni, de Dean önmagáért nem számított. Mint ahogy senki sem, Harryn kívül.
- Pontosan. Én is így szeretnék valakit szeretni, de ennek a valakinek jelenleg nincs arca. Csak az biztos, hogy nem Ronald. Ne érts félre, én is látom, hogy nagyon megváltozott, de számomra ugyanaz a nagy, meggondolatlan gyerek maradt, csak udvariasabb, na jó, meg egy árnyalatnyit komolyabb lett – fejezte be tétován.
A másik elgondolkodva bólintott.
Ennyi. Hermione egy okos, nagyon okos felnőtt férfire vágyik, és úgy tűnik, van Werten eszébe sem jut.
De akkor kire várhat? Barátnője olyan racionális, csak nem gondolja, hogy majd megjelenik a kifinomult, zseniális, lobogó hajú herceg egy hippogriffen?!
Gondolataiból a mellette ülő lány hangja térítette magához.
- Mondd csak, Harry megmutatta neked is, amit… Pitontól kapott?
- Igen. Szegény. Szörnyű lehetett. Néha olyan igazságtalan az élet. Azt hiszem, Harry ezért védi annyira azóta. És talán az édesanyja miatt is.
- Mit gondolsz, hogy viselkedne Harry, ha kiderülne, hogy életben van?
Előző←…….→Következő
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
