Tea Time

(12, J-pop/J-rock)

Tartalom: Az első történetem. :) Egy teaházban játszódik, ahogy egy lány (E/1.) felfigyel egy fiúra, akiről később, szilveszterkor kiderül, hogy... :) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! ^^ köszönöm a bétázást Panninak^^

Kategória: J-pop/J-rock, romantikus

Figyelmeztetések: nincs

Műfaj: novella

Minden a teaházban kezdődött.

A barátnőimmel a kedvenc teázónkban, a Tsukiakariban* ültünk, és a szokásos dolgokról beszélgettünk: pasik, ruhák, zene és az osztály vagy évfolyamtársaink, akiket nem szerettünk… még látni sem. A Tsukiakari egy olyan teaház volt, amely délután négykor nyitott és hajnali hatkor zárt. Aki napközben akart teát inni annak a Taiyou-ba* kellett mennie.
Mi minden vasárnap kihasználjuk a maradék szabadidőnket, amíg még nincs iskola és beülünk beszélgetni egy jót.

Most (is) éppen az egyik kedvenc japán együttesükről áradoztak, amikor feltűnt, hogy három ember lépett be a teázóba. Máskor nem szoktam figyelni, kik jönnek be, ám most nem tudtam megállni, hogy ne nézzem őket, ugyanis november közepén napszemüveg volt rajtuk. Miután helyet foglaltak sem vették le. Egy lány volt és két srác. Az egyiknek a szőkésbarna haja elöl két tincsben hosszan lelógott, felül pedig röviden a vállát súrolta. A másik haja barna és egyenes volt, a vállát épphogy elérte. A lány hosszú fekete haja a derekáig ért, s rajta nem volt napszemüveg. Arca izgatottságot tükrözött, és ahogy leültek elkezdett mesélni valamit a srácoknak, akik – nekem úgy tűnt – nem nagy érdeklődéssel hallgatják. Egy ideig a hosszú hajút néztem, aki inkább a teák listáját böngészte ahelyett, hogy a lány mondandójára figyelne.
- Mit nézel? – kérdezte egyik barátnőm, amikor már egy ideje nem szóltam bele a beszélgetésükbe.
- Kit… – javítottam ki, majd felemeltem az árlistát hogy mögötte mutogathassak. – Látod azt a srácot ott napszemüvegben? Amelyiknek két hosszabb tincs van a hajában?
- Ahaaam… - válaszolta vontatottan, s vágott egy grimaszt. – Levehetné azt a napszemüveget… akkor talán látnánk is valamit az arcából.

Erre egyetértően bólintottam, de továbbra sem vettem le a szemem a srácról. Miután leadták a rendelésüket a pincérnőnek, elkezdett körbenézni: vagy mert még nem járt itt vagy csak az embereket nézte. Amikor másodjára tévedt felénk a tekintete, elmosolyodtam, s mikor már harmadjára is idenézett, a mutató és a középsőujjammal V alakot formáztam, ami a győzelem és a béke jele. Láttam, hogy ő is elmosolyodik egy kicsit, de visszafordult a másik sráchoz és figyelt a lányra.

Félóra múlva már el is feledkeztem a srácról, így amikor elhagytuk a teázót, nem figyeltem, hogy ott voltak-e még. Ám később se nagyon jutott eszembe, csak ha a lányok néha kérdezősködtek róla.

December vége felé kaptunk egy kis szünetet az iskolában, hogy az újévet megünnepelhessük. A lányokkal máris elkezdtük megvitatni, hogy hova menjünk. Javasoltam a Tsukiakarit is, hiszen mindannyian szeretjük azt a helyet. Később kiderült, hogy ez nem is volt rossz ötlet, ugyanis szilveszter éjszakáján álarcosbált rendeznek a teázóban. Ez mindenkinek nagyon tetszett, s úgy döntöttünk, oda fogunk menni. Másnap elmentünk egy jelmezekre specializálódott boltba, s kiválasztottuk a nekünk legjobban tetszőt. Én az álarcokból egy egyszerű díszített, csak a szememet eltakaró feketét választottam, melyen hátul egy hosszú vörös fátyol volt, elöl pedig két pirosból feketébe átmenetes szalag. Ezután jöhettek a ruhák, még mindig ugyan abban a boltban. Nekem rögtön megtaláltuk azt, ami tökéletesen illett az álarchoz: egy hosszú fekete ruha, ami hátul fűzős volt, s a belevaló fűzők vörösek voltak.
Amikor mindkettőt egyszerre felpróbáltam, a többiek elérzékenyülten néztek rám és most én is szépnek éreztem magam. Miután sikerült megvenni mindenkinek a neki tetsző ruhát – beletelt az egész napba – megbeszéltük, hogy 31-én hol és mikor találkozunk, már csak három nap volt addig.

Szilveszter napján már délelőtt találkoztunk a lányokkal, hogy estére tökéletesen nézzünk ki… és persze fényképeket is készítettünk magunkról. Este nyolc körül végre indulásra készen álltunk. Magamra vettem egy vékonypulcsit, hogy ne rontsam el a szép ruha és az álarc összhatását, de ne is fagyjak meg, valamint az acélbetétes bakancsom – csak a biztonság kedvéért, hiszen mégiscsak szilveszter este lesz, a ruha alól pedig úgysem látszik ki. Az utcákon mindenki csapatokba verődve sétált vagy éppen szaladgált, játszott, mulatozott. Többeket is láttunk álarcban a Tsukiakari felé menni. Amikor beléptünk egy fotós fogadott minket: kiderült, hogy minden vendégről készítenek képet, s majd felteszik a teázó honlapjára. Gyorsan beálltunk úgy, hogy minél normálisabban nézzünk ki, majd villant is a gép. A fényképezkedés után felfedezőútra indultunk, kerestünk magunknak egy asztalt, ahonnan nézelődhetünk az emberek között.

Körülbelül két óra múlva már teljesen feloldódva beszélgettünk, táncoltunk. Rendszeresen jöttek hozzánk az újabb és újabb táncpartnerek. Rengeteg olyan tizenéves volt, aki kedvenc előadójának vagy kedvenc bandája egyik tagjának öltözött. Narumit például három különböző, - az álarc mellett még - orrkendőt viselő srác kérte fel táncolni. Fél tizenegy körül éppen együtt táncoltunk a lányokkal a pult közelében, az ajtótól nem messze. Egyszer csak belépett öt srác az ajtón, s mintha tudták volna, hogy most fényképezés lesz, tökéletes profizmussal beálltak egy-egy pózba. A bal szélső kicsit oldalra dőlt, kezét a csípőjére tette; a mellette állón (szintén) orrkendő volt, s megdöntötte egy kicsit az arcát; a középső a kezét az arcához emelte és úgy nézett a kamerába; a következő jobbra nézett; a jobb szélső pedig zsebre tett kézzel lazán nézett. A férfi, aki fényképezett egy pillanatra meglepődött, majd lenyomta a gép gombját, s az öt srác rögtön a pult felé vette az irányt, miközben beszélgettek. A lányokkal megvitattuk, hogy melyikük lehet helyes, majd újra szétszéledtünk táncpartner után kutatni. Fel-alá járkáltam a teázó helyiségében, ahol az asztalok egy helyre voltak tolva, hogy a helyükön táncparkett lehessen. Sokan megdicsérték a ruhámat, s én is rengeteg gyönyörű álarcost láttam. Mikor ismét a pult felé sétáltam, feltűnt hogy Narumi az orrkendőssel táncol.

- Gyors volt – suttogtam mosolyogva, és integettem a lánynak, mikor észrevett.
- Halihó – köszönt rám valaki hirtelen.

Hátrafordultam, s a srác, aki előttem állt hosszúszárú fekete nadrágot, valamit hozzá illő fekete öltönyt, rajta pedig lazán egy piros ingszerűséget viselt. Álarca eltakarta a szeme körüli részt, valamint két oldalt a homlokából, és az arcából egy kis részt. Az álarc orr része kis aranyszínű gyöngyökkel volt kirakva, a homlokán két oldalt felkúszó részt pedig vékony aranyszálak fűzték össze.

A ruháiról a derekánál, valamint a jobb vállánál piros szalagok lógtak le, az öltönynek a bal vállára pedig egy rózsa volt hímezve. A haja szépen be volt állítva, hogy ne takarja el az álarcot, így a szemébe se lógott bele.

- Szia - köszöntem kissé zavartan, mire elmosolyodott.
- Táncolsz velem? – kérdezte, s még szélesebbre húzta azt az olvasztó mosolyát.

Erre már én is elmosolyodtam, annyira aranyosan kérdezte.
- Hát persze.

Közelebb léptünk egymáshoz, éppen amikor egy lassabb szám kezdődött. Láttam, hogy nevetett egy kicsit, miközben a kezemet a nyakához emelte, s a kezét a derekamra tette.

- Min nevetsz? – kérdeztem kíváncsian és reméltem, hogy nem rajtam.
- Nem ismered ezt a számot? – kérdezte, s mintha csodálkozás láttam volna az arcán.

A zenére és a szövegre koncentráltam: mindkettő nagyon tetszett, az énekesnek nagyon szép hangja volt, de nem tudtam ki ő, úgyhogy egy fejcsóválással jeleztem, hogy nem ismerem.

- Az mond valamit hogy… Defective Tragedy? – kérdezgetett tovább mintha nem hinne nekem.
- Semmit… – válaszoltam őszintén. Nem ilyen zenéket szoktam hallgatni, igaz, ez is tetszett, de még soha nem hallottam azelőtt.
- Hmm… – csak ennyi volt a válasza.

Egy ideig csendben táncolgattunk, majd hirtelen odajött hozzánk egy álarcba bújt lány fényképezőgéppel a kezében, s mellkasán egy kis táblácskával, melyen ez állt: PÁROK.

- Hello – köszönt ránk –, készíthetek rólatok egy képet? A ruhátok annyira gyönyörűen összeillik! – áradozott.
- Persze.

Olyan fényképezőgépe volt, amely pár pillanattal a fényképezés után kiadja a képet, így meg is kaptuk emlékbe – és természetesen a gép memóriájában is megmaradt. A lány a kezembe nyomta a papírt, megköszönte, hogy fényképezhetett, s már szaladt is tovább a következő párokhoz. A képet nézve eszembe jutott valami.

- Már van egy közös képünk, és még a nevedet sem tudom.
- Hm… pedig… már találkoztunk.

Hatalmas, csodálkozó szemeket meresztettem rá. Ő hátranyúlt a hajához, s mikor visszahúzta a kezét, ujjai közt két hosszú tincs futott egészen a mellkasáig. Az arcom elé kaptam a kezem, de ennyi még nem volt elég: felmutatta a mutató- és a középsőujját – a béke jele.

- Uruha vagyok.

Nem jutottam szóhoz, annyira ledöbbentem. Csak néztem rá, s közben ezrével cikáztak a fejemben a gondolatok: „Tényleg ő az! És emlékszik rám! Hihetetlen… de… várjunk csak…”

- Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
- Felismertelek… hiszen az a kis álarc – bökött rá a maszkomra – csak a szemed takarja el… látszik az arcod – győzedelmesen rám mosolygott, s éreztem, hogy hirtelen melegség önti el az arcom.

Pár pillanatig csak álltunk egymással szemben, aztán Uruha megtörte a csendet:

- És… téged hogy hívnak? – kérdezte kissé félénken.
- Risa – mosolyogtam rá, mire látszott, hogy visszatért az önbizalma.
- Kimegyünk… öm, sétálni? – bökött az ajtóra.

Bólintottam, s mikor felém nyújtotta a karját, boldogan karoltam belé. Kisétáltunk az ajtón, és csodálkozva vettük észre, hogy már javában hullik a hó. Felvettem gyorsan a pulóverem, s közelebb húzódtam Uruhához, ő pedig fél kézzel átkarolt. A teázóval szemben, az autóúttal párhuzamosan csordogált egy folyó, amely előtt padok voltak. Leültünk egyre, s Uruha elkezdte piszkálgatni az álarcát, mintha le akarná venni.

- Szóval… hogyhogy nem ismered a Gazette-t? – kíváncsiskodott.
- Hát… death metalt szoktam hallgatni. Igazából a barátnőim nagyon szeretik őket… viszont én sosem hallgattam, nem is tudom, milyen stílusban játszanak… – gondolkodtam el.
- Khm… – Uruha arcára újabb mosoly ült ki s kissé zavartan jelentette be – Visual kei-t játszunk.
- Ó… – ismét leesett az állam.

Csak néztem Uruhára, aki végül megunta a maszkja birizgálását, és végül levette. Végre teljesen láthattam az arcát, s csak még jobban tetszett.

- Mesélj magadról – kérte, ám feltűnhetett neki, hogy értetlenül bámulok tovább, ezért hozzátette – hol születtél?
- Öm, hát ez pont egy érdekes rész… – kezdtem bele, s ő bólintott, hogy folytassam – Londonban születtem.
- Londonban? – meresztett hatalmas szemeket. Végre nem én csodálkozok rá valamire.
- Igen… anyum japán, de apa angol. Kezdetben Londonban éltek, de kb. tízéves koromban anya vissza akart jönni, apa pedig maradni akart, így hát… - megrántottam a vállam.
- Apukáddal tartod a kapcsolatot? – kérdezősködött tovább.
- Igen, minden nyáron kimegyek hozzá. Karácsonykor pedig szokott ajándékot küldeni. Igaz, mi anyával nem ünnepeljük, de apa mindkettőnknek küld valamit – meséltem mosolyogva, ez mindig jó érzéssel töltött el.
- Ezek szerint… Londonban ismerkedtél meg konkrétabban a zenével… igaz? – kombinálgatott. Nagyon a szívére vehette, hogy nem ismerem őket.
- Igen, az ottani alapnak számító együttesekkel, mint a Metallica… meg a Beatles, habár őket nem szeretem. Hallgatok egyébként japánt is, nem kell megijedned, csak azokból is a zúzósabb fajtákat.
- Tőlünk mégsem hallottál egy számot se. Pedig nekünk is vannak olyan ”zúzósabb” - idézőjeleket karcolt a levegőbe – számaink. Megígéred, hogy majd meghallgatsz egyet? – kérdezte ártatlanul, s nagy kiskutya szemeket meresztett rám, azzal az édes mosolyával. Ki tudott volna ellenállni?
- Hát persze – nyugtattam meg.

Hirtelen a tömeg hangját hallottuk, amint a padokhoz igyekeznek, s visszaszámolnak. Tehát mindjárt éjfél. Tűzijáték, újévi fogadalmak, és egy kívánság. Hátranéztem, s a tekintetemmel a barátnőimet kerestem. Uruha mellettem fészkelődni kezdett, odafordultam és láttam, hogy visszaveszi az álarcát. Alighogy visszafordultam, hogy megkeressem Narumiékat, hatalmas durranás hallatszott, a túloldalról, én pedig összerándultam ijedtemben. Éreztem, hogy Uruha átölel, s a tűzijáték felé fordít. Gyönyörű látvány volt. Az égen különféle színű fénycsíkok hullottak a víz felé, mintegy hatalmas fűzfát képezve. Volt sok kör alakú, s még egy szívet is fellőttek. Azon mindenki nevetett vagy elérzékenyült. A tűzijáték alatt nem tudtam másra koncentrálni, így, csak amikor véget ért, akkor esett le, hogy ismét egy újabb év kezdődött el. Mosolyogva néztem Uruhára, s akaratlanul is megfogalmazódott bennem egy kívánság. Ettől azonban lehervadt a mosoly az arcomról, ő viszont pont akkor mosolyodott el. Közel volt hozzám, közelebb, mint máskor bárki. Fél karjával még mindig átölelt, s éreztem, ahogy magához húz. A hirtelen jött kívánságom most valóra vált, és ez fantasztikus érzés volt. A bal kezemmel – a másikban még mindig ott volt a fénykép – az arcához nyúltam, s végigsimítottam a nyakát, ahol pedig beletúrtam a hajába. Ő is az arcomhoz nyúlt, és ott, ahol hozzám ért végig bizsergett a bőröm. Aztán egyszer csak valaki kétségbeesetten kiáltotta a nevemet.

- Ez Narumi lesz… – suttogtam.
- Már engem is biztosan keresnek… – mondta ő is halkan, arca csak pár milliméterre volt az enyémtől.

Hirtelen szörnyű dolog jutott eszembe. Távolabb húzódtam tőle, s a könnyeimet nyelve tettem fel a kérdést:
- Látlak még?

Elmosolyodott, és visszahajolt az arcomhoz. Kezével megfogta az álarcom, s kicsit fentebb tolta a homlokomra.

- Gyönyörű vagy – súgta mosolyogva, és egy puszit adott a számra.
Most már nem tudtam visszatartani a könnyeim végigfolytak az arcomon. Kétségbeesetten néztem rá.

- Uruha… – kezdtem, hogy újra feltegyem a kérdést, de félbeszakított.
- Fogsz még látni. Megígérem.

Két év múlva~

- Végre szünet van… – huppantam le a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét.

Délután félöt volt, s csak nemrég értem haza az egyetemről, ezen az utolsó héten rengeteg dolgozatot kellett írnunk és beadnunk. Ahogy kapcsolgattam a csatornákat, leragadtam az egyik adón.

*Tsukiakari = Holdfény
**Taiyou = Napfény