Szerző megjegyzése: Neville felsül, Blaise-nek házikedvence lesz, Draco aggódik, frigó pedig erőteljesen haldokol.
Neville Longbottom mind lelkileg, mind érzelmileg meglehetősen cizellált egyéniség volt, éppen ezért meglepő lehet, hogy olyan gondolatok jártak a fejében, miszerint a töke tele van vele, hogy életének eddigi huszonkét évét egyedül töltötte el, önnön magányával ölelkezve éjszakánként.
Túlsúlyos volt, hát erőt vett magán, és lefogyott. Igaz, hogy akadtak még testén itt-ott kósza zsírpárnák és hájpaplanok, valamint nem volt olyan kidolgozott mellkasa, mint Harrynek vagy Dracónak, ám ettől függetlenül, ifjúkori önmagához képest, nagyon jól nézett ki.
Arca keskenyebb lett, vállai szélesek, végre valahára megtudta magáról, hogy van csípője, s mindehhez a külcsínhez szemei, sőt, egész kisugárzása egy férfi képét festette a szemlélő elé, akit immár nem lehetett volna nyugodt szívvel mackósnak nevezni.
Azonban félénksége, mellyel még idejekorán baráti kapcsolatot alakított ki, nem tágított mellőle, hű társként követte a szalmaszőke férfit mindenhová, csupán csak akkor húzódott vissza egy kis időre, míg gazdája szorosabb baráti körben lézengett.
Neville a főhadiszállás lakóinak társaságában megtanult nevetni. Ahogy fokozatosan összeszoktak, úgy lett ő is egyre felszabadultabb, vidámabb, és egy idő után már nem tudták bántani a fricskák, a gúnyok, mert cimborái megtanították neki, hogy ez is csak egy jele annak, hogy befogadják, ismerik és kedvelik.
Sosem volt humoros, jobbára inkább unalmasnak, semmitmondónak tartotta magát. Keménykezű nagyanyja karmai közt felnőve nem sok alkalma volt nevetésre, vidámkodásra, épp ezért most üdítőleg hatott rá a társaság. Nem zárkózott el senki elől, mindenkit szívesen fogadott a mellkasában dobogó vérpumpa rejtett zugaiba, és ezt a tulajdonságát viszont soha, egy cseppet sem bánta meg. Akadtak ugyan rossz emlékei ifjabb korából, mikor arra érdemtelenekre pazarolta barátságát és figyelmét, de később, felnőtt fejjel rájött, hogy ezek a tapasztalatok nem gyengítették, csak megerősítették őt, hogy igaz barátait meg tudja becsülni.
Azonban a nőkkel valahogy nem volt szerencséje. Talán ez is a félénksége számlájára írható, de ő egyszerűen képtelen volt udvarolni. Tulajdonképpen oda sem mert menni a kiválasztott nőhöz.
Éppen ezért most, mikor Dumbledore professzor nagy nehezen mégis belátta, hogy veszedelem ide vagy oda, csapatának szüksége van a kimozdulásra, mielőtt megőrülnek bezárva, vagy jobb esetben megölik egymást, kissé megszeppenve üldögélt a Bloody Mary egy sarkában álló asztalnál, és igyekezett alaposan beleolvadni környezetébe.
– Ó, Longbottom, ne csináld már! – ugratta kajánul vigyorogva Draco. – Látszik rajtad, hogy mennyire bejön a csaj! Gyerünk, menj oda hozzá!
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna – nyögte a férfiúi nem szalmaszőke képviselője kiszáradt torokkal, látványosan izzadva.
– Neville! Ne légy már ennyire nyuszi! – bökte oldalba vidoran Harry is. – Tuti, hogy bejönnél annak a lánynak! Csak oda kell menned hozzá!
– És mégis mit mondjak neki, ha odamegyek? – sóhajtotta keserűen a győzködött. – Gőzöm sincs, mit szokás ilyen helyzetekben csinálni.
– Egyszerűen csak kérdezd meg tőle, hogy kér-e egy italt. Ha igent mond, akkor intsd magadhoz a pincért, és rendelj valami drágát – adta a tippet Blaise. – Ezzel kifejezed számára, hogy van elég lé a zsebedben, ami már jó pont. Ha ezzel megvagy, akkor mond el neki, hogy már régóta figyeled, és látod, hogy mennyire magányos. Említsd meg, hogy tetszik a haja, nagyon jól áll neki ez a szín, de a ruháját ne dicsérd.
– Miért ne? – tette fel a kérdést a Malfoy mellett ülő Hermione. – A nők szeretik, ha a ruhájukat dicsérik.
– Pont ezért – kapott az arcába egy vigyort a fekete hajú ex-mardekárostól. – Ha nem ájulsz el a ruhájától, de imponál neki az udvarlás, nyomban elkezdi majd öntudatlanul is igazgatni, hogy felhívja a figyelmed rá. Mondhatod még azt is neki, hogy szép arca van, vagy zenghetsz dicshimnuszokat a szép ívű vállairól.
– És aztán?
– Aztán mi? – meresztett nagy szemeket Neville-re Draco. – Fogod a csajt, hazaviszed, leszeded róla a ruhát, megfekteted, reggel pedig felkelsz mellőle, és szépen integetsz neki.
– Kösz, Malfoy, szerintem Neville-nek épp egy ilyen tanács hiányzott… – motyogta Harry fejcsóválva.
– Semmiség – vont vállat a szőke. – Numerában verhetetlen vagyok. Nem igaz, Granger? – villantott egy whiskymámoros mosolyt a lányra.
Hermione fellendítette a lábát, bokán rúgási célzattal, mely sikeresen össze is jött neki, már amennyire erre a többiek a szőkeség felszisszenéséből és egy pillanatra eltorzuló arckifejezéséből következtetni tudtak.
– Na, gyerünk Neville – bíztatta Luna is immár az évődőt. – Menj szépen oda, nem lesz semmi baj.
– El fogom cseszni.
– Dehogy fogod! – rikkantotta szinte egyszerre a társaság józanabbik fele.
– Én nem vagyok jó az ilyesmikben. Sosem tudtam ismerkedni.
– De legalább megpróbálod, ami, hidd el nekem, nem utolsó dolog – jelentette ki Draco. – Ugyan! Láttalak már halálfalókkal küzdeni, erre azt akarod mondani nekem, hogy félsz egy csajtól? – Látva, hogy buzdítónak szánt szavai nem érik el a kellő hatást, felsóhajtott. – Mi a baj?
– Hát… a halálfalóknak pálcájuk van…
– Neki meg mellei – tette a nyilvánvaló megállapítást a nem teljesen józan Zambini. – Nagy, kőkemény dudák, amiket lehet gyömöszkölni, harapdálni…
– Blaise! Kuss!
– Na, gyerünk, indulj már – kezdte el óvatosan lökdösni Longbottomot Harry.
Neville, bár remegő lábakkal, de végül, engedve a hosszas unszolásnak, felállt, majd a tőle körülbelül hat méternyire ülő, fekete hajú lány felé indult.
– Jó lenne, ha összejönne neki – sóhajtotta szentimentálisan Potter.
A szőkeség csak felhorkant.
– Nem értem, hogy a fenébe lehet totálisan befrászolni egy nőtől. Ugyanolyanok, mint mi, csak értelmileg csökkentett üzemmódban futnak.
– Hé! – kapott feddő pillantást a társaság szerves részét képező Lunától és Hermionétól.
– Mi… mi a jó büdös francot művel Longbottom? – kérdezte Blaise, elkerekedett szemekkel nézve arrafelé, amerre szalmaszőke barátjuk távozott.
A társaság egy emberként kapta oda pillantását, hogy aztán tátott szájjal bámulják a kiválasztott lány fölé magasodó férfit. Értetlenkedve ültek az események előtt, el sem tudván képzelni, miért nem szólal már meg a pufók.
Végül, három percnyi kőkemény belső küzdelmet követően, mikor a prédaként emlegetett nő már láthatóan megrémült az őt húsz centi közelségből, indulatosan bámuló férfitől, és a kis csapat sem tudta eldönteni, hogy most mégis mi történhetett, Neville kidülledő szemekkel, tomboló halántékkal, ökölbe szorított kezekkel, és bátorságát tetézendő: üvöltve megérdeklődte a szerencsétlen lánytól:
– BENYALSZ VELEM EGY ITALT, CSÖCSÖS?!
Potterék nem haboztak az asztalra gördülni röhögtükben, s ezúttal a „három lépés távolság” elven működő Malfoy-Granger duó sem volt rest egymás vállára borulni, ahogy elképesztően hangosan, visítva kacagtak. Blaise, mivel könnyfüggönyén keresztül alig látott, felborított néhány kiürült üveget, Luna pedig arcára szorított tenyérrel próbálta tompítani vidámsága hangját.
Neville, miután a csöcsös által egy sallerrel gazdagodott, és visszatekintve társai felé, szemügyre vehette az egymás hegyén-hátán nevető egyedeket, mélyről jövő sóhajt hallatva, gyászos képpel csoszogott vissza az asztalhoz, majd leült, s víg cimboráit figyelmen kívül hagyva, rendelt a pincértől egy jó erős italt.
~D~
Draco és barna hajú, ex-eminens társnője éppen a szobájukban mulatták az időt azzal a kimerítő elfoglaltsággal, hogy megpróbáltak egymásról nem tudomást venni. A szőkeség kedvenc, saját fenekűleg puhított foteljában henyélve olvasott egy igen érdekes könyvet, Granger pedig az ágyon elheverve művelt hasonlót.
Ebbe az idilli képbe rontott be egy különösen meglepettnek látszó Blaise Zambini, bár egyértelművé vált, hogy az ajtó kinyitásától a páros megpillantásáig tartó, borzasztóan rövid időintervallum nem lehetett elég az arckifejezés felöltésére, így Malfoy és a felségterületén élő Hermione egyöntetűen megállapíthatták, hogy döbbenete hamarabbról származott.
Ezt mondanivalója igazolni is látszott, miután fújtatva-lihegve megszólalt:
– Gyertek gyorsan a szobámba! Most!
Párosunk egy emberként pattant fel, hogy nekiiramodjon Blaise lakosztálya iránt, követve a fekete hajú férfiút.
Midőn az említett helyiséghez értek, majd átléptek annak küszöbén, Zambini jobb kezével hevesen az ablak felé kezdett mutogatni, míg a ballal megragadta Draco vállát, és őszinte rettegéssel a szemeiben nézett rá.
– Egy mosómedve próbál bemászni az ablakomon!
Draco és Hermione, valamint az időközben befutó Harry és Neville odapillantottak, hogy esélyük legyen konstatálni: valóban.
– Nahát – vigyorodott el Harry. – Illedelmes jószág. Kopog.
– Most mit csináljak vele?!
– Dobáld meg szappannal – javasolta Malfoy. – Mosómaci, tehát tutira bukik a szappanra. Perverz kis mocsok.
– Vágd fejbe tusfürdővel – kontrázott rá Longbottom. – Vagy, ha nagyon ki akarsz vele cseszni, akkor üres samponos flakonnal. Lelki sokk.
– Lehetne utántöltős mosómedvéd.
– Ti olyan hülyék vagytok, mint hat másik!
– Hat másik mi? Hat másik mosómackó?
– Engedd be – ült ki egy gonosz vigyor Draco arcára. – Aztán nevezd el Millicentnek.
Blaise-nek ökölbe szorult az arca.
– Csak tudnám, hogy mi a jó égnek tartalak titeket! Hát barátok az ilyenek?! Lemegyek az agyamról, és vissza se jövök!
Ezenközben őmackósága kitartóan dörömbölt az ablakon. Úgy tűnt, a csődület tovább növeli kíváncsiságát, hogy megtekinthesse a házat belülről.
– A ház elméletileg el van rejtve, nem? – tette fel a kérdést Harry, kissé komolyabb hangon. – Akkor a maci hogy talált ránk?
– Ahogy a baglyok, Potter – ringlispíleztette meg a szemeit a szőkeség.
– Mit keres London kellős közepén egy átkozott mosómedve?! – rikkantotta Zambini, kezdvén kijönni a béketűrésből.
– Kit érdekel? Én a helyedben beengedném – jegyezte meg Hermione szárazon. – Egyrészt, mert nem hagyhatod ott kuporogni egész nap, másrészt, mert, ahogy elnézem, igencsak éhes lehet már.
– És ha megharap?! Ha veszett?! Mi van, ha leszedálja az agyam?!
– Ne aggódj, cimbora – veregette vállba rezignált arckifejezéssel Draco. – A te agyaddal nem lesz semmi gond. Bizonyított tény, hogy ami nincs, azzal probléma sem lehet…
Blaise megtisztelte barátját egy gyilkos pillantással, majd nagy levegőt véve elindult az ablak felé.
~D~
Aznap este a Grimmauld téri ház fiatal lakói éppen a nappaliban üldögéltek, és egyöntetűen csodálták a Blaise ölében ülő, kekszet eszegető Millie-t. A mosómedve, úgy tűnt, kifejezetten élvezi a rá irányuló figyelmet, mivel enyhén szólva is komikusan, parádézva igyekezett minden egyes falatot alaposan megtisztogatni, s eközben szinte vigyorgott.
Az emeltről leérkező szőkeség csodálkozva nézett végig „deédesező”, szentimentális vigyorú társain.
– Nem értem, mit tudtok egy ilyen kis vackon órákon át bámulni – közölte velük. – Pont olyan mint Potterék gyereke. Vinnyog, eszik, alszik, és bepiszkít. Maximum egy kicsivel szőrösebb.
Harry már éppen készült volna egy vehemens visszavágásra Caleb védelme érdekében, ám a lehetőség piciny buborékja elillant a feje fölül, méghozzá éppen akkor, mikor Perselus Piton, a majdnem hivatalos batman-imitátor hangosan zihálva berontott az ajtón, karjaiban egy ruha, vér, és emberi testrészek által alkotott kupacot cipelve.
Viharos lépteivel egyetlen pillanat alatt suhant tova a konyhába, majd terhét az ott található asztalra helyezte, s mindeközben még arra is szakított időt, hogy a megszeppent Lunára ráordítva Madam Pomfrey-ért szalassza a lányt.
Draco és Harry, kik az elmúlt évek alatt kellően fel lettek vértezve a vezető egyéniségekre jellemző tulajdonságokkal egy emberként léptek Piton mellé, hogy segíthessenek a sérült ellátásában.
Ám, amikor a bájitalok mestere elengedte a karjaiban tartott férfi fejét, s az oldalra bukott, Draco a vérből, mocsokból és verítékből képzett sminken keresztül is tökéletesen felismerte az arcvonásokat.
– Frigó! – ragadta meg különös cimborája vállait, s óvatosan rázogatni kezdte. – Mi történt vele?! – ordított Perselusra, megmagyarázhatatlan aggódással a hangjában.
– Ismered? – kérdezett vissza egykori házvezetője.
– Az informátorom. Őt küldtem apám után, mikor megjelent az őrületemről szóló cikk.
– Úgy tűnik, jó munkát végzett – morrant a hórihorgas férfi, és egy Pansytől beszerzett, vizes ronggyal elkezdte tisztogatni a Frigó bal kezén lévő hatalmas vágást. – Lucius alaposan elintézte, de nem volt ideje megölni, sikeresen megzavartam.
– Észrevett?
– Nem, nem tudja, hogy én voltam.
Draco újfent Frigóhoz fordult, kétségbeesetten próbálva észhez téríteni a férfit. Mikor annak szempillái megrezzentek, nem habozott, azonnal közel hajolt hozzá, mit sem törődve az orrát facsaró vérszaggal.
– Frigó… Mit tudtál meg? – Ha lehet suttogva üvölteni, úgy Malfoy most megtette.
– Sakk-matt – kúszott egy halvány, infantilis vigyor a sebesült arcára, majd újfent katapultált a helyzetből, eszméletvesztésből kifolyólag.
Szerző megjegyzése: Tudom, úgy volt, hogy Belladonna is visszatér, de aztán rájöttem, hogy az ő belépőjének tudok egy sokkal, de sokkal jobb időpontot, így azt a részt kivettem. :) A fejezet nem lett hosszú, de igyekeztem mindent belerakni, amit szükségesnek ítéltem… köztük a mosómedvét is.
A mosómedve: a dolog tegnap éjjel indult, mikor is Clair (in the USA) barátném bejött hozzám, és kb. a harmadik mondata az volt, hogy egy mosómedve próbál bemászni az ablakán… Érdekes beszélgetést folytattunk a témáról. XD Innen jött az ötlet a mosómackóra, és, mivel az előre megírt rész úgyis uncsi volt, így átírtam. Remélem ti is megszeretitek majd Millie-t, mert sokáig marad. :D
Frissítés: nem tudok pontosat mondani. Most ráfekszem az új slashemre, a Hiú reményre, de ettől függetlenül lehetséges, hogy a jövő hét folyamán lesz még egy potyafeji.
A napi frissek visszatérését kérlek, ne várjátok.
Miért?
Egyszerű: én sem vagyok gép.
Egy ideig ment ugyan, de most annyi sztorim van megkezdve, hogy legszívesebben sikítanék a hülyeségemért, amiért ész nélkül publikálok. Igyekszem a kisebb sztorikat, illetve ezt befejezni, és szépen lassacskán mindenütt elvarrni azokat a szálakat, amelyek még elvarrásra várnak. :)
Valamint: *megfújja a kürtöt* 700.
700 kritika.
Ezen vagyunk túl, legutóbbi lesésem szerint hárommal. És én nem tudok elég hálás lenni, mert tudom, milyen egy gyökér állat bunkó vagyok, amiért még a válaszolgatás is mindig elmarad. De olvasom ám mindet!
Hé! Ti ott! Igen, a monitor előtt! Remélem, tudjátok, hogy mindannyian, egytől-egyig becuccoltatok a mellkasomba, szívtájékra!
Nem csak azok, akik véleményeznek, hanem azok is, akik „csak” olvasnak. Sosem hittem volna, hogy nekem valaha ennyi kritikám lesz.
Az Enchanting az első Draco/Hermioném, még csak próbálkozni sem próbálkoztam soha ezzel a párossal, és éppen ezért vagyok agyilag egy mosómedve szintjén, ha látom, mennyire szeretitek a sztorit. Köszönöm.
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
