Szerző megjegyzése: Két éjjel nem tudtam aludni, és megszállt az ihlet. Ez a fejezet még nem annyira enchantingos, jobbára leíró jellegű, hogy lássátok belőle, miként is történt ez az összeköltözés.
Az elkövetkező néhány hét igencsak feszült hangulatban telt a Grimmauld téri, elrejtett házban, ám az említett időintervallum és a vele járó idegrángás egyértelműen a Malfoy-Granger pároson éreztette legjobban a hatását. Miután Dumbledore kérése célba talált a szőkeségnél, a férfi, lelkében többféle, visszás érzelemmel, kitrappolt a könyvtárszobából, majd megragadva az értetlenkedő Hermione karját, felvonszolta a lányt az emeletre, a saját szobájába.
Ezt követően elmondta a barna hajúnak, hogy mi is volt az igazgató mondanivalója, és, hogy a tökéletes védelem érdekében legjobb lenne, ha osztoznának a szobán, mivel így Draco napi huszonnégy órában rajta tudná tartani a szemét.
– Én nem fogok beköltözni hozzád! – kiáltotta felháborodottan (és várhatóan) Granger.
– Rendben, akkor majd én megyek hozzád – vont vállat a szöszi.
– Nem lehetne, hogy Harry…? Vagy Blaise?
– Nem.
– És mi volna, ha Millicenthez költöznék? – jelent meg egy diadalittas vigyor a boszorka ajkain. – Hozzá egészen biztos, hogy senki sem merne közelíteni. Ő maga a tökéletes testőr számomra.
Malfoyt enyhén mellbe vágta felvigyázói képességeinek ilyetén alulértékelése, ám nem volt rest figyelmeztetni védencét:
– Talán elfelejtetted, de Bullstrode elment, még egy órája sincs. Úgy tűnik, Dumbledore titkon valamiféle feladatot adott neki, így kétséges, hogy képes volna felügyelni rád.
– Patrick?
– Pont ő?! – harsant a szőkeség egyre ingerültebben. – Hozzá költöznél, mikor talán éppen egyike azoknak, akik foltot óhajtanak ejteni az erényeden?!
– Na és honnan tudhatnánk, hogy nem éppen te próbálkozol ilyesmivel? – tette csípőre a kezét a hölgyemény, otromba vádaskodásba kezdve, hogy a körülötte bezárulni látszó kalitkából szabad utat nyerjen.
Az ex-mardekáros felhorkant.
– Köszönöm, Granger, rúgj még néhányszor belém, ha megkérhetlek – morrant, Pitont megszégyenítően mély orgánummal. – Te tényleg azt hiszed, hogy Dumbledore éppen rám bízna, ha úgy vélné, én próbálok az erényedre törni?
Másfél órányi tartalmas, kimerítő, és mindenekelőtt magas hangfrekvencián történő pörlekedés után, mely magába foglalta a jelenlegi és korábbi sérelmek felhánytorgatását, egymás külső és belső adottságainak lefitymálását, valamint néhány vulgáris kifejezés intellektuális hajigálását, Hermione kezére jelképesen felkerült a bilincs, ezáltal hozzá láncolva őt újdonsült lakótársához, nevezetesen Malfoyhoz.
Mindkettejüknek akadt gondja bőven a kialakult helyzettel, ám ez, közös múltjukat tekintve, mely nem is olyan régre nyúlik vissza, talán nem meglepő.
Míg a valamikori griffendéles, sértettségén és megbántottságán lovagolva azon volt, hogy minél távolabb tartsa magát Dracótól, ezáltal próbálván kiszeretni a férfiből, akitől kapott ugyan néhány kellemes emléket, de leginkább csak fájdalmasat; addig az arisztokrata mind jobban igyekezett nem beleszeretni a lányba, ám ezen törekvése rendre kudarcba fulladni látszott.
Bár mindketten elutasították a közös ágy használatát, a szoba térfogata mégis erős kapcsot tartott fenn közöttük, így tehát nem maradhatott előttük titokban, mit csinál éppen a másik. Ezért, amennyiben Malfoy eddig szexuálisan frusztrált volt, úgy az első estén, látva a barackszínű pizsamanadrágban és piros trikóban az ágyba vánszorgó Grangert, nyugodt szívvel vehette tudomásul, hogy hosszú, nagyon-nagyon hosszú éjszakáknak néz elébe.
Elcseszte, és ehhez kétség sem férhetett. Hogy egészen pontosan mikor, azt maga sem tudta volna megmondani, ám az elcsesződés egyre tisztábban rajzolódott ki előtte.
Nem akart vonzódni a fiatal nőhöz. Egyszerűen utálta. Na jó, talán nem egészen utálta, csupán csak nem kedvelte. Vagy talán kedvelte, de csak akkor, mikor nem beszélt. Bár lehet, hogy egy picikét élvezte, mikor a lány vörös arccal üvöltözik vele, de ez nem jelentette azt, hogy ne szerette volna jobban, mikor csendben van.
Ördögi kör ez…
Néhány napig tepert ugyan, hogy ne vegyen tudomást lakótársáról, ám a dolgoknak van egy olyan, meglehetősen irritáló tulajdonságuk, hogy minél inkább nem akarjuk őket szemlélni, annál jobban vonzzák a figyelmünk. Valamint, ahogy valamikoron egy felettébb intelligens fickó megállapította: „amit figyelünk, az változik”.
Pont ezért lehetséges hát, hogy bár Draco igyekezett tekintetét nem folyton Hermionén legeltetni, bármit csinált is a lány, a férfi mindig tudott róla. Teljesen mindegy volt, hogy alszik, eszik, olvas, ír, vagy éppen Tonks egyik viccén nevet, a szőkeség mindig tökéletesen tisztában volt vele, és ez őt magát is legalább annyira idegesítette, mint a bodrit.
Azonban, ha ez nem volna elég Malfoy lekületének teljes felbolygatásához, az ex-griffendéles, valahányszor észrevette a mozdulatait követő szürke íriszeket, nyomban zavarba jött, elpirult, és nekilátott ügyetlenkedni, amivel csak még aranyosabb, ragyogóbb lett, ezáltal földbe döngölve a férfi legapróbb ellenkezését is a kötődéssel kapcsolatban.
Ám nem árt, ha csavarunk még egyet tényeink és feltevéseink eddig összeállított listáján, ugyanis nem szabad elfelednünk, hogy a kis Caleb nem csupán szülei, hanem keresztszülei felől is igényelte a törődést, ezért Harry és Pansy, valahányszor kettesben akartak lenni, vagy legalább pihenni egy kicsit a hosszú, kimerítő, gyereksírással teli éjszakák után, rögvest felkeresték a Granger-Malfoy rezidenciát, hogy Potter ifjabb kiadását egy időre náluk jegeljék.
Draco, okulva a legutóbbi, Calebbel kettesben töltött délelőttjéből, ezúttal meghagyta a keresztanyukának azt a felemelő feladatot, hogy a gyerekkel foglalkozzon. Szívében komisz örömmel várta a bozontos felsüléseit, baleseteit és tökéletes megaláztatását, mely reményei szerint a néhány hetes totyogó által következett volna be.
De nem történt semmi.
Hermione nem állította Calebet röppályára, nem csúszott el a telerakott pelenkán, a pici nem locsolta nyakon, hogy aztán fogatlan vigyorral jót mulasson rajta, sőt, a lány még csak nem is gügyögött neki, ezzel alapot szolgáltatva a szőkeségnek némi fricskára. Ha a kis Potter sírt, Hermione kézbe vette, és a bömbölésnek nyomban vége szakadt; ha álmos volt, lefektette; ha éhes volt, a szájába nyomta a cumisüveget, aztán hallgatta a szuszákolását, valamint a hatalmas nyeléseket, amelyekkel a csöppség bendőjébe jutotta a megváltó tejet; és, ha pelenkát kellett cserélni, Granger egyetlen mukk és torz fintor nélkül megtette.
A szöszi valamiféle misztikumot sejtett a dolog mögött. Idegesítette, hogy az ex-griffendéles látszólag minden gond nélkül megbirkózik a Caleb állította akadályokkal, míg ő maga, azon az emlékezetes délelőttön percről percre kilátástalanabb helyzetbe került, s megaláztatása csupán azért nem volt nyilvános, mert előzőleg kellően bezárkózott.
Vagy… ennek talán köze lehet a két nem közti különbséghez? A nők, mivel sokkal gyakorlottabbak gondoskodás terén, s mivel apró koruktól kezdve babák és rózsaszín álmok között tengődnek, biológiailag alkalmasabbak a kölykökkel való foglalkozásra? Ami a férfinak szívás, az egy nőnek természetes velejárója az életnek?
Draco nem tudta volna megmondani. Azonban attól, hogy nem talált választ, csupán még bosszúsabb lett, ezért hát mocskos eszközökhöz próbált folyamodni, hogy lakótársa előnyét kicsit lejjebb tornázza.
Árgus szemekkel kukkolta a gyerek körül sürgő-forgó Hermionét, lesve, hogy mikor köthet belé. Ám, fájdalom, de mindent látó tekintete nem talált semmit. A női nem barna hajú mintapéldánya nem helyezte fel rosszul a pelenkát, minden gombot tökéletesen begombolt a rugdalózón, és egyszer sem fogta meg idétlenül a rá bízott apróságot. Ellenben, míg a ténykedő lányt figyelte, a szőkeségnek feltűnt valami, ami nagyon is felkeltette az érdeklődését.
Granger éppen Caleb fölé hajolt, hogy megigazítsa a nyakánál a ruhát, valamint letörölgesse álláról a „büfi” ott maradt végtermékét, és a fiatal nő szemeiben hirtelen feltűnt valami megmagyarázhatatlan, mélyről jövő szomorúság, amely még a jégpáncéllal borított mellkasú varázslónak is elakasztotta a lélegzetét egy pillanatra. A barna szemek egy minutummal később újfent rámosolyogtak a kisbabára, amikor az éppen Hermione orrába próbálta belegyömöszölni az öklét, Malfoy azonban még mindig csak ült ott, kissé kábán, mert a csalódással vegyülő komor tekintet mélyen beleégett a tudatába, emlékeztetve őt nem sokkal ezelőtti önmagára, mikor is a Potterrel közösen levezényelt szülés után ott ült, ugyanezzel a csöppel a karjában, filozofálva az életről, és annak értelméről.
– Malfoy – rángatta ki Hermione a férfit gondolatai közül. – Segítenél? Igazán örülök, hogy kellemesen érzed magad abban a fotelben ücsörögve egész nap, de nem bánnám, ha végre megmozdulnál, ugyanis Harryék kettőnkre bízták Calebet, de eddig csak én foglalkoztam vele.
– Persze. Mit csináljak? – állt fel nyomban a szőkeség, meglepően segítőkészen.
– Fogd meg a picit, amíg kicserélem a kiságyban a lepedőt – jött az utasítás, majd egy másodperc múlva a Potter-klón Draco kezében landolt, a lány pedig nekilátott a feladatok elvégzésének. A szöszi, míg a művelet tartott, s mert gondolatai meglehetősen kuszák voltak, nekiállt járkálni, ám alig egy perccel később gondjai támadtak.
– Granger, a gyerek belemarkolt a hajamba.
– Majd elengedi – jött a flegma válasz.
– Éppen most tömködi be a szájába…
– Majd kiköpi.
Látva, hogy itt rajta nem lesz segítve, márpedig ha valamire, hát a hajára világ életében hárklis volt, nem egyszerűen megforgatta a szemeit, hanem szinte csárdást jártak a szemgolyói, míg végül elvigyorodott, rákacsintott a szőke hajszálakat ízlelgető Calebre, majd nagyot sóhajtva megszólalt.
– Nahát, milyen érdekesen lilul a feje…
– Merlinre, megfullad! – sikkantott a féltő keresztanya, s nyomban ott termett, hogy szabaddá tegye a pici légútjait. Amint észlelte a gyerek tökéletes egészségi állapotát, valamint az ádáz vigyort a férfi arcán, levonta a konklúziót, miszerint rendesen át lett verve, és fintorogva tekintett a szőkére.
– Remélem, látod rajtam, Malfoy, ahogy éppen halálra röhögöm magam a hülye poénodon.
– Nem látom, de elképzelem.
– Ki bírsz még egy fél percet nyugton, karodon a gyerekkel, vagy téged is fektesselek be mellé a kiságyba?
Értelmi képességeinek ilyen rafinált lenudlizása szemöldök felvonásra késztette a férfit.
– Jól megvagyunk – közölte. – De azért tényleg nem bánnám, ha elengedné a hajam.
Granger csak vállat vont, majd, miután mindent tökéletesen elrendezgetett Caleb ágyacskájában, odalépdelt a szőkeséghez, hogy átvegye tőle a gyereket. Egyetlen pillanatig tartott csupán, míg tekintetük összetalálkozott, aztán a lány furcsán zárkózott tekintettel, zavartan lehajtotta a fejét, Malfoy pedig kényszert érzett rá, hogy újra elfoglalja helyét a fotelban, és beletemetkezzen egy újságba, könyvbe, vagy pohár vízbe.
~D~
Ha nem lett volna elég az érzelmi kavarodás, amelyet a parancsra elkövetett „összeköltözés”, valamint Caleb gyakori jelenléte okozott, úgy ott volt még valami, ami borzasztóan bosszantotta mindannyiunk szőkéjét.
Dawn.
Meglepő módon, miután Ronald Weasley magához tért jó ideje tartó, kényszerű, elmei szundijából, úgy döntött, jobb, ha egy időre elhagyja a házat. Túl zavart volt, s mindemellett meglehetősen szégyellte magát azért a szörnyűségért, melyet kis híján elkövetett, ezért azonnali áthelyezést kért Kingsleytől, aki el is küldte őt egy időre Skóciába. A vörös hajú férfi, mint mondta, az égvilágon semmire sem emlékszik, s mert így csak még borzalmasabbnak hatott számára a tett, melyre megpróbálták rákényszeríteni, regenerálódni akart, és felejteni.
Azonban, a szőkeség reményeivel ellentétben, Patricktől nem volt ilyen egyszerű megszabadulni. A pasas levakarhatatlan koloncnak bizonyult, s emellett immunisnak Draco minden fenyegetésére, gúnyjára és cinikus megjegyzésére.
Pont, mint most.
Malfoy éppen a konyhából tartott visszafelé, kezében egy csésze kávéval, mikor is, belépve az ajtón, a következő jelenet tárult elé: Patrick gurul a szoba közepén a piruló Hermione felé, tündöklő vigyorral az arcán, miközben a kávézóasztalon egy egészben sült pulyka eregeti illatait, a tálalt dögön keresztben pedig egy szál rózsa hever.
A szőkeség igyekezett az elméjében fellelhető összes szinonimát összegyűjteni a „baszd meg”-re, s miután nagyjából húszat sikeresen egy csokorba gyűjtött, szóra nyitotta szép ívű ajkait.
– Nahát, Dawn! Hogy te milyen figyelmes vagy! Bár kissé morbid az udvarlási stílusod… Mások, ha ajándékot óhajtanak adni a szeretett nőnek, vesznek egy csokor virágot, vagy egy bon-bont. Te pedig, igazolva azon elképzelésem, miszerint sosem voltál normális, beállítasz ide egy felcsicsázott, és kellőképpen döglött madárral. Szinte látom magam előtt, ahogy elképesztően erotikusan, jatagánnal, kisbaltával, pálcával és salátalevelekkel felszerelkezve üldözöd ezt a szerencsétlen párát, majd, miután feltrancsíroztad, settenkedve igyekszel becserkészni Molly Weasley szakácskönyvét.
– Képzeld, Malfoy, lehet kapni fagyasztott pulykát – mondta rezignáltan a barna hajú férfi.
– Rózsával adják? – vigyorgott rá negédesen Draco, s felkapva a virágot, beleszagolt.
– A rózsát külön lehet megvenni hozzá.
– Díszítésnek?
– Figyelmességként.
– Nem értem – morfondírozott el látványosan az ex-mardekáros, örömmel konstatálva a Granger szemeiben játszó, huncut csillogást. – Egy döglött madárnak mi a jó égért adna valaki rózsát? Főként, ha előtte megsütötte?
– A virágot Hermionénak szántam! – morrant rá Patrick.
– Valóban? – meresztett nagy szemeket a brit arisztokrácia kiválósága, majd odaparádézott az említett nőneműhöz, és annak nevető tekintetétől kísérve levágott egy különösen cirkalmas pukedlit, kezet csókolt, aztán, még mindig a kacsóját fogva, megpörgette a tengelye körül, s a díjnyertes műsor finiséül letérdelt elé, felé nyújtva a gúny tárgyává avanzsált gyomot. – Ó, Hermione! Kérlek, fogadd el eme fenséges bizonyítékát olthatatlan szerelmemnek! Érintsd meg kezeddel szárát, szirmait, majd, miután fitos nóziddal mintát vettél illatából, fáradj velem az asztalhoz, hogy vígan befalhassunk egy sokat szenvedett, döglött madarat, melyet saláta és retek ágyon érlelt nekünk a sarki hentes aranybarnára, s melyet nem sokkal ez előtt, én magam, a két tulajdon kezemmel töltöttem meg számodra zöldségekkel, fűszerekkel, s szerelmem is belesütöttem.
– Farok – közölte tömör véleményét Dawn.
– Azt is belesütötted? – vonta fel a szemöldökét Draco, miután felállt térdelő helyzetéből. – Milyen illetlen… Nem gondolod, hogy kicsit erős célzásaid vannak?
– Rád értettem, Malfoy.
– Na de kérlek! Ne személyeskedjünk. Olyan undok vagy mostanában, hogy az hihetetlen. Lehet, hogy elülted a segged, azért vagy ilyen házsártos? Gurulj le szépen Mollyhoz, talán ő majd ad neked multifunkciós aranyérkenőcsöt – mondta, majd nyomban segített is: kigurította Patricket a folyosóra, és becsapta mögötte az ajtót.
– Ekkora egy…!
– Nem vagy túl szívélyes – jegyezte meg Granger.
– Te pedig nem vagy túl eszes! – dörrent rá a szőkeség. – Lehet, hogy elfelejtetted, de szobafogságban vagy! Valaki meg akart támadni, és Weasleyre bízta az elvégzés feladatát, erre te, mint valami kótyagos hercegkisasszony, úgy nyitogatod az ajtót mindenkinek, mintha vidító varázzsal lennél felturbózva!
– Hozott pulykát – indokolta tettét a lány. – Mellesleg, talán nem árt, ha emlékeztetlek: amikor Ron megtámadott, te aztán nem sok mindent tettél a védelmem érdekében. Sőt, ha nem csal az emlékezetem, ott üldögéltél egy infantilis vigyorral az arcodon, és tanácsokkal láttad el, miként kezdjen neki a dolognak.
– Bocs, Granger, de nem esett le, hogy Weasley hetek, vagy talán hónapok óta Imperius alatt áll! – kezdett el hevesen csapkodni Malfoy. – Mellesleg nem én voltam az egyetlen, akinek nem tűnt fel ez a dolog, mivel elég sokan élünk ebben a házban!
– Meg tudod fogalmazni pontosan, hogy miért is üvöltesz?
– Halovány lila gőzöm sincs!
– Aha – bólintott Hermione, majd leült az asztalhoz, hogy nekilásson a pulykának.
Draco nyomban ott termett, és kikapta a bozontos kezéből az evőeszközöket, aztán előrántotta pálcáját, és több, különböző varázsigét harsogott, botjával a sültre mutatva.
– Biztonságos? – kérdezte az ellenőrzés végeztével a halálosan nyugodtnak rémlő, de jól szórakozó boszorka.
– Az.
– Nincs elsózva?
– Kajálj, Granger – morrant Malfoy, majd az evőeszközöket visszahelyezte lakótársa tányérjára, utána pedig dohogva leült az íróasztalához, és félhangosan azon morgott, hogy miért is veri őt csupa idiótával a sors.
Szerző megjegyzése: Bár előttünk már szépen lassan rajzolódik kifelé a végkifejlet, Draco egyelőre mit sem sejt. Hitegeti magát, és próbál Malfoy lenni. Tudom, hogy nem volt túl akciódús fejezet, de remélem, a holnapiról (ami már meg van írva, szóval 100%, hogy lesz) másként fogtok vélekedni.
Abban ugyanis Neville egy picit felsül, Frigó újabb információkkal szolgál Lucius nőügyeiről, valamint visszatér közénk Belladonna is, hogy idétlen unokáját néhány taslival megnevelje. ;)
Jelenlegi elképzeléseim szerint halovány lila gőzöm sincs, hány fejezet van még, talán tíz-tizenkettő, de ez a hangulatomtól függően lehet negatív vagy pozitív előjelű.
Kritikáknak nagyon örülnék, főként így, a hosszú kihagyás után. Érdekel még valakit a sztori? *rimánkodó szemek*
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
