Szerző megjegyzése: Kicsit komolyabb fejezet, amelyben Hermionét meg kell menteni, Ront pedig... nos, őt is meg kell menteni. ;)
– Ron, kérlek, értsd meg, hogy nem – nyögte a bozontos, immár sokadszorra. Úgy tűnt ugyanis, hogy Weasley képtelen elfogadni a férfiak hada által utált, ám a női nem részéről kifejezetten kedvelt „mi csak barátok lehetünk” frázist.
Bár Granger erőteljesen küzdött a vörös hajú rémuralom ellen, mely a lány elnyomását és teljes kisajátítását jelentette, ám Ronald nem adta fel ilyen könnyen a küzdelmet.
– Ó, Hermione, ne kéresd már magad. Gyere, feküdj ide mellém – intett a fiatal nőnek a férfi, maga mellé invitálva az ágyra. – Esküszöm, nem foglak megenni – kacsintott rá.
Kicsi híja volt, hogy a bozontos a mimika láttán elhányja magát.
– Ron… – nyögte. – Kérlek, hagyj békén.
Úgy festett azonban, hogy a magasra nőtt mamlasz elméjén a védekezés és egyéb, zavaró tényezők nem képesek áthatolni, mert ahelyett, hogy felkelt volna Hermione ágyáról, és a lány kérésének eleget téve távozott volna, megragadta a barna hajú hölgyemény kezét, és maga mellé rántotta. Granger felsikkantott, ahogy vörös üstökű barátján landolt, ám még mielőtt legördülhetett volna róla, ezáltal megszabadulva a smárolás lehetőségétől, a férfi a fenekébe markolt, és magához szorította.
– Azonnal eressz el! – üvöltött fel a szépség.
– Szeretlek, Hermione – sóhajtotta Ron, mit sem törődve a karjaiban tartott nő ellenkezésével.
– Azt mondtam, engedj el!
– Hé, Granger… – toppant be ekkor Malfoy az ajtón. Látva az egymáson hempergő párost, felvont szemöldökkel közelebb lépkedett hozzájuk, majd leguggolt az ágy mellé, és érdeklődve figyelte a megrökönyödéstől kővé dermedt duót.
– Jól van, Weasley – mondta a szőkeség. – Most az egyik kezedet vedd el a fenekéről, és csúsztasd a tarkójára, majd emeld meg egy kicsit a fejed, és csókold meg.
– Tűnj innen, Malfoy! – üvöltött fel Ron.
– Inkább abban segíts, hogy elengedjen! – sikoltotta a szöszi arcába a bozontos.
– Hermione és én most beteljesítjük szerelmünket!
Draco az ég felé emelte tekintetét.
– Mi történt? Mi ez az ordibálás? – rontott be ekkor Potter is a szobába, végleg összetörve a vörös hajú férfi szexuális tevékenységgel kapcsolatos illúzióját.
– Ha jól értem, itt most éppen erőszakkal elkövetett szerelmi beteljesítés folyik – közölte a szőkeség.
– Harry! Vidd ki innen Malfoyt! Nem hagy minket békén!
– AZONNAL ENGEDJ EL, RONALD WEASLEY! – vágta ki a magas C-t Hermione, továbbra is hevesen kapálózva, egykori barátja karjai között fogságba esve.
– Mint egy organikus origami – mélázott Draco Harry mellett állva, az „ifjú párt” figyelve.
– Valaki elmagyarázná, hogy mi folyik itt? – dörgölte meg szemeit fáradtan a Kis Hős.
– Már mondtam – vont vállat az ex-mardekáros. – Weasley közösülni akar, Granger pedig azt játssza, hogy hevesen tiltakozik. Volt valahol egy jó vastag kötelünk – nézett a fekete hajú férfire. – Szerintem sokkal könnyebb dolguk lenne, ha Grangert egész egyszerűen kikötöznénk az ágyhoz.
– Rohadj meg! – kiáltotta a lány.
– Ne hülyéskedj, Draco. – Miután elméjére rávetült a felismerés Napjának fénye, Potter az ágyon fetrengőkhöz lépett, és miután egyetlen rántással megszabadította Hermionét a barát béklyóitól, Draco karjaiba perdítette a lányt, ő maga pedig leült Ron mellé az ágyra.
A vörös hajú istennyila azon nyomban felpattant, ám Harry megakadályozta azon igyekezetét, hogy a hencsert elhagyja, ezáltal biztonságos távolba kerülve a dühösnek látszó Megmentőtől.
Ahogy Potter az egykoron barátjának tartott, mostanra távoli idegennek tűnő férfi íriszeibe nézett, és meglátta a vérvörös szemeket, mondhatni: megvilágosodott.
– Te ittál.
Ron vállat vont.
– Ittál, igazam van? – kérdezte erélyesebben.
– Nem ittam!
– Értem… - sóhajtotta a Hős, mikor feltűnt számára a különös, ismerős szikra a férfi szemében, a tág pupillák, és a rendszertelenül megrezzenő szempillák. – Draco, kérlek, vidd ki innen Hermionét. Szeretnék elbeszélgetni Ronnal egy kicsit.
– Harry, nem kell… – kezdte volna a lány, de a szőkeség, felismerve a helyzetet, és annak komolyságát, elhallgattatta.
– Gyere, menjünk ki – morogta halkan a bozontos fülébe.
~D~
– Ez most mire volt jó? – kérdezte toporzékolva Hermione, mikor Draco bevezette a saját szobájába.
– Mi mire volt jó, Granger? – lépett oda az ex-mardekáros a szekrényéhez, és azt kinyitva egy apró, bájitalos fiolát húzott elő a pólók alól.
– Miért akarja Harry megverni Ront?!
– Azon kívül, hogy kis híján megerőszakolt? – vonta fel a szemöldökét ismét a szőkeség.
– Nem hiszem, hogy megerőszakolt volna – morogta a lány. – Ron mindig kicsit nehezen értette meg a dolgokat.
– Ahogy gondolod.
– Visszamegyek, és megmondom Harrynek, hogy semmi szükség ilyen durva lépésekre.
– Nem mész – közölte Draco. Látva, hogy a lány nem igazán kíváncsi a véleményére, utána lépett, és még mielőtt elérhette volna az ajtót, visszarántotta, majd hátulról szorosan ölelve az ágyhoz botladozott az ellenkezésből jelképesen kiválóra vizsgázó Hermionéval.
– Maradj nyugton – mondta neki.
– Mondd, te egyáltalán nem figyelsz arra, amit mondok?! – kiabálta a fehérnép.
– Már hogy a hippogriffbe ne figyelnék, mikor pontosan a fülembe üvöltesz – dohogott a fülészetileg százalékos arányban deficites Malfoy. – Viszont úgy tűnik, hogy kettőnk közül te vagy az, aki marhára nem figyel a dolgokra – tette még hozzá, majd pálcáját előhúzva az ajtóra mutatott vele, és elkiáltotta magát:
– Expecto Patronum!
A hatalmas hópárduc ezüstös ködöt gerjesztett maga körül, mikor megjelent, majd a szőkeség néma utasítására egy pillanattal később eltűnt. Ekkor már Hermione is kezdte észrevenni a helyzetből kifolyólag, hogy valami baromira nincs rendben, ám ő inkább Malfoy mentális állapotát tartotta kevésbé helyénvalónak, és szíve szerint rögvest be is utalta volna a szőke arisztokratát egy zöld, rácsozott ablakú, kevés berendezési tárggyal rendelkező, zárt osztályi kabinba.
Alig pár pillanattal később azonban a barna hajú nőszemély kénytelen volt megállapítani, hogy nem csak a brit varázsvilág nemessége által piedesztálra emelt ezüstszín szemű férfiú roggyant le intellektuálisan egy mormota szintjére, ugyanis kivágódott az ajtó, és egy harcias, komoly tekintetű Blaise Zambini vágtatott be rajta, kivont pálcával.
– Mi történt?! – süvöltötte.
– Még nem tudjuk – felelte fickósan Draco. – Ellenőrizd Grangert, én addig megnézem, hogy boldogul Potter, aztán szólok Lupinnak, hogy menjen jegyzetelni. Ha nem sikerül rendbe szedni Weasleyt, kénytelenek leszünk szólni Pitonnak és Dumbledore-nak.
– Rendben, menj! – bólintott Blaise, majd miután a szöszi távozott, a tátott szájjal ülő Hermionéhoz fordult.
– Mi a fene van itt? – érdeklődött a lány.
– Maradj csendben, és figyelj rám – lépett oda hozzá Zambini, majd leültette az ágyra, leguggolt elé, és borzasztó alaposan elkezdte szemügyre venni a nőnemű látószerveit. Érzékelve, hogy pupilláinak mérete nem haladja meg a még elfogadhatónak ítélt méretet, Blaise felült Hermione mellé az ágyra.
– El tudnád nekem pontosan mondani, hogy mi történt?
Granger felhörrent.
– Én mondjam el?! Talán először nem ártana, ha te mondanád el nekem, hogy mi ez az egész! Úgy rohangáltok itt össze-vissza, mint a mérgezett szurcsókok!
A fekete hajú férfi már éppen válaszra nyitotta volna a száját, mikor a folyosó felől dulakodás hangja, majd egy iszonyatos üvöltés hangzott fel, a következő pillanatban pedig egy habzó szájú, szó szerint őrültnek tetsző Ronald Weasley rontott be az ajtón. Blaise nem késlekedett, egyetlen erőteljes mozdulattal maga mögé rántotta a rémült Hermionét, majd felpattant, és még mindig igyekezve takarni a bozontost, pálcáját Weasleyre irányítva várta a támadást.
Az azonban elmaradt, mert ekkor a vörös hajú mögött feltűnt egy felszakadt szájú, több sebből vérző Draco, és egy hasonlóan sokat megélt Harry, akik egyszerre vetették magukat a férfire.
Az egész olyan volt, mintha két matador táncolna a bika körül, majd felülve annak hátára, azon igyekeznének, hogy az ne dobhassa le őket.
– Átkozd már meg! – üvöltött Malfoy a kővé dermedtnek tűnő Blaise-re. Zambini, látva társai hánykoltatását, nem igazán tartotta jó ötletnek a varázslatok lövöldözését, tartott ugyanis tőle, hogy esetleg a szőkeséget vagy Harryt találja el. Végül azonban, mikor Weasley egy erőteljes lökéssel a falhoz csapta, ezáltal kis híján az eszméletlenség talajára csördítette Pottert, pillanatnyi kétségbeesése felett a düh vette át az irányítást, és egy jól célzott kábító átokkal ártalmatlanította a Ront.
A szobában tartózkodók zihálva néztek egymásra.
– Mi… Szentséges ég! – sikkantott a berontó Luna-Neville páros, akiket Pansy és Millicent követett. – Mi történt itt?
– Valaki… - lihegte Draco. – Valaki Imperiusszal megátkozta Weasleyt… és úgy tűnik, előtte kapott egy nagyobb adag erőnövelő bájitalt is.
Pansy Harryhez sietett, és segített neki feltápászkodni a földről, míg Hermione még mindig Blaise mögött álldogált, remegő lábakkal. Millicent, meghazudtolva a róla eddig kialakult képet, odasietett hozzá, a karja alá nyúlt, és visszatámogatta a sokkos állapotban lévő lányt az ágyhoz.
Malfoy, a lelkében életre kelő aggodalommal mit sem törődve, egyetlen pillanat alatt ott termett Granger előtt, és mindenkit meglepve, megfogta a lány fejét, egy erőteljes puszit nyomott annak homlokába, majd mélyen a szemeibe nézett.
– Könyörgöm mindenre, ami szent: mondd el, hogy mi történt.
A fiatal nő pedig, teljesen értetlenül állva az események előtt, de felfogva azok súlyát, halkan beszélni kezdett a nap eseményeiről.
Szerző megjegyzése:
Sziasztok!
Egyértelműen komolyabb résszel volt dolgunk. Az igazság az, hogy szélsebesen közeledünk a történet végéhez, jelenlegi számításaim szerint hat-hét, maximum – ha nagyon nyújtom a dolgokat – tíz fejezet van még hátra. Ami azt jelenti, hogy ha nem jön közbe semmi, és minden nap tudok frissíteni, akkor bizony még ebben a hónapban lezárásra kerül a történet.
Feltéve persze, hogy nem jut eszembe valami újabb csavar a sztoriba, szóval még előfordulhat, hogy a tíz fejezetből tizenöt, netán húsz lesz, bár azért az apróbb cselekményszálakat már igyekszem elvarrni.
A legutolsó fejezet legnagyobb része már szóról-szóra megvan a fejemben, és már nagyon várom, hogy elétek tárhassam, de persze azért még egy nagyon picit várni kell rá. :)
Frissítés a történetből holnap (2009. január 19.) várható.
600.
Ez az a bűvös szám, amit tegnap átléptünk, és el sem hiszitek, milyen borzasztóan hálás vagyok ezért. Ez a legelső Draco/Hermione történetem, előzőleg még csak nem is próbálkoztam a párosítással, és elképesztően meglepő számomra ez a számadat. Hát még az, hogy az egyes fejezetek megtekintése kivétel nélkül 1600-1700 fölött van, míg a kissé viccesebbek, humorosabbak elérik a 2500 fölötti olvasottságot – amiből azt vagyok kénytelen leszűrni, hogy a nektek tetsző részekhez vissza-visszajártok. Látni a történetemet a Top10 legolvasottabb történeteinél iszonyúan jó érzés, és el sem tudjátok képzelni, mennyire hálás vagyok nektek a kitartásotokért, és a jó szavakért, amikkel délutánonként megtiszteltek. :)
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
