– Hogy tehetted ezt, Harry?! – üvöltötte higgadtságának allegorikus tojásából kikászálódva, az apróbb mészhéj maradványokat tomporáról szintén csak jelképesen lerázogatva Ronald Weasley.

– Azt hiszem, ezt már megbeszéltük, Ron. És ha megkérhetlek, ne üvölts, mert ha felébred Caleb, pálca nélkül fogom amputálni a tokádat.

– De pont őt, Harry?! Pont őt?!

– Igen, pont őt – mondta keményen az ifjú apuka. – Tudtam, hogy ki leszel akadva, de nem hittem, hogy egy hétbe fog telni, mire végre felfogod.

– De az egy halálfaló! Egy semmirekellő, undok kis görény!

– Lehet, Ron – sóhajtotta a fekete hajú férfi. – De az a semmirekellő görény a fiam keresztapja, éppen ezért megkérlek, hogy továbbiakban, a jelenlétemben ne sértegesd – közölte, majd a vörös hajú istencsapását kilökdöste az ajtón, és miután kellően hangszigetelte a helyiséget, kisfia ágyához lépett, s a kezdő szinten induló szülők nyugtalanságával, aggodalmával kezdte figyelni, hogy lélegzik-e még.

~D~

Szó, ami szó, nem csak a Vörös Pusztítót viselte meg Draco keresztapává válásának híre – bizony Granger sem járt örömcsárdást a bejelentéstől, ám neki enyhén szólva is komolyabb oka volt erre, mint holmi féltékenység, vagy irigység.
A borzas nőszemély ugyanis azért nem csapta össze fickósan a kezeit, és pattant fel az asztalra egy sereskorsóval a feje tetején, mert Harry, mint legjobb barát, ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a keresztanya. Hermione, aki eddig szentül hitte, hogy ha elég erőteljesen próbálja elkerülni a Malfoyjal való találkozásokat, és a kötelezően együtt töltött idő alkalmával Patrickkel és Ronnal foglalkozik, elkerülheti a kínosabb szituációkat, most kapott a sorstól egy kellemes kis balhorgot, minek hatására maradék önbecsülése reményvesztetten pottyant a porba.

Egy hét telt el az ominózus pillanat óta, mikor is a Potter-Parkinson pár bejelentette a nagyközönségnek kívánságát, és míg Malfoy – élvezve Weasley és Dawn fukarkodással átitatott pillantásait – vígan vigyorogva fogadta az ajánlatot, egykori játszótársa, nevezetesen a bodri vigyora meglehetősen kényszeredetten hatott.

Ám, amit a társaság legnagyobb része nem vett észre, talán pontosan azért, mert észrevehetetlen és felismerhetetlen, az Ginny Weasley különös, gondolati úton terjedő elmebaja volt. A vörös hölgyemény úgy fertőzte meg magát ezen vírussal, hogy még ő maga sem tudott róla, éppen ezért nincs mit csodálkozni azon, ha azon elképzeléseit, miszerint megszerzi magának Malfoyt, még ha az életébe kerül is, teljesen normálisnak vélte.
A Sors, mint hoppmester, ezúttal nem állta útját a lány vágyainak, így Ginny számára tökéletesnek mondható volt a pillanat, mikor a társaság többi része hazaért azon az ominózus napon, amelyen Caleb Potter meglátta a napvilágot.
Mrs Weasley volt az, aki elsőként benyitott az ajtón, hogy megnézze, pátyolgatottja jól van-e, s nem bírta visszatartani azt az apró kis sikkantást, amelyet az elé táruló kép váltott ki. Rögvest összetoborozta hát a ház többi lakóját is, és együtt kukucskáltak be a szobába, ahol Harryt és Pansyt láthatták az ágyon szundikálva, míg Malfoy, kezében a kis Calebbel, a fotelban hortyogott.
Nagyjából ez volt az a pillanat, mikor az ifjonti, vörös hajú lány elméjéből a rózsaszínű köd kiseperte az „Óóó, de cuki” típusú gondolatokat, és helyükön nem maradt más, mint a Szent Cél, melynek hatására felsejlett egy jövőkép, benne pedig egy habos-zsabos, hófehér menyasszonyi ruha úszott a levegőben, fanfárok és hárfák zengték émelyítően gusztustalan nótáikat, és egyéb, borzasztóan hányingerkeltő dolgok történtek. Kezdve egy boldogságtól könnyező Draco Malfoyjal.

~D~

Azonban, míg a Weasley-lány elmebaja csupán lappangott, addig a Malfoynál bekövetkezett változások nem bujkáltak a külvilág elől.
Mégis, talán egyedül Harry Potter volt az, aki valóságosan is észrevette a szőkeség ezernyi álarca és páncélja alatti változást, mely pusztán csak akkor merészkedett ki a világ porondjára, mikor Draco azt hitte, senki sem látja.

Ám a Kis Villámhárító újabb tanúbizonyságot tett arról, hogy tudja, mi a barátság: még az ex-mardekárossal sem igyekezett megbeszélni annak gondjait, sőt, még csak nem is próbálta belőle kiszedni, hogy mi bántja.

Elvégre nagyon jól tudta.

Éppen ezért, miután sikerült megértetnie Pansyvel, hogy nekik most sürgősen el kell menniük, hogy kettesben egy sétát tegyenek a városban – és ezt az ajánlatot megtoldotta néhány nagyon drága ruha megvételének ígéretével –, felkereste barátját, annak rezidenciáján.

– Nem – jelentette ki Malfoy, mikor Harry közölte vele a kérését.

– Könyörgöm, Malfoy! – meresztett kissárkány méretű szemeket a Hős. – Pansy már napok óta rágja a fülem, nézd, milyen rücskös lett a széle – tartotta oda hallószervét a szöszi arca elé.

– Potter… – sóhajtotta a zöld-ezüst. – Komolyan azt akarod elhitetni velem, hogy Pansy másfél héttel a szülés után már estélyi ruhát akar venni?

– Ne nézz így rám – vont vállat Harry az őt fixírozó, kérdő pillantásra. – Mégis mit mondhattam volna neki, mikor térden állva könyörgött egy estélyiért? „Bocs, Pan drágám, de hiába jött ki a gyerek, te még mindig kicsit széles vagy.”?

– Térden állva könyörgött…? Hogy lehetsz ilyen átkozottul perverz, Potter? Az a szerencsétlen lány csak most szült.

– Hogy rohadnál meg a mocskos fantáziáddal együtt – morogta az ex-griffendéles. – Naaa, most komolyan! Megteszed ezt a szívességet, mint a gyerek keresztapja, vagy kérjem meg Ront?

– Neked elköltözött a józaneszed?! Weasley-re bíznád a saját gyerekedet?! Milyen apa vagy te?! Jó, hogy nem egyből a Sötét Nagyúrnak adod oda, hogy bébicsőszködjön!

– Tehát ezek szerint megteszed…?

– Mrs Weasley miért nem tud rá vigyázni?

– Mert ő naphosszat csak gügyög neki, amikor meg épp nem ungyulizik, akkor örömében pityereg.

– …

– Kééérlek, Malfoooy! – Ha volt valami, amiben a Kis Apuka profi volt, az a könyörgés, így tehát az a szerencsétlen marha… mármint Draco, végül beleegyezett…

… a fél napig tartó szívásba.

~D~

Míg a ház többi tagja látszólag nem tulajdonított túl nagy jelentőséget azon eseménynek, hogy a délután folyamán Draco fog vigyázni a picire, addig az ifjabbik Malfoy mellkasa Pamela Andersont megszégyenítő módon dagadt, de nem a szilikontól, csupán a büszkeségtől.
Az önérzet eme, meglehetősen férfias kifejeződési módja akkor sem hagyott alább, mikor Harry és a kissé furcsa, értetlenkedő képet vágó Pansy távoztak a házból, Draco szobájában hagyva a kis, és a nagy gyereket.
Azonban, míg az előzményekből úgy tűnt, hogy a totyis és a felnőtt, erős férfi nyugalmát semmi sem zavarhatja meg, úgy ez a teória azon nyomban romba dőlt, mihelyt kezdetét vette a ház lakóinak látogatási sorozata.

Caleb nyugodtan, a világra érdektelenül szundikált a szőkeség szobájába ideiglenesen áttelepített kiságyában, míg büszke felvigyázója vigyorogva olvasta a Reggeli Próféta sportrovatát, mikor is először Molly Weasley tett látogatást a kis duónál, az iránt érdeklődve, hogy minden rendben van-e, nincs-e szükségük tejre, atomreaktorra, alsónadrágra, és úgy nagyjából bármire. Miután Draco egy „Köszönjük, jól vagyunk”-kal távozásra bírta a vonakodó asszonyságot, pár perc múlva Granger, és a mellette álló, feltűnően jókedvű Ronald kocogtatták meg Draco türelmének és szobájának ajtaját, s szemlét tartottak az újonc keresztapa fölött. Amint meggyőződtek róla, hogy Caleb biztonságban fekszik az ágyában, és nem fejjel lefelé lóg ki az ablakon, távoztak, ám a páros látványa valami oknál fogva ledörgölte Draco vigyorát.
Őket először a furán szendének látszó Ginny, majd Lupin, Tonks és Longbottom követték, míg végül Malfoy, nem bírva tovább a „Minden rendben? Nincs szükségetek valamire?” kérdéskört, egész egyszerűen hangszigetelte a szobát, így a további zaklatásokra immunis maradt.
Visszatelepedett hát imádott foteljébe, és ismét belemerült a Chudley Csúzlik csúnya vereségéről szóló cikkbe… egészen két percig.

Ekkor ugyanis megtörtént vele a világ legrémisztőbb dolga: a gyerek felsírt a kiságyban.

A szőkeség belső vészvillogója meghibásodhatott, mert a férfi ahelyett, hogy normális ember módjára, hanyatt-homlok elmenekült volna a bömbölő rugdalózótól, odalépett, és kezébe vette a picit.

– Na, mesélj, mi a probléma? – kérdezte a cseppet.

Amaz, kicsinységéből kifolyólag, nem válaszolt, azonban az ex-mardekárosnak kifejezetten jó szimata volt, így tehát az a tömény, orrfacsaró bűz sem kerülhette el a figyelmét, ami a legújabb Potter kiadás hátsó testtája felől terjengett.

A szöszi egy sóhajjal megadta magát a sorsának, a kisasztalhoz lépett, és elhelyezte rajta a gyermeket, majd úgy gondolva, ezt egyszer úgyis leveri Potteren, nekiállt a vetkőztetésnek.
Egészen addig nem is volt gond, míg csupán a rugdalózótól, és az alatta tartózkodó trikószerűségtől szabadította meg a picit.
Nem, az igazi problémák a pelenka eltávolításánál kezdődtek. Ugyanis, amint lekerült a gumibugyi az egyre vidámabbá váló Calebről, Malfoy arca a zöldnek egy igen érdekes árnyalatát vette fel, miközben érezte, hogy ebédje megunta a gyomrában való bomlási folyamatokat, és kiutat keresve szorult helyzetéből, elindult vissza, a torka felé.

Egyetlen mozdulattal hajtotta félbe a pelust, és hajította a fal melletti, nyitott szájú házimanót mintázó kukába a gyereket.

Fél pillanatot vett igénybe, hogy agyáig eljusson a kezében tartott, büdös pelenka és a kuka felé vidáman szárnyaló Caleb képe, és további egytized másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy felfoghatatlan gyorsasággal a repülő totyis után vesse magát. Csodák csodájára sikerült elkapnia Potter törpe kiadását, még ha csak a lábánál fogva is, így amint megfordította, és magától kartávolságra eltartotta a lélegző-gügyögő kis bűzgombócot, visszaslattyogott vele az asztalhoz.
Visszaslattyogott volna, ha röptében előzőleg nem hajítja el a pelenkát, ami most a lába alá kerülve bebizonyította Draco számára, hogy tartalma bizony csúszik. Így történhetett hát, hogy mindenki szöszije hanyatt vágódott a padlón. Szerencséjére elég erősen tartotta a rá bízott ördögöt, hogy az ne repüljön ki a karjaiból, ám így viszont ő volt az, aki alaposan odaverte a fejét.

Morcosan tápászkodott fel, és miután elhelyezte a másfél hetes gyermeket az asztalon, egyetlen pálcamozdulattal, arcán pedig undorodó kifejezéssel eltűntette a padlóról és cipőjéről a pelenkát, és annak tartalmát. Lelkében megszólaltak az orgonák, dicshimnuszt játszva ügyességének, amiért ilyen ötletesen megoldotta a problémát, ezért hát, ha lehetséges, még inkább dagadozó mellkassal fordult vissza keresztfiához, hogy alaposan letisztogassa, és visszacsomagolja.
Amint elkezdett arcába spriccelni a sárga folyadéksugár, egyből nagyanyja jutott eszébe, és az az ominózus este, mikor a huzatos vénasszony gyermekkori képeit mutogatta a ház nőszemélyeinek – többek között azt a bizonyos fotográfiát, melyen ő permetezte ugyanilyen módon nyakon tulajdon apját. Csukott szemmel és szájjal, mégis elborzadva várta ki a pisilés végét, miközben a gyermek örömteli visongását hallva valami oknál fogva elkezdtek a halántékán és a nyakán hullámzani az erek.

– Ezt egyszer még nagyon meg fogod keserülni, te kis gazember – közölte orrhangon, miután elapadt a folyam. A gyermek csupán nézett rá nagy, kék, vigyorgó szemekkel, és bár fogatlan mosolyát látva Draco egy pillanatra megingott azon elhatározásában, hogy ha nagyobb lesz, eldugja előle a maciját, ám végül úgy döntött: ami jár, az jár.

Miután alaposan megtisztogatta magát az illetlen dolgoktól, és sikeresen átcsomagolta a gyereket, fogta, és minden előrelátás nélkül visszafektette a kiságyba.

Ekkor vette kezdetét Az Ordítás.

A szőkeség próbálkozott mindennel, ami csak elképzelhető: etetéssel, itatással, büfiztetéssel, de úgy tűnt, semmi sem használ, Caleb vigasztalhatatlannak bizonyult, folyamatos bömbölésével igyekezve idegileg lerongyolni felvigyázóját.

Végül Malfoy, kezében az üvöltővel, letelepedett a fotelbe, és megpróbálta a gyermeknek elmagyarázni, hogy a Chudley Csúzlik veresége azért jó, mert ez Weasleynek rossz.

Az ifjú Pottert nem lehetett ilyen könnyen lekenyerezni.

– Ó, Merlin strandpapucsos ballábára kérlek, ne sírj már! – nyögte a szőke férfi. – Hát mi bajod van neked?! Nem azért mondom, hogy fenyegesselek, de nem nyújtasz valami szép látványt, mikor a gigádat mutogatod! Hallgass már el… Tente, Caleb, tente… Hogy apád is akkor rohadt volna meg, mikor eszébe jutott téged megcsinálni!

Mivel a gyermek mindenféle fenyegetésre immunisnak bizonyult, ellenben Malfoy kötélnek titulált idegei cérnavékonyságúra fogytak az elkövetkezendő fél órában, a szőkeség bevetette utolsó, előre halálraítéltnek vélt ötletét: énekelni kezdett.

– Ragyogj, ragyogj, kis csillag, bámullak: mily’ messze vagy. Fönn a világ ablakán, ékkő az ég bársonyán. Ragyogj, ragyogj kiscsillag, nekem ragyogsz, bárki vagy.*

Meglepő módon, amint felhangzott a rövidke dal első strófája, az ordítás úgy maradt abba, mintha elvágták volna. Draco csodálkozva nézte a karjaiban tartott csöppséget, és látta, ahogy annak szemei fokozatosan lecsukódnak, majd mellkasa egyenletesen kezd emelkedni.
Ahelyett azonban, hogy a „Na végre!” típusú gondolatok szállták volna meg az agyát, mindössze egyetlen dolog volt képes kitölteni a gondolatait: az az apró kis ököl, ami a mutatóujja köré szorult.
Legszívesebben megkérdezte Harryt, hogy érdemes-e így élni, még akkor is, ha valahol nagyon mélyen már ő maga is tudta a választ: csak így van értelme.

~D~

Órákkal később, mikor Potter belépett a szobába, és meglátta a békésen szundikáló párost, magában elvigyorodott. Tudván tudta, hogy barátja mennyire hevesen igyekszik elzárkózni bizonyos érzelmektől és helyzetektől, s most úgy tűnt számára, hogy tulajdon fiát felhasználni Malfoy falainak lebontásához, remek ötlet volt. Így tehát halkan behúzta maga mögött az ajtót, és képén egy mások számára beazonosíthatatlan arckifejezéssel lesétált a konyhába.

– Caleb? – kérdezte azonnal Pansy.

– Fent van Dracóval.

– Nincs semmi bajuk? Mekkorák a károk? – Blaise egész nap vidoran gondolt társa megpróbáltatásaira, így jelen pillanatban éhesen várta az információkat.

– Köszönjük, jól vagyunk – hangzott fel ekkor a lépcsőn lefelé trappoló Malfoy hangja, aki egy pillanat múlva meg is jelent, karján a gyerekkel. – Potter, ha legközelebb kiosonsz a szobából, lehetőleg egy kicsit halkabban tedd, mert érzékeny a fülünk – közölte az apukával.

– Milyen napotok volt?

– Nyugalmas – vetette oda félvállról Draco, miközben átnyújtotta Pansynek a gyereket. – Ettünk, ittunk, aludtunk.

– Pelenkáztál is, Malfoy? – röhögött fel Ron.
A szöszi egy hűvös pillantással végigmérte a vörös hajú hiénát, majd a lehető legarrogánsabb hangnemben felelt:

– Képzeld, Weasley: igen. Tudod, ez egy kisgyerek, akit bizony, bármilyen hihetetlen, de néha át kell csomagolni.

– TE PELENKÁZTÁL?! – nézett rá nagy szemekkel Blaise.

– Miért, mit vártál? Hogy hagyom bűzleni? – rántott vállat Draco. – Ő a keresztfiam, tehát természetes, hogy gondoskodom róla.

Látva, hogy sikerült minden jelenlévő arcára hitetlenkedést, sőt, megrökönyödést csalnia, Draco elsuttogott egy „Frankó vagy, Merlin!”-t, majd, még mindig a tökéletes keresztapa szerepét alakítva, felsétált a szobájába, abban a biztos tudatban, hogy Caleb mesterkedései ellenére, tökéletességet foganatosító hírnevén nem esett csorba.





* Halovány lila Lalim sincs, hogy mi ez a dal, csak valamiért emlékszem rá.



Szerző megjegyzése:

Sziasztok!
Huh… fél év kihagyás után, de végre megint itt, még ha csak egy ilyen hevenyészett fejezettel is. Nem szeretném nagyon szaporítani a szót, nyilván úgyis tisztában vagytok vele, hogy ezer meg ezer bocsánatkéréssel gazdagodtatok általam. Mostanában legtöbbször az is komoly erőfeszítésbe kerül, hogy reggel felkeljek az ágyból, és még ennek ellenére is van, hogy egész nap csak ülök a gép előtt, és elnyílt szájjal bámulom az ikonokat az asztalon. Nincs erőm, energiám, és nemhogy nekem, de még az orvosoknak sincs ötletük, hogy mi bajom lehet. Míg az egyik komolyabb testi bajt emleget, addig a másik inkább a depresszióra fogja. Mindegy, ez egyéni szocproblem, szóval lássuk a történettel kapcsolatos dolgokat:

Frissítés a történetből holnap (2009. január 16.) várható.

Az elmúlt idő folyamán rengeteg e-mailt kaptam, amelyben afelől érdeklődtek, hogy áll a történet, mikor lesz frissítés, és hasonló dolgok. Nagyon szeretném ezt megköszönni, mert borzasztóan jól esik, hogy a hosszú kihagyás ellenére is sokan várták a sztori folytatását. :) Azonban volt egy egyén, aki, ha nem is túl kedvesen, de megérdeklődött egy bizonyos dolgot. Mivel a hangneme meglehetősen sértő volt, ezért nem kapott választ, de úgy döntöttem, hátha van, akit érdekel ez a dolog, ezért egy régebbi értekezésemet megosztom veletek a témában.

Arról van szó, hogy „miért nem írok én bővebben a környezetről”?

Ennek nagyon egyszerű a magyarázata: idegbajt kapok a tájleírásoktól. Én nem tudok fél oldalakat megtölteni azzal, hogy miközben két bárányfelhő smárolt, a közeli vidék fáinak lombjain – amelyek levelekből álltak, zöldek voltak, és meglepő módon sok volt belőlük – milyen éterien csillant meg a Nap által kibocsátott sugarak aranysárga fénye, még a madarak is eldalolták a Tavaszi szél vizet áraszt című örökzöldet, miközben trillázva jártak örömcsárdást a ragyogó tavaszi idő felett, ráadásul a virágok szirmaikat bontogatták, és Draco gondolatainak szellőcskéi tovasuhantak a szélrózsa minden irányába.
Sütött a nap, voltak ott fák, akadt egy-két bokor is, és kész.
Ugyanez vonatkozik a helyiségek leírására.
Találós kérdés: Mi lehet egy szobában?
Elefánt nincs.
A traktor is gyanús…
Asztal, ágy, szekrény, könyvespolc, fotel, meg néhány elhajított alsógatya. Nyista.
Tessék megkövezni érte, de ez van. Voltak ugyan gyatra próbálkozásaim ennek kiküszöbölésére, de inkább hagytam az egészet a francba. Ettől függetlenül azonban higgyétek el: semmit nem rejtegetek a szobákban. A történet szerelmi szálának megoldása nem az lesz, hogy Hermione, meglátva Malfoy, a szekrény alól kikandikáló „Én kicsi pónim” mintázatú boxeralsóját, a szöszi karjaiba veti magát, mert hát, aki a pónikat szereti, rossz ember nem lehet.

Öhm… Hát, most nagyjából ennyi. Amennyiben kérdésetek van, vagy ilyesmi, a kritikákra igyekszem válaszolni, de kereshettek a ficblogban is: http://fanfic.hu/meriforum/viewtopic.php?t=559

Legyetek rosszak, szobatiszták! :)

Üdvözlettel:

Drahiss, a pötyögő

Előző←…….→Következő