Az elmúlt hetek Draco Malfoy számára magukban hordoztak egy igencsak különös, „Mi a f*szom…?” kezdetű mellékzöngét, ugyanis a szőkeség egyre inkább ott tartott, hogy az égvilágon semmit sem ért. Az még hagyján, hogy minimálisnak ítélt agyrázkódásával együtt járó szundijából felébredve baromira hasogatott a feje, de ami ezt követte, az erőteljesen megbotránkoztatta a férfit.

Hermione Granger kidobta.

Hermione Granger kidobta, méghozzá úgy, hogy csak ennyit mondott: tudom..
És Draco tudta, hogy mit tud a bozontos, de fogalma sem volt, hogy honnan tudja, amit mindketten tudnak, és ugyanazt tudja-e, amiről azt hiszi, hogy tudja.
Bonyolult dolgok ezek.
A másik, igencsak tetőzési ponthoz érkező probléma azt az egyenletesen görbe vonalat alkotta, mely szerint a fiatal férfin eluralkodott valami, ami nagy volt, zöld, és csúnya szarvacskákat ragasztott a szőkeség homlokára. Ezt nyugodtan nevezhetjük féltékenységnek, avagy birtoklási vágynak, a lényeg, hogy Malfoy alaposan kikészült tőle.
Ugyanis: amíg Granger az „övé” volt, se Weasleynek, sem pedig Dawnnak még csak eszébe sem jutott a lányra nézni, nemhogy nyíltan flörtölni vele, és mézes-mázosan bókolni. Ellenben, amint kiderült az „álompár” szakításának híre, a két sügér szívtipró úgy vetette magát a bozontosra, akár két éhes fenevad, akik csak a startjelre vártak. És ha ezekhez még hozzávesszük azt a tényt, hogy a férfiúi nem érdeklődésétől eddig jégszoborrá váló Granger a két, kutyává redukálódott, nyáladzó idióta pitizésére immár mosolyogva, kedvesen, szempilla-rebegtetve válaszolt, nos, azt hiszem, leszögezhetjük: nem csoda, hogy Draco Malfoy jó néhány hete úgy járt-kelt a világban, mint akinek évek óta tartó reggeli merevedése van... az arcán.

Ám, ha eddig azt hittük, hogy a szőkeség életének tortájáról már lefölöztük a legfinomabb részeket, akkor tévedtünk. Ugyanis a mi Szőke Hercegünknek rá kellett jönnie, hogy a dolgok még fordulhatnak ennél is rosszabbra.
Történt ugyanis, hogy Dumbledore a legutóbbi látogatása során kikötötte, hogy az ifjabb Malfoy NEM vehet részt addig egyetlen akcióban sem, amíg az apja befolyására leközölt újságcikk híre el nem csitul. Természetesen a szőkeség ez ellen erőteljesen tiltakozott, ám amikor a vénségesen vén igazgató felvetette a másik alternatívát, mely szerint Draco fesse barnára a haját, és növesszen bajuszt meg szakállt, az ifjú varázsló a duzzogás mély bugyraiba merült, és elhatározta, hogy alkalomadtán összehozza majd egy kellemes teapartira Dumbledore-t meg a Sátánt, elvégre két ilyen hasonló személyiség nyilván élvezné egymás társaságát.
Így a következő bevetés alkalmával Draco nem tehetett mást, mint otthon maradt az egyre nyilvánvalóbb agyérgörcsös tüneteket produkáló Pansyvel, akinek őrülését nem más okozta, mint az az idegsokkos, gyermeke születésének egyre közeledő időpontjától elmeállapotilag rohamosan visszaeső Harry Potter, aki szintén a házban tartózkodott, hogy vigyázhasson az ő Pansyjére.

A szőkeség borzasztóan előrelátó volt, egész álló nap ki sem mozdult a szobájából, így próbálván elkerülni a további „súrlódásokat” közte és Potter között. Ugyanis a Nagyra Nőtt Kis Túlélő rendre mindenki idegeire ment.
Ezzel persze nem is lett volna semmi gond, hisz mindenki nagyon jól tudta, hogy egy fiatal apuka milyen érzékeny, ám amikor az ember naponta minimum harmincegy alkalommal hallgat végig olyan mondatokat, mint „Már alig várom!”, „Szerinted jó apa leszek?!”, „Biztos, hogy nem kéne inkább mégiscsak jobb oldalra rakni a kiságyat?”, „Az az érzésem, hogy ti nem figyeltek rám…”, „Pansy, édesem, inkább feküdj le, majd én kimosom a bugyijaid!”, nah, az azért már egy kicsit idegesítő.

Ám, ha a szőkeség eddig abban a hitben élt, hogy a szobába való bezárkózással mindent megoldhat, akkor bizony egy abszolúte Malfoytalan dologgal kellett szembenéznie, miszerint: tévedett.
Tekintve ugyanis, hogy Potter a szőke varázsló hermetikus elzárkózása miatt képtelen volt más alanyt találni Mrs. Weasley-t is lealázó sopánkodásának, így jobb híján Pansyt pátyolgatta. A fekete hajú boszorka legalább ezerszer megesküdött, hogy nem, nem fogja megölni Pottert. Nem, nem fojtja bele a wc-be. Nem fogja leütni gyertyatartóval. Persze, mint azt nyilván mindannyian tudjuk, az ilyen ígéretek betartása igencsak nehéz, jobbára önkontrollt gyakorlunk velünk, így aztán Pansy végül bevetette az egyetlen eszközt, ami még hatásos lehetett az ő Agyament Harryje ellen: sikított.

Ez pedig nem csak, hogy zavarta, hanem egyenesen irritálta a mi Draco barátunkat, aki végül délután három óra körül átvitt értelemben galléron ragadta, és az ablakon át kipenderítette maradék önuralmát, majd felpattant, és kivágtázott a szobájából.
– Mi a jó büdös franc folyik itt?! – rontott be a Potter-Parkinson csatatérre, mely helyiségileg jelen pillanatban a nappali szinonímája.
Mellesleg, igencsak különös kép tárult Malfoy szemei elé. Jobbára úgy festett a dolog, mintha egy gladiátorképzőbe csöppent volna, ugyanis amíg Potter egy asztalt maga elé tartva próbált védekezni, addig Pansy a kezében tartott teáscsészével támadó helyzetet vett fel, és halálos komolysággal próbálta Harryt ledöfni az itókatartóval, ehhez a manőverhez pedig – tőle megszokottan – sikított.
– Esküszöm, hogy megöllek!
– Pan… édes, drága Pansym… kicsikém… te… tedd le szépen azt a csészét… majd megbeszéljük a dolgokat, oké?
– Fogd. Be. Potter! Az agyamra mész!
– Mindketten fogjátok be! – üvöltött fel Draco, majd pálcát rántott. – Pansy! Azonnal dobd el a teáscsészét! Potter! Fogd be a pofád, és kösd le magad valamivel!
– De…
– Kussolj, Malfoy! – vágott közbe a hormontúltengéses fiatal nő. – Elegem van belőle, hogy megmondjátok, mit csináljak! Tedd le a pálcádat, vagy esküszöm, olyat teszek, amit magam is megbánok!
– Megátkozol a csészéddel? – vonta fel a szemöldökét a szőkeség. A következő pillanatban pedig nagyon megbánta a kijelentést, ugyanis Pansy egész egyszerűen sírva fakadt.
– Sohasem vesztek engem komolyan! Soha! Ez az én gyerekem, én fogom megszülni, és nagyon díjaznám, ha végre békén hagynátok! Világos?

Azonban, miként az a mesékben meg vagyon írva, a szálak ahhoz a ponthoz érkeztek, mikor egy szép, nagy csomót kell rájuk kötni. Így aztán Potter, ahelyett, hogy barátnőjére figyelt volna, elképesztően haragos tekintettel Malfoy felé fordult:
– Nézd meg! Miattad sír! Van szíved megríkatni egy terhes asszonyt?! Miféle állat vagy te?!
– Miattad meg visít, cseszd meg! – vágott vissza Malfoy. – A bőgést legalább halkan csinálja!
Az elkövetkezendő másodpercek körülbelül olyanok lehettek a Grimmauld tér 12-es számmal ellátott házának életében, mintha ott rendezték volna meg Mike Tyson legújabb címvédő mérkőzését, ugyanis a Kis Hős tett néhány lépést Malfoy felé, majd minden atyai dühét beleadva behúzott egyet a szőkének. Persze Draco sem volt tétlen, készen állt a visszavágásra, így Pansy szemeinek könnyfüggönyén át tanúja lehetett a két eszehagyott férfi viadaljának.

Ám, mielőtt a jól bevált módon ismét sikoltozni kezdhetett volna, valami igencsak különös dolog vonta magára a figyelmét. A fiatal nő pár pillanatig csak kikerekedett szemekkel bámult maga elé, majd az elkövetkezendő percekben azon igyekezett, hogy a helyiségben tartózkodó két varázsló figyelmét felhívja. Ehhez a művelethez előszeretettel használta a karjait, és úgy csapkodott velük, mint egy kismadár, aki éppen repülni tanul, majd a hangos fújtatásba helyezte minden bizodalmát. Végül, mivel sem Draco, sem pedig Harry nem volt hajlandó a kismamára figyelni, így Pansy egyik kezével tisztességes méretű pocakját tartva próbált a két férfi közé állni.
A vérző orrú Potter abban a pillanatban, ahogy meglátta barátnője arckifejezését, tudta, hogy baj van. Nagyjából erre a következtetésre jutott a sebes ajkú Malfoy is. Amint a két varázsló figyelmét magáénak tudhatta, a boszorka suttogva megszólalt:
– Szülök.
A bűvös szó elhagyta az ajkait, maga után vonszolva poggyászát, benne Potter eszméletével. Ugyanis, amint a fekete hajú férfi meghallotta a kijelentést, melybe cseppnyi kétely sem vegyült, egész egyszerűen fennakadt a szeme, és elterült a padlón.

Draco Malfoy a sokak által vitatott, de ettől függetlenül létező lelke mélyén érezte, hogy ez lesz életének egyik legrosszabb napja. Szemben állt egy idegkimerült, terhes nővel, akinek szemében csalódottság, és mérhetetlen rettegés székelt.
– Oké – szólalt meg rekedt hangon, miközben megfogta a boszorka vállait, és a kanapéra irányította a nőt. – Ülj le ide.
– Draco…
– Hé! – nézett Pansy szemeibe. – Nem lesz semmi baj. Megoldjuk. Most megyek, és szólok Mollynak, rendben? – Már indult volna, mikor a lány megszólalt:
– Nincs itthon. Molly nincs itthon! Elment Mr. Weasleyvel, és Tonksszal vásárolni.
– Jó, semmi gáz, akkor majd Lupinnak szólok.
Az egyre inkább vöröslő arcú, fújtató kismama csak megrázta a fejét.
– A kurva életbe, hát senki sincs ebben a kibaszott nagy házban?!
– NE ÜVÖLTS VELEM! – rikoltotta a fekete hajú nő.
– Oké, oké, nem üvöltök – próbált magára nyugalmat erőltetni Draco, kevéske sikerrel. – Nem tudod visszatartani, amíg kerítek valakit? A többiek biztos nemsokára megjönnek…
– MALFOY! ÉPPEN SZÜLÖK, TE BAROM! KÉPZELD: NEM TUDOM VISSZATARTANI!
– Na tessék, most meg te üvöltözöl!
– FOGD BE! Csi… csinálj valamit Harryvel! ÉBRESZD FEL! Azt akarom, hogy itt legyen velem…
– Te aztán szép apa-jelöltet találtál. Már a startnál kidől… – morgolódott a szőkeség, miközben odalépett Potterhez, és a pálcája segítségével egy kis vizet spriccelt a férfi arcába. Amint a Kis Túlélő éledezni kezdett, Malfoy azonnal megragadta a vállait, és rángatni kezdte: – Hahó, Potter! Ébresztő! Most nem alhatsz, te seggfej, éppen szülni készülünk!
Harry szemei az utolsó mondatra olyan tágra nyíltak, hogy teljes mértékben felforgatták az orvostudomány jelenlegi álláspontját a szem térfogat növekedésének határairól. A következő pillanatban olyan eszement módon, kapkodva próbált közelebb araszolni a kanapéhoz, hogy közben még a lábát is kis híján a saját nyakába akasztotta.
– Jövök már… jövök már… itt vagyok, Pansy!
Azonban az erőteljes fájdalmakkal küszködő nő ahelyett, hogy örömujjongással fogadta volna Potter visszatért eszméletét, egyszerűen megfogta a férfi torkát, és fojtogatni kezdte.
– IDE FIGYELJ, TE FASZKALAP! SZÜLÖK, FELFOGTAD?! HA MÉG EGYSZER EL MERSZ ÁJULNI, ÉN ESKÜSZÖM, HOGY MEGÖLLEK! FOGOM A HEREZACSKÓIDAT, ÉS A FEJEDRE HÚZOM ŐKET, AZTÁN KIVÁGOM A NYELVEDET ÉS A SEGGEDBE DUGOM! MEGÉRTETTÜK EGYMÁST?!
– I… ii… igen…
– REMEK!
– P… Pan… eh… ehengehedd ehl a nyhakham…
– NEM ENGEDEM!
– Pansy, kérlek, engedd el Harry nyakát – lépett közelebb Draco, majd megpróbálta a görcsös ujjakat lefejteni az említett, sokat szenvedett gigáról. Ennek az lett a következménye, hogy a kismama az ő ujjait ragadta meg, és azzal a lendülettel el is tört minimum kettőt, amit a szőkeség egy artikulálatlan üvöltéssel köszönt meg.

Eközben Potter örömcsárdást járt afelett, hogy újra áramlik tüdejében a levegő, majd felpezsdült vérének tisztelegve rohant fel a Pansyvel közös szobájukba, miközben lelkében a „Gyerekem lesz! Apa leszek!” trillázó dallama csendült fel. Alig tizenöt másodperccel később egy könyvvel vágtatott vissza a nappaliba, ahol Malfoy épp törött ujjai fölött sajnálkozva ordítozott a leendő anyukával, akinek viszont láthatóan némi megnyugtatásra lett volna szüksége.
– Itt a könyv! – mutatta fel Potter a szerzeményét olyan arckifejezéssel, mint egy kisfiú, aki megtalálta a papus elveszett pipáját.
– Milyen könyv? – kérdezte Draco.
– GRATULÁLOK, HARRY! ÉN ÉPPEN SZÜLÖK, ÉS KÉT ILYEN IDIÓTÁRA VAGYOK UTALVA, TE MEG JÖSSZ EGY TERHES NŐKNEK SZÓLÓ KÖNYVVEL!
– Pansy, ebben minden benne van! Csak megnézzük, hogy hogy kell szülni, és kész!
– RENDBEN! – üvöltött tovább a nő. – AKKOR KÉRLEK LAPOZZ A „HOGYAN SZÜLJÜNK KÉT SEGGFEJ SEGÍTSÉGÉVEL GYEREKET!” CÍMŰ FEJEZETHEZ!
– Nem kellene bevinnünk a Szent Mungóba? – kérdezte Draco, miközben elborzadva figyelte a fiatal nő halántékán dudorodó ereket.
– Fantasztikus ötlet, Malfoy! – szólalt meg rezignáltan Harry. – Vigyük be szépen az ispotályba, ahol aztán percek alatt mindenki megtudja, hogy egy körözött halálfaló lánya éppen gyereket szül Harry Kicseszett Potternek, és így Voldemort majd minden erőlködés nélkül MEGÖLHETI A GYEREKEM!
– Szóval így állunk! – jegyezte meg Pansy komor hangon. – Én neked csak egy körözött halálfaló lánya vagyok!
– Jajj, Pan, édesem, ez nem így van, te is tudod! Nem azért mondtam!
– ÁÁÁH!
A két varázsló szó szerint a pánikroham küszöbén állt, elmélyült rettegéssel figyelték a rájuk bízott terhes asszony fájdalmait. De talán éppen ez volt az a fenékbe billentés, ami erőt adott nekik ahhoz, hogy kissé összeszedjék magukat, és képesek legyenek a mentális szétesés lehetősége nélkül cselekedni.
– Vigyük fel a szobátokba – jelentette ki Draco, majd Harryvel közösen felemelték a kanapéról a lányt, és amilyen gyorsan, legalább olyan óvatosan haladtak a kijelölt helyiség felé.

A szőkeség régóta nem járt már ebben a szobában, így belépve egy pillanatra igencsak meglepődött. A babavárás jelei egyértelműen itt ütköztek ki a legjobban.
Jobboldalon foglaltak helyet a szülők dolgai, többek között az ágy, két szekrény, és egy íróasztal, míg baloldalon rengeteg babaholmi, kiságy, pelenkázó asztal, és egy nagy halom pelenka, játék, és bébiruha talált magának placcot.
A fújtató Pansyt a két férfi az ágyra fektette, majd Draco javaslatára Harry fellapozta a könyvet annál a résznél, mely a szülés folyamatát közölte le.
– A francba! Ez nem ír semmit arról, hogy mit csináljunk, csak valami összehúzódásokról hadovál, meg a hüvelytágulásról!
– Mit ír a hüvelytágulásról?
– Azt, hogy van! – kiáltotta a fekete hajú varázsló, majd a sarokba vágta a kiadványt, és letérdelt Pansy mellé.
– Oké, a lényeg, hogy maradjunk nyugodtak – mondta a szöszi, aki láthatóan minden volt, csak nyugodt nem. – Pansy, te többször is beszéltél Madam Pomfrey-val, ő mit mondott?
– Cseszd meg! – kapott a fejéhez Harry. – Madam Pomfrey! Madam Pomfrey! Meg vagyunk mentve!
Malfoy egy pillanatig csak állt, és kétkedő tekintettel pillantott barátjára, ám lassan nála is leesett a tantusz, de akkorra már csak Potter hátát látta, amint a fekete hajú varázsló kiszáguldott az ajtón, le a nappaliba.
– Most hová megy? – nyögte Pansy.
– Megnézi, hogy Madam Pomfrey elérhető-e a Roxfortban. Addig figyelj rám: mit mondott neked a Madam, mikor a szülésről beszélgettetek?
– Nem… nem tudom! Draco, ez nagyon fáj!
– Oké, oké, nyugi – fogta meg a nő kezét a szőkeség.

Mikor Potter pár perccel később visszaért, lemondóan rázta meg a fejét.
– Madam Pomfrey éppen McGalagonnyal és Dumbledore-ral van, Wiltshire-be mentek, két rendtag megsérült tegnap egy akció során, őket kérdezik ki, és látják el.
– A francba!
– Én is így gondoltam – vont vállat a fekete hajú.
– Jól van, Potter, akkor most gyere ide, és fogd meg Pansy kezét, én meg megnézem azt az istenverte könyvet, hátha találok benne valami használható információt.

~D~

– Oké – sóhajtotta Draco majd’ egy óra múltán. Pansy ekkorra már apait, anyait beleadva küzdött, valamint folyamatosan fájdalomcsillapításért, konyhakésért, és az eszméletlenségért üvöltött. – Átolvastam az egész könyvet. Azt írja, hogy a szülés több órán át eltarthat, főleg az első gyereknél…
– EZ LESZ AZ ELSŐ, ÉS AZ UTOLSÓ! – vágott közbe a lány.
– … és, hogy a nők gyomorszája, valamint az egész hasfala izmosabb, mint a férfiaké, mivel már születésüktől fogva felkészül a testük a gyerekszülésre. Éppen ezért egy szülő asszonyon tilos olyan bűbájokat alkalmazni, amelyek az izomzatra hatnak.
– Értem – bólintott a feltűnően falfehér Harry. – Akkor ezek szerint a fájdalomcsillapítás kizárva, mivel az ilyen bűbájoknak pont az a lényege, hogy elernyesztik az izmokat.
– Így van – bólintott a szöszi. – Szülésnél éppen az izmok munkájára van szükség, kezdve a hüvelyizmoktól egészen a hasizomzatig. Továbbá, egy szülő nő hüvelye a szülés valahanyadik szakaszában tágulni kezd, és közvetlen ezután jönnek majd a tolófájások, vagyis ilyenkor kellene kipréselni a gyereket valahogy.
– KÖSZÖNJÜK SZÉPEN AZ ELŐADÁST, MALFOY GYÓGYÍTÓ! DE MOST MEGTENNÉ VALAMELYIKŐTÖK, HOGY KIVÁGJA BELŐLEM EZT A KIS ÖRDÖGFIÓKÁT?!
– Nem, Pansy, nem fogunk felvágni. Szépen megszüljük a kisbabánkat!
– POTTER! HA ELFELEJTETTED VOLNA, TE MŰVELTED EZT VELEM! HA EGY KICSIT KÖZELEBB JÖNNÉL, HOGY ELÉRHESSEM A NYAKADAT, ÉN MEGÖLNÉLEK!
– Harry! – fogta meg barátja vállát Draco. – Most mássz Pansy lábai közé, és nézd meg, hogy mennyire tágult ki.
– Hogy mit csináljak?!
– Hát, az ujjadat… tudod… oda, és nézd meg, hogy mennyi fér bele.
– PERVERZ ÁLLATOK!

A fekete hajú varázsló igyekezett eleget tenni barátja utasításának, így míg Draco lefoglalta a boszorkát, és bátorító szavakat suttogott neki, addig a férfi felhajtotta a lány szoknyáját, majd leküzdve a fehérnemű állította akadályt, bekukucskált.
A következő pillanatban felkelt az ágyról, felmutatta jobb kezének kisujját, majd újfent elájult.

Draco lenézett a kétségbeesett tekintetű Pansyre, majd a földön fekvő Pottert finoman oldal rúgva belevetette magát a feladatba, mely kebelbarátját padlóra küldte.

~D~

Alig két órával később sikerült Pottert félig-meddig használható állapotba pofozni, így amíg az ifjú apuka Pansy kezét fogta, és vele együtt üvöltözve köszöntötte a tolófájásokat, addig Malfoy erőteljes rosszulléttel küszködve, Pansy lábai között olyan dolgokban tocsogott, amelyekről jobb említést sem tenni.
– Most nyomjad!
– DE MIT NYOMJAK, TE BAROM?!
– A gyereket! Préseld!
Pansy pedig minden erejét bevetve préselte. És csak préselte, és préselte, és préselte.
– Jézusom… - suttogta Draco. – Ez… ez jön… kifelé… onnan… jön… valami…
– AZ NYILVÁN A GYEREK! DE AZ IS LEHET, HOGY A VILÁG LEGNAGYOBB DINNYÉJE!
– Hát – húzta a száját Draco –, innen nézve én inkább az utóbbira szavazok.
– KUSS!
– Oké, én ezt nem bírom tovább – nyögte a szőkeség. – Potter, gyere ide, és tartsd a frontot!
– Miért, te hová mész?
– Azt hiszem, hányni fogok.
Azzal a szöszi varázsló már fel is pattant, és a mosdó felé iramodott.

Percekkel később, mikor viszont látott olyan dolgokat, amiket nem szeretett volna, Pansy üvöltését hallotta meg.
– DRACO! AZONNAL GYERE IDE! MOST!
Nem túl lelkesen, és felkészülve a legrosszabb dolgokra indult vissza a szobába. Sejtései javarészt beigazolódtak, már ami Potter mentális állapotát illeti, ugyanis az jelenleg eléggé inaktív volt.
– Oké, Pansy, nyugodj meg, itt vagyok, és kiszedem belőled azt a valamit – mondta komoly hangon, majd a földön kiterült Potteren átlépve ismét visszatért a nő lábai közé.
A fiatal nő csak bólogatott, majd Malfoy „Nyomj!” parancsára minden erejét összeszedve nyomni kezdett.
Kicsivel később Harry Potter is újfent visszatért az eszméletlenség megnyugtató állapotából, így éppen hallhatta, amint gyermeke életében először felsír.

~D~

– Gratulálok, Potter! – nézett le a fekete hajú varázslóra az undorodó arckifejezésű Malfoy, miközben kezében, egy pokrócba csomagolva tartott valamit. – Született egy… gyümölcsfagyid… vagy valami hasonló… minden esetre szerintem fonnyadt… - méregette Draco a csecsemő ráncait.
Potter azon nyomban felpattant az ágyra, és a kimerült Pansy lábai közé térdelve megpróbálta átvenni a szőkeségtől a gyermeket.
– Fiú, vagy lány?
– Nem tudom… lötyög itt valami, de nem kéne ennek nagyobbnak lennie…?
Miután Harry egy „ha nem fogod be, megfojtalak, az én gyerekem tökéletes, semmi sem túl kicsi, vagy túl nagy rajta” – pofázmánnyal illette barátját, kezébe akarta venni a kisfiút.
– Várjál, lóg itt belőle valami madzag! – jegyezte meg Malfoy.
– Te barom, az nem madzag, hanem a petevezeték!
– ŐRÜLTEK! AZ A KÖLDÖKZSINÓR! AZONNAL ADD IDE A GYEREKEMET! – sivalgott Pansy.
– Jah… ahha, akkor ez az, amit el kell vágni. Potter! Vágd el!
Amint felmutatta a nyákos zsineget, Pansy azonnal felkiáltott:
– NE!
De már késő volt. Gondolom, mind kitaláltátok, hogy Harry eszmélete rövidebb időre távozott közülünk, a férfi teste pedig közvetlen Pansy mellé hanyatlott, az ágyra.

Draco eközben ide-oda forgatta a gyereket, próbálván kitalálni, hogy miként is tartsa azt, amíg a köldökzsinórt elmetszi.
– A FEJÉT FOGD!
– DE MELYIK A FEJE?! – üvöltött vissza Malfoy, ám ezzel csak annyit ért el, hogy a gyermek még hangosabb oázásba kezdett.

Miután sikerült megtalálni a megfelelő helyzetet, és a köldökzsinór elvágásra került, a gyermek végre elfoglalta jól megérdemelt helyét pityergő édesanyja, és eszméletre tért, könnyes szemű édesapja között, Pansy mellkasához ölelve.

~D~

Amint az idilli családi portré betetőzött, Draco egy „Szűzanyám!” felkiáltással kisétált a szobából, majd meglátogatta kedvenc mosdóját, ahol több, mint másfél órán át tartózkodott, hogy a zuhany alatt lemossa magáról a gyerekszülés minden mocskát. Mikor úgy érezte, kellően tiszta, üde, és friss, visszalopózott az ifjú szülők szobájához, és bekukkantott az ajtón.

Azt hiszem, nincs mit csodálkozni azon, hogy a látvány alaposan mellbe vágta a függetlenségéért olyannyira küzdő szőke férfit. Harry és Pansy a hatalmas ágyon elterülve aludtak, míg újszülött gyermekük, akit Draco halovány emlékei szerint Calebnek neveztek el, közöttük pihent anyja mellkasán, hatalmas, halványkék, csillogó szemeit a szőkeségébe fúrva.
Az éveken át bálványozott, éteri magasságokba emelt hitben, mely szerint egy férfit a család csak hátráltatni, visszahúzni képes; egy feleség, és egy gyermek csupán a férfiember nyűgje, életének megkeserítője, Draco Malfoy meginogni látszott.

A varázsló közelebb sétált a kis családhoz, majd óvatosan karjába vette a gyermeket, és letelepedett vele a sarokban álló hintaszékbe.
– Nah, ezek szépen magadra hagytak téged. Vagyis rám. Nézz csak körbe. Az, aki ott fekszik az ágy bal oldalán, nem más, mint a drága apád. Rendes fazon, csak nem bírja a vért, meg a feszültséget. Meg egy kicsit papucs is, úgy ugrál, ahogy anyád fütyül. Az meg ott, aki mellette fekszik, nah, az az anyád. Visítani már hallottad, szóval meg is van az ismeretség alapja. Mivel az üvöltözésen kívül mást úgysem nagyon tud csinálni, legalább már most biztos, hogy nem fogod elhagyni a tömegben. Persze, mikor már nagy, és erős férfi leszel, és csajozni akarsz, akkor kicsit nehezebb lesz vele bánni, de majd ketten megoldjuk a dolgot. Jah, bocs. Magamat elfelejtettem bemutatni. Draco Malfoy vagyok, örvendek – fogta meg a szőkeség a bébi pracliját, és kezet rázott az érdeklődő tekintetű csöppséggel. – Én vagyok az a fazon, aki majd segít neked, és ellensúlyozza drágalátos szüleid akadékoskodását. Én vagyok az egyik legjobb pasi Európában, döglenek utánam a nők. Ezt a reakciót nyilvánvalóan a remek humorom, a tökéletes viselkedésem, az eleganciám, és a velem született csábom váltja ki belőlük. Érzed magad megtisztelve, hogy ismerhetsz. Hát, ez itt a mi világunk. Tudom, eléggé rázós utad lehetett, de nézd el nekünk, még sohasem szültünk. Mellesleg bocs, hogy azt mondtam rád, ronda vagy, bár tényleg nem festettél túl jól lilán és bömbölve. De így, letisztogatva, és bidres-bodros ruhába bújtatva egész jóképű vagy. Már most tutira veszem, hogy apádhoz hasonlóan te is a nők bálványa leszel…

Aztán csak mondta, mondta, és mondta. Egészen addig, míg a legifjabb Pottert lekörözve el nem nyomta az álom. De még előtte, valahol mélyen megfogalmazódott benne egy röpke gondolat, hogy talán azzal, hogy apja irányítása alól kiszabadulva olyannyira küzd a szabadságáért, valami olyanról mond le, ami mindennél többet jelenthet.

~D~

– Nézz rá – suttogta a nő. – Sohasem láttam még ilyennek.
– Hát, az már biztos, hogy ritka pillanatnak lehetünk szemtanúi – mosolygott Harry, ahogy a hintaszékben szunyókáló Malfoyt figyelték, karjában a gyermekkel. – Szerinted elvállalja?
– Szerintem igen. És azt hiszem, igazad volt, mikor azt mondtad, hogy ő lesz a legjobb választás.







Szerző megjegyzése: Frissítés 2008. július 22- én (jövőhét kedden) várható, valamint ekkor fog felkerülni egy újabb novella is. Ugyanis, néhány hete felkerült az Enchanting-novellák első része!
Megtalálható itt: http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=37424

Tudom, régen találkoztunk már. Őszintén, és tényleg nagyon őszintén bocsánatot kérek érte. Szeretem írni ezt a regényt, de jelenleg is feje tetején áll az életem, és nem tudom, mikor rázódom majd helyre annyira, hogy minden simán menjen. Már nincs sok hátra a végéig, és szeretném ezt a regényt méltóképpen befejezni.
Páran beszéltek színvonalromlásról. Ez így van, aláírom, fejet hajtok. De kérlek, vegyétek figyelembe, hogy az Enchanting természeténél fogva komikus, kicsit parodisztikus, alapvetően a párbeszédekre és a helyzetkomikumra épülő írás, de nekem sem lehet minden áldott nap jó kedvem, főként úgy, hogy a regény 80%-át napról napra írtam meg. Amint feltettem egy fejezetet, máris menten írni a másnapit. Nem kezdtem el beleunni, erről szó sincs, csak valamilyen szinten kiégtem.
Amikor elkezdtem írni, valami olyat akartam, ami üt. Nagyot. Nem tudom, sikerült-e, de azt tudom, hogy tényleg imádom ezt a regényt, az első olyan írásom, amiben egy olyan Dracót tudtam "teremteni", akit tényleg szeretek. Nem akartam humorosra írni, de aztán megszületett az első mondat, a második, és mostmár nem bírom abbahagyni, még ha nem is akkorra hévvel csinálom, mint az elején. Ezt bocsássátok meg nekem. Igyekszem visszarázódni, de szeretném, hogy amikor majd felkerül a legutolsó fejezet, akkor ha nem is mindannyian, de a legtöbben úgy álljatok fel a gép elől, azzal az érzéssel, hogy ezt a regényt érdemes volt elolvasni, és talán még néhányszor nekiálljatok újra.

Csak ennyit szerettem volna nektek mondani. Köszönöm, hogy olvassátok, és szeretitek, mert ez nekem a legnagyobb kitüntetés, amit íróilag kaphatok.

Ficblog: Merengő -> Fórum -> Ficblog avagy hogy áll a következő fejezet -> Drachiss írásai
Itt jöhettek hozzám kérdésekkel, ötletekkel az Enchantinghoz kapcsolódóan, és minden olyan dologgal, amit kritikában hosszú lenne, vagy nincs kedvetek megosztani.

Üdvözlettel:

Drachiss, a Firkálgató

Előző←…….→Következő