„–Azon tűnődöm, mi lesz a betűkkel, amiket az emberek írás közben kihúznak, kitörölnek, kiradíroznak. Hová lesznek azok a számkivetett, eltaszított, félredobott betűk? Lehetséges, hogy elkeseredett hordákba gyűlnek? Belőlük lesznek a gonosz írások? A rossz könyvek?
– Meglehet. És mi van, ha nem mindegyik számkivetett keseredik meg? Ha a töröltek közül többen úgy értékelik, hogy voltaképpen elnyerték a szabadságukat? Még az sem kizárt, hogy az ő soraikból jönnek a graffitik.”

/Vavyan Fable/

– Azt hiszem, hogy én tudom, mi ez – mondta töprengő hangon Blaise.
– Oh, valóban? Akkor esetleg elárulnád nekünk is? – hitetlenkedett Malfoy.
– Ez kérlek, egy mugli dementor!
– Na persze! – kiáltott fel Ron. – És ugyan, áruld már el, hogy akkor mégis miért nem tűntek el a szép emlékeim?!
– Azért, Weasley, mert neked olyanok nincsenek!
– Kapd be, Malfoy!
– Szeretnéd, mi?!
– Vigyázz magadra, Malfoy, mert esküszöm, hogy olyat teszek, amit magam is megbánok!
– Miért?! Öngyilkos akarsz lenni?! Ne bánd, mi sem bánkódnánk – legyintett a szőkeség.
– Légy óvatos velem, te mocskos halálfaló, különben esküszöm, hogy magamhoz nyúlok!
– Hogy mi van?! – vonyított fel a röhögéstől Blaise.
– Úgy értettem, hogy a pálcámat fogom megfogni! Azt a kis, vékony botot, amint össze-vissza rángatok, és akkor kilő!
A dolog pikantériáját tekintve nem csoda, hogy még az előbbinél is hangosabb hahotázás vette kezdetét. Neville képtelen volt lábon maradni, így hát térdre esett, miközben záporoztak a könnyei; Blaise lecsúszott a kanapéról, ezáltal ledöntve az előtte álldogáló Dracót a lábáról, aki sikeresen nekiesett az asztalnak, alaposan beverve a fejét. Patrick Dawn a tolószékében ült, és erőteljesen próbált higgadt, kiegyensúlyozott maradni, ám, mivel utálta Weasleyt, és ismeretes volt számára a tény, miszerint „legjobb öröm a káröröm”, így ő sem fogta vissza magát, felszabadultan nevetett. Egyikük sem foglalkozott a magatehetetlen dühében toporzékoló Ronnal.

Alig egy méternyire tőlük pedig a heves vitát kiváltó, számukra behatárolhatatlan, és megnevezhetetlen ok feküdt. A lányok, Mrs. Weasley és Harry éppen bevásárló körúton voltak, így nem maradt a házban egyetlen ember sem, aki segítségükre lehetett volna a dolog felismerésében.
A „furcsaságot” Neville fedezte fel, aki, miután végighallgatta Draco és Blaise meséjét az éjszaka történtekről, úgy döntött, iszik egy kávét, mert ekkora hülyeségtengerbe erősítő nélkül belefullad az ember. Ahogy a vérnyomáslázító fellelhetőségi helye, azaz a konyha felé tartott, a nappalin áthaladva megpillantotta A Tárgyat. Természetesen azonnal értesítette a ház többi lakóját, így már öten állták – legyünk szolidárisak, elvégre mégiscsak beteg ember: Patrick ült – körbe a szerkentyűt.
Miután csillapodtak valamelyest a kedélyek, a férfiak ismét elmerültek a találgatások fortyogó, gőzölgő vizeiben.
– Én nem megyek közelebb hozzá! Mi van, ha harap?! – rikkantott Neville.
– Miért, te látsz rajta valahol szájat?! – tette fel a jogos kérdést Blaise.
– És te láttál Hagrid szurcsókjain szájat?! Mégis haraptak a kis rohadékok!
– Jogos – bólogatott a fekete hajú ex-mardekáros. – Ráadásul tűzgolyókat pukiztak!
– Csak felrobbant a farkuk!
– Vagy csak ezt akarták elhitetni velünk…
– Elég legyen már – szólt méltóságteljesen Patrick. – Mindenképpen közelebb kell mennünk hozzá, hogy megtudjuk, mi ez.
– Akkor parancsolj – intett neki Draco. – Csak tessék, gurulj oda szépen.
– Miért nem azonosítod te, Malfoy?!
– Mi vagyok én?! Hullakukker? Mi az, hogy azonosítsam?!
– Mi az, Malfoy? Betojtál? – gúnyolódott Weasley.
– Én biztosan nem, Gólkirály. Te viszont marhára bűzlesz valamitől.
– Seggfej.
– Kérlek, ne légy vulgáris, még a végén anyukád megtudja, és elpopsiz.
– Szállj le az anyámról, te görény!
– Rá se másztam. Tudod, nem igazán jönnek be a molettebb nők.
Mielőtt Ron tettlegességgel torolhatta volna meg a sértést, Neville a két férfi közé ugrott.
– Erre most nem érünk rá! Majd verjétek meg egymást később, vállalom a bíró szerepét, de most foglalkozzunk ezzel a valamivel! Mi van, ha sötét dolog?!
– Nem lehet sötétebb, mint Weasley – morogta a szőkeség.
– ELÉG!
– Jó, oké, oké, befogtam.
– Sorsoljuk ki, hogy ki merészkedik közelebb hozzá – javasolta Zambini.
– Ki húzza a rövidebbet?
– Szükségtelen. Mindannyian nyámnyilák vagytok. Majd én vállalom – jelentette ki a szőkeség, aki belső rettegését külső hidegvérűséggel próbálta palástolni.

Vett egy nagy levegőt, majd egyik kezében a pálcáját maga előtt tartva elindult A Tárgy felé. Ahogy közelebb ért az asztalon elhelyezett Valamihez, megpillantott annak alsó végtagján egy érdekes kis gombféleséget. Mivel még mindig nem érezte veszélyesnek a szerkezetet, így pálcájának hegyét óvatosan a gombhoz illesztette.
A következő pillanatban pedig szimplán lenyomott ijedtében egy fiktív hátraszaltót, és a biztonságot nyújtó kanapé mögé menekült.
Ugyanis a számítógép bekapcsolt, és ezt halk zúgással hozta a megrémült férfiak tudomására.

~D~

Eközben, nem is olyan messze, az Abszol úton két nő üldögélt egy kávézóban. Hermione és Millicent már legalább egy órája beszélgettek, és a téma a barna hajú lány számára nem volt túl szívderítő.
– Biztos vagy benne?
– A saját fülemmel hallottam – bólintott Millie.
– Szóval Malfoy és Dawn… Miért mondtad el ezt nekem? – kérdezte az ex-griffendéles.
– Mert úgy gondoltam, illene tudnod róla – jelentette ki Millie. – Nézd, megértem, hogy nem könnyű a helyzeted, de szerintem még mindig jobb, hogy megtudtad az igazat, mintha hagytad volna, hogy Malfoy az orrodnál fogva vezessen, aztán pedig egyszerűen kidobjon, mint egy használt rongyot!
Hermione mindenhová nézett, csak Bulstrode szemébe nem.
– Igen, talán tényleg jobb így… Hogy lehettem megint ilyen átkozottul hülye?! Hülye, hülye, hülye, hülye! Észre kellett volna vennem! Látnom kellett volna, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a „Draco és Hermione együtt járnak” dologgal!

Iszonyatos, mások számára nem látható, de érezhető belső küzdelem ment végbe a lányban. Gyűlölte, hogy olyan hiszékeny, hogy olyannyira vágyik a boldogságra, hogy nem képes semmi másra koncentrálni. De talán egy kicsit mindannyian így vagyunk.
Ha valakit elér a szerelem nevű, leírhatatlan érzés, akkor valahogy nem vagyunk hajlandók szembesülni az esetleges következmények lehetőségével, mert minden erőnket összegyűjtve próbáljuk a keblünkön dédelgetni ezt az érzést. És nem számít, hányszor bukunk bele, hányszor tiporják össze az önérzetünk, még ha tagadjuk is, akkor is a szerelmet keressük, élethosszat.
Miért?
Mert jó. Mert olyan jó, és megnyugtató, mint semmi más. Egész életünket ennek szenteljük, hisz már kisgyerekként megtanuljuk, hogy milyen elképesztően csodálatos is az, ha szeretik az embert.
Ám mindig elérkezik a DE ideje, miként most Hermione esetében.
A lányban sokféle érzések keringtek, tán a véráramával együtt. Harag, düh, csalódottság, bosszúvágy, szomorúság. Granger csüggedt tekintettel nézett körbe a kávéházban. Hát nincs senki, aki megkímélné őt az ilyen szemétládáktól, mint Malfoy?

A Millicent mögötti falon kis tábla függött, rajta egy vers. A fiatal nőnek közelebb kellett hajolnia, hogy el tudja olvasni.

„Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden?
Csak szemem és szemed.

Ki végtelen feledésednek ajánlom
múló esetemet,
tőled, magamtól már csak azt kívánom:
ha találkozunk még bárhol e világon,
ne kelljen elkapnod rólam tekinteted.

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden? mi minden?!
Csak szemem és szemed.”*

– Cseszd meg, Murphy! – Hermione legszívesebben elsírta volna magát.

~D~

– Mi a…? Mi ez a kis mütyűr? – kérdezte Blaise, majd a következő pillanatban megbökte az egeret. Aztán felüvöltött, és Neville mögött keresett menedéket. Elvégre a „mütyűr” mozgatásával párhuzamban a nyilacska elmozdult a képernyőn.
– Ez… ez félelmetes – vacogta a szőke, pufók férfi.
– Szerintem nem kellene többet hozzá nyúlnunk – mondta Patrick. – A fene se tudja, hogy miféle átok lehet rajta.
– Nem szívesen vallom be, de egyet kell értenem Dawnnal. Nem kellene többet hozzányúlnotok, mert még a végén elrontjátok, és leharapják érte a fejünket.
– Már miért mi innánk meg a levét, ha egy veszélyes tárgyat hatástalanítunk? – vonta fel a szemöldökét Ron.
– Azért, mert én már rájöttem, mi ez – jelentette ki a szőkeség.
– Mi?
– Egy mugli TV.
– Micsoda?! – hangzott a négy másik szájából az értetlen felkiáltás.
– Egy mugli TV – magyarázta a szőkeség türelmesen, mintha öt éves gyerekekhez beszélne. – A muglik csak leülnek elé, bekapcsolják, aztán bámulják a világító dobozt, amiben emberek rohangálnak, meg színdarabokat adnak elő.
– Ez borzalmasan hangzik! Egyáltalán, hogyan gyömöszölik bele az embereket ebbe a kis dobozba?! – kiáltott elképedve Neville.
– Gőzöm sincs, Longbottom, de nem is érdekel – mondta kicsit hevesen Draco. Azóta sajgott a feje, mióta Blaise szerencsétlen esése miatt összetűzésbe került az asztallal, és a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. – A lényeg, hogy hagyjuk békén, majd ha Harryék hazaérnek, elmondják, hogy mi ez, mit keres itt, és mire kell használni.

Az öt férfi megegyezett ebben, majd természetesen nem bírták megállni egyetlen percig sem, hogy ne a TV-vel foglalatoskodjanak, így ismét közelebb mentek a szerkezethez, és zaklatni kezdték azt.

~D~

– Menjünk – mondta Hermione. – Harryék már biztosan végeztek, nem szeretném, ha ránk kellene várniuk.
– Mit akarsz most tenni? – kérdezte együttérzően Millie.
– Mégis mit tehetnék? Megyek, és elküldöm Malfoyt melegebb éghajlatra!
– Rossz taktika – jelentette ki az izomkolosszus. – A képedbe röhög, jobbik esetben talán egy-két napra elszégyelli magát, aztán vállat von, és kész. Meg kell leckéztetni!
– Jó, és mégis hogyan? Ha elfelejtetted volna, Malfoyról beszélünk. Egy jéghegyről. Az érzelmi passzivitás élő, lélegző szobráról.
– Vágj vissza neki. Szívasd meg.
– Hogy érted? – húzta össze a szemöldökét Hermione.
– Ő elcsábított, magába bolondított téged, pusztán szórakozásból. Csináld meg vele te is ezt.
– Csábítsam el?
– Érd el, hogy fülig beléd zúgjon. Aztán dobd ki.
– Azzal lesüllyednénk az ő szintjére – jelentette ki Granger.
– Lehet. De döntsd el, hogy felnőttként akarsz-e viselkedni, vagy egy olyan belevaló csajként, aki nem hagyja, hogy az átkozott pasik megalázzák – nézett rá jelentőségteljesen Millie, majd az ajtó felé indult.
Hermione pár pillanatig nézett utána, majd mélyet sóhajtott, és ő is felállt.

~D~

– Jól vagy? – kérdezte Blaise, mikor leült az elég ramaty kinézetű Draco mellé a kanapéra.
– Persze, semmi bajom – bólintott Draco, pedig már ettől az apró mozdulattól is úgy érezte, mintha ketté akarna szakadni a feje.
– El sem tudom képzelni, hogy a muglik mi a francot élvezhetnek ezen a TV-n. Én semmit se látok rajta, csak azt a szép dombot, de azon még a szél se fúj.
– Én sem értem – sóhajtotta Malfoy. – Majd ha jön Harry, ő biztosan elmagyarázza.
– Minden rendben? Még a megszokottnál is fehérebb vagy, majdnem átlátszol – méregette kételkedve Zambini.
– Tényleg nincs semmi bajom. Egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész.
– Akkor menj, feküdj le, én pedig majd ügyelek rá, hogy Weasley ne tegyen semmi kárt ebben a mugli cuccban.
Draco fáradtan elmosolyodott, majd bizonytalanul felállt, és a lépcső felé indult.

Pár másodperccel azután, hogy a szőkeség eltűnt a lépcsőfordulóban, megérkeztek a lányok, élükön a boldog vigyorú Pansyvel, míg mögöttük kissé lemaradva a csomagokkal megpakolt Harry toporgott, vigyázva, hogy egyetlen táskát, vagy dobozt se ejtsen el. Mikor Blaise és Neville átvették tőle a terhek nagy részét, a fekete hajú férfi vidáman kiáltott.
– Nahát! Ezek szerint Dumbledore mégis elintézte, hogy meglegyen a számítógép! – ujjongott, a többiek által TV-nek gondolt tárgyra mutatva.
– Micsoda?!
– Szá-mí-tó-gép. Mugli dolog.
– És minek nekünk ilyen? – kérdezte Patrick.
– Nem nekünk lesz, hanem az informátoromnak. Kissé megsértődött, amiért nem kapott tőlem karácsonyra semmit, ezért úgy gondoltam, egy komputernek örülne.
Miután mindannyian megcsodálták a masinát, Luna elvállalta, hogy segít Pansynek a könnyebb csomagok felcipelésében, a nehezebb dolgokat pedig Harryékre hagyják. A szőke lány megfogott néhány szatyrot, majd súlyával megrakva felcaplatott a lépcsőn.

Amint túljutott az első lépcsőfordulón, megpillantotta a neki háttal álló, falhoz dőlt Dracót az egyik lépcsőfokon.
– Na mi van, szöszi? Nem is ajánlod fel, hogy segítesz egy olyan gyenge nőnek, mint amilyen én vagyok? Hát hová lett az udvariasság? – kérdezte viccesen.
A következő pillanatban Draco felé fordult, és ekkor már Luna is észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben. A szőkeség borzasztóan izzadt, zihált, egész teste remegett, a szemei véreresek voltak, és láthatóan alig állt a lábán.
– Draco, jól…?
Ám Luna már nem fejezhette be a mondatot, mert Draco elesett, lejjebb csúszott néhány lépcsőfokot, majd hasra fordult, és némi gurgulázó köhögés után kiadott magából olyan dolgokat, amiket valószínűleg sohasem szeretett volna többé viszontlátni.
– Draco! – kiáltott Luna, majd csomagjait eldobva a férfihoz lépett, és hátra fordította. – Azonnal jöjjön ide valaki! Gyorsan! – üvöltött fel, mikor látta, hogy Draco eszmélete már messze jár.

„A boldogság nem olyan, mint egy totemoszlop, amit felállítanak valahol, és azután az már mindig ott áll.
A boldogság halékony, illékony, finom dolog, ennélfogva nem is mindig ordibál, hogy: Hé, megjöttem, itt vagyok!
Más szóval: jó szem kell hozzá, anélkül talán észre sem veszed, hogy a közeledben jár. Légy rá nyitott!”

/Vavyan Fable/

*Fodor Ákos verse Vavyan Fable „Tűzvarázs” című könyvében.


Szerző megjegyzése: Frissítés 2008. május 21.- én várható.

Ficblog: Merengő -> Fórum -> Ficblog avagy hogy áll a következő fejezet -> Drachiss írásai
Itt jöhettek hozzám kérdésekkel, ötletekkel az Enchantinghoz kapcsolódóan.

Üdvözlettel:

Drachiss, a Firkálgató

Előző←…….→Következő