„Hajdan, midőn az Isten megteremtette a Földet; megcsinálta a hegyeket, vizeket, erdőket, állatokat és más értelmes dolgokat, belenézett a tükörbe, s azt mondta magának: na jó, kreálok egy ilyen figurát, mint ez itt, elvégre játszani, kockáztatni is kell. S lőn. Amikor azonban látta, hogy a teremtmény tökéletesen életképtelen, elkeseredett. Bánatában csak ült a tévé előtt, rágcsálta a snacket, sós mogyorót, nyomkodta a távkapcsolót, harapta a sört, s nézegette a lyukas zokniból kibámészkodó lábujját. Végül elszánta magát. Nagy sóhajjal azt mondá: akkor most csinálok valami szépet. És megalkotá a nőt.”

/ Fable/

– Az ég áldjon meg, fejezd már be! Elegem van belőled! Muszáj minden áldott nap velem veszekedned?! Az agyamra mész! Csak tudnám, hogy mégis mi a fészkes fenéért jöttél ide! Ha nem volnál a nagyanyám, már régen kitekertem volna a nyakad!
Belladonnát erre a nem túl szívélyes, enyhén bántó, nagymama-szíveket összetörő mondatra elöntötte a düh mélyebbik fajtája, így hát a picinyke, alig százötven centis asszonyság az asztalhoz szaladt, felkapott egy hokedlit, majd visszavágtatott Dracóhoz. Miután a székre való felállással sikerült kiküszöbölni a méret béli különbségeket – mivel ugye Draco durván százkilencven centivel a Föld fölött szemlélődött -, olyan istenes frászt kevert le egy szem unokájának, hogy az néhány kósza milliméter híján felkenődött a falra. Ezt követően – miután a szöszi sikeresen visszanyerte egyensúlyát – szinte belemászott Draco arculatába.
– Ha velem még egyszer ilyen hangnemben beszélsz, kimosom a szádat! Ráadásul épp karácsonykor…! Kérj bocsánatot!
– Bocsánat – morogta a varázsló. – Bocsánat, hogy a nagyanyám egy őrült hárpia.
Azzal, mielőtt újabb pofonnal gazdagodhatott volna, égő arccal elfordult, és Mrs. Weasley sajnálkozó tekintetétől kísérve felsietett az emeletre.

Íme hát az ékes bizonyíték arra, hogy egy Malfoynak semmi sem szent. Még a karácsony sem.

Sajnos hetek óta így ment ez, és minél dacosabb volt Draco, Belladonna annál keményebb sallerekkel bombázta. Az idős hölgy összeveszett a szőkeséggel szinte bármin, ami lehetőséget adott egy-két maflás kiosztására. Ám, ami a házbelieket a leginkább megdöbbentette az első napokban: miután kellő mennyiségűnek ítélt tenyérlenyomattal látta el a varázslót, Belladonna azonnal elmosolyodott, szinte kivirult, és, mintha mi sem történt volna, beszélgetni kezdett olyan általánossá konvertálódott témákról, mint az időjárás, a kviddics, és a legújabb zenekarok üdítően, vérpezsdítően üvöltözős számai. Harry és Hermione el is nevezték az agg asszonyságot rocknagyinak, hisz úgy vélték: ha Donna Bella mugli lenne, akkor valószínűleg Bruce Springsteen, vagy Rolling Stones rajongó volna.

~D~

Hermione komótosan szedegette lábait a szobája felé. Eljött egy újabb Szenteste, egy újabb ünnep, mikor az ember hálát ad azért, ha olyanokkal lehet, akiket szeret, és a szokásosnál is többet gondol azokra, akik már nem lehetnek vele. Odakint tisztességesen meghízott, fehér pelyheket szórt alá a szürkés árnyalatú égbolt, a kandallóban égő fenyőágak illata beszökött a Grimmauld téri ház minden zugába. A lány hallotta, ahogy a nappaliban munkálkodó Molly karácsonyi dalokat dúdolászik, miközben a Dumbledore által ajándékba küldött fenyőfát díszíti.
A boszorkány hálás volt ezért az ünnepért. Azért, hogy nem kell egyedül töltenie, hisz itt vannak vele a barátai, és… És Draco.
Draco.
A Granger-lány nem igazán volt tisztában vele, hogy mi történik vele, benne. Egy kicsit a feje tetejére állt a világ, az egykori barátból csupán ismerős, az ellenségből szerető lett. Eleinte még próbált küzdeni Malfoy ellen, ám a férfi szépen lassan beette magát az életébe, az elméjébe, és egy kicsit a szívébe is. A szőkeség cinikus felhangja, kiismerhetetlen viselkedése, hűvös távolságtartása a lány akarata ellenére is felkeltette az érdeklődését, és akkor még messze nem esett szó az együtt, ágyban töltött órákról, melyek szintén maradandó nyomokat hagytak a fiatal nő lelkületében.
Persze komolyabb érzelmekre gondolni sem mert.
Legalábbis ezt hazudta magának minden áldott este, mikor Draco mellett tért nyugovóra, annak ölelő karjai óvásában. S, ha éppen külön aludtak, a névtelenségbe hajszolt hiányérzetet a szuszogás, a melegség hiányára fogta, mert képtelen lett volna beismerni, hogy az illat, a test, a férfi az, aki után vágyódik.

Mikor belépett a szobájába, azonnal felismerte a helyiség kandallójában lobogó tűz fénykörébe burkolózó férfit.
– Találtam nálad néhány érdekfeszítő könyvet – mutatott Malfoy az ágyra halmozott kötetekre. – Például egy elég fura számmisztikát.
Hermione a férfihoz sétált, s rátekintett a kezében tartott példányra.
– Az a mugli matematika könyvem – közölte a lány. – Hasonló a számmisztikához, mégis teljesen más. A tizenhatodik születésnapomra kaptam édesanyámtól, mert szerette volna, ha azért legalább egy kicsit konyítok a muglik által használt rendszerekhez is.
– Ahha – bólintott értően Draco. – Nos, én arra volnék kíváncsi – fonta egyik karját a hölgyemény derekára, majd közelebb vonta magához –, hogy mit kell tennem, ha A pontból G-pontba akarok jutni? – vigyorodott el kajánul.
Szürke szemei élénken csillogtak, arcán nyoma sem volt már a nagyanyja miatti bosszankodásnak. A lány hosszú pillanatokig nézte őt, magába itta szemöldökének, hosszú szempilláinak ívét, telt ajkainak játékos vonalait, fitos orrának merész vonásait, ezüstbe hajló tekintetének mélységét. A következő pillanatban lábujjhegyre állt, majd megcsókolta az öntudatlanul szeretett férfi, később pedig átadta magát neki, szenvedéllyel viszonozva az érintéseket, lelkében csalfa boldogsággal, mely émelyítőbb volt bármi másnál, amit eddig érzett. Végül, mikor már szólni sem volt képes, a varázslóval együtt halt meg, hogy aztán, a feltámadásnál teste bizsergését érezve rájöjjön, a szőkeségnek igaza volt, mikor azt mondta: megéri.

~D~

Néhány órával később Draco és Hermione szeretteik gyűrűjében álltak, arcukon az áhítat és a boldogság egyvelegével köszöntve az ünnepet, miközben Molly Weasley fantasztikus süteményeinek illata bódította érzékeiket.
Harry és Pansy sugárzó arccal álltak egymás mellett, nézve a gyönyörű karácsonyfát, és az egekig marasztalva Mrs. Weasleyt, köszönvén a fáradozásait értük, mindannyiukért.
Nem sokkal később befutott a többi vörös hajú gyerek is, először Fred és George, nem sokkal később pedig Bill és Charlie is. Úgy ülték körül a finomabbnál finomabb étkekkel megpakolt asztalt, mint egy nagy, összeszokott család, immár Belladonna is csak az ünnepre koncentrált, szóváltások, viták nélkül foglalta el helyét Draco oldalán. Minden nyugodt volt, békés, a vidám zsivaj most kellemesnek hatott, az ember szinte várta, hogy az asztal valamelyik végéről felhangozzon egy jó ízű nevetés.

Másnap, mikor a hajnal még csupán az ágyból mászott kifelé, Hermionét apró, halk neszek ébresztették. Álmos tekintettel, kócos hajjal emelte fel fejét a párnáról, így még épp láthatta az ajtón halkan kiosonó, mezítlábas, pizsamaalsós Dracót, aki nyilvánvalóan a karácsonyfa alá felhalmozott csomagok kibontására készülődött.
– Gyerekes – morogta kitalált bajsza alatt, majd visszahanyatlott a vánkosra, hogy ismét elmerülhessen álomképekben megjelenő, tudatalatti fantazmagóriái között.
Úgy érezte, csak egyetlen perc telt el azóta, hogy lehunyta a szemét, mikor arra eszmélt, hogy valaki az arcát simogatja.
– Ébredj – suttogott egy libabőrt okozó, mély férfihang. – A nagyanyám addig nem engedi kibontani az ajándékokat, amíg nincs ott mindenki, és már csak te hiányzol.
– Mmm… hagyj aludni, Draco… – fúrta a fejét a párna alá morogva. – Az ajándékok megvárnak.
– De én most akarom!
– Korán van…
– Dél van.
– Micsoda?! – pattantak fel a lány szemei, majd Draco felé fordult. – Dél?!
A férfi bólintott, Hermione pedig egyetlen szempillantás alatt kiugrott az ágyból.
Pár perccel később, Draco köntösébe bújva, a még mindig pizsamanadrágot viselő férfi mellett haladva, tekintete a folyosó falán függő órára vándorolt.
– Ezért egyszer még nagyon meg foglak verni – mondta durcás hangon, mikor látta, hogy alig múlt el hét óra.
Ám a nappaliba leérve azonnal megfeledkezett sértettségéről. Az egész csapat ott állt a karácsonyfa körül, a lányok fáradt tekinteteit a fiúk szemének élénk csillogása kontúrozta. Amint meglátta Hermionét, Ron átvitt értelemen lőtte ki magát a karácsonyfa felé, az ajándékhalmazra vetődve, megmosolyogtatva eme gyermeki gesztussal a többieket, és sopánkodásra késztetve édesanyját.

Alig fél óra múltával már a barna hajú ex-griffendéles is ajándékai gyűjűjében üldögélt, és épp a Pansytől kapott Nőkről, Nőktől, Nőknek – Tíz tipp egy férfi meghódítására című kötetet nézegette, mikor Draco telepedett le mellé, kezében egy kis, zöld papírba bugyolált csomaggal.
– Köszönöm a parfümöt – mondta. – Nagyon tetszik az illata. Boldog karácsonyt – nyújtotta át a lánynak a pakkot.
Hermione mosolyogva megköszönte, majd bontogatni kezdte az ajándékot, pusztán azért, hogy néhány pillanattal később elakadt lélegzettel szemlélje a smaragdköves ezüstfülbevalót.
– Én… Merlinre… Ez gyönyörű, Draco. Köszönöm – Meghatottságát palástolandó, megkérte a férfit, hogy segítsen a fülébe helyezni a kis ékszereket.
Ebben a pillanatban viszont egy tolószékes férfi gurult oda hozzájuk, arcán a biztos győzelem tudatának csillogó mosolyával.
– Hermione. Malfoy – biccentett nekik, majd egy rongyosra olvasott, salátaszerű levelet húzott elő köntösének zsebéből, aztán Hermione felé nyújtotta. – Ez az én ajándékom neked. Ebből megtudhatod, milyen ember is valójában a te kis barátod, édesem. Boldog karácsonyt! – mondta egy gusztustalan vigyorral az arcán, mikor Hermione elvette a kezéből a pergament. A többiek is felfigyeltek a kisközjátékra, így óvatosan, alig észrevehetően mindenki a kis hármas felé igyekezett.
Draco kifejezéstelen arccal, mozdulatlanul ült, mikor Hermione olvasni kezdte a levelet.


Dawn!

Ha neveltetésem szerint óhajtanék cselekedni, most megkérdezném: hogy vagy? De ilyet nem teszek. Mindketten tudjuk, hogy az állapotod súlyos, így nem kívánlak ilyen ostoba kérdésekkel még inkább felzaklatni.

Őszintén sajnálom.

Mondott már valami biztatót a gyógyító? Remélem igen. Bár nem vagyunk jó viszonyban, nem szeretném, ha sokáig kellene nélkülöznünk… Őszinte szándék vezérel, mikor azt írom neked: kívánom a felgyógyulásod mihamarabbi bekövetkeztét.

Mert megérdemled, Dawn..

Megérdemled, még akkor is, ha a múltban minden tőled telhetőt megtettél, hogy az idegeimet felsrófold. Lásd, én képes vagyok megbocsátani, és reménykedem benne, hogy te is.
Nem szeretném, ha harag volna közöttünk. Egy csapatban játszunk, egymásért dolgozunk. Nincs igazam? Azt hiszem, most jött el az ideje annak, hogy mindketten túllépjünk a másik hibáin, és összefogva, EGYÜTT próbáljuk meg megnyerni ezt a háborút.
Kingsley mit mondott? Kivizsgálják a balesetetek körülményeit? Úgy vélem, áldásos lenne, ha a csapat megtudná, hogy pontosan mi történt, hisz így a következő alkalommal felkészültebbek lehetnénk. Én mentem le értetek… Érted, és Weasleyért. Még most is beleborzongok, ha eszembe jut. Te ott feküdtél hason, és a hátadon keresztben fekvő gerenda súlyának ellenére vihorásztál. Egészen biztosan a sokk váltotta ki belőled ezt a reakciót. Rémisztő látvány volt.

Ám, hogy lásd, azért annyit mégsem változtam, egy kérdéssel fordulnék hozzád.

Mostanában egyre többet gondolok valakire.

Hermione Grangerre.

Az az érzésem, hogy sikerül egyre közelebb kerülnöm hozzá, ezért szeretném megtudni, érzel-e még iránta valamit, avagy szabad a pálya számomra?

Esküszöm neked, Dawn, az a nő teljesen megőrjít, a szó pozitív értelmében.

Kérlek, fentebbi kérdésemre válaszolj mihamarabb, mert jobb kapcsolatunk kialakítása érdekében addig nem szeretnék Hermionéval semmi olyat cselekedni, ami ellenedre lehet, vagy gátolhat terveid végrehajtásában, értem ezalatt a szerelmi életet.

Mit kívánhatnék most neked? Jobbulást? Nem… Ilyet nem kívánok, hisz felesleges lenne. Azt kívánom, hogy épülj fel, szüless újjá, és érezd át, hogy egy ajándék, hogy még élsz.

Üdvözlettel:

Draco Lucius Malfoy

Ui.:

Kérlek, ha válaszolsz a levelemre, és Hermionéval kapcsolatos terveimre áldásod adod, segíts engem annyival, hogy a fent említett hölgyről közölsz néhány információt. Például, hogy milyen virágokat szeret, milyen stílusú könyvek a kedvencei, és hasonlók, ezt teljes mértékig rád bízom. Válaszodat várom!

Mire Hermione végigolvasta a levelet, a meghatottság teljes mértékig eluralkodott rajta, így végezvén azonnal Dracóra vetette magát, és elképesztő hévvel csókolta meg a férfit. Malfoy átvette tőle a levelet, és kedvtelve olvasgatni kezdte.
– Köszönöm, Patrick! – mondta aztán Granger a tolószékes, és nem mellesleg döbbent tekintetű férfinak. – Ez igazán csodálatos karácsonyi ajándék volt!
Azzal a lány felpattant, összeszedegette ajándékait, és társaira mosolyogva felbaktatott a szobájába.
Mikor a barna hajzuhatag eltűnt a lépcsőfordulóban, Draco Patrickhez hajolt, és úgy, hogy csak ő hallhassa, a fülébe súgta.
– Nálad nagyobb pancsert még nem láttam, Dawn. Azt hitted, hogy nem készülök fel minden lehetőségre? A levélen bűbáj van, te szerencsétlen flótás… Én magam fejlesztettem ki. A valós címzetten kívül mindenki más azt látja a levélben, amit valójában csak látni szeretne – susogta a szőkeség, majd felemelkedett, és a dühtől szikrázó szemű, barna hajú férfi kezébe nyomta a pergament.
– Boldog karácsonyt, Dawn!

„E szókat, mint ösztön és érzelem, alantasságokként emlegetik, holott csak szándék vagy tett lehet alantas és szégyenletes.”

/Fable/

Szerző megjegyzése: Frissítés 2008. május 17.- én várható.

Üdvözlettel:

Drachiss, a Firkálgató

Előző←…….→Következő