22. fejezet – Amikor letarol…

Blaise Zambini életének rózsaszínű flamingóját buldózerként döngölte földbe Millicent Bulstrode szerelmi vallomásainak folyóként hömpölygő árja.
A szőke hajú, százkilencven magas, egykori zsírpárnáit dús izomzatra cserélő hölgyemény olyan szende volt, akár egy böjtölni kényszerülő hétfejű sárkány, melynek egy csontdarab az ínyébe szúródott, ezáltal növelve a szerencsétlen, ártatlan jószág kínjait.
A fekete hajú varázsló az első hetekben még bátran hihette, hogy a bezárt, és szekrényekkel, asztallal, pornóújságokkal, és zsebkendőtartóval eltorlaszolt ajtó megóvja majd éjszakáinak nyugalmát, ám nem lenne mese a mese, ha mindig minden úgy történne, ahogy azt a főhősök eltervezik. Miután Millie egy éjjel bőségesen megelégelte a mindig zárva talált ajtó látványát, egyetlen mozdulattal hatolt át a felállított akadályokon – s mellesleg még pálcát sem vett igénybe a művelet elvégzéséhez. Ezáltal Blaise menekülésre kényszerült, s a férfi nem is volt rest futni, nem törődve a ténnyel, hogy pizsamája nem épp a legmegfelelőbb öltözet a hajnali kocogásra, tekintve, hogy a varázsló pucéran alszik.
Ezután a férfi, akinek fekete haja, kreolbőre, kidolgozott mellkasa, deltás háta, és sok egyéb, ínycsiklandozó tényezője a legtöbb nőt egyik ámulatból a másik ájulatba hajtotta, kénytelen volt megtenni a napjainkra olyannyira jellemző lépést, mely minden valószínűség szerint az emberiség vesztéig visszaszámláló órának másodpercmutatója: a meghunyászkodást.
A megfélemlítés – miként neve is mutatja – félelmet szül. Sajnálatos módon egyre kevesebben vannak azok, akik a félelemkeltésre daccal válaszolnak, s ennek köszönhetően egyszer talán mindannyian abba fogunk belehalni, hogy olyannyira szeretjük az életet. De vajh, mit szeretünk rajta? Mit, mikor egész álló nap mást sem csinálunk, csak apró-cseprő gondjainkat sírjuk el a világnak? Panaszkodunk iskolára, tanulásra, munkára, szerelemre, a nők a férfiak miatt sírnak, míg a hímek hölgyeik miatt koptatják el a kocsmák pultját. Mit szeretünk akkor itt, az ördög farpofáinak partján? Rábízzuk magunkat a hatalomra, sorra olyan vezetőket juttatunk népeink, országaink elképzelt trónjára, kikre utána éjt nappallá téve ujjal mutogatunk, s azt kiáltozzuk: Te tetted!
Pedig mi voltunk. Mi magunk vagyunk a probléma forrása, mert még felnőttként is úgy viselkedünk, mint a kisgyermek, aki a szép, színes csomagba bugyolált, ócska játékot meglátva felkiált: Akarom!
Úgy tartják, az az igazán felnőtt, kinek nem csak testén, de értelmén is kiütközik az evolúciós fejlődés egy-két jegye. Ám azt hiszem, napjainkban már nincsenek felnőttek. Mindannyian gyermekek vagyunk, a magunk álmaival, csodáival, és naivitással megspékelt ártatlanságával. Médiáinkra úgy tekintünk, mint egykoron a Mikulásra, s legalább olyan hévvel várjuk tőlük minden áldott nap az ajándékot, mint kiskrapek korunkban a szakállas, idős bácsitól a téli estéken. Nem számít, hogy mit tolnak elénk, mi mindent felfalunk, magunkba szívunk, válogatás nélkül. Elfuserált ideákkal ruházzuk fel a kiemelkedőket, s bálványokká emeljük őket, mert mai napság már nem tudunk mire felnézni, ám ha nem felelnek meg személyes igényeinknek, lerugdossuk őket a dobogóról, s máris újabb csillagot emelünk a helyükre. Ami tegnap jó volt, mára már elkopott, mehet a kukába! S mégis, leggyakrabban éppen azt felejtjük el, hogy akit kidobunk, semmivel sem másabb, mint mi. Ja, kérem, hogy szebb a hangja? Netán idomai teltebbek? Szebben szónokol, mint bárki más? Több testékszere, bőrfirkálmánya van, mint akárki másnak? Ő a szexepil? Ugyan már… Hisz az említett illető, kinek hangjától mi, nők, saját nedveinkben tocsogunk, egészen biztosan nem tudja szőr mentén megülni a lovat, zsonglőrködni sem képes, és valószínűleg botlábú. Ugyan, ki vágyik teltebb idomokra, mikor csekélyke melleink éppen elférnek aktuális szeretőink markában?
Ám ha mégsem vagyunk elégedettek? Kicsi? Nem baj, itt van Doktor Fújdfel, majd ő felfújja!
Fáj a lába? Amputálja! A tökig pénzben gázoló doktor egy kis zsebpénzért megcsinálja! Mert minden erről szól. Könyörület? Jóság? Eladó cikkek csupán. Régen így tartották: Ott az otthonod, ahol a szíved van. Ma? Ott a szíved, ahol a pénzed van.
Azt mondják, elbutulunk. Ám valószínű, hogy ennél ezerszer rosszabb dolog történik velünk: elsorvadunk. Saját ideáljaink, eszméink visznek minket a pusztulás útjára, mert képtelenek vagyunk szabadulni tőlük. Felépítjük saját kis világunkat, amelyet aztán magas, erős falakkal zárunk el mások elől, takargatjuk hibáinkat, gyarlóságainkat, miközben naphosszat a másokén csámcsogunk, és elfelejtjük, hogy mi is az ember lányai, fiai vagyunk, hiába törekszünk a tökéjre, ha egyszer tökéletlennek születtünk.
Elhisszük, hogy ha igazán küzdünk, még valami jó is kisülhet a dologból, hogy ha nem adjuk fel a harcot, akkor leigázhatjuk környezetünket, ezáltal kiemelkedve a névtelenségből. De a baj az, hogy legtöbbször éppen magunk vagyunk azok, akikkel harcolunk, így hát, mire odáig jutnánk, hogy megmutassuk dicső személyünket a világnak, leredukáljuk magunkat egy robottá, ami naphosszat bólogat, értelem nélküli testté, ami teszi a dolgát, mert a dicsfénybe emelkedésig vezető út alatt valahol elhagytuk önnön személyiségünket is, elemózsiás tarisznyánkkal együtt.
Olyan emberek kezére juttatjuk magunkat, akik azt ígérik: Megmutatom, miként kell élni!
De mégis! Hát miként kell élni? Ugyan, tessék már nekem megmondani, csak az az élet, amit saját kezűleg kreált csillagaink élnek? Mi, az egyszeri emberek, hibáinkkal csupán csak a haldoklás ösvényén poroszkálunk? Ha életet akarok élni, nem pedig valami eltorzult létet, kell nekem tíz kocsi, férj/feleség mellé szerető, nyaraló, saját edzőterem, táncoktató, tréner, jacht, üzletlánc?
Oh, hogy ilyen földi javakból nem jut mindenkinek? Nem baj! Hát csak kétsaroknyira van a legközelebbi pszichológus szépen berendezett, bőrfotelokkal, zsebkendős csomagokkal teletömött irodája! Majd ő kigyógyít minden bajomból! Csak elmegyek hozzá, elfekszem a kanapén, és elregélem minden bánatom. A lélekturkálós meg majd néz rám keretes szemüvegén keresztül, aztán felír egy-két bogyót, pirosat, lilát, sárgát, hupikéket, és idézi Arisztotelészt, Freudot és Petőfit! Az „anyám tyúkját” szavalgatva távozom a rendelőből, életvidáman, fülig érő mosollyal, csupán azért, hogy egy hét múlva már újabb eget rengető problémáim súlyával sorvasszam a doki hencserét.
Mert ez a mi másik nagy bajunk, vagy talán egy a millióból. Másoktól várjuk, hogy megmondják, miként oldjuk meg gondjainkat, legyen szó akár nemi-, akár házaséletről, gyerek- és ebnevelésről, munkahelyről. Ezáltal pedig pont olyanná válunk, amilyenné nem szeretnénk: átlagossá, középszerűvé.
Olyan személyek, fogalmak kezére juttatjuk magunkat, akik mertek közülünk, szürkék közül kiemelkedni, követjük őket, mint vadászkopó a szagot, aztán egyszer csak rájövünk, hogy itt valami szaglik, és bizony nem az odaégett hús. Apáinknak, nagyapáinknak még azt tanították: Kell valami? Dolgozz meg érte! Gyermekeink viszont már nem szemlélnek mást, mint a láthatatlan feliratot bálványaink bőrén: Kell valami? Vedd el!
Naphosszat tüzet okádnak a géppisztolyok, fűrészek zaja környékezi meg erdőinket, és mit teszünk ez alatt mi? Meghunyászkodunk, áhítatos mosollyal az arcunkon figyeljük, miként pusztítják el a nagyok mindazt, amiért élnünk kellene. De mégsem merünk szólni, nincs egy sem közöttünk, aki fel merné emelni a hangját, s azt mondani: Nekem ez nem tetszik! Én ezt nem akarom! Nem, mert titkon rettegünk a kirekesztettségtől, attól, hogy azt mondják majd ránk: különc.

/Szerzői megjegyzés: oké, ez felért most egy blogolással/

Ily módon, bár más okból kifolyólag hunyászkodott meg Blaise Zambini is. Őt a puszta félelem hajtotta, az a fajta, mikor az ember hátán a veríték néhány futkosó borsószemmel találkozik. A férfi az elmúlt két hónap alatt olyan szintre fejlesztette fel saját rettegését az említett nőszemélytől, hogy mostanra leginkább egy reszkető kocsonya, és egy elfuserált kém ötvözetéhez lett hasonlatos.

/A szerző átvált National Geographic üzemmódra:/

Blaise halkan osont végig a kihaltnak tűnő folyosón. Fekete cipőjének gumitalpa egyetlen nesz nélkül szelte át a hajópadló miniatűr hepehupáiban rejlő akadályokat. Már csak öt méterre volt tőle legjobb barátja, az ifjú Draco Malfoy szobájának ajtaja. A kilincs éterien csillogott a napfényben, mégsem vonhatta el a fekete hajú varázsló figyelmét, aki sasszemmel fürkészett minden mélyedést a falak mentén. Egyetlen nesz sem hallatszott, a férfi pedig egy párduc kifinomult mozgását hűen utánozva közelítette meg áldozatát, melyet jelen pillanatban az ajtó jelentett. Pusztán pár lépésnyire volt már a céltól, ám ebben a pillanatban…
– Ronald Weasley! Mégis hogy képzelted, hogy a fekete és a színes zoknijaid ugyanabba a fiókba rakod?! – hallatszott Mrs. Weasley üvöltése.
Blaise ijedtében felsikoltott, görnyedt testtartását feladva szó szerint beugrott Draco szobájába, majd becsapta maga mögött az ajtót, ezzel erőteljesen ráhozva a szőkére a frászt.

/National Geographic-mód off/

~D~

– Jövő héten itt a karácsony – suttogta lágyan Pansy, miközben a takaró alatt még közelebb bújt a vállát cirógató Harryhez. – Gondolj bele! A következő ünnepet már vele tölthetjük – simított végig saját, dudorodó pocakján.
– Már alig várom, hogy megszülessem – nyomott lágy csókot a férfi szerelme éjfekete fürtjei közé. – Még négy hónap…
– Szerinted mi legyen a neve? – tette fel a kérdést a lány.
– Nem tudom… de ráérünk még ezen gondolkodni.
– Miért ne dönthetnénk el most? – csillant fel Pansy szeme. – Vagy legalább szedjük össze a lehetőségeket! Szegénykémnek már így is annyi becenevet kitaláltál… Jó lenne végre egy igazi is neki.
– Mi bajod a beceneveivel? – vigyorodott el Harry, miközben felkönyökölt, hogy jobb rálátása legyen a lányra. – Szerintem mind nagyon aranyos.
– Na persze… Mint például a köldökzsinór-csócsáló? Vagy… mi is a másik? Ja igen! A pocakkenguru.
– Ezek nagyon aranyos becenevek! – értetlenkedett a jövendőbeli apuka.
– Jajj, Harry! – nyüszített fel Pansy. – Légy szíves döntsük el, hogy mi legyen a neve! Annyira jó lenne, ha végre lenne neve! Így is teljesen kikészülök Mollytól… Azt persze én is tudom, hogy a terhességem hatodik hónapjáig nem vásárolhatok semmit a picinek, mert bajt jelent, de ha Mollyn múlna, a terhességem hátralévő hónapjait páncélba bugyolálva, ágyban fekve tölteném. Arról nem is beszélve, hogy valahányszor meglát, örömében rögtön sírva fakad.
– Jól van – sóhajtotta Harry. – Akkor lássuk, mi is lesz majd a csöppség neve, ha megszületik. Te mire gondoltál?
– Hát, ha lány lesz… akkor, ha nem bánod, én a Lilyre gondoltam… – motyogta szemlesütve a boszorka.
Erre a kijelentésre Harry arcán először meglepettség tükröződött, mely lassan átváltott meghatódottságba, végül pedig egy boldog mosoly csillogott fel a férfi orcáin.
– Persze, hogy nem bánom – mondta. – És ha fiú lesz?
– Harry… - kuncogott fel a lány. – Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy a gyerekemnek csak egy nevet adok?
– Miért, mégis hány neve legyen annak a szerencsétlennek?
– Nos – fonta össze a karjait Pansy –, mivel nekem három nevem van, viszont az unokanővérem fiának hét, és emellé jön még az a tény, hogy én ugyebár aranyvérű vagyok, így azt hiszem, megelégszem öt névvel.
– ÖT?! Mégis mi a fenéért kellene a gyerekünknek ÖT név?
– Azért, édesem, mert szeretném, ha különleges lenne – vigyorodott el a boszorka, majd látva Harry megütközését, bevetette az adu ászt. – Harry… Tudod, hogy terhes vagyok. Remélem, nem szeretnél ebben az érzékeny állapotomban felidegesíteni…
– NEM! – vágta rá azonnal Harry, akiben még mindig élénken élt a legutóbbi eset emléke, amikor is barátnőjét egy picit felhergelte… Hosszú, szenvedéssel teli órák voltak azok.
– Rendben! – ölelte át szorosan Pansy. – Nos, ha lány lesz, szeretném ha a teljes neve Lily Deidre Pandora Hollie Savannah Potter lenne!
Harry ízlelgetni kezdte a nevet, majd megfogalmazta gondolatát:
– A Lily, Pandora és Savannah tetszenek, de a Deidre, és a Hollie nem igazán. Mit szólnál ehhez: Lily Nevaeh Pandora Thaddea Savannah Potter?
– Tökéletes! – ujjongott a fiatal nő. – Ha pedig fiú lesz, akkor a…
– Caleb Harry Deonte Thaddeus Twain Potter nevet fogja kapni – vigyorodott el ismét Harry.
Pansy elkerekedett szemekkel nézett rá.
– Honnan a francból tudtad, hogy így akarom majd hívni?!
Erre Harry csak még szélesebben bazsalygott, majd a párna alól előhúzta Pansy eddig féltve őrzött kincsét, mely a Varázslatos utónevek – Varázslatos gyermekeknek címet viselte. A férfi kinyitotta a könyvet a fiúneveknél, ahol Pansy már be is karikázta a neki tetszőket, majd a margóra odafirkálta a Caleb, Harry, Deonte, Thaddeus, Twain neveket.
– Én a Harryt szerettem volna előre rakni – nyújtotta ki a nyelvét a lány, mire Harry gyorsan előrehajolt, és egy icipicit beleharapott.
– Nekem a Caleb jobban tetszik – mondta aztán. – Valahogy… misztikusabb. Ráadásul nem hinném, hogy hiányozna a világnak egy újabb Harry Potter. Viszont a Caleb Potter egészen szép csengésű. És különleges is.
– Tehát Lily Potter, vagy Caleb Potter.
– Caleb lesz – jegyezte meg prediktor módon Harry. – Ugyanis biztos vagyok benne, hogy áprilisban kisfiunk fog születni.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Nem tudom. Egyszerűen csak biztos vagyok benne. Érzem.
– Ki kell ábrándítsalak, drágám – mondta Pansy. – Ugyanis az én anyai ösztöneim világosan jelzik, hogy kislányunk lesz.
– Fiú.
– Lány.
– Fiú.
– Lány!
– Fiú – somolygott jókedvűen Potter.
– Lány!
– Fiú.
– LÁNY!
– Mondom: fiú.
– HARRY!
– Nem Caleb? – vonta fel a szemöldökét a varázsló.
– Az agyamra mész! – sóhajtotta Pansy, ám mielőtt felkelhetett volna az ágyból, Harry szorosan magához húzta, majd a következő mozdulatával maga alá temette. Lágyan csókolta meg a boszorkát, aki még így is kiérezte a gesztusból a kívánást, így hát átadta magát a szerető férfinak, Harry pedig ismét ékes bizonyítékát adta, hogy szerelemmel szeretni valakit olyan, mintha az ember egy pillanatra összeölelkezne a csodával.

~D~

– Blaise, Merlin szerelmére! Higgadj már le! Esküszöm, már jojózik tőled a szemem! – utalt Draco Zambini körbe-körbe járkálására.
– Te ezt nem érheted! Teljesen kikészültem! Az idegszálaim úgy elvékonyodtak, mintha egy pók szőtte volna őket!
Malfoy egyre dühödtebben nézett maga elé.
– Ennyire nem retteghetsz Millicenttől!
– Hah! Csak próbálnád ki, hogy milyen, amikor az a nő minden sarkon lesben áll a terepszínű cuccaiban, jobb öklét ütésre készen felemelve, bal kezében rám méretezett lepkehálóval!
– Azt hiszem, barátom, hogy a te bajod a paranoiával egybekötött AGYBAJ! – üvöltött fel a végén a szőke férfi.
– NE KIABÁLJ VELEM! – kontrázott rá Blaise. – HETEK ÓTA EGY KIBASZOTT KORTY PIÁT SEM ITTAM, MERT NEM MEREK LEMMENI A NAPPALIBA! FÉLEK, HOGY NEM ÉRNÉK VISSZA ÉPSÉGBEN A SZOBÁMBA!
– HÜLYE VAGY!
– PERSZE! ÉN VAGYOK A HÜLYE, MI?! CSAK PRÓBÁLNÁD KI, HOGY MILYEN ÉRZÉS, MIKOR AZ A NÉMBER MEGERŐSZAKOL!

~D~

Nos, a némber történetesen éppen az ajtó előtt ácsorgott, és kopogásra emelt kezeit azonnal visszaengedte teste mellé, mikor a rosszul becsukott ajtó résén keresztül kihallotta a két férfi vitatkozását. Millicent agyát azonnal elborította a düh. Elvégre ki mondta azt, hogy egy nagydarab, erőtől duzzadó nőnek nem lehetnek érzései?
Márpedig vannak, sőt!
Millicent kisebb (lehet rá egyáltalán ilyet mondani?!) korában a visszahúzódó, magányos lánykák közé tartozott, akit testsúlya miatt egyfolytában csúfoltak a többiek. Pedig nem lett volna ő csúnya kislány, pusztán küszködött némi súlyproblémával. Ám egy idő után a kis Millie olyannyira megelégelte társai szúrós megjegyzéseit, hogy egy nap az egyik kisfiút ágyékon rúgta, és a rúgás erejétől a fiú egyik heréje felszaladt az alhasába. (Talán ennek az esetnek a következménye, hogy az egykori Malcolmot mára már Mary Sue-nak hívják, és az egyik leghíresebb transzvesztita London mulató-negyedében…)
Millie valószínűleg ekkor kapott rá a hatalom ízére. Ahogy cseperedett, a zsírpárnákat lassan felváltották az izmok, hisz a hölgy nem volt rest megdolgozni a célért. Végzős Roxfortos korára társait már testi erejével félemlítette meg, nem volt szüksége pálcára ahhoz, hogy elbánjon azokkal, akik valamiért sértették ízlését.
De a nőnek ez még mindig nem volt elég. Butának sem volt mondható sohasem, bár tény, hogy a tanulást bőszen hanyagolta. Ám ennek is megvolt az oka. Millicent álmodozott.
Egyik nyáron, egy mugli környéken lakó barátnőjénél volt látogatóban. Mivel Millie aranyvérű volt, így igencsak finnyásan járt-kelt a muglik között, ám egyszer csak felfigyelt az egyik könyvesbolt kirakatában elhelyezett újságok egyikére. A magazin elején egy kommandós nő állt, terepszínű ruhában, kezében fegyverrel, lábai előtt egy férfi testével.
Ekkor érte Milliet a mentális villámcsapás.
Azonnal megvette az újságot, aztán pedig nem győzött gyönyörködni a csodálatosabbnál csodálatosabb képekben – még ha azok nem is mozogtak. Émelyítően fantasztikus volt látnia a kiképzésekről készült fotókat, a lángoló mugli-madár* roncsot, a felrobbanó házakat, és azokat a nőket és férfiakat, akik vért és verítéket izzadva küzdötték fel magukat kötélre, akik méteres falakat ugrottak át könnyedén, és a tenger mélyén is célba vették az ellenséget.
Amikor Millie egy év múlva, a Roxfort elvégzése után közölte szüleivel, hogy egy mugli kommandós táborba szeretne elmenni, édesapja szó szerint kinevette, édesanyja pedig azt javasolta, hogy inkább egyen még egy kis tortát. Olyannyira nem vették komolyan lányukat, hogy szinte megőrjítette őket, mikor egyik reggel meglátták annak üres ágyát, valamint a búcsúlevelet, amelyben Millicent közölte, hogy kommandósnak áll, mugli fegyverekkel a kezében vonul háborúba, dohányt rág majd, és köpködni fog. Szinte természetesnek mondható, hogy szülei azonnal kitagadták a lányt.
De ez sem tántoríthatta el az egykori mardekárost céljától. Miután sikeres felvételi vizsgát tett, megkezdődött a kiképzése, melynek eredményeként egy szinte tökéletes gyilkológép került a Főnix Rendjének akciócsoportjába.
Oh, és, hogy miért volt szinte tökéletes? Mert Millicent ember, s mint minden élőlénynek, neki is vannak érzései.

Már a Roxfortban is volt egy, egyetlen egy férfi, aki igazán felkeltette a nő érdeklődését. Blaise Zambini kívánatos volt, erőteljes kisugárzású, magabiztos, szóval pontosan olyan legény, amilyenre a Bulstrode-lány mindig is vágyott.
Ám Blaise most alaposan belegázolt Millie érzéseibe, s mint tudjuk: egy megbántott nőnél nem lehet az embernek nagyobb ellensége.

~D~

– Megerőszakolt? – kérdezte meglepetten Draco.
– Meg! Képzeld el, meg! – szűkölte a fekete hajú ex-mardekáros. – Összesen kétszer! Borzalmas volt!
– De… - Malfoy nem bírta megállni röhögés nélkül. – Hogy a francba tudott megerőszakolni? Azt hittem, nem igazán indulsz be rá…
Látva a szőkeség jókedvét, Blaise úgy döntött, érezteti majd vele, milyen szörnyűségeken is ment keresztül, így hát helyet foglalt a méregzöld fotelban, és összefűzve lábait, beszélni kezdett:
– Drága barátom… Képzeld el, amint zuhanyozás után belépsz a szobádba. Néma csend, hullaszag, és tök sötét. Sötét, pedig te egészen biztos vagy benne, hogy a kandalló még égett, mikor kimentél. Nincs rajtad más, csak a derekadra csavart törölköző, így enyhén szólva is vacogni kezdesz, egyrészt a hidegtől, másrészt a balsejtelemtől. Aztán, a következő minutumban eltarol valami. Valami, ami nagy, izzadtságszagú, és elképesztően erős. Ez a valami rád veti magát, leteper a földre, majd a karjaiba kap, és az ágyra fektet. Aztán, minden előjáték nélkül orálozni kezd a legnemesebb szerveden, ami nemhogy nem áll, de a rémülettől eredeti méretének a felére csökken, míg a golyóid apró, ráncos kis mazsolaszemekké formálódnak. De nem baj, mert ez nem számít, az izomkolosszus úgy kényeztet, mintha a farkadat egy mugli porszívó nyelte volna be. A vákuum a szájában olyan erőteljes, hogy úgy érzed, menten leszakad a büszkeséged! Fél óra kitartó munkával végül mégis eléri a célját, hiába hánykolódsz, a folyamatos ingerlés hatására akkor is felállsz, ha nem akarsz! És akkor jön el a borzalmak tetőfoka, mert még a vaksötétben is látod, hogy vetkőzni kezd! Sikoltozhatsz, üvölthetsz, fenyegetőzhetsz, szart se ér!
– Jó, jó, oké, azt hiszem, elég lesz – jegyezte meg Draco, mikor Blaise már a földön fekve imitálta, hogy miféle szörnyűségek érték őt, és „kis barátját”. – De miért nem mondtad el ezt nekem?
– Miért, miért! Mert egész álló nap Granger szoknyája után futkosol, mint valami idióta, anyakomplexusos nyálcsorgató perverz disznó!
– Azt hiszem, kevesebb jelzőből is megértettem volna… – morogta a szőkeség.
– Tényleg… Ezt már a párizsi utazásunk óta meg akartam kérdezni: mi a franc történt veled? Mi ez a nagy „jajj de szeretlek, Hermione” cuccos mostanában? Ha nem tudnám, hogy te Draco Malfoy vagy, akiről bizton állítható, hogy egy érzéketlen, egoista barom, azt hinném, hogy nem csak játszod a halálszerelmes köcsögöt.
– Merlinre, Blaise! Moderáld már magad! Mostanában úgy káromkodsz, mint egy kocsis!
– Bocs – hajtott fejet a fekete hajú férfi. – Tudod, mivel alig iszom, így kell egy másik rossz szokás.
– Inkább bagózz.
– Ezt az undorító szokást meghagyom neked. Büdös, és káros.
– A ronda beszéd is káros.
– Már miért lenne az?
– Mert ha még egyszer meghallom, hogy leköcsögözöl, beverem a pofádat, azért! – nézett rá élesen Draco, majd mélyet sóhajtott. – Visszatérve He… Grangerre, csináltam egy kis hülyeséget.
– Mi van?! Azt ne mondd, hogy terhes lett!
– NEM! Nem ilyen hülyeségre gondoltam… Nyilván rémlik még, hogy miért szedtem fel Grangert.
– A Dawnnal kötött fogadás miatt.
– Pontosan – bólintott Malfoy. – Nos, miután összefeküdtünk, és megvillogtattam előtte csodálatos ágygimnasztikai tehetségemet, elkövettem egy apró hibát. Megszédülve a győzelemtől, írtam egy levelet Dawnnak. Persze nem ez volt a baj, hanem, hogy olyannyira belejöttem annak a szemétládának a sértegetésébe, hogy végül úgymond megesküdtem neki, hogy mire visszatér a főhadiszállásra, addigra magamba bolondítom Grangert, hadd szenvedjen.
– Bocs, de ezt most nem értem – szólt közbe Blaise. – Miért lenne akkora tragédia Dawnnak, ha te magadba bolondítanád Hermionét?
– Azért, te vaksi marha, mert a mi Patrickünk még mindig totálisan odavan a csajért!
– Oh…
– Bizony.

~D~

Luna Lovegood a szobájában üldögélt, és elmélázva tekintett ki az ablakon. A magány szürke fátyla lógott a szemei elé, immáron hónapok óta. Úgy érezte, egyre jobban hiányzik egy férfi az életéből. Hisz abból a bohókás, kissé furcsa lányból immáron érett, felnőtt nő lett, tele a maga vágyaival, álmaival. Draco óta nem volt senkije, leszámítva egy-két futó kapcsolatot. Elvégre akciócsoportosként nem sok esélye volt az ismerkedésre, ha nem számítjuk a Bloody Maryben töltött estéket.
Pedig nem volt csúnya, sőt, arca sokkal kifejezőbb lett, egykori szálkássága tovatűnt, és elképesztően kék szemei szinte megbabonázták a rá tekintőket. Fitos orra eleganciával ruházta fel, bőre hibátlansága, világos színe kislányos bájjal áldotta meg a fiatal nőt, míg piszkosszőke, egyenes haja tökéletes kontrasztot alkotott szemei élénkségével.
És mégis… Mit ér a női szépség, ha nincs egyetlen férfi sem, ki a lábai elé pakolja a világot? Luna tudta, hogy a főhadiszálláson nincs olyan férfi, aki megfelelő pár lenne számára. Talán, ha annak idején ő és Draco együtt maradnak, most minden más lenne. De a kapcsolat véget ért, ők barátként váltak el, hisz a szőke varázsló túl hideg, túl merev volt a mindig bolondozni, nevetni vágyó lányhoz képest.
Harryt azonnal kizárta a „versenyzők” közül, hisz a férfinak ott volt Pansy, és amúgy sem tetszett soha igazán Lunának.
Patrick Dawnt már azóta utálta, mióta elcsípte a férfi egy-két illemszegény megjegyzését, melyeket Dracóhoz és Ronhoz intézett. Ezekből derült ki igazán, hogy a barna hajú varázsló milyen kétszínű is valójában, hisz ha Mrs. Weasley, Kingsley, Lupin, Piton, vagy akár Harry a közelben volt, azonnal moderálta magát, s megpróbált mindent a másik két varázslóra fogni.
Ronald Weasley már első gondolatra kibukott a sorból, a boszorka millió indokot tudott volna felsorakoztatni, hogy miért is nem szeretné egy méteres körzetén belül tudni a vörös hajút.
Blaise és Neville pedig azért nem voltak esélyesek a fiatal nőnél, mert Luna rájuk őszinte, baráti szeretettel nézett.
Így hát a lánynak nem maradt más, mint az álmodozás egy ölelő kar, néhány mézédes csók, és egy szerető férfi iránt.

~D~

– … szóval azt hiszem, már nagyon közel van a cél. Granger egyre jobban belém szeret, én pedig minden közös étkezésnél rájátszom egy kicsit a dologra, hadd lássa Dawn, hogy a „szerelme” miként borul térdre egy Igazi Férfi előtt – fejezte be rögtönzött monológját Draco.
– És a szex?
– Hmm… Nos, barátom, meg fogsz lepődni, de ahhoz képest, amit az egykori könyvmoly eminenstől vártam, meglepően jó.
– Szóval megfogtad az isten lábát, és még csüngsz rajta egy ideig… – mélázott el Zambini. – Ráadásul két legyet ütsz egy csapásra, hisz Dawn is idegesítheted, és Weasleyt is az őrületbe kergetheted.
– Pontosan – bólintott vigyorogva Malfoy.
– És Hermionéval mik a terveid? Szimplán, amolyan Draco Malfoyosan kidobod?
– Bár a szívem szakad meg – helyezte mellkasa felé jobb tenyerét a szőkeség –, de igen. Karácsony után szakítok vele. Bár a szex hiányozni fog…
– Ugye tudod, hogy ezzel nem szerzel magadnak túl sok jó pontot a többiek szemében? – kérdezte Blaise.
– Nyugi, majd tompítom a Granger szívét ért ütést. Szépen lassan adagolom be neki a dolgokat, úgy kevésbé fog fájni.
– Hát te tudod, édes öregem… de előre szólok: én melletted állok, de nem biztos, hogy vállba foglak veregetni ezért.
Draco csak vigyorogva vállat vont, majd kényelmesen elhelyezkedett a fotelban.

~D~

Millicent Bulstrode pedig egy nagyon gonosz mosollyal az arcán elsomfordált az ajtó elől. A düh mellett mostanra már valami más is fortyogott benne: bosszúvágy.



*mugli-madár=repülőgép, csak nem jutott jobb jelző az eszembe XD

Szerző megjegyzése: Frissítés 2008. május 16.- án várható.

Üdvözlettel:

Drachiss, a Firkálgató

Előző←…….→Következő