20. fejezet – Surprise!

Draco Malfoy jellemzése nem kifejezetten tartozik az egyszerűbb volumenű dolgok sokszögletű, tartalmilag túlzsúfolt halmazába. Azon együgyű stílusú emberek, mint például Ronald Weasley, meg se próbálkozzanak a szőkeség lelkületének elemzésével, valószínűleg már az első mondatba is belegabalyodnának, mint a macska a fonalba.
Az ifjú Malfoyt nevezhetjük szemétnek, aljasnak, egoistának, és bizony illethetjük vulgárisabb kifejezésekkel is, mint például a gennyláda, bunkó, szarházi, önimádó köcsög. Éppen ezért olyannyira megdöbbentő az a nem elhanyagolható tény, hogy a fentebb említett jellemzési formák ellenére a varázsló után döglenek a nők. Na persze, nem úgy, mint édesapja, a szintén említésre méltó külsővel, és Freudot sorozatos mentális orgazmusok útjára terelő jellemmel rendelkező Lucius után. Ugyanis, míg az ifjú Malfoy esetében a nők elhalálozásának említése csupán átvitt értelemben értelmezendő, addig az idősebb Malfoy memoárjában valószínűleg nem egy szeretőjének halotti bizonyítványa fog szerepelni.
Nos, mivel kicsit elkeveredtem gondolataim kacskaringós útvesztőin, így Dorothyhoz hasonlóan lépjünk szépen a sárgaköves útra, és folytassuk a történetet:
Tehát, mint mondottam vala volt, Draco tipikusan a „nők bálványa” plecsnit viselő pasas. Ez persze nem baj, hiszen valóban talpig férfi az istenadta, de mint azt bizonyára mindannyian tudjuk, a körülrajongott férfi egy idő után maga is elhiszi azt a sok sületlenséget, és féligaz nyálzáport, amit a tündi-bündi, szeretetéhes, naphosszat divatlapokat és szerelmi tanácsadással foglalkozó könyveket lapozgató nőstények zúdítanak rá.
Így történhetett hát, hogy a Szőke Herceg néhány évvel ezelőtt leállt az önbizalom növelő tabletták szedésével, és amúgy sem csekély önimádatát a hölgyek által sugárzott, eleddig ismeretlen egomon anyagban kezdte fürdetni. Az egykori kisfiúból, akinek élete fő problémáját az jelentette, hogy Harry Potter nem akart vele kezet fogni, immáron felnőtt férfi lett. Szürke szemeinek szúrós tekintetét apja szigora fagyasztotta jegessé, mell- és karizmait a kviddicsseprűn töltött idő faragta nyálcsorgatásra késztetővé, arckifejezésének fanyar mivoltát pedig önnön cinikus humora emelte dicsfénybe.
Nos, ez az ifjú férfi mára erőteljes rúgásokkal taszigálja lefelé az egykor közimádatnak örvendő Gilderoy Lockhartot a Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosoly díjáért folyó küzdelem dobogójáról.

Ezen körmönfont, és kissé túlbonyolított tényeket alapul véve, azt hiszem, teljes mértékig érthető Ginevra Weasley erőteljes, őrületre késztető féltékenysége, mikor immár egy hete esélye sincs mást csinálni, mint Draco Elképesztően Szexi Malfoyt, és annak „barátnőjét” figyelni.
A kis vörös az első két napban még delíriumos örömmel vette tudomásul a Granger-lány távollétét a közös programokról, ám, mikor a barna hajú bozontos a harmadik napon KÉZENFOGVA – micsoda rettenet! – jelent meg az Ő Dracójával, a fiatal lánynál elszakadt a képzeletbeli cérna. Természetesen – bátyjával ellentétben – ő nem volt annyira ostoba, hogy nyíltan mutassa ki hirtelen kibimbózó ellenszenvét egykori legjobb barátnőjével szemben, ám belülről majd’ felőrölte a Zöldszemű Szörnyeteg – és itt most kivételesen nem egy szado-mazo hajlamokkal megáldott Harry Potterről beszélünk.
Ginny eszét vesztette, mikor látta, hogy a két fiatal miként bújik össze, hogy a Szőke Herceg milyen intenzitással udvarol Grangernek, ám érzékeny szívébe a legfájdalmasabb döfés akkor következett be, mikor az Eiffel-torony előtti parkban sétálva az ifjú Malfoy egy hatalmas csokor vörös rózsát adott át szerelmes tekintettel a barna hajú lánynak.

Ronald Weasley is hasonló érzelmekkel küszködött, bár az ő állapotát sokkal inkább a hányinger jellemezte. Róka Rudi-feeling fogta el, ha látta, hogy a Hermione-Görényke páros milyen meghitten szorongatja egymás kezét; ha szeme elé tárult a látvány, miszerint a két turbékoló galamb szenvedélyes pillantásokat vált a közös vacsorák alkalmával; és főként akkor, mikor azok bőszen elnézést kérve távoznak a társaságból, hogy ismeretlen helyeken végezzenek felnőttek körében elterjedt, közismert, általában tizennyolcas karikával ellátott dolgokat.
Szegény, agykapacitásilag visszamaradott fiú lelki világát acélbetétes bakanccsal rugdalta szét a tény, miszerint az Imádott Hermione képes volt egy olyan undorító, ronda, és érzületszegény emberrel összeállni, mint Malfoy.

Blaise Zambinit sokkal inkább az értetlenség jellemezte a fentebb említett jelenetek kapcsán. Nem igazán értette kebelbarátja viselkedését, ugyanis megingathatatlan volt ama hitben, hogy Draco csak és kizárólag a fogadás megnyerése végett jött össze Hermionéval. Annak ellenére, hogy a fekete hajú ex-mardekáros napjainak 98%-át az kötötte le, hogy Milliet megpróbálja elkerülni/lerázni/kidobni, a maradék két százalékot arra fordította, hogy a Malfoy által öntudatlanul feldobott találós kérdésre megtalálja a választ. Figyelte a szőkeség mimikáját, mozdulatait, főként a romantikusabb pillanatokban.
Egy olyan embernek, mint Blaise Zambini, aki kicsi korában az „Asterix és Obelix” meséből ismert Obelixhez hasonlóan beleesett egy bödön bájitalba, ami jelen esetben a Felix Felicis volt, igazi megtiszteltetés lehetett, hogy ismerte Draco Malfoyt, egészen pelusba vizelős koruk óta. Ezt figyelembe véve kijelenthető, hogy a fekete hajú férfinél jobban senki sem ismeri a mardekárosok Szexisten Ranglétráján még mindig első helyen pózoló szőkeséget. Így tehát egyáltalán nem meglepő, hogy a romantikusabb pillanatokban elcsípett Malfoy-mimika elég érvet sorakoztatott fel Blaisenek arra, hogy alkalomadtán majd rákérdezhessen: – Ugyan, pajtás! Mégis, mi a fenéért csináltad ezt az ömlengést, ha nem is élvezted?
Ugyanis, míg az egyszerűbb lelkek könnyzáporral, túlédesített nyáltengerben lubickolva figyelték a Malfoy-Granger féle szerelmi jeleneteket, addig Blaise számára feltűnt egy-két dolog. Többek között Draco megránduló arcizmai, mikor épp nagyon Malfoytalan, érzelmes dolgot mondd Hermionénak, vagy épp, mikor magához öleli a lányt.
Mivel Zambini mardekáros volt, így Piton professzor hosszú talárjának széles szárnyai alatt bőségesen szert tett a zöld-fehéreket (Hajrá, Fradi!) tökéletesen jellemző furfangra, ravaszságra, s nem csekély gyanakvás-készségre. Tekintve, hogy Blaise születése óta színtévesztő volt, így azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy hőn imádott barátai hány órán keresztül próbálták meggyőzni a fiút, hogy Mardekár Malazár házának színe zöld-ezüst, fehér egyáltalán nem szerepel a listán. Természetesen nem jártak sikerrel, hiszen Blaise már elsős korában elsajátította a gyanakvás művészetét, és egyszerű szívatásnak fogta fel a dolgokat, csakúgy, mint azon emlékezetes esetben, mikor édesanyja harmadéves korában meglepte egy fekete bársonynadrággal, ám a fiú órákon keresztül zokogva hisztizett, miszerint ő a büdös életben nem hajlandó lila nadrágban iskolába menni.
Azt hiszem, megint eltértem kicsit a tárgytól, de tudjuk be ezt a kései órának… Tehát, mint említettem, Blaise erősen gyanakvó egyéniség volt, így hát a Malfoy arcáról leolvasott információkat elraktározta elméjének egyik apró kis zugába, hogy alkalomadtán majd előhúzhassa a kalapból a meglepit, mint mugli varázsló a nyulat.

Harry James Potter világ életében éleseszű egyénként volt nyilvántartva, többek között ennek köszönhette az életét. Azt várnánk, hogy egy olyan ember, aki immár nyolc alkalommal verte át a palánkon a világ leghírhedtebb, legagyafúrtabb, és leggonoszabb mágusát, az észrevesz olyan dolgokat, amik nyilvánvalóan ott virítanak csillogóan zöld szemei előtt.
Ez a feltételezés helyes is lenne, abban az esetben, ha az említett egyén nem éppen pár héttel ezelőtt tudta volna meg, hogy egyetlen, eszméletvesztésig szeretett barátnője közös kis porontyukat hordja a szíve alatt. Így tehát érthető, hogy az ifjú világmegmentőnek az égvilágon semmi sem tűnt fel, ugyanis ki volna képes azt figyelni, hogy Draco és Hermione miként ad cuppogós csókot egymásnak, mikor Pansy épp elképesztően erotikusan fújja ki az orrát?

~D~

Draco Malfoy bensőjében heroikus csata folyt. A férfi hősiesen küzdött önmagával, és azokban az egyre gyakoribb esetekben, mikor Granger közvetlen közelében tartózkodott, Malfoyságát megpróbálta annyira elnyomni, amennyire csak lehetett. Ahelyett, hogy naphosszat hőn imádott, csípős megjegyzéseivel illette volna a lányt, és környezetét, szebbnél szebb, nyálasabbnál nyálasabb bókokat suttogott az ettől egyre összezavarodottabbá váló ex-griffendéles fülébe.
A második Párizsban töltendő nap reggelén Hermione bejelentette a férfinak, hogy szeretné ismételten meglátogatni az örök vadászmezőkön ugrabugráló barátjának feleségét, immár nem munka, hanem családi környezetben. Draco – mit tehetett volna? – felajánlotta, hogy elkíséri a lányt, mert azért még sincs az rendben, ha egy gyönyörű fiatal nő egyedül kóborol egy ekkora városban, tudattalanul is a szatírok szeme elé taszigálva. A barna hajú lány vonakodva, és nem kis csodálkozással a szemeiben elfogadta az ajánlatot, így végül a két cselszövő együtt indult útnak Párizs egyik külvárosi kerülete felé, az Armelle-házba.
A ház nem volt nagy, a szőkeség arisztokrata szemeinek mércéjével pusztán viskónak látta. Mivel az ifjú Malfoy neveltetésének köszönhetően egy gumicsizma érzelmi szintjén dekkolt, így azt hiszem, abszolúte érthető, hogy Justine és Hermione ölelkezős, zokogós, emlékezős jeleneteit a meghatottság csalóka köntöse alá rejtett unottsággal figyelte. Mindössze akkor vált érdektelenből kissé érdeklődőbbé, mikor egy egy év körüli, szőke hajú kisfiú nézett vele farkasszemet egy etetőszékből. Mindez csupán azért keltette fel Draco figyelmét, mert a gyermek közvetlenül előtte csúzlizta meg kicsiny kezeinek segítségével egy adag répapürével a férfi nadrágját.
Malfoy sohasem tartozott a türelmes emberek kihalófélben lévő táborába, ám ez az eset olyannyira felháborította, hogyha nem mantrázta volna már reggel óta magában a „Meg kell leckéztetnem Dawnt, és ezért semmi sem túl nagy ár…” kezdetű szöveget, valószínűleg már rég otthagyta volna Grangert az összes lelki problémájával egyetemben.

De, mint azt tudjuk, a kemény munka meghozza gyümölcsét, így a harmadik párizsi napon végre sikerült rávennie Hermionét arra, hogy együtt jelenjenek meg a Harryékkel közös programokon. Innentől kezdve pedig már minden ment, mint a karikacsapás. Malfoy olyan szinten elmélyedt a rózsaszínű nyálcunami kutyulgatásában, hogy szinte már zsigerből vágta ki a lehető legelképesztőbb, legundorítóbb bókokat, mint például „Olyan szép, ahogy a hajad lágyan a vállaidra omlik”, vagy „Ajkaidnak édes mézét legszívesebben a sajátjaimon érezném” , meg hasonlovak.

Ezt figyelembe véve valószínűleg teljes mértékig egyetérthetünk Hermione Grangerrel, aki az említett ömlengéseket hallgatva először elborzadt, később elbizonytalanodott, és az „üdülés” utolsó két napján már egyik ámulatból a másikba esett. Úgy érezte magát, miként egy királynő, akit naphosszat virágokkal, szép szavakkal, és pirulásra késztető tekintetekkel kényeztetnek.
DE.
Draco Malfoy megfeledkezett egy aprócska, de nem elhanyagolható tényről, miszerint:
Hermione Granger nem hülye.
Bár tény, hogy a boszorka a Roxfortos idők óta némileg megváltozott, tudásvágya elapadt, folytonos okoskodásai, villogásai eltűntek valahol útközben a tinédzser- és a felnőttkor között, ám azért még mindig maradt a hölgynek némi sütnivalója. Ezért hát a Napnál világosabban virított turpisz orra előtt a tény, miszerint: itt valami eszméletlenül szaglik.
Ugyanis, bár nem baráti viszony fűzte egymáshoz őket, a lány jól ismerte Draco Malfoyt. Tökéletesen tisztában volt a ténnyel, miszerint a férfi akkor sem venne virágot egy nőnek – főleg Hermione Grangernek – ha jutalomfalatot kapna érte. A szőke varázslótól olyannyira távol állnak a bókolás érzületdús formái, mint Pitontól a Greenpeace. És persze itt kell megemlíteni azt is, hogy az ex-mardekáros szerelmes pillantásai – bár bugyi szaggatóan dögösek – felérnek egy jeges késszúrással.
Ezért hát Hermione alig várta, hogy végre véget érjen a párizsi kiruccanás, és hazatérve Londonba, szemügyre vehesse a hősszerelmes Rómeóvá átlényegült Draco Malfoyt, otthoni környezetben.

De természetesen ez sem egészen úgy sült el, ahogyan kis barátaink tervezték…

~D~

– Kérsz valamit inni? – kérdezte Draco, mikor ő és Hermione leértek a szálloda halljába, hogy ott várják meg a többieket.
– Köszönöm, nem vagyok szomjas.
– Egészen biztos?
– Malfoy! – fakadt ki Hermione, immáron sokadszor. – Tényleg nem vagyok szomjas! Te viszont valószínűleg nem vagy százas!
– Tessék, ez az én életem… - sóhajtotta teátrálisan a férfi. – Jó tettért cserébe jót várok. És mást se csinálok, csak várok, és várok, és várok…
– Na ide figyelj! – tette csípőre a kezét a boszorka. – Kezdesz az agyamra menni! Egész nap abban a sikamlós bóktengerben szteppelek, amit te folyatsz körém!
– Már az is baj, ha megdicsérlek?! Miféle szabadalmaztatott feminista őrület vagy te, Granger?!
– Olyan, aki nem érti, hogy egy olyan végtelenül cinikus, pesszimista, önelégült barom, mint te, miért tett száznyolcvan fokos fordulatot, mióta idejöttünk! Majdnem olyan vagy, mint Ron!
– Merlin Szent Lumbágójára! Ilyen sértést még én sem vagyok hajlandó szó nélkül tűrni! – mászott bele a lány arcába Draco.
Szerencsére nem folytathatták tovább a vitát, mert megérkezett a csapat többi tagja, élükön a fejét körbevigyorogni igyekvő Harryvel.
– Mizujs? Mehetünk?
Miután mindannyian egyöntetűen bólintottak, a kis csapat elindult a szálloda lépcsője alatti kis szobácskába, ahonnan előre megrendelt, titkosított zsupszkulccsal utaztak hazáig.

Egy kis sikátorba érkeztek meg, nem messze a Grimmauld-tértől. Ezután kezdetét vette a jajjgatás, nyavalygás, sajnálkozás, főként a lányok körében, akik mély fájdalommal vették tudomásul, hogy London még mindig ugyanolyan, mint egy héttel ezelőtt volt.
Nem sokkal később azonban, midőn beléptek a főhadiszállás ajtaján, és csoportosan beözönlöttek a nappaliba, néma csend szállt a társaságra.
A helyiségben összesen öt ember tartózkodott, közülük négy ismerős, és egy, aki Dracón és Blaise-en kívül mindenki számára ismeretlen volt. Ám ezen személy jelenléte is bőven elég volt ahhoz, hogy a szőkeség elsápadjon, kezei remegni kezdjenek, torka kiszáradjon, és még egyéb, aggasztó tüneteket produkáljon.

Végül, miután Malfoy rekordidő alatt felépült az infarktusból, felkiáltott:
– NAGYI?!
– Tutujkám! – rikkantotta az eddig az asztalnál teát szürcsölgető matróna, majd a százötven éves, százötven centis, ötven kilós idős hölgy párducgyorsasággal felpattant, és a tátott szájjal bámuló jelenlévők tekintetétől kísérve unokája nyakába vetette magát, azzal a nem titkolt céllal, hogy kiszorítsa a férfiből a szuflát.
– MI A FÉSZKES FENÉT KERESEL TE ITT?! – üvöltötte Draco, miután nagy nehezen levakarta magáról a nőt.
A következő pillanatban pedig olyan irdatlan pofont kapott az öregasszonytól, hogy hátratántorodott, és kis híján elesett.
– Te, kutyafattya! Így kell üdvözölni rég nem látott nagyanyádat?! Hát erre neveltelek én téged – kámpicsorodott el a hölgy. Aztán lekevert egy újabb taslit egyetlen, imádott unokájának. – Kapard elő a szemetesből a jobbik modorodat, ha nem akarod, hogy a térdemre ültesselek, és elfenekeljelek!
Pár pillanatba beletelt, mire Draco összeszedte magát – főként, mert Blaise ekkor már nyíltan vigyorgott, de a többiek arcán is rángatóztak az izmok –, majd nagyanyja elé lépett, és szinte teljesen az arcába hajolt.
– Tudod, drága nagyikám, hogy te vagy az egyetlen ember, akitől elviselem, hogy félpercenként felpofozzon, úgyhogy azt ajánlom, ne élj vissza ezzel a joggal.
Mint az várható volt, újabb sallerrel gazdagodott a Malfoy-fiú arca, majd, mintha mi sem történt volna, Malfoy-nagyi a Draco mellett álló, még mindig kissé értetlennek tűnő Hermionéhoz fordult, és kezet nyújtott neki.
– Szervusztok, kedveskéim – köszöntötte a többieket is sorban. – Belladonna Malfoy vagyok, de hívjatok csak Donna Bellának, mint a kubai barátaim.
– Nahát! Önnek vannak kubai barátai?! – kérdezte meglepetten Harry.
– Persze! Tőlük veszem a marihuanát – kacsintott a néni, majd az ismételten elképedtté konvertálódó tekintetekkel mit sem törődve az asztalhoz sétált, rágyújtott egy – valószínűleg füves – cigarettára, és letelepedett a kaján vigyorú, tolószékes Patrick Dawn mellé.




Szerző megjegyzése: Frissítés 2008. május 14.- én várható.
Továbbá.
Itt szeretném nektek megköszönni azt a rengeteg kritikát, amit kapok. Tényleg borzasztóan hálás vagyok érte, főként így, hogy lassan, de magabiztosan halad a hozzászólások száma a 400 felé. KÖSZÖNÖM.
Mivel szinte kivétel nélkül mindenki IGEN-nel szavazott az Enchanting-Novellák ötletre, így azt hiszem, belevágok, és közvetlenül azután, hogy feltettem ezt a fejezetet, el is kezdem írni az első szösszenetet. Hogy mikorra lesz kész, azt nem tudom, elvégre ugye még a holnapi fejezetet is össze kell hoznom, de azért igyekszem. :)

Üdvözlettel:

Drachiss, a Firkálgató

Előző←…….→Következő