– Remélem nem bánod, hogy közös szobát kaptunk – jegyezte meg félvállról Draco, mikor Hermione és ő feltrappoltak szállodai lakosztályukba.
– Nem.
– Elfáradtál?
– Nem.
– Velünk jössz körülnézni?
– Nem.
– Jelen pillanatban csak egyszavas válaszokra vagy képes?
– Nem.
– Valami bajod van?
– Nem.
– Granger! Te olyan monoton vagy, mint egy metronóm!
Hermione csak vállat vont, majd elterült a hatalmas franciaágyon. Nem sok kedve volt itt lenni, hisz csak nemrég tért haza innen. Hiába voltak szebbnél szebb emlékei, Párizs számára már nem tudott újat mutatni, nem is számítva a szomorú tényt, hogy Philippe-et is itt veszítette el.

Granger maga sem volt képes meghatározni, hogy valójában milyen érzelmek is fűzték a férfihoz. Nem volt szerelmes belé, de mégis… Az érzései olyan megfoghatatlanok, zavarosak voltak, hogy nem lett volna képes elmagyarázni őket.
Félt kilépni az utcára. Tartott attól, hogy ha kilép a szobából, megrohanják majd az emlékek, és ő nem lesz képes visszafogni magát. Így hát jobbnak tartotta itt maradni, távol azoktól a helyektől, amiket régen annyira szeretett. Távol az emlékektől, a fürkésző tekintetektől, távol mindattól, ami Philippe volt. Túlságosan korai volt még számára a gyász, a fájdalom.

Draco észrevehette a lányon, hogy valami bántja, majd, egy idő után eszébe ötlött az a pár héttel ezelőtti beszélgetés.
A szőke, vízkék szemű férfi.
Bár tény, hogy Draco Malfoy sohasem volt az érzelmek specialistája, s melldagasztó örömmel vissza is utasította e posztot, mégis úgy érezte, mondania kell valamit. No, persze nem azért, mert rossz volt látni számára Hermione mélységes bánatát, hanem amiatt a puszta, lelombozó tény miatt, hogy meg kívánta hódítani az ifjú hölgy szívét.
Igen, ez Draco Malfoy. Jelen pillanatban semmi sem volt fontosabb, minthogy Patrick Dawnon bosszút álljon. Ennek értelmében tehát vett egy nagy levegőt, lekevert egy mentális pofont cinikus énjének, gondosan visszanyelte bántó megjegyzéseit, majd letelepedett a lány mellé, az ágyra.
– Harryvel beszéltél róla?
– Miről? – nézett fel az ex-griffendéles.
– Arról, hogy miért tértél vissza Angliába – morogta a férfi.
– Ha Philippe halálára gondolsz, akkor a válaszom: nem, nem beszéltem róla se Harryvel, se mással.
– De velem beszéltél róla.
– Emlékeztetnélek, hogy veled sem akartam beszélni róla, csak a körülmények hozták úgy. Na meg persze a pofátlanságod, mivel kutakodtál a szobámban.
– Én nem kutakodtam, hanem felmértem a terepet – közölte a szőkeség. - Mindegy, nem ez a lényeg. Ami fontos, az az, hogy most itt vagy. Eljöttél, mert nem akartad megbántani Harryéket. Vállaltad, hogy tovább játszod velem a kis játékunkat, hogy ne bántsd meg a barátaid. Hát volna szíved épp most elrontani a kedvüket a fokozott passzívságoddal? Most, mikor már itt vagyunk?
– Te ezt nem érted! – tört ki hirtelen a lány, majd felpattant az ágyról, és a szemben lévő fésülködőasztalhoz sétált. Onnan folytatta tovább az üvöltést: - Halovány lila fin… fogalmad sem lehet, hogy milyen érzés nekem újra itt lenni! Nem vagyok hajlandó kimenni innen, és magasról sza… teszek Harryék véleményére is! Itt maradok, ebben a csili-vili szobában, és epedve várom, hogy leteljen az egy hét! Slussz, passz!
– Tudod, sajnálom, hogy ennyire összeszedett vagy – mondta egy félmosollyal az arcán Draco. A lány értetlen tekintetét látva hozzátette: – Mit meg nem adtam volna azért, ha hallhatom az eminens Hermione Grangert káromkodni…!
– Kapd be – somolygott haloványan a barna hajú lány is.
Draco jóízűen felnevetett, majd felállt az ágyról, és Hermione elé sétált.
– Nézd – tette a lány vállára a kezeit. – Nem mondom, hogy megértelek, mert nem szép dolog hazudni. Baromira nem értem, hogy mi történik most veled, tekintve, hogy még sohasem veszítettem el egyetlen barátomat sem, ugyanis összesen kettő van. Blaise és Harry. Na jó, talán még egy icipicit Longbottom, de ezt el ne merd mondani senkinek…
Hermione nem mosolygott, inkább komolyan nézte a férfit, aki így feladta azon briliáns ötletét, hogy néhány humorosabb megjegyzéssel derítse jobb kedvre szíve álhölgyét.
– Nyilván te magad is tisztában vagy vele, hogy nem maradhatsz ebben a szobában egy teljes hétig. A többiek szeretnék megnézni a várost, és te, aki itt éltél, megspórolhatnád nekünk az idegenvezető költségét.
– Smucig…
– Ugyan már! Hisz jobban ismered a helyet, mint bárki más!
– Nekem… ehhez nincs kedvem.
– Rendben – mondta kimérten Malfoy. – Én egészen biztosan nem foglak győzködni. Bár kifejezetten rühellem a sablonos dolgokat, mert túlságosan középszerűnek érzem magam tőlük, de azért tegyél fel magadnak egy kérdést: vajon a barátod ezt akarná?
Azzal ellépett a lánytól, és zsebre tett kézzel kisétált a szobából.

Az utolsó mondata övön aluli volt, tudták ezt mindketten. Hermione érezte, hogy valamennyi igazságtartalma van a szőke mondandójának, mégsem volt képes rábírni magát a (tor)túrára.
Draco lesétált az előcsarnokba, ahol már vártak rá a többiek.
– Hermione? – kérdezte szinte azonnal Harry.
– A szobában maradt, nincs túl jól. Megviselte a gyomrát az utazás, és a feje is fáj – felelte Malfoy.
– Oh… de azért minden rendben?
– Persze. Pihen egy kicsit, és holnapra kutya baja sem lesz.
– Remélem, hogy nem te csináltál vele valamit, Malfoy! – szólt közbe Ron, aki azonnal cipője talpa alá száműzte azt a cseppnyi eszét is, miután meghallotta imádott Hermionéje rosszullétét.
– Ne aggodalmaskodj, Weasley. Megpróbáltam belefojtani a kádba, de nem hagyta magát, így kénytelen voltam az ágyhoz kötözni, majd egy párnával megfosztani őt az élettől – morogta Malfoy.
Ron mondanivalóját – ha lett volna – már nem hallották, mert Harry jó szokásához híven a kis csapat élére állt, így az ő vezényletével indultak meg a kijárat felé, hogy szemügyre vehessék Párizs csodásabbnál csodásabb látnivalóit.

~D~

A barna hajú ex-griffendéles megpróbált aludni, olvasni, pezsgőfürdőzött a kádban, de egyik tevékenység sem volt képes három percnél tovább lekötni. Órák óta keringett a fejében egy gondolat, de olyasmi történt vele, amire már évek óta nem volt példa: döntésképtelen volt.
Végül mégis feltápászkodott, majd némi ruhanemű felöltése után nagy levegőt vett, és elhagyta a szállodát.

Ismerős utcákon sétált végig, miközben mellette komótosan folydogált a Szajna elszíneződött, mugli-mocsokkal megspékelt vize. A Notre Dame felé sétált, majd egy kis étteremnél jobbra fordulva folytatta útját, turisták, és helyi lakosok tekintetétől kísérve. Végül, majd’ egy óra múlva elérte a párizsi operát, a Palais Garniert. Megkerülte az épületet, majd a sikátorba beérve előhúzta a pálcáját, és megérintette vele a letört sarkú téglát. Miként az Abszol úti bejárónál, itt is megnyílt a fal, hogy átengedje a lányt a párizsi varázsvilágba. Hosszú, kacskaringós utca tárult az ifjú hölgy szemei elé. Üzletek, éttermek, mulatók és rengeteg taláros ember forgataga jellemezte a helyet.
Tudta, hogy hol találhatja meg a keresett személyt, mégis nehezére esett megtenni az első lépéseket. Nem messze tőle, néhány utcakölyök egy kölyökmacskával játszott, az egyik közeli étteremből romantikus muzsika hangjait hozta a szél. Hermione lassan úgy érezte magát, mint aki komoly tüdőbajjal küszködik; ezen a napon immáron sokadszor volt kénytelen mély levegőt venni, hogy aztán bátorságát összegyűjtve képes legyen elindulni az Auror parancsnokság felé.
Amint elérte a robosztus, szürke épületet, azonnal a recepció felé vette az irányt.
– Jó napot, Jacques – köszönt a régi ismerősre. Jacques ötvenes évei felé járó, enyhén kopaszodó, alacsony, vizenyős szemű, pocakos úriember volt. Természetesen azonnal felismerte az előtte álló lányt.
– Kisasszonyka! – kurjantotta, kivillantva mind a négy fogát. – De régen láttam! Mi szél hozta erre?
– Justinet keresem – mosolyodott el a lány.
– Áh, értem – bólintott a férfi, s egyben el is komorodott. – Ha vár egy pillanatot, mindjárt utánanézek, hogy itt van-e.
– Köszönöm.
Jacques a pergamenjei között kezdett turkálni, majd egy táblázatot előhúzva végigböngészett néhány nevet.
– Áh, igen. Armelle asszony jelenleg épp az irodájában tartózkodik. Szerencséje van, Hermione, most nincs hozzá bejegyezve senki. Óhajtja, hogy bejelentsem?
– Nem, köszönöm – mondta a lány. – Inkább meglepném.
– Ahogy kívánja – bólintott Jacques, majd hagyta, hogy Hermione a bal oldali kandallóhoz sétáljon. Az ex-griffendéles vett egy csipetnyi hopp-port a kandalló melletti tálból, majd elhelyezkedett, és a hamu közé szórta, miközben kimondta:
– Justine Armelle irodája!

~D~

Az iroda, ahová megérkezett, nem volt túl nagy, mindössze egy asztal, két tároló szekrény, és egy könyvespolc alkotta a berendezést. Az íróasztal mögött húszaz évei közepén járó, szemrevaló nő ült. Szőkésbarna fürtjei ovális arcformát kereteztek, szűk résű, zöld szemei beesettnek tűntek, akárha napok óta nem látott volna ágyat. Előtte elképzelhetetlen mennyiségű pergamen feküdt, halomban álltak a jegyzetek, iratok, szerződések, és feljegyzések. Vendége érkezésére felkapta a fejét, és csodálkozást sejtető szemekkel bámulta a jövevényt.
– Szervusz – biccentett felé Hermione.
– Szia – suttogta Justine, még mindig megkövülten ülve az asztal mögött. Végül aztán felállt, és Hermione elé sétált.
– Rég láttalak – jegyezte meg.
– Hisz csak pár hete mentem el – mondta mosolyogva, félre billentett fejjel Granger.
A következő pillanatban pedig kis híján feldőlt, olyan elemi erővel vetette a nyakába magát az iroda tulajdonosa.
Hosszú percekig egyikük sem szólt, némán ölelték át egymást, majd észbe kapva Armelle asszony azonnal leültette vendégét, majd kávéval, teával, whiskyvel kínálta. Hermione visszautasította az itókát, helyette inkább a nőt fürkészte.
– Borzalmasan nézel ki, ugye tudod?
– Köszi, tudod, hogy imádom, amikor dicsérnek – nevetett fel Justine.
– Jerome?
– Az anyámnál van, ő vigyáz rá – mondta immár komolyabban.
– És te hogy vagy?
– Jól.
Hermione – mivel szemernyit sem hitte, hogy az előtte álló, csontsovány, beesett arcú nő „jól van” – Justine mellé sétált.
– Szeretném, ha az igazat mondanád, amikor azt kérdezem: hogy vagy?
– Tényleg jól vagyok, Hermione. Tényleg – nézett komolyan a szemébe az auror. Ellenben az ő zöld szemei szinte azt üvöltötték bárkinek, aki belenézett: „Könyörgöm, ne kérdezz semmit! Nem akarok beszélni róla, nem akarok én már semmit!”
– Nagyon lefogytál.
– Csak a fekete kosztüm teszi – somolygott ismét. – És te mit keresel Párizsban?
– A barátaimmal jöttem ide – válaszolt Granger. – Harry és a barátnője kisbabát várnak, és úgy döntöttek, ideje kipihenni fáradalmaikat, így hát kitalálták, hogy megnézik Párizst, velünk együtt.
– Nem tűnsz túl boldognak. Azt hittem, örülni fogsz, hogy újra itt lehetsz.
– Ez… így is van – kezdte habozva Hermione. – Csak… tudod, annyi emlék… Meg hát… Mostanában valahogy sohasem száz százalékos a boldogságom.
– Hogyhogy?
– Patrick.
– DAWN?! – kerekedett el Justine szeme, miközben a kérdés szinte sikoltva csúszott ki a száján. – Mi van vele?
– Ő is Londonban van, ráadásul ugyanabban a házban vagyunk kénytelenek élni…
– Ó, az a szemét, aljas, szoknyapecér, pernahajder disznó! Csak egyszer kerülne a kezeim közé, én esküszöm… - lovalta bele magát a dühébe a fiatal nő.
– Lebénult – közölte egyszerűen, mindenféle kertelés nélkül Hermione.
Justine erre azonnal elhallgatott, majd az előtte álló, ízlésesen negyedig töltött pohár helyett kapásból a whiskysüvegbe nyalt bele.
– Meséld el, hogy mi történt.
Hermione pedig belekezdett egy hosszú, és nagyon bonyolult mesébe.

~D~

Késő este volt, mikor a kis csapat visszatért a szállodába. Draco azonnal felment a Hermionéval közös lakosztályukba, ám a lányt nem találta sehol. Ellenben az asztalon egy kis pergamenfecni várta, rajta pedig gyöngybetűkkel az üzenet:

Elmegyek a feleségéhez, aztán pedig kimegyek hozzá a temetőbe.
Valószínű, hogy csak nagyon későn érek haza, így kérlek, ha Harryék egyéb programot terveznének estére, mondd meg nekik, hogy találkoznom kellett egy régi baráttal.

Granger.

Malfoynak – mivel kifejezetten éleseszű egyén volt – nem kellett sokat gondolkoznia, hogy rájöjjön, ki is az az Ő. Vállat vont, majd úgy döntött, hogy ha az elcsábítandó egyén nem tartózkodik közvetlen környezetében, akkor elvonul fürdeni. Enyhén szólva is elege lett a napból.
Bár kifejezetten elnyerte tetszését a francia főváros, némileg irritáló volt számára, hogy a Gólkirály társaságában volt kénytelen a mezei turistát játszani, nem is számítva Ginny alig érzékelhető, mégis túlfokozott szerelmi megnyilvánulásait.
Azt remélte, hogy Grangert a szobában találja, így esélye nyílik majd valami túlromantikázott, cukrozott nyál típusú monológgal magához édesgetni a lányt. Nem igazán az volt a célja, hogy ágyba csábítsa a boszorkát, sokkal inkább alapozott az érzelmekre, hisz így nagyobb pofont adhatott Dawn önérzetének. Tudta, hogy a Dawnnak írt levele után immár a becsületével játszik.

„… Kíváncsi vagy rá, hogy mi lesz Grangerrel? Nagyon egyszerű a képlet. Elérem, hogy belém szeressen, csak azért, hogy láthassam, ahogy szenvedsz…”

Draco számára innen már nem volt visszaút. Éppen ezért lepte meg őszintén a tény, mikor kiderült, hogy ahelyett, hogy a boszorka már a tenyeréből enne, a lány teljesen semleges maradt iránta. Ez volt az első eset, hogy Malfoy ilyen heves ellenállásba ütközött.

Épp kilépett a kádból, mikor hallotta, hogy becsukódik a lakosztály ajtaja. Dereka köré csavart egy törölközőt, majd belépett a szobába, ám a félhomályba burkolózó helyiséget üresnek mutatta az ablakon bekandikáló Hold fénye.
A következő pillanatban azonban Draco meghallotta: halk szipogás törte meg az addigi néma csendet. Megkerülve az ágyat, megpillantotta a földön térdeplő, görnyedt Hermionét.
Pár pillanatig tétován álldogált, nem tudván mit kezdeni egy zokogó nővel. Végül – tudattalanul bizonyítván, hogy ez a nap a tüdőbetegeké – vett egy nagy levegőt, és leguggolt a boszorkány elé.
– Granger – suttogta, miközben a lány vállára tette a kezét.
A barna hajú ex-griffendéles felemelte a fejét, és vörös, kisírt, mogyoróbarna szemeivel a szőkeség szürke lélektükreit fürkészte. Tekintetében fájdalom, keserűség, csalódottság keringőzött, Malfoy pedig hagyta, hogy a lány a vállára hajtsa a fejét, és folytassa a sírást.
Nem tett semmit, nem próbálta sem vigasztalni, sem csitítani egykori ellenségét, csupán némán tűrte, hogy az rajta csüggjön.
Néhány órával később, mikor a fiatal nő álomba zokogta magát, Draco befeküdt mellé az ágyba, miközben olyan gondolatok jártak a fejében, miszerint Granger elcsábítása talán mégsem lesz olyan eget rengetően nehéz, hisz az összetört lánynak most leginkább egy dologra van szüksége: gyengédségre. Bár Malfoy nem az a kifejezetten „összebújós” típus, ennyit talán még ő is képes megtenni, hogy elérje a célját.

És az elkövetkezendő néhány napban meg is tette.





Szerző megjegyzése: Frissítés 2008. május 13.- án várható.
Valamint… *dörzsizi a tenyerét*
Szeretnék szavazásra bocsátani egy kérdést. Egy kérdést, melynek a fő témája így hangzik:
Enchanting – Novellák
Úgy éreztem/érzem, hogy sok kidolgozatlan részt hagytam az Enchantinggal kapcsolatban. Sokat centriztem az agyamat azon, hogy miként tömködhetném be ezeket a képzeletbeli lyukakat, és először visszaemlékezések formájában szerettem volna megírni, ám így még hosszabbra nyúlt volna a regény, aminek még így sem tartunk a felénél sem… Végül az egyik kritikaíróm tolta elém az ötletet: novella.
Úgy képzelem el, hogy az Enchanting – Novellák több novella gyűjteménye lenne, melyből megismerhettek néhány előzményt, illetve szereplőt. Gondolok itt olyasmire, hogy egy rövidke történetben megtudhatnátok, hogy is jött össze egészen pontosan Harry és Pansy; egy másikban, hogy mi is történt azon az estén, mikor Draco kijelentette az apjának, hogy nem kíván halálfaló lenni; miként jött össze Draco és Luna, és mi volt a szakítás oka; Hermione és Patrick románcának története; a Lavender-Anthony Goldstein sztori részletesebben; Millicent előtörténete, és még sok másik. Eddig összesen tizenhat ötletem van ilyen novellákra, tehát lenne bőven mondanivaló.
A kérdés már csak az, hogy megírjam-e?
A novellákat nem időrendi sorrendben írnám, hanem amelyikhez éppen kedvet kapok, meg persze nem is frissülne olyan gyakran, mint a regény.
Arra szeretnélek megkérni benneteket, hogy a kritikákhoz írjátok meg nekem, hogy egy ilyen novellagyűjteményre lenne-e igény, mert ha nem, akkor felesleges lenne nekikezdenem.

Köszönettel:

Drachiss, a Firkálgató

Előző←…….→Következő