– Hermione! Itt vagy?! – hallották – a már szabályosan dörömbölő – Ronald hangját az ajtó túloldaláról.
– Mondd, hogy nem vagy itt – suttogta Draco kétségbeesetten –nem gondolva végig mondandója értelmét –, miközben neki kezdett olyan szemeket mereszteni a lányra, mint egy kivert kiskutya, amely ételért könyörög.
– És ha fontos? – húzta össze a szemöldökét Hermione, tanácstalanul járatva tekintetét az ajtó, és a szőke között. Malfoy megadóan sóhajtott, majd duzzogva leült az ágy szélére, és keresztbe fonta maga előtt a karjait, ezzel lealacsonyítva fenséges személyét egy öt éves kiskölyök szintjére.
– Mindjárt megyek Ron, most éppen öltözködöm! Fontos?! – kiáltott ki Hermione az ajtó túloldalán már javában az idegösszeomlás felé startoló szerencsétlen flótásnak. Ugyanis a mi Rettegett Ronaldunk a húgával való kobaktanács* után egyenesen a barna ex-griffendéles szobája irányába kezdte szedni trampli lábait. A nappaliban történt közjátékból levonta a megfelelő következtetést, miszerint a szőke szemétláda nyilvánvalóan bevette magát az ő Szent Hermionéja lakhelyiségébe, így kifejezetten boldog lett, mi több, szinte extázisba került, mikor meghallotta a lány hangját.
– Sürgősen beszélnem kellene veled! – kiáltotta önelégülten mosolyogva az ajtónak. – Nagyon fontos!
– Mindjárt megyek! – szólt ki Granger.
– A kertben megvárlak! – mondta jó hangosan a vörös, majd elindult az említett tíz méterszer tíz méteres, kertnek aligha nevezhető dzsungel felé.
A „kert” valójában egy olyan „tér” volt, melyet benépesített a derékig érő fű, megtűzdelve itt-ott gyomnövényekkel, és három elkorhadt fűzfával.

Eközben a harmadik emeleti zöld tapétás szobában meddő vita kezdett kialakulni, némi kiabálással, és a kielégületlenség oltárán feláldozott elmebajjal felsrófolva újdonsült párunk idegeit.
– Malfoy, ez így nem lesz jó – nézett mérgesen a férfi szemébe a nem férfi. – Nem szeretnék hazudni a barátaimnak!
– Merlin rúgjon bokán, Granger! – szűrte a fogai között Draco. – Akkor elárulnád, hogy mégis mit akarsz csinálni?!
– Megmondjuk nekik, hogy nem történt közöttünk semmi. Ez a legtisztább.
– Ugyan, ugyan, Granger – lépett közelebb hozzá Malfoy. – Nem történt semmi? – suttogta a lány fülébe.
– Ne kezd megint ezt a hülyeséget, Malfoy! – lépett távolabb a boszorka. – Szerintem mindketten tudjuk, hogy ennek semmi értelme. És… nem hinném, hogy jó ötlet lenne csak azért lefeküdnünk egymással, mert kicsit fel vagyunk spanolva a tegnap este miatt. Nem lenne helyes.
– Granger – sóhajtotta a szőkeség, miközben egy fáradt, szenvedő sóhajjal elterült az ágyon. – Azt hittem, te egy értelmes ember vagy, nem pedig egy Lavenderhez hasonló buta kis liba, aki csak azért húzza fel a pasikat, hogy aztán hagyja őket parlagon heverni, ezáltal még intenzívebb kívánalmat kiváltva a másikból.
Draco szavaihoz fűzött reményei elérték a kívánt hatást, Hermione arca pillanatok alatt vette fel a Mikulás kabátjának színét.
– Én nem vagyok olyan, mint Lavender! – kiáltott rá a férfire. – És… áhh! Hagyj engem békén! Nem hiszem el, hogy olyan agyalágyult vagy, hogy nem fogod fel ennek a helyzetnek az abszurditását!
– Mi ebben az abszurd?
– Lássuk csak! – vágta csípőre a kezét a boszorka. – Először is: te aranyvérű vagy, én egy sárvérű. Te mardekáros voltál, én griffendéles. Te utáltál engem, én utáltalak téged. Te…
– Te nő vagy, én pedig férfi – állt fel vigyorogva Draco, és lépett közel a lányhoz, kezeit annak csípőjén nyugtatva. – Te egy igazán szép, és kívánatos nő vagy, én pedig egy adoniszi testtel megáldott, lenyűgöző férfi.
– Egoista marha – motyogta a lány, próbálván eltitkolni a nyilvánvaló tényt, miszerint nagyon is jól esett neki a bók.
– Granger – emelte fel az ex-griffendéles állát Draco. – Akkor benne vagy?
– Miért? – sóhajtotta Hermione. – Van más választásom?
– Nincs – somolygott a szőkeség.
– Rendben. De nem fogok veled lefeküdni! – mondta nagy komolyan a lány, majd elszakadt Malfoy szürke szemeitől, és elindult a kertbe, hogy Ronnal találkozzon.
– Dehogynem, Granger – suttogta Draco a szoba csöndjébe.

~D~

Eközben Ginny Weasley – bátyjával történt megbeszélés után – jó kedvűen caplatott el az ifjabb Malfoy szobájáig, ahová betérve szinte azonnal vetkőzni kezdett. Ronald ugyanis úgy gondolta – tudván húga mérhetetlen rajongásáról a szőke görény iránt –, hogy még mindig a kisebbik rosszat választja, s Ginevrát áldozza fel esküdt ellensége ágyán, mintsem hogy az ő drága Hermionéja véglegesen, és visszavonhatatlanul Dracóé legyen. Tudniillik, elképzelhetetlennek tartotta, s nem is hitte, hogy Malfoy-mocsok, és Szent Hermione valóban együtt járnának. Elvégre a lány nem szerethet bele egy halálfalóba, aki ráadásul nem is néz ki jól, mikor itt van ő is, erotikusan vörös hajával, érzéki szeplőivel, férfias testével, izmos lábaival, bugyi-szaggató kisugárzásával. Nem igaz?

(Nem. De ezt Ronnak nem kell tudnia.)

Ginny kényelmesen elterült az ágyon, testét mindössze fekete fehérneműje – feketeneműje – fedte. Eltökélt szándéka volt, hogy ezzel a szexuálisan túlfűtött beállítással egyetlen perc alatt levegye a Szőke Herceget kívánatos lábairól.

~D~

Draco azonban még mindig Hermione szobájában üldögélt, és – ha már a helyiség lakója úgyis magára hagyta – úgy döntött, körülnéz egy kicsit, elvégre minden férfi fantáziáját izgatná a kérdés, hogy egy olyan nő, mint Granger, tíz kiló könyvön kívül mivel tud megtölteni egy szekrényt, és egy komódot. Így tehát a szekrényhez sétált, és egyetlen mozdulattal feltárta azt, majd csodálkozástól elnyílt szemekkel nézett végig annak tartalmán.
Divatosabbnál divatosabb, szebbnél szebb ruhák kacsintottak kacéran a meglepődött férfira, aki a sokkból kibillenve sem tudta megérteni, hogy ha Grangernek ilyen sok, és ilyen szép ruhája van, ugyan miért jár a lány folyton folyvást farmerben és pólóban, nem kevés nőiességére kényszerzubbonyt húzva ezáltal.
Malfoy kiemelt a temérdek ruha közül egy barackszínű, spagetti-pántos darabot, és kedvtelve nézegette az egyszerű, mégis elegáns nyári ruhát, tetszett neki, hogy az anyag nem hivalkodó, viselőjét inkább szerénynek, mégis különlegesnek tünteti fel.

Nem sokkal később a komódhoz lépett, és magában már előre vigyorogva húzta ki a lány fehérneműs fiókját. Elnyílt szemekkel nézett végig a katonás rendben sorakozó alsóneműkön, melyek két csoportra voltak osztva: elegánsabb – azaz méregdrága –, és egyszerű – feliratos.
Malfoy kivett egyet–kettőt a drágább fajták közül, és meglepve tapasztalta, hogy az eminens, könyvmoly Granger nem fukarkodik a pénzzel, ha francia tangákról van szó. A férfi szinte látta maga előtt a lányt egy hasonló fehérneműben, és már a gondolatra is összefutott a nyál a szájában, no meg persze a vér az ágyékában.

~D~

– Miről szerettél volna velem beszélni? – kérdezte Hermione Rontól, mikor végre rálelt az udvar sűrű növényzetében.
– Igaz? – kérdezte a vörös, s fejét felszegve, dacosan nézett a lányra. – Igaz, hogy te, és Malfoy összejöttetek?
A lány nagy levegőt vett, és szemeit lehunyva újra végiggondolta a lehetőségeket.
– Ha azt mondom: nem, azzal saját magam alázom meg. Ha azt mondom: nem, és nem is történt köztünk semmi, akkor vagy hazugnak hisznek, vagy Malfoyt sértem vérig, aki a csapatvezetőm, és nem lenne jó vele rosszban lenni. Ha azt mondom: igen, akkor nem kell szégyenkeznem sem, és a többiek sohasem jönnek rá a turpiszságra… – gondolta magában. – Nézd, Ron – sóhajtotta immár hangosan. – Mal… khm… Draco és köztem elkezdett alakulni valami. Még nem tudom, mennyire komoly a dolog, de…
– Ne folytasd – emelte fel a kezét a férfi, miközben arcán a sértődöttség, és a düh vörös színe kezdett szétterjedni. – Ezek szerint tényleg együtt vagytok.
– I-igen…
– Nem értelek, Hermione – suttogta Ron. – Hogy…? Hogy jöhetsz össze egy ilyen mocsokkal? Hát nem veszed észre, hogy ez egy szemétláda, aki csak bántani tud másokat? Hogy se téged, se engem, se mást nem néz semmibe? Ő még mindig ugyanaz a pöffeszkedő görény, aki a Roxfortban volt – lovalta bele magát a szidalmazásba –, aki olyan nagyra volt a halálfaló apjával! Malfoy is az, ő is halálfaló, egy szemét, egy gyilkos, egy senkiházi pondró!
– Elég! – tört ki Hermione. – Mikor érted már meg végre, hogy M… Draco NEM halálfaló? Hogy nem gyilkos, és nem egy szemétláda?
– Hogy fertőzhette meg a te lelkedet is az ő mocska? – fintorgott Ronald, végignézve a lányon.
– Tudod Ron – nézett rá komolyan a lány –, most te viselkedsz pontosan úgy, ahogyan ő az iskolában. Te kötsz állandóan belé, te veszekszel vele, és hordod le mindennek.
– Megérdemli!
– Ez nem igaz! Régen talán megérdemelte volna, de megváltozott! Miért nem tudod ezt elfogadni?
– Mert gyűlölöm! – köpte a szavakat.
– Ne tedd – nézett rá szomorúan a barna hajú ex-griffendéles. – Nincs rá okod. Már nincs.
– Hogyne lenne? Mindent elvett tőlem! Először összejött a húgommal, aztán teljesen összetörte a szívét, mikor két hónappal később kidobta! Elszerette tőlem az anyámat, aki, mióta kiderült, hogy Malfoy nem hagyhatja el a házat, egyfolytában azt a köcsögöt babusgatja…
– Kérlek, ne légy vulgáris.
– … és most még ráadásul téged is elvett tőlem!
– Ez butaság, Ron – mosolygott rá a lány. – Nem vett el tőled. Én ugyanúgy itt vagyok neked, és a barátod vagyok.
– Hát nem érted, hogy épp ez a baj, Hermione? – szólt rekedten. – Hogy csak a barátom vagy – azzal hátat fordított Grangernek, és szomorúan elindult vissza, a ház felé.

~D~

Eközben a szöszi túltette magát a lány ruhatárának sokszínűségén, és a komód legalsó fiókjában talált varázsfényképek nézegetésével ütötte el az időt. Szinte mindegyik képen egy piszkosszőke férfi szerepelt, néhol egy apró fiúcskával a karján, más fotókon Hermionét átkarolva, és mindketten integettek, boldogan mosolyogtak a világra. Draco hosszan nézegette az egyik képet, ami valahol egy étterem előtt készülhetett. Az ismeretlen férfi szájában egy vörös rózsával térdelt a lány előtt, játékosan táncra kérve őt, Hermione pedig nevetett. Malfoynak szinte a fülében a csengett a csilingelő, önfeledt kacaj, és most jött csak rá, hogy mióta a lány visszatért Britanniába, soha, egyetlen egyszer sem látta őt igazán, tiszta szívből nevetni.
– Mit művelsz?! Azonnal tedd le azokat! – Malfoy ijedtében kis híján hátraesett. Hermione odatrappolt hozzá, és kikapta a kezéből a fényképet. – Semmi jogod sincs nyúlkálni a cuccaim között! – fújtatott a lány. Pillantása a kezében tartott fotóra esett, és mellkasa azonnal elnehezült.
Philippe… Olyan hosszú idő telt el, s mégis, mintha csak tegnap lett volna, mikor ez a kép készült, az Eiffel-toronytól nem messze, egy eldugott, elegáns kis étteremben.
Hermione az ablakhoz sétált, és kinézett az őszi tájra. Direkt kerülte Malfoy pillantását, nem akart a fiú szemébe nézni, mikor lelkének tükrei most ezernyi érzelemmel teltek meg. Ám a férfi megérezte a fiatal nő szomorkás hangulatát, mely szinte fojtogatóvá tette a levegőt a szobában. Nem tudta, mit tehetne, hisz nem az a típusú ember volt, aki mások vigasztalásával törődik. Őt mindig úgy tanították, hogy „Segíts magadon, és nem esel pofára”. Végül vállat vont, és elhagyni készült a szobát, mikor meghallotta Hermione hangját.
– A legjobb barátom volt – suttogta csöndesen a lány, még mindig az ablak felé fordulva. – Nem ismertem olyan régóta, mint Harryt, vagy Ront, mégis borzasztóan megszerettem őt. Nem is barát volt, sokkal inkább egy testvér. Szinte minden percünket együtt töltöttük, nem csak a munkában, hanem a szabadidőnkben is. Ismertem a titkait, ahogy ő is az enyémeket, mindent megosztottunk.
– Mi történt vele? – kérdezte Draco rekedten, a lány hátát figyelve.
– Meghalt. Meghalt, miattam.
– Gra…
– Tényleg miattam halt meg – szólt rémisztően tárgyilagosan a lány, majd fordult Malfoy felé, mielőtt a férfi belekezdhetett volna egy semmitmondó „Nem a te hibád volt”-monológba. – Azért, mert egy buta kis tyúk voltam, és nem mertem kiállni a saját véleményem mellett, hogy várjuk meg az erősítést. És, mert a döntő pillanatban leblokkoltam, csak mereven álltam ott, és végignéztem, ahogy az a férfi megöli. Nem tettem semmit, és ezért…
Hermione nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert ebben a pillanatban fentről, Draco szobája felől meghallották Mrs. Weasley velőtrázó sikolyát.
Azonnal nekiiramodtak, a szőkeség pálcáját előrántva vágtatott fel az emeletre, nyomában a harcra kész lánnyal.

Molly Weasley ekkor már a folyosón, a padlón ült, és kezét a szívére tapasztva kapkodott levegő után.
Malfoy ért oda elsőként, és megdöbbenve pillantotta meg ex-barátnőjét a szoba ajtajában, amint éppen tóga módjára teker maga köré egy fehér lepedőt.
– Mi folyik itt? – kérdezte élesen Ginnytől. A vörös hajú démon láthatóan mérhetetlen zavarban volt.
– Éh… éhéhén…. Én csak be akartam vinni… a friss törölközőket – motyogta maga elé, zokogva Mrs. Weasley.
– Ginevra? – nézett a lányra nagyon csúnyán, szemöldök összehúzósan Draco.
– Csak meg akartalak viccelni – vágta ki magát a helyzetből egy átlátszó hazugsággal Ginny.
– Értem – morogta a szöszi, majd úgy döntött, itt az ideje a színjáték elkezdésének, így a mögötte döbbenten ácsorgó Hermionéhoz fordult. – Édesem, megtennéd, hogy segítesz nekem lekísérni Mollyt a konyhába? Azt hiszem, nem ártana neki most valami erősebb ital…
– Pe… Persze – mondta a lány.
Dracóval ketten felsegítették az idegsokkos asszonyt a földről, és néhány szomorú törölközőt, valamint a dühtől fortyogó Ginevrát maguk mögött hagyva kísérték le az asszonyt a földszintre.

~D~

Aznap este Malfoy a szobájában üldögélt, és hálát adott az égnek, hogy végre sikerült megszabadulnia a többi lakótól, akik közül a nőneműek egyfolytában róla, és Grangerről faggatóztak, míg Harry és Blaise mindentudóan somolyogtak nem létező bajszuk alatt. Potter tekintete azt ígérte a szőkének, hogy hamarosan elbeszélgetésre kerül a sor, elvégre ő és Zambini tisztában voltak vele, hogy mire is kell Dracónak a barna hajú lány.
A férfi eleinte csodálkozott, hogy Harry nem védi foggal-körömmel Hermione erényeit, de mint azt a fekete hajú férfi kifejtette: nincs joga beleszólni barátnője pasi-ügyeibe, Granger már felnőtt nő, joga van eldönteni, hogy mikor, kivel, hol, és mit csinál.

Draco az órájára pillantott, és boldog mosollyal az arcán konstatálta, hogy elérkezett a nyolc óra, eljött az akció ideje. Így hát megitta az asztalra készített, vörös színű bájitalt, a tükör előtt még egyszer megigazította a haját, majd végignézett magán, küldött egy csábos mosolyt a tükörképe felé, és elindult, hogy meglátogassa „barátnőjét”.

– Mit akarsz? – kérdezte fáradtan Hermione, mikor kinyitotta az ajtót. – Fáradt vagyok, hosszú napom volt, és olvasni szeretnék – darálta.
– Nem zavarlak sokáig – kacsintott rá a férfi, majd invitálás nélkül belépett mellette a szobába.
A lány vállat vont, és ködös tekintettel sétált vissza az ágyhoz. Malfoy a lány után lépett, és hátulról kapta el annak karjait.
– Most nem menekülsz, Granger – suttogta a fülébe kéjesen.
– Mondtam, hogy nem fekszem le… oh – Hermione szava elakadt, amikor valami a fenekéhez nyomódott, ahogy Malfoy szorosan átkarolta.
– Bizony oh - vigyorgott Draco, és non-verbális hálát adott Merlinnek, amiért eszébe jutott, hogy a feromon alapú afrodiziákumok nem csak a fogyasztó vágyát gerjesztik éteri magasságokba, hanem a partnerre is hasonló hatást gyakorolnak.

Ez a tény szinte azonnal be is bizonyosodott, mert Granger megfordult, és a férfi ajkaira vetette magát, miközben egyetlen rántással letépte róla a fekete inget.
Draco tisztában volt vele, hogy egészen addig nem engedheti a lánynak, hogy eltávolítsa róla az atlétát, míg az egyé válás be nem következik, ám miután ez megtörtént, s eltűnt testéről a heg, az aktus további részében annyit meztelenkedhet, amennyit csak akar. Így elkapta a lány kutakodó kezeit, és felemelve az ágyhoz lépkedett vele, hogy aztán ledönthesse rá, s őrült szenvedéllyel csókolja.
Hermione a férfi ezüstös hajába túrt, a vállába mart, nyakába harapott. Testén olyan mértékben eluralkodott a vágy, hogy semmi mást nem akart, csak, hogy végre magában érezhesse ezt az embert, akit nem szeret, de mégis egyfolytában kíván. Nem törődve azzal, hogy milyen szemérmetlennek, mocskosnak tűnik, kapkodva kibontotta Draco övét, és zipzárját lehúzva a térdéig tolta a nadrágot, alsóval együtt.
Malfoy egy pillanatra meglepődött ezen a mozdulaton, ám a következőben már eszeveszetten szaggatta le a lányról a nadrágot, majd a bugyi „ Az alagút lezárva” feliratával mit sem törődve tépte ketté az olcsó anyagot. Elhelyezkedett a lány felett, ajkaival ismét az ex-griffendélesére tapadt, s lelkiekben felkészült a behatolás mámorító érzésére, mikor kinyílt az ajtó, s felhangzott egy mély, női hang.

– Draco Malfoy! De rég láttalak!

Azzal Millicent Bullstrode – Hermione rémült sikolyával, és Draco halálhörgésével mit sem törődve –, „kicsi a rakás”- stílusban a szerencsétlenül járt párosra vetette magát.



*kobaktanács = a kupaktanácsból képzett szó :D

Szerző megjegyzése: Frissítés 2008. február 12-én (kedd, holnap) várható.

Előző←…….→Következő