– A francba! – üvöltött fel artikulálatlanul Draco Malfoy, az ifjú, aranyvérű varázsló; az egykori roxforti prefektus; a kitűnő tanuló; a Malfoyok utolsó reménysugara; Piton kegyeltje; a Kis Túlélő valamikor ellensége, jelenlegi kebelbarátja; a szőke hajú félisten, aki jelenleg London egyik szennyvízcsatornájának közepén állt, egy igencsak szagos fekáliatömeg közepette. – Ki volt az az átkozott idióta, aki egy szennyvízelvezető kellős közepébe építetett kandallót?! – nézett hátra a tűzmozira. Az pár pillanat múlva fogta magát, és Draco legnagyobb bosszúságára eltűnt. Malfoy magában szitkozódva konstatálta, hogy nyilván egy valamikori – igen vicces kedvű – Black újabb trükkös varázslatával került szembe.
Miután kellőképpen kiöklendezte magát, és összeszedte megmaradt lelki erejét, végre elhoppanálhatott egy elhagyatott sikátorba, ahol körülbelül harminc öntisztító varázslat elmormolása után jutott csak túl a krízisen. Még mindig erőteljes hányingerrel küszködve indult el egy közeli bérház felé.
Mikor megérkezett, és fellépcsőzött a nem csekély méretekkel rendelkező épület nyolcadik emeletére, hangosan fújtatva kopogott be az ajtón.
Alig kellett pár másodpercet várnia, mikoris feltárult a nyílászáró, és megjelent mögötte egy negyvenes éveiben járó, förtelmesen ronda ember.
Az illető fülei mérhetetlen elszántsággal igyekeztek még ebben az életben megtenni a Mars-Föld körutat, retúrjegyet váltva maguknak, s méretüket sem elhanyagolva próbáltak felkészülni a repülésre. Ezáltal a férfi a közismert mugli mese hősére, Dumbóra hajazott, de ez nyilván nem zavarta, mert fülei nagysága, és szétállása ellenére minden esztétikai érzék nélkül csapta hallótartozékai mögé nyolc szálból álló, harminc centis, piszkosszőke hajkoronáját. A földtől alig 150 centiméternyire lévő szemei színe minden sértő vulgarizmus nélkül is olyan dolgokra emlékeztettek, melyeket itt most nem volna ildomos ecsetelni. Ám, hogy az összkép teljes legyen, ezen drága embernek a szülőanyja megspékelte gyermeke kinézetének ínyenc turmixát azzal, hogy a férfit valami eszméletlenül görbe háttal áldotta meg. Ezt a nem elhanyagolható külsőt csupán az a tény emelte asztronómiai magasságokba, hogy a feltűnő homo sapiens magas sarkú cipőt, flitteres miniszoknyát, és fekete topot viselt, miközben arcáról itt-ott málladoztak lefelé a rosszul lemosott alapozó, és egyéb sminkkellék nyomok.
– Hány cukorral iszom a kávét? – vakkantotta Dracónak tengermély hangján, miközben villámgyorsan elővarázsolt pálcáját a szöszi torkának szegezte.
– Utálod a cukrot, és mindent, ami édes. Valami bugyuta megfontolásból a kávédat instant levesporral ízesíted, ami mellesleg mugli találmány.
– Mássz be – morogta a férfi, láthatóan elszontyolodva a ténytől, hogy nem átkozhatja meg a Draco bőrébe bújt halálfalót, azon egyszerű oknál fogva, hogy Draco bőrébe nem bújt bele egyetlen Sötét Nagyúr-fan sem.

Malfoy belépett a dohos, apró kis lakásba, amely összesen három helyiségből, egy pici szobából, egy konyhából, és egy mosdóból állt.
– Tárgyalnunk kell – mondta komoly hangon a szőke, miközben fintorogva levágta magát a molyrágta kanapéra. – Komoly dolgok történtek, Frigó. Szükségem lenne a segítségedre.
– Lökjed – vágta oda neki nemtörődöm stílusban a Frigónak szólított férfi. – Közben lepucolom magamról a vakolatot – azzal a fal mellé támasztott tükörhöz lépett, és egy koszos ruhazsebkendővel kezdte hevesen dörzsölgetni az arcát.
– Szeretném, ha nyomoznál nekem egy kicsit. Én pár napig házi őrizetben vagyok Dumbledore kérésére, de van pár dolog, amit mindenképp el kellene intéznem. Utána kéne járnod.
– És mi közöm van nekem a te dolgaidhoz, heh?! – fordult Malfoy felé. Igen, ügyesen megállapíthattátok, hogy Frigó nem a modoráról volt híres. A szöszi azonban tudta, hogyan kezelje a férfit.
– Lássuk csak, mi közöd is lehet hozzá? – tette a mutatóujját a szája elé Draco, töprengést színlelve. – Mondjuk húsz galleon?
– Ne sértegess engem, kölyök!
– Nah jó, huszonöt, de csak mert jó haver vagy, és beszervezted nekem a múltkor azt a szőke kiscsajt.
– Ötven!
– Micsoda?! – hőkölt hátra elkerekedett szemekkel Malfoy. – Örülj, ha huszonnyolcat kapsz!
– Negyvenöt, de alább nem adom – zengedezett Frigó hangja.
– Harminc.
– Negyven!
– Adok harmincötöt, ha lekaparod az orrod tövéről a sminket, mert így olyan, mintha valami gusztustalan dolog lógna ott – vigyorgott szemtelenül Draco.
– Elfogadom – morogta a másik férfi, majd megtörölgette a kényes területet.
– Kösz, Frigó. – A szőke mosolya ezúttal teljesen őszinte volt.
– Még mielőtt nekiállnál itt nekem könnyfakasztó módon drámázni – vicsorogta neki Frigó –, ideje lenne elmondanod, hogy mit is kellene csinálnom, ugyanis egész éjszaka melóztam, és hulla fáradt vagyok. Van neked fogalmad arról, hogy milyen nehéz nőimitátornak lenne egy melegbárban? – tette fel a költői kérdést.
– Hála Merlinnek, nincs – sóhajtotta Draco alig hallhatóan. – Nos – kezdte immár normál hangerővel. – Szeretném, ha utána járnál egy kicsit apám dolgainak. Főként a nőügyei érdekelnének, nem számít, mennyire mocskosak. Mindent tudni akarok Luciusról, és a szeretőiről. Az élőkről, és a holtakról is – nézett célzatosan Frigó szemébe.

A férfi ebből megértette, hogy igencsak komoly dologról van szó, és jó húszpercnyi heves szóváltás után megegyeztek a teendőkben, és hogy ki, mikor, és hol keresi majd a másikat, információ átadás céljából. Ezt követően Malfoy még mindig kisebb rosszulléttel küszködve indult vissza a főhadiszállásra, és feltett szándéka volt, hogy két-három órán keresztül ki sem száll majd a fürdőkádból.

~D~

– A francba! Ne lökdöss, nem látod, hogy pia van nálam? – kérdezte fennhangon Blaise Lunától, aki Ginny egyik viccén derülve kissé dűlöngős állapotba került, és meglökte a férfit.
– Bocs.
– Semmi gáz.
– Ez így olyan rossz – nyavalygott Harry a Bloody Mary egyik asztalánál ülve. – Sose hittem volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de Draco nélkül nem tudok jól szórakozni. Unatkozom!
– Szedjél hangyát – javasolta Blaise.
– Köss sálat!
– Köss sálat azoknak a hangyáknak, amiket felszedtél – kontrázott rá Luna.
– Köszi srácok. Olyan jó, hogy rátok mindig lehet számítani – morogta a fiú, majd egyetlen hajtásra kiitta maradék koktélját.
– Ha nem azzal a köcsög Malfoyjal töltenéd az időd nagy részét, talán velünk is jól éreznéd magad – vágta oda neki a feltűnően durcás Ron, akinek lelkét belülről marcangolta az érzés, hogy amint kilépett a kórház kapuján, megértést, és törődést remélve, máris azzal a cseppet sem megnyugtató ténnyel kellett szembesülnie, hogy még tulajdon édesanyja is a szőke ex-mardekárost babusgatja, ügyet sem vetve a drága fiacskája kobakján lévő bibire.
– Ron, légy szíves, ne kezdd megint – sóhajtotta fáradtan Harry, láthatóan beleunva a folytonos pörlekedésbe.
– Persze! Én mindig fogjam be a szám! – riposztolt a szeplős férfi, majd kabátját megragadva, köszönés nélkül átgázolt a helyiségen, és kiviharzott az ajtón.
– Ez hülye – nyögte Blaise, az üresen maradt széket szemlélve.
– Nem újdonság – mondta Ginny. – De tényleg kár, hogy Draco nem jöhetett.
– Igen – nézett elszánt arccal Pansy az ifjú Potter komor arcába. – Sajnos manapság csak ő képes jókedvre deríteni Harryt.
– Igen – bólogatott a férfi –, mivel más mostanság csak csalódást képes okozni, örömöt nem.
– Azt te csak hiszed.
– Kifejtenéd? – vonta fel a szemöldökét Harry, a Malfoytól ellesett módon.
– Majd rájössz magadtól is! – állt fel Pansy mérgesen az asztaltól, és kitrappolt a női mosdóba, kis híján fellökve néhány nagyobb testű úriembert.
Harry szinte azonnal felpattant, és egy újabb veszekedés reményében a fekete hajú lány után iramodott.
– Azt hiszem, jobb, ha én most megyek – sóhajtotta Hermione, és a többiek kérdései elől a fáj a fejem metódussal tért ki. Valójában azonban inkább egy kis magányra vágyott, így fájdalmas búcsút véve társaitól elhagyta a bárt, és egy biztonságos helyet keresve a Grimmauld tér közelébe hoppanált.

~D~

– Granger – köszöntötte a nappaliban egyedül ücsörgő Malfoy a lányt. Mikor Hermione meglátta a fiú mellett heverő konyakosüveget, egy kellemetlen sejtése támadt.
– Malfoy – nézett nagy komolyan a férfi arcára. – Mi van a köpenyed alatt?
Nem csoda, hogy erre a kérdésre a szöszi mindkét szemöldöke eltűnt ezüstös hajkoronájában. Kicsit megkésve válaszolt, kritikusan végigmérve a lányt.
– Garbó. Ing. Nadrág. Miért is fontos ez?
– Huh – sóhajtott fel megkönnyebbülten a fiatal lány. – Megnyugodtam.
– ?
– Csak féltem, hogy a szobám ismét egy koncert színtere lesz.
– Vicces egy lány vagy te, Granger – morogta Draco, majd pálcáját elővéve odavarázsolt még egy poharat, félig töltötte konyakkal, majd Hermione felé nyújtotta.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne – mondta mosolyogva a lány. – Már így is messzebb jutottunk, mint azt gondoltuk volna.
– Ezt meg hogy érted? – nézett értetlenül Malfoy.
– Most gondolj bele – kezdte Hermione, miközben átvette a férfitől a poharat. – Beszélünk egymással, olykor még röhögünk is. Pár napja lekaptalak, és ha most még ivópajtások is leszünk, félő, hogy holnap már a keresztnevem szólítasz majd.
– Ettől ne tarts, Granger – nevetett fel gúnyosan Draco. – Igyál!
Hermione képtelen volt ellenállni ennek a feltűnően kedves kínálásnak, így tehát ivott.

– Tudod – mondta egy idő után –, elég sokat gondolkodom mostanában.
– Mily meglepő – kapott a szájához drámaian Malfoy.
– Mármint rajtad – forgatta meg a szemeit a lány.
– Oh – állt fel Draco hirtelen, és született múzsa módjára kezdte magát elnagyolt stílusban pózokba vágni. – És milyen következtetéseket vontál le lenyűgöző személyiségem tanulmányozása közben?
– Azon kívül, hogy egy egó-rágóval túltáplált idióta vagy? – nevetett fel Hermione. – Azt, hogy te vagy a legfurább ember, akivel valaha találkoztam.
– Egy valamit jegyezz meg, Granger – hajolt a lány fölé fenyegetően, mégis vigyorogva a szőke. – Én nem fura vagyok, hanem különleges.
– Igenis, értettem! – tisztelgett a lány.
– Na azért – villantotta ki fogait ismét szöszink, és magában leszögezte, hogy az ex-griffendéles lehengerlése nem is olyan nehéz feladat.
Egy pillanat múlva kiderült, hogy mégis, mert a Sors csak és kizárólag leküldte a földre az egyik ellendrukkerét, aki vörös volt, szeplős, és láthatóan nagyon dühös.
– Malfoy! – csattant Weasley hangja, csatabárdként széthasítva a helyiségben uralkodó kellemes hangulat pajzsát. – Mikor érted már meg végre, hogy szállj le Hermionéról?!
– Majd akkor, te kretén – vicsorogta Draco –, mikor te is megérted, hogy Grangernek semmi szüksége arra, hogy egy ilyen ütődött, mint te, egyszemélyes hadsereget játsszon, ezzel óvva az ő erényét.
– Úgyis tudjuk mindketten – lépkedett Ron nagyfiúsan közelebb a szőkéhez –, hogy Hermionénak sohasem kellene egy olyan mocskos halálfaló, mint te!
– Ron – állt a fiú elé Granger. – Ő. Nem. Halálfaló. És beszélgettünk. Nem csináltunk semmi mást, csak beszélgettünk.
– Peeersze! – kapta fel a vizet a vörös. – Ha egy fél perc múlva jövök le, már itt nyaltátok-faltátok volna egymást!
– Tudod mit, Weasley? – kérdezte vigyorogva az ex-mardekáros. – Legyen igazad!
Azzal elkapta a lány derekát, és deja vu érzést keltve a másik kettőben, ajkait Granger szájára tapasztotta. A játékos smár ezúttal sokkal követelőzőbb, szenvedélyesebb volt, főként annak köszönhetően, hogy Hermione Ron iránt érzett dühében visszacsókolt. Talán az alkohol hatása volt, hogy Malfoy szinte pillanatok alatt felhevült, és a hátán végigfutott az a fajta bizsergés, amit egyetlen nyelvpárbajnak még nem lett volna szabad kiváltania belőle. Bár maguknak sem vallották volna be, nem szívesen váltak volna még el egymástól, ám a Weasley tartózkodási helye felől érkező sikoly megtörte a pillanat varázsát.

Pihegve váltak szét, és kissé zavartan néztek a másik szemébe.
– Ezt még megbánod, Malfoy – suttogta Eszement Ronald. – Nagyon meg fogod még bánni.
– Alig várom, Weasley – mondta kissé rekedt hangon a másik. Egy pillanat elmúltával pedig már kajánul vigyorgott, miközben szemeiben az az édes kisördög vidám heherészésbe kezdett. – De ha most megbocsátasz, Grangernek és nekem még van némi elintéznivalónk.
Hermione felvont szemöldökét, és Ron dühös fújtatását figyelmen kívül hagyva megragadta a lány kezét, és szó szerint elvonszolta magával.
– Hová viszel?
– Szerinted? – vigyorgott rá Draco, majd meg sem állt „zsákmányával” a szobája ajtajáig.
Ott aztán szinte belökte a lányt a helyiségbe, és nem törődve annak tiltakozásával, elé lépett, és ismét, ezúttal még az előbbinél is hevesebben kezdte csókolni.
– M… Malfoy – próbált meg kiszakadni Hermione a férfi ölelő karjai közül, ám a másik nem engedte. Szorosan magához húzta a boszorkát. – Mit művelsz?
– Merlinre – emelte az ég felé a tekintetét Draco. – Nézd, Granger, én azt hittem, hogy – mivel már volt vőlegényed is, és egyéb kapcsolataid – ezt neked már nem kell elmagyarázni – simított végig az egykori oroszlános hátán.
– De…
– Ssh – hallgattatta el ex-ellenségét egy újabb csókkal, és ez már nem maradt viszonzatlanul. Az egész túl hirtelen jött, és túl jó volt, túl bizsergető ahhoz, hogy bármelyiküknek is eszébe jusson egyéb dolgokra gondolni. Szép lassan mindkettejük agyát belepte az a fojtogató köd, ami egyre-másra űzte a két fiatalt ebbe a megszakíthatatlannak tűnő, szenvedélyes csókba.

Hermione valahol belül érezte, hogy amolyan sürgősségi ellátás, gyors tűzoltás csupán, ami itt történik, de mégis jól esett számára az egész. Nő volt, aki vágyott a gyönyörre, az érintésekre. Nem számított, a másik miért van ott, a lényeg az volt, hogy ott van vele, és most, ebben a pillanatban őt akarja.
Draco sem tudott már magának megálljt parancsolni. Élvezte a másik kezeinek bizonytalan érintését a testén, s képtelen volt most azzal törődni, hogy eredeti terveit felboríthatja ez a közjáték. Valahol nagyon mélyen mardekáros önérzete örömtáncot járt a fogadás ilyen gyorsan történő megnyerése végett, ám Malfoy alig hallotta víg énekét. Ajkai átvándoroltak a lány nyakára, miközben merész ujjai már Hermione felsője alatt szteppeltek végig a bársonyos bőrön.
A férfi érintései a barna hajú lányban olyan érzékközpontokat bolygattak meg, melyek erőteljesen arra késztették Grangert, hogy egyre magabiztosabban érintse ő is a másikat.
Malfoy megragadta Hermione topjának alját, és egyetlen mozdulattal lerántotta róla. Koromsötét volt a szobában, de a férfinek nem is volt szüksége látásra, kezei, érzékei, melyek bejártak minden elérhető pontot Granger testén, kellően kárpótolták a látvány hiányát.
Hermione sem akart elmaradni a másik mögött, így kapkodva hámozta le róla a szürke garbót, majd az ing kigombolásához látott.

Mindketten lihegtek, az egymás bőrére fújt levegő tovább korbácsolta vágyukat. Már csak három gomb jelentett akadályt a lánynak, mikor Malfoy valamennyire észbe kapott, és megakadályozta az ing levételét azzal, hogy a falhoz lökte Grangert, és letérdelt elé. Kéjesen bontotta ki a kis miniszoknya övét, mely díszként funkcionált a ruhadarabon, majd a zipzár lehúzása után a szoknya a földre zuhant.

Malfoy pedig hangos, szívből jövő nevetésben tört ki.

Hermione először értetlenül állt az események ilyetén fordulata előtt, aztán lepillantva ő is megtudta a vidámkodás tárgyát. Mielőtt őt is elkapta volna egy hosszadalmas, boldog kacagógörcs, még magában elismerte, hogy az ultramodern varázsfehérneműk nagy hátránya, hogy szinte mind feliratos, és, hogy talán nem a legmegfelelőbb napot választotta arra, hogy a „Bújj be!” szignót viselő bugyit felvegye.
Ám végül Granger megadta magát a sorsának, és a földön elterülve, a sírva röhögő Malfoy vállába kapaszkodva követte a szöszi példáját, és bőszen törölgette könnyeit, miközben az egész szobát betöltötte kettejük felszabadult kacaja.


Szerző megjegyzése: Folytatás 2008. február 10-én (vasárnap, holnap) várható.

Előző←…….→Következő