Két hónap telt el azóta az éjszaka óta, mikor két dementor megtámadta a fiatalokat, de Hermionét még ma is kirázta a hideg, ha csak eszébe jutott. Hatalmas szerencséjük volt. Ha Ron nem veszi észre, hogy a lányok kilopóznak a házból, és nem értesíti a többi férfit, sokkal nagyobb baj is történhetett volna, hisz a négy, minden józanságot nélkülöző lány könnyű préda lett volna a lélekcumizók számára. Míg Ron és Blaise férfiasan óvták az alkoholmámorban úszó hölgyeményeket, addig Harry és Draco leszerelték a két szipolyt.

Ha a négy lány azt hitte, végre fellélegezhet, akkor csalódniuk kellett, méghozzá nem is kicsit. Amint visszaértek a főhadiszállásra, Harry egy igencsak ingerült mozdulattal a konyhára mutatott, jelezve, hogy pontosan tíz másodperc múlva ott szeretné látni a női egyedeket.
Miután mindannyian elfoglalták a helyüket, a zöld szemű varázsló becsukta az ajtót, és csend-bűbájt bocsátott a helyiségre. És akkor, abban a pillanatban elszabadult a pokol, méghozzá Ron személyében. A férfi odalépett kishúga, Ginny elé, és holmi felelőtlenségről, szégyentelenségről, és mocskos kezű férfiakról kezdett el hadoválni. Blaise és Draco próbálták ugyan visszafogni a vörös hajú hímegyedet, de végül Ginny volt az, aki a ”ribanc szó elhangzása után egy hatalmas pofonnal elhallgattatta bátyját.

Harry azonban nem csinált semmit. Csupán ott állt, karba tett kézzel, és nagyon dühösen meredt az előtte ülő, lehajtott fejű Pansyre. Hosszú percek teltek el így, míg végül a fekete hajú boszorka halkan elmotyogott egy Sajnálomot. Harry csak nézte őt, és tekintete egy idő után csalódottságot tükrözött. Végül kibökte:
– Nem ezt vártam tőled. – A hangjában nem volt düh, se más. Tisztán, szárazon beszélt, és ez mindennél rosszabb volt. – Az, hogy elmentek szórakozni, nem zavarna. Ha tudnék róla. De az a mód, ahogy ti tettétek, borzasztóan nem tetszik. Kijátszottál engem, arról már nem is beszélve, hogy a kis traccspartitok színhelyéül egy rossz hírű lebujt választottatok. Kockáztattátok a saját életeteket, a biztonságotokat, és mindezt miért? Néhány üveg sörért, és azért, hogy megtudjátok, Dawn hogyan teljesít az ágyban? – utalt a lányok elcsípett mondatára. – Mire volt ez jó? Egyáltalán… Jó volt ez valamire? Megérte? – Kérdéseire választ sem várva folytatta: – Én nap, mint nap azon dolgozom, azért edzek, hogy egy napon ne kelljen majd többé bujkálnunk, és az egyetlen dolog, ami miatt még képes vagyok nyugodt lenni, az az, hogy tudom: te biztonságban vagy. De ezek után mégis hogy lehetnék nyugodt, Pansy?
– Harry… Én…
– Te is tudod – emelte fel a hangját az ex-griffendéles –, hogy semmit sem utálok jobban, mintha átvernek, ha titkolóznak előttem! Azt hiszem, mindig is megértő voltam veled. Ha kértél valamit, én ugrottam, hogy teljesítsem. Nem volt olyan dolog, amit ne tudtunk volna megbeszélni, legalábbis eddig ezt hittem. Erre most tessék. Szeretném tudni, hogy mióta nézel hülyének. Hm? Mióta csináljátok ezt a kiszökősdit?
– Mi… Mi, csak néhány alkalommal…
– Szép – csapott Harry az asztalra. – Nagyon szép. Igazán örülök, hogy ilyen jól lehet röhögni rajtunk a hátunk mögött.
– Nem csak rólatok volt szó – morogta Luna.
– Te ebbe most ne szólj bele – nézett Harry a piszkosszőke lányra. – Most azzal az emberrel beszélgetek, akiről eddig szentül hittem, hogy szeret.
– Én szeretlek – suttogta letörten Pansy, még mindig képtelenül arra, hogy a varázsló szemébe nézzen.
– Ha szeretnél, akkor nem vertél volna át – morogta Harry. Arca komor volt, szeméből szinte sütött a megbántottság.

Hermione akkor, abban a pillanatban jött rá. Harrynek nem a lelke sérült meg, az egy ilyen piti kis dolog miatt nem szerezhetett sebet. Sokkal komolyabb dolog történt. A barátja férfiúi becsületén ejtett vágást a lányok lebukása. Nem az bántotta a férfit, hogy a lányok szórakoztak, hogy más férfiakról beszélgettek, hogy sokat ittak. Hanem az, hogy Harry mindezekről nem tudott. Az a Harry, aki tizenegy évet élt le az életéből, miközben mindent eltitkoltak előle a szülei halálának igazi okáról. Az a Harry, aki, miután bekerült a Roxfortba, s egyben a varázsvilágba, ki volt téve ármánynak, veszélynek, és Dumbledore titkolózásának. Az a Harry mostanra felnőtt, és semmit sem gyűlölt jobban, mintha valamiből kihagyják. Pansy – és a másik három lány – most elkövette ezt a hibát.

– Ma éjszaka a szobámban alszom. Egyedül – mondta a férfi. A fekete hajú boszorkány ráemelte tekintetét. Látszott rajta, hogy legszívesebben mondana valamit szerelmének, marasztalná őt, és megpróbálna békülni vele. De Harry nem adott rá neki lehetőséget, mert kifelé indult, és az ajtóból visszanézve még kemény hangon hozzátette: – Sőt. Azt hiszem, jobb lesz, ha mostantól mindig egyedül alszom. Jó éjt.
Pansy felpattant, hogy utána menjen, de Luna megállította.
– Most hagyd.
– De…
– Most nem lenne értelme.
– Menjetek aludni, lányok – mondta Draco, és megvárta, míg a négy nőnemű elindul felfelé.
Mikor Hermione belépett a saját szobájába, visszanézve még látta, ahogy Pansy megtörölgeti könnyes szemeit.

Ha Harry utolsó mondatának komolyságában kételkedtek volna a szem-, és fültanúk, akkor másnap megbizonyosodhattak róla, hogy a varázsló teljesen komolyan beszélt. Ugyanis a nappaliban mindenki füle hallatára kijelentette Kingsleynek, hogy ezentúl Pansyt és őt nyugodtan rakhatja egy csapatba. Ez pedig csak egyet jelenthetett…
Hermione gyomra még két hónap elteltével is görcsbe rándult, ha eszébe jutott Pansy akkori arckifejezése.

Persze az elmúlt nyolc hét más megpróbáltatásokat is tartogatott a barna hajú ex-griffendéles számára. Többek között magát Patricket. A férfi egyre többször kereste a lány társaságát, és, bár eleinte inkább vitatkoztak, mint beszélgettek, Hermionéban mégis felébredtek az emlékek. Aztán, ki tudja hogy, vagy miért, de a lány belefáradt a folytonos szemétkedésbe, az értelmetlen szóváltásokba. Noha nem lett felhőtlen a kapcsolatuk, de régi szerelmére már képes volt közömbösen nézni, és nem érezte magát zavarban, ha egy helyiségben kellett lennie a férfival.

Időközben Neville is teljesen felépült sérüléséből, így ő váltotta fel az épp távozó Lavender Brownt Harry csapatában. A szőkített hölgyet ugyanis Kingsley igen fontos feladattal bízta meg, amelyről a többiek csak annyit tudtak, hogy a küldetés elvégzése alatt a rózsaszín mániás hölgy bőven kiélvezheti majd az olasz férfiak nyújtotta örömöket.
A főhadiszálláson maradottaknak a pár hét alatt mindössze két küldetésük volt; először egy hat fős halálfaló csoportot kellett elfogniuk; majd nem sokkal később egy szökött bűnözőt kerítettek sikeresen kézre. Ez a két alkalom remek volt Hermione számára, hogy csapattársai stílusát kifigyelje.

Ginnyről mindig is tudta, hogy jól bánik a pálcával, így most sem csalódott a lányban.
Ellenben csapatuk másik három tagja bőven okozott meglepetést a barna hajú boszorkánynak.
Blaise, mint kiderült, nem csak a pálcáját forgatja példásan, de közelharcban, s főként a mugli verekedésben is jeleskedik.
Pansynek a gyorsasága nyűgözte le Hermionét. A fekete hajú lány hihetetlen, szinte észrevehetetlen mozdulatokkal tört előre. Egyik pillanatban még az ellenség előtt állt, ám a másikban már mögéjük került, s nem fogta vissza magát átkok és bűbájok szórása közben.
De mindannyiuk közül a legfrenetikusabb teljesítményt Draco nyújtotta. A fiatal férfi minden átka pontos volt, nem habozott egy-egy komolyabb döntés meghozatala előtt, védte az embereit, de nem szégyellte rendre utasítani őket, ha valamit elrontottak. Hermione meglátása szerint tökéletes vezető volt.

A lány most a konyhában ült, és épp egy cikket olvasott a Prófétában a Minisztérium legújabb határozatáról, miszerint az Auror Parancsnokságon belül belső nyomozást indítanak, mert egy bizonyos magukat fehér mágusnak valló személyekből, titokban verbuválódott csoport túl sok információval rendelkezik egyes bűnözők hollétét illetően, és önkéntes bírót játszva nem egy halálfalót kaptak már el.
A lány azon gondolkozott, hogy mi értelme van ennek így, ebben a formában. Hisz a Minisztérium igazán örülhetne, hogy külső segítséget kapnak ezekben a sötét időkben. De sajnos a miniszter és csapata már több ízben bebizonyították, hogy nem az ésszerűség vezeti őket. Az igazság az, hogy a miniszter még mindig retteg Dumbledore-tól, és ezzel a témával kapcsolatban nem hajlandó hallgatni senkire.
– Vigyázz, Granger, ki ne folyjon a nyál a szádból – érintette meg Hermione állát egy kéz. Felnézett a mellette álló Malfoyra, aki vigyorogva tekintett le rá.
– Milyen droggal mérgezed magad, Malfoy? Mostanában többet vigyorogsz, mint Dumbledore professzor egy citrompor-kúra után.
Draco jóízűen felnevetett.
– Pusztán csak engem is megérintett a tavasz hangulata – mondta a férfi.
– Szeptember van, Malfoy.
– Késleltetett reakció.
– Mennyei – morogta a lány.
– Ugyan, Granger – fogta meg a szőkeség ismét a lány állát, miközben maga felé fordította, és közelebb húzódott hozzá, még mindig vigyorogva, kinyilvánítva ezzel, hogy színjáték következik. – Hát nem érzed a tavasz üde frissességét?
– Malfoy, esküszöm, ha a madarakhoz hasonlóan csicseregni kezdesz, elsírom magam.
Draco válasza, már ha egyáltalán lett volna, beleveszett a belépő Ron tüsszögéssel egybekötött kiáltásába:
– Hagyd békén, Malfoy! Ne merj Hermionéhoz nyúlni!
Mindketten egyszerre fordultak a vörös hajú férfi felé, aztán pedig kis híján elröhögték magukat.

Ron ott állt, zokniban és köntösben, míg nyaka és fejének nagy része elveszett abban a méteres sálban, amibe belebugyolálta magát. Ám kilátszó részei sem nyújtottak nagy gyönyört a rá pillantóknak. Homloka gyöngyözött az izzadtságtól, szemei véreresek voltak, orra kipirosodott a náthás tünetektől. Mindemellett olyan falfehér volt, hogy szeplői szinte világítottak az arcán.
Draco gúnyosan mérte végig a férfit, majd átkarolta Hermionét és kihívóan nézett a vörös hajú szemébe.
– Miért Weasley? Mit csinálsz, ha hozzáérek Grangerhez? Lehapcizod a fejemet?
Ron láthatóan megremegett a dühtől. Malfoy úgy tűnik, nagyon vonzódhat a lány állához, mert ismételten megfogta azt, és nagyon, nagyon közel vonta magához.
– Ne merészeld… - hallották maguk mögül Ron hangját.
– Ejnye, Granger – suttogta Draco. – Más megelégszik egy erényövvel, neked pedig egy erény-Weasleyd van.
Hermione emberfeletti önuralomról tett tanúbizonyságot azzal, hogy még mindig képes volt megállni ezt a helyzetet röhögés nélkül. Nem tudta, hogy meddig fog elmenni Malfoy, de a szőke férfiból áradó mentaillat teljesen elbódította az érzékeit.
Aztán, a következő pillanatban Ron egy félhangos nyögést hallatott, Draco pedig önelégülten vigyorogva megcsókolta Hermionét.

Alig tartott pár pillanatig az egész, majd szétváltak, Malfoy pedig felállt, és Ron elé sétált.
– Mi van, Weasley? Tátva maradt a szád? Ja, hogy másképp nem férnek el a fogaid…
Azzal, mielőtt a legfiatalabb Weasley-fiú válaszolhatott volna, a szőkeség kisétált a helyiségből.
Hermione hősiesen küzdött az arcizmaival, meg úgy nagyjából az egész testével, hogy ne törjön ki nevetésben, főként, miután megpillantotta Ron arcát.

Az igazság az, hogy Hermione már hetek óta tudta. Kifinomult érzékeivel észrevette a jeleket, amelyek nem kis fejfájást okoztak számára. Biztos volt benne, hogy Ron szerelmes belé. Hogy ez a szerelem a még mindig, avagy a már megint jelzőt érdemelte volna, nem lehetett tudni. De az, hogy a vörös hajú fiú mindig ott sertepertélt a lány körül, óvta, vigyázta, igyekezett minél több időt tölteni vele, egyértelművé tette Hermione számára a helyzetet.
De biztos volt benne, hogy ő ezt az érzést Ron felé sohasem lenne képes viszonozni.

Így tehát most felállt, és kifelé menet még barátian megpaskolta a magába roskadt fiú vállát.

~D~

Pansy Parkinson a szobájában ült, és borzasztóan kétségbeesett tekintettel meredt maga elé. Olykor-olykor felnézett a falon függő órára, majd tekintete a mellette lévő asztalon álló bájitalos üvegcsére vándorolt.
Várt.
Várt, és közben minden ízében reszketett. Tudta, hogy nem fogja túlélni. Belepusztul, ha a bájital vörösre színeződik.
Nem tudta, mi tévő legyen. Kinek mondhatná el? Ki lenne az, aki megértené az ő helyzetét?

Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. Pansy szinte meg sem hallotta, a fejében egy hang folyton azt üvöltözte, hogy: Nem, nem, ez nem lehet!

~D~

Hermione még kétszer kopogott a fekete hajú lány ajtaján, majd úgy döntött: benyit. (És közben nagyon remélte, hogy ez a deja vu érzést keltő helyzet nem úgy végződik majd, mint az előző, és nem fog odabent egy meztelenül cimbalmozó Pansyt találni…)
Amikor benyitott a szobába, és meglátta a fekete hajú boszorkányt, egy pillanatra elkerekedett a szeme.

Pansy az ágyon ült, és rémisztő látvány nyújtott. Arca sápadt, beesett volt, szemei egyetlen pontra meredtek, miközben a lány előre-hátra dűlöngélt.
– Pansy… Pansy, jól vagy?
Az ex-mardekáros felkapta a fejét, és riadtan nézett Hermionéra, majd ismét a bájitalra. A barna hajú lány követte a tekintetét, és mikor meglátta az üvegcsét, egy pillanatra elállt a lélegzete.

Ismerte ezt a főzetet. Túl jól. Csupán egyetlen egyszer kényszerült a használatára, de a várakozással töltött egy óra, és a végső megkönnyebbülés érzése megmaradt az emlékeiben. Tudta, hogy mit élhet át most az előtte ülő boszorkány.
– Mióta? Mióta késik?
– Már vagy másfél hónapja – nyögte Pansy rekedt hangon.
– És miért csak most csinálod meg? –lepődött meg teljesen Hermione.
– Mert eddig nem volt hozzá bátorságom – motyogta Pansy. – Én… Szóval, szeretném, ha… Kérlek ne beszélj erről senkinek.
A barna hajú lány bólintott.
– Mennyi van még hátra?
– Tizenhárom perc.
– Várok veled.
– Köszönöm.
Hermione helyet foglalt Pansy mellett az ágyon, és bátorítóan átkarolta a lányt. A másikból először egy mély, szaggatott sóhaj tört fel, majd halkan szipogni kezdett.
Így ültek, és vártak. A percek egy csiga-expressz lassúságával teltek, és az ex-mardekáros végül nem bírta: kezeibe temette az arcát, és nem volt hajlandó többet a bájitalra nézni.

Hermione azonban visszaszámolt az utolsó másodpercekben, kitartóan az üvegcsére meredve.
Tíz.
Kilenc.
Nyolc.
Hét.
Hat.
Öt.
A bájital örvényleni kezdett.
Négy.
Az örvénylés felgyorsult.
Három.
Ezüstös fény töltötte be a szobát.
Kettő.
A fény lassan elhalványult, már csak a bájitalt vonta körbe.
Egy.
A fény eltűnt.
Zéró.
A bájital vörös színűvé változott.

Hermione megrendülten ült. Nem tudta, mit tehetne, vagy mit mondhatna a mellette ülő lánynak.
Végül lemászott az ágyról, és Pansy elé térdelt. Óvatosan elhúzta a lány kezeit az arca elől, és keserűen, némi szomorúságot árasztva halványan rámosolygott.
– Pansy. Kisbabád lesz.

Szerző megjegyzése:
Folytatás várható időpontja: 2008. február 3 (vasárnap) [előfordulhat, hogy hamarabb, azaz szombaton, de nem merem biztosra ígérni]

Előző←…….→Következő