7. fejezet – Áll a bál


Hermione egyre hevesebben dobogó szívvel követte Malfoyt az emeletre. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, hogy kifelé semmi ne látszódjék belső feszültségéből. Elhaladtak a lépcsőt őrző biztonságiak mellett, akik egyáltalán nem vettek róluk tudomást. A lépcsősorra feszített vastag szőnyeg elnyelte lépteik zaját, és lassan a bálteremből kiszűrődő zene is elhalt a hátuk mögött.
Malfoy bőszen magyarázott és mesélt, nyilvánvalóan szerette volna lenyűgözni őt a tudásával.
- Tudta például, hogy a Carszkoje Szilo palotája szorosan kapcsolódik II. Katalin nevéhez? – kérdezte a nagykövet. – A cárnő 1749-ben Rastrellit kérte fel az átalakításra, és bár az épület az orosz barokk egyik gyöngyszeme, a belsőben nyomon lehet követni azokat a változtatásokat, amelyeket elsősorban Nagy Katalin, a klasszicizmus követője rendelt el.
- Igen, tanultam róla az egyetemen – bólintott Hermione lelkesen. – Valóban káprázatos a palota belső kialakítsa. Szinte hihetetlen, hogy képesek voltak száz év alatt ennyi épületet, palotákat és kastélyokat építeni.
Mindent megtett, hogy hálás hallgatósága legyen a büszkén szónokló férfinak. Malfoyt láthatóan teljesen levette a lábáról a figyelmével, ami abból is látszott, hogy a férfi sorra vezette oda a különböző képekhez, szobrokhoz, metszetekhez. Eleinte csak finoman, udvariasan érintette meg a lányt, majd a beszélgetés előrehaladtával – illetve ahogy közeledtek a szobához – mind bizalmasabbá vált, és a végén már kézen fogva vezette Hermionét.

Granger tudta, hogy mire játszik Malfoy, és hagyta, hogy a férfi azt higgye, az ő tervei szerint alakul az este. Nem értette eleinte, hogy a szőke férfi miért futja a köröket a művészettörténeti előadással, de aztán rájött, hogy lovagja valószínűleg arra vár, hogy őt végre kellően elkábítsa a pezsgő.
Eleget téve az elvárásnak lassan játszani kezdte, hogy a fejébe szállt az ital. A következő mellszoborhoz érve idült mosollyal figyelte Malfoyt, ahogy magyaráz, majd nekidőlt, mintha nem tudná megtartani az egyensúlyát.
- Oh, elnézést – kuncogott szégyellősen. – Úgy tűnik, nem elég stabil a tűsarkúm…
- Semmi gond, kedvesem – szorította meg a kezét a férfi. – Talán leülhetnénk egy kicsit, amíg jobban lesz.

A szoba felé terelte a könnyű prédának hitt nőt, udvariasan kinyitotta előtte az ajtót, majd betessékelte a gazdagon és korhűen berendezett helyiségbe, és gondosan becsukta az ajtót.
- Nahát – nézett körbe Hermione tágra nyílt szemmel, miközben hallotta a kulcs halk kattanását, ahogy lovagja bezárta az ajtót. – Nem is gondoltam volna, hogy a nagykövetség épületében vannak ilyen berendezésű szobák. Azt hittem, csupa iroda az egész íróasztalokkal, számítógépekkel és iratrendezőkkel.
- Természetesen megvannak az irodák is az íróasztalokkal meg a többi szükséges kellékkel – nevetett fel Malfoy. – A kinevezésem után úgy döntöttem, hogy berendezek néhány helyiséget, melyekben Katalin korabeli bútorok kapnak helyet.
- Remek ötlet volt, Mr. Malfoy – ragyogott rá Hermione. – Elismerésem, tényleg pazarul néz ki a végeredmény.
- Kérem, szólítson Luciusnak – mondta a nagykövet nyájas mosollyal. – A Mr. Malfoy túl hivatalos…
- Lucius – kóstolgatta a nevet a lány, miközben leült egy legalább százötven évesnek tűnő, de kifogástalan állapotban lévő karosszékbe, és a táskáját a mellette lévő kisasztalra tette.
- Esetleg egy pohár pezsgőt, Helena? – kérdezte a férfi a teraszajtó felé emelve a kezét. – A balkonon kellemesen friss a levegő.
- Miért is ne… – egyezett bele Hermione, és hagyta, hogy Malfoy felsegítse a székből.

Lázasan gondolkodott a kialakult helyzeten. Piton nem tud bejönni, mivel az ajtó kulcsra van zárva. Malfoy még a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy az elfogyasztott alkoholnak lenne bármilyen hatása, neki pedig fogy az ideje, hogy beadhassa az altatót. Igazán nem szerette volna, ha túl sokáig kell játszania az elcsábított, kissé spicces hölgy szerepét…
A balkonra lépve hirtelen minden gondolat kiszállt a fejéből, ahogy meglátta a hatalmas, kivilágított parkot. Gondosan nyírt sövények, gyönyörű, az évszak ellenére még zöldnek tűnő pázsit, tekergőző sétányok sokasága terült el előtte. Néhány szökőkútban még csobogott a víz, a kandeláberek fénye vidám táncot járt a felszökő vízsugarakon.
A balkon gazdagon csipkézett kőkorlátja mellett egy kis asztalon már ott állt a behűtött pezsgő, egy ezüsttálcán két pohár várakozott, és egy pici tálban gyönyörű, piros epreket látott. Tehát Malfoy már eleve így készült az estélyre: a behálózott hölgyet idehozza ebbe a szobába, pezsgő az erkélyen, utána pedig lehet találgatni, hogy mik a szándékai.

A férfi épp megtöltötte a poharakat, ő pedig teljesen a korláthoz lépett, hogy még jobban beláthassa a halvány fényben fürdő parkot. Megborzongott a hűvös levegőtől, és hirtelen egy kart érzett a válla köré fonódni.
- Csak nem fázik, Helena? – duruzsolta Lucius a fülébe.
Hermione már tudta is, hogy hogyan adhatja be Malfoynak az altatót. Szembefordult a férfival, és így teljesen belefordult az ölelésébe.
- Egy kicsit – mondta. – Ha megtenné, hogy kihozza a stólámat… Azt hiszem, a széken hagytam.
- Máris hozom – susogta a fülébe Malfoy, és visszatért a szobába.
Hermione azonnal a pezsgős asztalhoz lépett, és sietve elővette a combján rögzített késtokba rejtett altatós ampullát. Kicsit remegő kézzel beleöntötte az italba az altatót, majd elvette a másik poharat, és visszafordult az ajtó felé. A nagykövet épp ekkor lépett ki az erkélyre kezében a stólával, amit azonnal Hermione vállára terített, majd ő is a poharáért nyúlt.

- Egészségünkre – koccintotta poharát a lányéhoz, és mindketten belekortyoltak a gyöngyöző nedűbe.
Granger figyelte, hogy a férfi észreveszi-e, hogy valami nincs rendben az italával, de Lucius teljesen gyanútlan volt. Nyilván soha nem gondolta volna, hogy a kellemes esti szórakozásként kiszemelt nőszemély merényletet tervez ellene. Malfoy sokat sejtető mosollyal kortyolt bele újra a pezsgőbe – nyilván minél hamarabb hangulatba akart jönni.
Ő is belekortyolt még egyszer az italába, majd az asztalra tette a poharat a másik, immár üres pohár mellé. Amint keze elengedte a poharat, Lucius ujjai máris az övéire záródtak, és közelebb húzta magához. Hermione készségesen belesimult az ölelésbe, szabad kezét a férfi mellkasára simította, és felnézett a szemébe.

- Remélem, már nem fázik, Helena – búgta a nagykövet, ahogy a füléhez hajolt. – Habár ettől halvány pírtól talán még gyönyörűbb, ha szabad ezt mondanom.
Hermione ismét megborzongott, ahogy a férfi forró leheletét megérezte a fülénél. Olyan közel volt hozzá, hogy ajkai szinte súrolták a fülét.
- Már kellemesebb, köszönöm – sóhajtotta kissé kábának szánt hangon. – Lucius, ön annyira kedves és udvarias… igazi úriember. Egy lovag…
- Ugyan, kedvesem – nevetett fel halkan Malfoy –, egy ilyen káprázatos nővel, mint kegyed, nem is lehet másképp viselkedni. Biztos vagyok benne, hogy a férfiak lesik minden kívánságát.
- Azért azt nem mondanám – felelte Hermione, és eszébe jutott eddigi ismeretsége Pitonnal.
- Jöjjön, Helena, nagyon lehűlt a levegő – invitálta vissza a szobába Lucius.

Hermione készségesen követte a férfit a szobába, vagyis inkább hagyta, hogy Malfoy bevezesse, és a kanapéhoz kísérje.
- Mit szólna egy kis zenéhez, Helena? – kérdezte bársonyos hangon a férfi. – Mozart esetleg?
- Az remek lenne, Lucius – mosolyogta Granger. – Imádom Mozartot.

Hamarosan felcsendültek a lágy dallamok, Hermione pedig lehunyt szemmel élvezte a zenét, és lassan ringatózni kezdett a darab ütemére. Nem láthatta, ahogy Malfoy tőle alig pár lépésnyire megáll, és szemében fellobban a győzelem tüzének lángja. A következő, amit érzett, két határozott kéz érintése volt a derekán és egy forró száj a nyakán, ahogy a férfi magához húzta. Kezei azonnal útnak indultak, hogy feltérképezzék a lány elérhető idomait, és elégedettségének halk morgással adott hangot, ahogy keze Granger fenekére simult.
Hermionéban kezdte felütni a fejét a pánik. Mi lesz, ha Malfoy keze a combja felé, pontosabban a combjára erősített tok felé kalandozik? Azonnal lelepleződik, és ha az altató a nagy dózis ellenére is ilyen lassan hat, akkor bármi előfordulhat. Igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy bár nincs ellenére az elfoglaltság, mégsem kíván azonnal mindenben engedni hódolójának. Megfogta a lefelé tévedő kezet, és visszahúzta a biztonságosnak vélt magasságú zónába.
Malfoy nem vette rossz néven a dolgot, arrafelé is talált kedvére való tapogatnivalót, és Hermione egyszerűen tudomásul vette a tényt, hogy a férfi a melleit igyekszik más formára átalakítani. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ha nem azokkal az indokokkal hagyná a nagykövetet a testén garázdálkodni, talán még jól is tudná magát érezni. Elvégre Malfoy tapasztalt szerető hírében állt, és az eddigiek alapján nem is erőszakos, inkább olyan, aki figyel a partnerére is, és nyilván neki sem lenne oka panaszra másnap reggel. Ehhez persze más körülmények, és talán egy kicsit más személyiség is kellene. Soha nem volt az a fajta lány, aki azonnal elcsábul a férfiaknak…

Arra eszmélt, hogy a férfi kezei ismét veszélyes területek felé tartanak, és ezt nem hagyhatta. Úgy érezte, hogy tennie kell valamit, hogy elterelje Lucius figyelmét a combjáról, vagy legalább valamennyire megakadályozza a hozzáférést. Mindkét kezét Malfoy dereka köré fonta, majd lassan lecsúsztatta kezeit a fenekére, és óvatosan megmarkolta. A nagykövet úr jólesően felmordult valahol a kulcscsontja környékén.
- Helena, maga kis huncut – nézett fel Lucius ajkai körül kaján mosollyal. – Tudtam én, hogy nem olyan kis szende, mint amilyennek mutatja magát.

Még jobban a lányhoz préselte magát, aki érezte az összetéveszthetetlenül növekvő érdeklődést. Malfoy a kisasztal felé terelte prédáját, miközben szájával határozottan csapott le a lány ajkaira. Amikor Granger nekiütközött az asztal szélének, még akkor sem állt meg, hanem igyekezett a lányt az asztalkára dönteni.
Hermione agyában már határozottan villogott a vörös vészjelző, és most már egyértelműen szabadulni próbált a mind erőszakosabbá váló férfitól. Ahogy Malfoy az asztalra nyomta, egyik lábával belépett a lány lábai közé, bal keze pedig a jobb térdénél landolt, és már el is kezdte felhúzni a szoknyát, hogy aláférkőzhessen.
Granger a rémület közepette is hálával gondolt arra, hogy a tok a másik lábára van erősítve. Megpróbált szóban tiltakozni, de a szája tele volt a férfi nyelvével, így csak artikulálatlan morgásra futotta, ami sajnos pont az ellenkező hatást váltotta ki, mint szerette volna. A nagykövet bíztatásnak vette a hangokat, és még bátrabban simogatta a combját egyre fentebb haladva. Nehezen elrántotta a fejét, hogy a szája szabaddá válhasson.
- Ne olyan durván! – nyögte Malfoy súlya alatt fulladozva. – Ez fáj!
- Ugyan, kislány, ne tettesd magad! – A férfi keze a fenekére feszült a szoknya alatt, majd előrehúzta a csípője felé, hogy stabilan tudja tartani a lányt maga alatt. Felnézett Granger dekoltázsából, és a lány látta, hogy a tekintetében kezdenek látszani az altató hatásának jelei.

- Ne, Lucius! Engedjen el! – kiáltotta, miközben mindkét kezét a férfi mellkasára feszítette, és igyekezett lelökni magáról.
Rájött, hogy az erőszakos viselkedés, ami egyébként a kapott információk alapján nem jellemző a nagykövetre, valószínűleg az alkohol és az altató együttes hatása. Minden erejét összeszedte, és taszított egyet a férfin. Komolyabb védekezési technikákat nem akart bevetni, mert ha leüti a férfit, azzal túl sokat elárulna magáról.
Malfoy azonban erősebb volt, és hála az altatóval kevert alkoholnak, ereje még nagyobbnak tűnt. A lökés hatására hátrabillent egy kicsit, de azonnal vissza is hajolt Grangerre.
- Miért kéreted magad, te kis szajha? – sziszegte láthatóan feldühödve. – Amíg kedved van, addig simulsz, és dorombolsz, mint egy cica, de ha tényleg eljön a pillanat, akkor meghátrálsz? Azt hitted, hogy azért vezetlek körbe a házon, hogy a művészettörténetről fecsegjek? Ostoba…
Keze ismét felkúszott a lány combján egészen a fehérneműig, és megpróbálta lerángatni, miközben folyamatosan beszélt.
- Pár perce nem úgy tűnt, mintha ellenedre lenne egy kis hancúrozás. Akkor hancúrozzunk!
Hermione érezte, ahogy a férfi belekapaszkodik az alsóneműjébe, és úgy döntött, ideje menekülőre fogni, akár jön Piton, akár nem. Mindenképpen ki kell nyitnia az ajtót, ha másért nem is, hát azért, hogy ő maga kiszabaduljon innen. Ismét nekifeszült Malfoynak, és lelökte magáról, majd azonnal az ajtóhoz iramodott.

Lucius pillanatok alatt visszaszerezte ingatag egyensúlyát, és Granger után vetette magát. Látta, hogy a lány eléri az ajtót, és elfordítja a kulcsot. Nem engedhette kijutni. Addig nem, amíg ki nem szórakozta magát. Csak ne érezné magát ilyen furán… Hermionéhez érve kinyújtotta a kezét, és elkapta a csuklóját, hogy visszarántsa a szobába. Granger felsikított, ami meglepte kissé, de szinte azonnal elhallgattatta, ahogy kicsit keményebben csókolta meg, mint általában tette volna.

Hermione önkéntelenül sikított fel, amikor megérezte a rántást, és azonnal rájött, hogy butaságot művelt. Nem lett volna szabad hangoskodnia, mert azzal könnyen összecsődíthette volna a biztonságiakat. Talán Pitonnak segít tájékozódni, de más előnye biztosan nem lesz. Tompán nyögött fel, amikor a férfi ismét a szájára tapasztotta a száját, és érezte, hogy visszafelé húzza a kanapéhoz. Látta a férfi szemében a tébolyult vágyat, és imádkozott, hogy végre üsse ki az altató… vagy Piton.
Az egyszemélyes felmentő sereg éppen ebben a pillanatban robbant be a szobába…

***

Piton az ajtó felé vetette magát, és tett egy próbát a kilinccsel. Legnagyobb meglepetésére az ajtó azonnal kinyílt, és szeme elé tárult a szobában zajló jelenet a maga összes részletével. Granger hanyatt döntve a kanapén, a szoknyája teljesen felcsúszva, Malfoy pedig karcsú lábai között félig térdel lefogva a lány kezeit, miközben mohón csókolja. Hirtelen fel sem fogta, hogy mibe csöppent bele, de a következő pillanatban már cselekedett is.
Hátulról elkapta Malfoy vállát, és lerántotta a társáról, majd maga felé fordította. Látta a szemén, hogy a tudata már nem tiszta, még csak nem is alkoholmámorban úszik. Mindez persze nem tartotta vissza attól, hogy irgalmatlanul állcsúcson üsse a férfit. Malfoy megtántorodott a becsapódástól, és tétován a kanapé felé kezdett dőlni. Perselus újabb ütésre emelte az öklét, de látta, hogy a nagykövet tekintete telesen elködösül, és lehanyatlik a kanapéra. Grangernek alig sikerült elgördülni az útból, különben a megtermett férfi egyenesen rajta landolt volna.
Közelebb lépett, és a kezét nyújtotta a megviseltnek látszó lány felé.
- Jól van? – kérdezte társa arcát fürkészve.
- Igen, köszönöm – felelte Granger, miközben megigazította a ruháját. – Épp időben érkezett… Bár már nem sok hiányzott, hogy kidőljön, azért így megnyugtatóbb volt.
- Megsérült? – faggatta tovább. – Sikítást hallottam, gondolom, maga volt. Bántotta Malfoy?
- Ahogy vesszük – fújt egyet a lány. – El akartam menekülni a szobából, vagy legalább elérni az ajtót, hogy kinyissam magának, de visszarántott. Kicsit fájt, és meg is lepett. Egyébként semmi bajom.
- Rendben, akkor induljunk azonnal – adta ki az utasítást Piton, és az ajtó felé indult. – Megvan a kulcs?
- Igen – lengette meg a kis karikán lógó fémdarabot, amit az imént halászott ki az ájult férfi zsebéből.

Elhagyták a szobát, és sietősen végigiramodtak a folyosón. Pitonnak eszébe jutott, hogy nem teljesen biztos Malfoy irodájának helyében, és azonnal a probléma megoldására koncentrált.
- Szergej, hallasz? – kérdezte futás közben.
- Persze, mondd csak! – hallotta a fülében a fiatal orosz hangját. – Jól vagytok?
- Remekül vagyunk, csak kellene Malfoy irodájának pontos helye és az odavezető legrövidebb útvonal.
- Máris, egy pillanat… Megvan! A főlépcsőházba kell visszamennetek, és a lépcsőn fel a következő emeletre. A folyosó jobb oldali szakaszán lesz, a negyedik ajtó balra. Nem tudjátok eltéveszteni – magyarázta Szergej –, az lesz az utolsó ajtó, és a neve is ki lesz írva.
- Köszönjük – morogta Piton. – Állj készen, mindjárt kapcsoljuk a gépet.
- Epedve várom az információ-áradatot – hallotta még Szergej vidám hangját, majd ismét a környezetére kezdett figyelni, ahogy elérték a főlépcsőt.

Óvatosan kikémlelt az alsó szint felé, de nem látott semmi mozgást. Hátra sem nézve kézen fogta a szorosan a hátához tapadó Grangert, és elkezdte magával húzni felfelé. Most örültek csak igazán a vastag szőnyegnek, ami jelentősen tompította sietős lépteik dübörgését.
Halkan zihálva értek fel a következő szintre, és óvatosan ellenőrizték, hogy várja-e őket valamilyen őrség. A folyosó teljesen kihalt volt, így gondolkodás nélkül fordultak ki a jobboldali szakaszra, majd végigfutottak egészen a negyedik ajtóig. Az ajtón szép, cirkalmas betűk hirdették az iroda gazdájának személyét a titulusával együtt.

Hermione lenyomta a kilincset, de az nem engedett, így a zárba illesztette a kulcsot. Elfordította, és az ajtó immár ellenállás nélkül engedte be őket a szépen berendezett előtérbe. Két asztal állt az ízlésesen berendezett előtérben, nyilván két titkárnő vagy asszisztens birtokolta őket. Jobbra és balra egy-egy újabb ajtó nyílt, így Piton az egyikhez, míg Granger a másikhoz lépett.
- Erre – intett Granger a férfinak, és belépett a nagykövet irodájába.
Szép, tágas helyiségbe jutottak. A szobát a hatalmas, mahagóni íróasztal uralta, mely az ablak közelében állt. Mögötte kényelmesnek tűnő, bőrbe húzott karosszék, míg az asztal előtt két egyszerűbb szék kapott helyett. A falon drága festmények, az egyik sarokban gazdagon festett padlóváza díszlett. A padlót fényesre pucolt parketta és szintén drága, valószínűleg kézi csomózású perzsaszőnyeg borította.
- Bekapcsolom a gépet – mondta Piton, és már meg is nyomta a gombot, amitől életre kel a számítógép. – Szergej, figyelsz? Azonnal betölt a rendszer, és már indíthatod is a letöltést.
- Itt vagyok, és már nagyon viszket az ujjam a billentyűk felett – válaszolta izgatottan a fiatal orosz.
Hermione közben átvette Piton helyét a gép előtt, és csatlakoztatta a piciny, ám annál nagyobb tárhellyel bíró adathordozót.
- Kész a rendszer! Keresem a fájlokat – szólalt meg Hermione, és sebesen gépelni kezdett.

Piton figyelte a lány ténykedését, és lassan kezdte elhinni, hogy képes lenne betörni a KGB adatbázisába. Amit művelt, azt sokan megirigyelhették volna. Szinte még be sem töltött egy-egy ablak rendesen, de már tűnt is el, ahogy a megfelelő adatok begépelésre kerültek. Elhatározta, hogy alkalomadtán megkérdezi tőle, mi is volt pontosan az a rengeteg ablak…
Gondolva a biztonságra is magára hagyta Grangert, és kióvakodott az előtérbe, hogy onnan ellenőrizhesse a folyosót. Nem látott senkit, így megnyugodva tért vissza az irodába.
- Sokáig tart még? – kérdezte fojtott hangon Hermionét.
- Még fél perc, és készen vagyok – felelte halkan a lány le sem véve a szemét a monitorról.
- Igyekezzen, nincs sok időnk! – sziszegte az ügynök, és ismét idegesebb lett.
- Srácok, van egy kis gubanc – szólt bele Szergej hirtelen a fülükbe. – Nagy flanc ez a Malfoy, az már biztos.
- A lényeget, Szergej! – morrant Perselus.
- Késleltetett riasztó. Hamarosan látogatóitok érkeznek.
- Tünés, Granger!
- Készen vagyok, csak kikapcsolok – sietett a válasszal a lány.
- Hagyja a fenébe, húzzunk innen! – kiáltott rá most már a férfi.

Hermione felpattant a székről, gyorsan lekapcsolták a világítást, és kifutottak a folyosóra. Arra még volt ideje, hogy bezárja az ajtót, pontosan úgy, ahogy a nagykövet úr hagyta maga után. Megpróbáltak nyugalmat erőltetni magukra, és úgy tenni, mintha csak eltévedt vendégek lennének, akik a folyosón felhalmozott műtárgyakat csodálják.
- Csak nyugalom, nem lesz semmi gond – morogta halkan Piton, miközben átölelte a lány derekát, és úgy sétált tovább. – Ha nem muszáj, akkor nem kellene verekedésbe keverednünk.
Hallották a lépcsőn tompán puffanó léptek zaját, és egy pillanatra mindkettőjük teste megfeszült a várakozástól. Már a folyosó közepén jártak, amikor felbukkant a lépcsőházból két megtermett, katonásan rövid frizurát viselő biztonsági ember. Szigorú tekintettel közeledtek a feléjük, és az elegáns zakó baljóslatúan dudorodott a bal hónaljuk alatt. Mindketten alig észrevehető fülklipszeket viseltek, melyeken keresztül kapcsolatban tudtak maradni egymással az egész követség területén.
- Mit keresnek ezen az emeleten? – kérdezte az egyikük, egy szőke hajú, cseppet sem udvariasan.
- Mi is meghívottak vagyunk a bálra, amit Mr. Malfoy ad – felelte Piton nyugodtan.
- Az lehet, uram, viszont a báli meghívó nem jogosít fel senkit, hogy a földszinten kívül az épület más részeit is igénybe vegye. – A biztonsági fenyegetően lépett közelebb Pitonhoz, és lehalkította a hangját. – Én úgy gondolom, hogy önök miatt szólalt meg a riasztó… uram. Mivel nem szeretnénk megzavarni a bált holmi vad viselkedéssel, arra kell kérnem önöket, hogy önként és csendben, feltűnés nélkül jöjjenek velünk.
- Nem értem, hogy mire céloz – méltatlankodott Piton játszva a szerepét. – Nem hiszem, hogy Mr. Malfoy értékelni fogja a buzgóságát, ha megtudja, hogyan viselkedtek velünk.
- Akkor erről talán Mr. Malfoyt is meg kellene kérdeznünk – javasolta a másik biztonsági.
- Ahogy óhajtják – bólintott rá az ügynök a javaslatra.
- Várjunk egy kicsit – emelte fel az egyik kezét a szőke, míg a másikkal a füléhez nyúlt, hogy jobban hallja a klipszen át, amit mondanak neki.

Piton és Granger összenéztek, és érezték, hogy ebből a helyzetből kevés eséllyel keverednek ki békésen. Az ügynök szinte láthatatlanul hunyorított a szemével, és azonnal visszafordult a két orosz felé.
- Nagyon érdekes információkat kaptam – nézett rájuk a szőke orosz. – Egy rendkívül csinos ifjú hölgyről kaptam értesítést, aki zöld-ezüst estélyit visel stólával, kesztyűvel, és aki alig negyven perce hagyta el a bált Mr. Malfoy oldalán. Nem ismerős a leírás véletlenül, kisasszony?
- Nem tudom, miről beszél – mondta Hermione tökéletesen alakítva, hogy valóban nem tudja, miről van szó. – Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki ezt a színkombinációt választotta ma estére…
- Hölgyem, uram, kérem, fáradjanak velünk – szólította fel őket a másik orosz, és megfogta Hermione karját, hogy ezzel is indulásra biztassa.
- Azonnal engedje el a kisasszonyt! – szólt rá emeltebb hangon Piton a biztonságira, és tekintete nem sok jóval kecsegtetett.
- Mert különben?
- Ne akarja megtudni…
- Azt hiszem, hogy nem látja tisztán a helyzetet, uram. Önök tiltott helyen tartózkodnak, gyanús körülmények között, és minden bizonnyal betörtek a nagykövetség irodáiba, amivel angol felségterületen követtek el bűncselekményt – világosította fel őket a szőke. Meg sem várta, hogy áldozatai akár egyetlen szót is szóljanak, már meg is rántotta Granger karját, hogy indulásra bírja.

Piton csak erre várt. Amint Hermione elmozdult mellőle, azonnal lendült az ökle, és becsapódott az orosz fültövénél. A szőke a falnak esett, és meglepődött ugyan, de hamar összeszedte magát. Mire a másik feleszmélt, addigra igen közeli kapcsolatba került az orra Piton könyökével. Arcát elöntötte a vér, ami viharos gyorsasággal kezdte áztatni hófehér ingének gallérját. Amint volt némi szabad tér körülötte, Piton ellökte Hermionét a verekedés közeléből, majd figyelmét ismét a két oroszra irányította.
A szőke hatalmas ökle azonnal meglendült, amint leválasztotta magát a falról. Piton elhajolt előle, és ezzel egy időben elindította saját ütését, ami a férfi bordáin ült meg. A biztonsági legény meggörnyedt, de Perselusnak be kellett vallania, hogy derekasan állta a sarat. Ekkor érte a meglepetés, ami a másik orosz személyében érkezett. Az ifjú titán – aki kevéssé volt ifjúnak, még kevésbé titánnak mondható – úgy vélte, hogy ha a fejét használja, akkor ők kerülnek fölénybe. Az isteni szikra felvillanása után elkapta Piton vállát, és derült égből megfejelte.
Piton kissé megszédült, minek következtében bekapott egy fájdalmas rúgást a gyomrába, és elterült a földön. Benne rekedt a levegő, de nem volt ideje sokáig agonizálni lehanyatlott helyzetén, mert látta, hogy a szőke orosz lendíti a lábát. Egy gyors mozdulattal elkaszálta a másik lábát, amin megtámasztotta magát, így ő is mellette landolt a szőnyegen, majd a másikra pillantott.

Vérben úszó társa látva kollégája helyzetét ismét támadásba lendült, és igyekezett magát az ügynökre vetni. Piton kitartotta a lábát, és megtámasztva az orosz hasán, kényelmesen átlökte őt a feje felett. A biztonsági hasmánt csapódott be két méterrel odébb. Lábdobogást hallott a háta mögül, így azonnal talpra szökkent, hogy szembenézzen legújabb támadójával, míg a másik kettő összeszedi magát. Már készítette a lábát, hogy egy elegáns rúgással folyosó körüli pályára állítsa az érkezőt, amikor egy fényes tárgy süvített el mellette, ami a friss erővel érkező biztonsági vállába csapódva megtörte annak lendületét. A sötét hajú orosz felkiáltott fájdalmában, és a falnak tántorodott, majd lassan eldőlt a szőnyeg szélén.
Visszafordult másik két játszópajtásához, és egy-egy nyakszirtre mért ütéssel sietve álomba ringatta őket. Megragadta Granger kezét, és a lépcső felé indult maga után húzva a lányt. A még eszméletén lévő oroszhoz érve őt is megajándékozta a jótékony kómával, miközben a lány visszavette a pengét, és gyorsan megtörölve azt visszalökte a tokjába.

- Most már tényleg tűnés – morogta Piton, és lesiettek a lépcsőkön a földszint irányába.
- Ha javasolhatom, akkor inkább azonnal lépjetek le, és ne menjetek vissza a bálterembe – hallották meg Szergej hangját.
- Támogatom az ötletet – mondta Granger. – Merre megyünk? – kérdezte társától, amikor az első emeletre érve irányt váltott.
- A cselédlépcsőn megyünk le – felelte –, azt nem őrzik a biztonságiak, mint a főlépcsőt.

Amikor letrappolva a cselédlépcsőn elérték az előtérbe vezető ajtót, Piton résnyire kinyitotta, és kikémlelt, hogy felmérje a terepet. Nem akart belerohanni egy újabb verekedésbe.
- Mehettek, üres az előtér – segített rajtuk Szergej, mire kicsusszantak az ajtón, és a főbejárathoz siettek.

Kilépve a főbejáraton Granger óvatosan felsóhajtott örömében, amiért kikeveredtek az egyes számú veszélyzónából. Társára pillantott, aki töretlen lendülettel tartott a parkoló felé. Látta, hogy az arccsontján van némi duzzanat a lefejelés maradványaként, és jól tudta, hogy ha nem jegelik le hamarosan, még kellemetlenebb lesz a zúzódás. Valószínű, hogy a hasát ért rúgás helye is szivárványosra fog színeződni, és csak remélte, hogy a férfi jól tűri az effajta gyógykezelést.

Még a nagykövetség előtti park felénél sem jártak, amikor meghallották a gyanús zajokat a hátuk mögött. A fojtott orosz kiáltások hallatán Piton hátra sem nézve karon ragadta a mellette lépdelő lányt, és gyorsabb iramra ösztökélte. Hermione felszisszent, és elmormogott az orra alatt egy káromkodást, amivel meglehetősen kényelmetlen tűsarkúit illette, de más panaszszót nem hallatott, hanem igyekezett tartani az iramot a mellette száguldó ügynökkel.

Hiába fogták azonban sietősebbre a dolgot, a hátulról érkező kiabálás és a dörgő léptek zaja egyre erősödött. Piton hátrapillantva megállapította, hogy az üldözőik – szám szerint hárman -, legyenek bármennyire is behemótok, nagyon is gyorsan haladnak a jól ismert terepen, és lassacskán utolérik őket. Ők pedig csak akkor tudják elkerülni a minden bizonnyal fájdalmas összecsapást, ha kicselezik a nagydarab fickókat. Arról nem is beszélve, hogy mihelyt megfelelő hallótávolságra érnek a bálozó tömegtől, a fogdmegek nem lesznek restek használni a lőfegyvereiket, amit semmiképpen sem kellene kivárniuk.

- Minden rendben van? – hallatszott Szergej hangja a fülesen keresztül.
- Újabb üldözőket kaptunk, de lerázzuk őket, aztán találkozunk a szállodában – zihálta Piton.
- Kell segítség? – érdeklődött az orosz.
- Nem, te csak menj, nincs semmi szükség arra, hogy véletlenül téged is kiszúrjanak. Mi majd megoldjuk a helyzetet – mondta Piton tudomást sem véve a Hermione felöl érkező szkeptikus pillantásról.

Ekkor szerencséjükre baloldalon megjelent egy alkalmasnak látszó bokrokkal, kisebb fákkal tarkított terület. Hirtelen kézen fogta a mellette loholó Grangert, és berántotta a bokrok takarásába. Remélte, hogy ezzel egérutat nyertek, de rövidesen újabb problémával találták szembe magukat: Hermione kis híján orra esett, mikor báli cipőjének sarka mélyen belefúródott a puha földbe, s szoknyáját is foglyul ejtették a tövises bokrok.
- Szólnék, hogy ez a terep nem éppen a toalettemnek lett kitalálva – fújtatta a lány halkan, miközben próbálta visszanyerni kényes egyensúlyát, és lecsavarni a lábszárára tekeredett ruháját.
- Vegye le a cipőit, és a szoknyájával is csináljon valamit, én addig megpróbálom csökkenteni az üldözőink számát – suttogta Piton, majd kámforrá vált a sötétben.

Hermione egy darabig fülelt, és kémlelte a homályt, de nem hallott semmi neszt, csak saját szívének dübörgését. Úgy tűnt, olyan messze kerültek a háztól, hogy már a zene legkisebb foszlánya sem szűrődik ide. Bekúszott a sűrű bokrok közé, és gyorsan nekilátott, hogy a lehető leghalkabban leszedje magáról a topánjait, ami nem is ment olyan egyszerűen, ugyanis kezei erőteljes ütemben remegtek. Egy mély lélegzetet véve próbálta lenyugtatni magát, ami ugyan nem sikerült teljesen, de legalább nagy nehezen lehámozta magáról a cipellőket, és a mellette lévő bokor tövébe rejtette őket. Úgy érezte, hogy halk kaparászása óriási visszhangot vert a csendes parkba, így ismét megmerevedett, és hallgatózni kezdett. Szerencsére nem hallott semmit, csak az enyhe szellő játékát a fák levelein, és a távoli útról beszűrődő autók moraját.

Kissé megnyugodva nekilátott ruhája átalakításához. Sajnálkozva nézett végig a csodaszép kelmén, melynek ezüstje tompán csillant meg a halvány holdfényben, de nem volt más választása, ha túl akarta élni a ma esti kalandot.
Nesztelenül előhúzta a tőrt a combjára erősített tokból, és pár vágással térdig érővé kurtította a szoknyarészt. A lenyesett anyagot a cipője mellé süllyesztette, majd megszabadult ugyancsak teherré váló stólájától is.

Félig kúszva, félig mászva az eddig rejtekhelyet adó bokor-csoport széléhez óvakodott. Szinte észre sem vette, hogy még mindig markolja a kis ezüsttőrt. Feszülten hallgatózott, és igyekezett kikémlelni valamit az egyre mélyülő sötétségből, de úgy érezte, hogy az éjszaka, mint egy burok, befed mindent, elnyom minden zajt, s ismét csak saját vad szívdobogása jutott el az agyáig.

***

Piton árnyék módjára suhant egyik bokortól a másikig, nesztelenül, mintha a talpai nem is érintenék a talajt. A park ezen része elég távol volt ahhoz az ösvénytől, hogy a lámpák fénye alig-alig szűrődjön ide, s ez most komoly előnyt jelentett az ügynöknek. Először meg kellett erőltetnie a látását, hogy ne menjen neki semminek, de mostanra már hozzászokott a rossz fényviszonyokhoz, és könnyedén tájékozódott. Az őket üldöző fogdmegeket is rövid időn belül kiszúrta. A nagydarab férfiak léptei messze elhallatszottak a lüktető csendben, bármennyire is próbáltak óvatosan lépdelni. Ha a hangjuk nem is árulta volna el őket, a belőlük áradó erőteljes parfümmel kevert izzadtságszag mindenképpen nyomra vezetett volna.
Piton meglapult egy terebélyesebb fa tövében, és figyelte a tőle balra elhaladó fickókat, akik ahhoz sajnos nem voltak elég ostobák, hogy szétszéledjenek, és ezzel megkönnyítsék Piton dolgát.
Perselus egy darabig figyelte őket, ahogy lassanként előrecammognak a bokrok között, majd kitapogatott egy nagyobbacska ágat maga mellett, és a tőle jobbra lévő bozótos rész felé hajította.

A halk puffanásra a verőlegények nyomban felkapták a fejüket, és arra a helyre meredtek, ahol a zaj forrását sejtették. Összevillantva tekintetüket megindultak a bokrok felé, Piton pedig pár méterrel lemaradva utánuk lopakodott. A nagydarab pasasok egyre mélyebbre hatoltak a bozótos területen izgatottan kutatva a hang forrását, s nem is sejtették, hogy az ellent nem maguk előtt, hanem inkább a hátuk mögött kellene keresni.
Piton a bokrok takarásából figyelte, ahogy a fogdmegek szinte egyszerre előhúzzák jókora pisztolyukat, majd a lőfegyverből botorul bátorságot merítve hárman háromfelé szélednek emberi jelenlét után kutatva.

Az egyik fickó a magas bokrok között árválkodó fenyőfához sündörgött, a másik kettő az attól kissé távolabb lévő örökzöld cserjékkel beültetett dombot igyekezett felderíteni két oldalról. Piton úgy döntött, hogy az előbbi pasas után ered. Halkan a killer mögé szegődött, és árnyékként követni kezdte a férfit, aki mindebből semmit sem vett észre, szemét és pisztolyát az előtte lévő jócska fa törzsén és a körülötte lévő bokrokon tartotta.

Piton akkor csapott le rá, mikor benézett a fa mögé, és olyan irányból, ahonnan a legkevésbé várta. Villámgyors mozdulattal tarkón vágta az izomkolosszust tenyerének az élével, majd mielőtt a fickó teljesen felé fordulhatott volna, gyors egymásutánban megsorozta fültövét, nyakát ökölbe szorított kezével, lábát pedig az ellenfél érzékeny térdhajlatán sütötte el.
A jókora fogdmeg készségesen lehanyatlott a fa tövében, hirtelen azt sem tudva, hogy honnan is jött a váratlan támadás. Mielőtt rájöhetett volna a titok nyitjára, Piton elcsaklizta tőle a fegyverét, és erőteljes ütést mért a tarkójára. Az őr maradék tudatát is elveszítve halk puffanást hallatva eldőlt a földön. Piton zsebre rakta a fegyvert, majd behúzta a mázsásnak tűnő testet a fa mögé, hogy hiánya egy ideig ne tűnjön fel senkinek, és ellopakodott a helyszínről.

Másik két őr szerencsére messzebb kutatta a csalitost, így az árulkodó zajok nem juthattak el fülükig. Annyira el voltak foglalva az élővilággal, hogy Piton úgy döntött, felesleges levadásznia őket, inkább nagy ívben megkerülve őket visszaólálkodott a Hermionét rejtő bokorhoz.
A lány láthatóan remegve, a tőrét szorongatva várt rá, majd szinte a nyakába ugrott, mikor meglátta.
- Amikor még messzebb volt, azt hittem, az egyik killer az – vacogta most már láthatóan megkönnyebbülten.
- Még jó hogy várt, hogy meggyőződhessen a személyazonosságomról, és nem vágta belém rögtön a tőrt, mint odafönt abba a fickóba!
- Elhiheti, nem sokon múlott…

Nesztelen léptekkel ismét megindultak a parkoló irányába, maguk mögött hagyva a serényen keresgélő őröket. Hermione fel-felszisszent a lábába fúródó tüskéktől, éles kövektől, ágaktól, melyektől harisnyája nem igazán védte meg, de egy idő után talpa jótékonyan zsibbadni kezdett, s szinte már alig érzett valamit a göröngyös talajból. Sejtette, hogy később ez éppen ellenkezőleg lesz, de igyekezett nem törődni a fájdalmas jövővel.

Piton remekül tájékozódva szinte azonnal kitalált a homályos parkból. A kivilágított parkoló széléhez érve ismét megragadta Granger kezét, és futásra ösztökélte a lányt, és így egyenesen beleszaladtak másik két verőlegénybe, akik éppen a sofőrjüket vallatták hollétükről. Ám amikor meglátták a feléjük rohanó alakokat, azon nyomban megfeledkeztek a rémült oroszról, és Pitonék felé fordultak, meglehetősen fenyegető tartást felöltve. Szerencsére a fegyverek még nem kerültek elő, valószínűleg azért, mert nem akartak a zsúfolt parkolóban véres jelenetet rendezni.

Perselus úgy döntött, márpedig ő igenis jelenetet fog rendezni. Rövid időre megtorpanva maga mögé rántotta Hermionét, majd új lendületet véve ököllel érkezett az egyik, meglehetősen meglepettnek tűnő őr arcába. A fickó tekintélyes nagyságú orra nagyot reccsenve nyomban eltört, s egy további gyomorba, majd lába közé mért rúgástól hajladozva agonizálni kezdett.
A társa azonnal késznek mutatkozott arra, hogy megtorolja eme bűntettet. Piton felé lendült, ám az ügynök könnyedén kivédte az ormótlan ütést a kezével, majd az azt követő rúgás elől is félretáncolt. Ekkor viszont az addig aléltnak tűnő másik őr hirtelen feléledt, és hátulról Perselusra vetette magát, egyik vaskos karjával hátraszorítva a kezeit, másikkal a nyakát igyekezvén hátracsavarni.
Piton próbálta lehámozni magáról a kéretlen koloncot, de kissé elkésett: a másik, még meglehetősen ereje teljében lévő killer gyors egymásutánban állon, majd halántékon vágta, s eközben a húsos ujján lévő fegyvernek tetsző, éles gyűrűvel felhasította száját és szemöldökét. Piton látását a fájdalmon kívül a szemébe folydogáló vére is rontotta, így további néhány ütést is beszerzett, már nem is számolta, hogy mennyit és hova. Aztán hirtelen azt érezte, hogy a háta mögött lévő sziámi iker hirtelen leválik róla. Felszabadult kezeivel végre el tudta hárítani a másik őr ostromát, majd ellentámadást kezdeményezett, melynek végén a nagydarab fickó fájó ágyékát dajkálva hevert a földön.
Pitonnak ezután végre lehetősége nyílott rá, hogy megtudja, mi történt a háta mögötti őrrel: az izomkolosszus az oldalán fekve alélgatott éppen, a hátán egyre terjedő vörös folt jelezte a behatoló tőr korábbi helyét. Az ügynök már-már méltató megjegyzést mondott a fegyverét tisztogató Hermionénak, de aztán mégis meggondolta magát, és inkább gyorsan az autóba parancsolta a lányt. Ő maga a volán mögé penderült, majd fékcsikorgatva kifarolt a parkolóból.

A sebességkorlátot magasan túlszárnyalva igyekeztek elhagyni a nagykövetség épületét. Szerencsére nem voltak sokan az utakon, így nem kellett semmilyen váratlanul felbukkanó akadállyal számolniuk.
Mikor már éppen fellélegeztek volna, egy barna, lesötétített Volvo zárkózott fel szorosan a hátuk mögé, a legapróbb kétséget sem hagyva szándékai felől. Piton a visszapillantó tükörben látni vélte a sötét egyenöltönybe bújtatott killereket a szélvédő mögött, de azt már nem tudta megsaccolni, hogy hányan lehetnek.
Tövig nyomta a gázpedált, és igyekezett lehagyni az üldözőiket, de azok csak-csak nem akartak leszakadni róluk. A tank szerencsére szinte tele volt, így akár reggelig is elautókázhatnak, de nem sok kedve volt ahhoz, hogy ilyesmivel töltse az éjszakát. Sebei vadul sajogtak, nem egyből még mindig folydogált a vér, és jelenleg legszívesebben egy ágyra vágyott.

Időközben elhagyták a diplomáciai negyedként elhíresült, régi udvarházakkal, palotának beillő épületekkel, és hatalmas parkokkal teli negyedet, és immár a belváros felé száguldottak. A barna Volvo továbbra is a nyomukban ügetett, a legcsekélyebb szándékot sem mutatott arra, hogy futni hagyja őket.
Beértek a belváros szűk utcácskáira, ahol már sokkal nehezebben ment a száguldás, a sok kanyar és útkereszteződés miatt. Az üldözőik egyre jobban rájuk tapadtak, és Piton sejtette, hogy csak azért nem használják itt a fegyvereiket, mert túl sok tanúja lenne a lövöldözésnek. Igyekezett lerázni őket, és össze-vissza kanyargott a keskeny utakon, de nem sikerült tartós előnyre szert tenniük.

Piton egyre inkább biztos volt abban, hogy így nem fogják lerázni a fogdmegeket, más módszert kell találniuk. Hirtelen egy eléggé őrült ötlet kezdett körvonalazódni a fejében…
- Ugye azt mondta, hogy tud bánni a pisztollyal? – kérdezte a mellette ülő Grangert. A lány éppen azzal volt elfoglalva, hogy a kesztyűtartóban talált térkép segítségével megállapítsa, hogy merre vannak, és merre lenne érdemes menniük. Mikor a kérdés elhangzott, homlokráncolva nézett fel társára.
- Igen, tudok – felelte. – Mit talált ki?
Piton továbbra is a vezetésre koncentrálva előadta a tervét:
- Ki kellene mennünk innen egy kevésbé forgalmas útra, talán valamelyik városszélire, ott meg kell próbálnia szétlőni a kerekeiket, mert úgy tűnik, más esélyünk nincsen, hogy lerázzuk őket – mondta, majd kivette a zsákmányolt fegyvert a zakója zsebéből, és a némán ülő lány ölébe ejtette.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet… – ellenkezett Hermione. – Vissza fognak lőni, ha kihaltabb útszakaszra érünk, tehát ha nem találom el elsőre a kereküket, akkor nekünk annyi – összegezte komoran.
- Pontosan, Miss Granger – villantotta rá a lányra a tekintetét Piton. – Ezért kell mindent megtennie, hogy elsőre sikeres legyen. Készüljön fel, majd szólok, ha lőhet – mondta, majd egy éles balkanyarral nyomban a külváros felé vette az irányt.
Hermione beletörődően felsóhajtott, majd lehúzta az ablakot, és kézbe fogta a hűvös érintésű fegyvert.

Alig negyedóra múlva már az egyik városból kivezető úton száguldottak. A házak lassanként el-elmaradoztak mellettük, és most a kopár, néhány fával szegélyezett mezőgazdasági területek váltották egymást az üzemekkel és a tanyákkal. Piton úgy döntött, hogy ez megfelelő hely lesz az akcióhoz. Keményen a gázra lépett, ami váratlanul érte a mögöttük haladó Volvót, ami így jócskán lemaradt mögöttük. Piton, mikor megfelelőnek ítélte a távolságot, hirtelen a padkára húzódott, majd a kézifék segítségével élesen megállt. A másik autó nem tudott időben reagálni, így vad tempóban elhúzott mellettük, és jóval előrébb tudott csak teljesen lefékezni.
Perselus továbbra sem tétlenkedett, hanem élesen balra kanyarodva keresztbeállt az úton.
- Most lőjön! – kiáltotta oda a lánynak.

Hermione fogait összeszorítva koncentrált, ennek ellenére az első golyó nem találta el a kereket, hanem az aszfaltba csapódott. A Volvónak időközben már majdnem sikerült megfordulnia…
- Gyorsan! Próbálja újra – utasította Piton Grangert. – Koncentráljon, sikerülni fog! – bíztatta a lányt.
Hermione ismét nekiveselkedett az immár feléjük száguldó autó kerekének, hátán a jeges veríték patakokban folyt, jégcsappá fagyasztva egész testét. Felhúzta a fegyvert, majd célra tartotta, és tüzelt. Ezúttal lövése telibe talált! A bal első gumi nagyot durranva szétrobbant, rövid időre irányíthatatlanná téve az autót.
- A jobb elsőt is lője szét, Granger! Gyorsan! – sürgette Piton.
A lány ismét célzott, és ismét talált. A killerek az első két kerekük elveszítése után kénytelenek volt leállni, mert a kocsijuk teljesen irányíthatatlanná vált. Nagyot fékezve, keresztben álltak meg az úton, és Hermione látni vélte a gyorsan lehúzódó ablakokon kidugott fegyvercsöveket, amik egyenesen rájuk szegeződtek. A hátán csordogáló jeges veríték ellenére olyan melege lett, mintha vulkánon csücsülne. Hirtelen fogalma sem volt, hogy mit is kéne csinálnia, hogy elkerülje a szomorú véget… Gondolatai teljesen lefagytak, akárcsak a tagjai…

- A francba! – szitkozódott Piton a másik oldalon. – Húzza le a fejét, Granger! – utasította a lányt, majd a gázra lépve újra száguldásra ösztökélte az autójukat, így a nekik szánt golyók a kocsi hátulját érték.
Hermione felemelkedett az ülés mélyéről. Biztos volt benne, hogy ha Piton nem kiált rá, nem lett volna képes megmoccanni sem, és most valószínűleg több sebből vérezne, már ha nem halt volna meg nyomban.
- Köszönöm… – fordult a mellette ülő férfi felé.
- Később hálálkodjon, kisasszony – szakította félbe Piton. – Most mielőbb el kell tűnnünk innen – mondta, majd nem kímélve az autójukat, ismét keményen a gázra lépve gyorsan elsöpörtek a helyszín közeléből. Szerencsére sem a barna Volvo, sem újabb, üldözésre vállalkozó autó nem tűnt már fel a szállodáig.

***

A szálloda parkolójában már ott toporgott Szergej, meglehetősen türelmetlenül.
- Úristen, hát veletek meg mit történt?! – kérdezte szörnyülködve, ahogy rápillantott az ügynök véres, néhol már jócskán színesedő, púposodó arcára.
- Először menjünk fel a szobába, aztán majd mindent elmondunk – morogta fojtott hangon Piton, ügyelve arra, hogy ne üljön ki az arcára, hogy mennyire sajog szinte az összes porcikája.
Hermione sem volt éppen a legelegánsabb jelenség mezítláb, kiszakadt harisnyában, felhorzsolódott lábakkal a hirtelenjében megkurtított báli ruhában, és a látványt még az erősen sántikáló léptei is fokozták.
Szerencsére a szálloda halljában egy lélek sem volt, így észrevétlenül és magyarázkodás nélkül fel tudtak menni a szobába, ahol aztán ki-ki a legközelebbi székre roskadt le.

- Akkor halljuk, mi történt, miután elküldtetek – kérdezte ismét Szergej.
Piton pár mondatban összefoglalta neki az eseményeket, miközben egy vizes zsebkendővel nagyjából letisztította véres arcát, majd javasolta, hogy nézzenek bele a letöltött anyagba. Hermione hozzácsatlakoztatta a laptopjához az apró adattárolót, majd körbeülték a szerkezetet, és elkezdték módszeresen átnézni az elejétől kezdve a dokumentumokat.
A legtöbb fájl oroszul vagy angolul volt írva, azokkal könnyedén boldogultak. A nagykövetségi iratokat könnyen kiválogatták, azokon a nagykövetség pecsétje szerepelt minden esetben. Lucius Malfoy rendszerető ember volt: a magán iratai, amelyeknek a nagy része különböző emberek viselt dolgait tartalmazta, valószínűleg zsarolási célzattal, egy külön könyvtárban voltak, igaz titkosítva, de azt Szergej könnyedén feltörte. Bár az írások nagy része olyan körmönfontan volt megfogalmazva, hogy egy tapasztalt bíró is nehezen tenné hűvösre ezek alapján zsarolásért Malfoyt.

A nagy mennyiségű dokumentum között első körben főként a neveket, helyszíneket kerestek, ám csalódniuk kellett. Sem a kutatóállomás nevével, sem a kutatókéval nem találkoztak.
- Ennyi mindent részletesen végigolvasni napokba telhet… – morogta Piton fáradtan. – Annyi időnk pedig nincs.
- Valószínűleg, ha ő is vette meg azt, amit keresünk, arról nem fogunk találni semmit. Arról viszont találhatunk, hogy kinek szándékozik eladni. Az eladás feltételeiről csak írt valamilyen megállapodást, és annak itt kéne lennie… – töprengett Hermione hangosan.
Ám hiába kerestek rá az ismert terrorszervezetek, maffiák nevére, vezetőikre, és a további lehetséges vásárlókra, nem találtak semmit.
- Ezt nem értem – sóhajtott fel Hermione a szemét dörzsölve. – Biztosan nem gondoltunk valamire… vagy Malfoy mindent szépen kitörölt…

- Ez az! – kiáltott fel Piton hirtelen. – Szergej, ugye azt mondtad, hogy ezen a módon mindent letöltöttünk, ami Malfoy gépén volt, vagyis úgymond csináltunk egy lenyomatot róla. Nem lenne megoldható, hogy láthassuk az utóbbi napokban törölt elemeit? Ha jól tudom, a számítógépek esetében az ilyet vissza lehet keresni…
Szergej elgondolkozva ráncolta a homlokát.
- Hát nem lesz egyszerű, de megpróbálhatom, és van rá esély, hogy sikerülni fog… – töprengett. – Viszont ahhoz több időre lesz szükségem, és nem ártana aludni is egyet, mielőtt hozzákezdenék. Mellesleg ez utóbbi rátok is rátok férne.
- Igazad van, pihenten könnyebben fog menni a gondolkozás is – felelte Piton, majd az órájára nézve megállapította, hogy bizony már lassan hajnalodik. – Legyen az, hogy ebéd körül idejössz, és akkor újra nekifutunk. Mi, Miss Grangerrel elkezdjük átolvasni a dokumentumokat, addig pedig te tudsz egy másik gépen a törölt állományok után keresni.
- Rendben – egyezett bele látható örömmel Szergej, majd már indult is. – Szóljatok, ha szükségetek van holnap valamilyen gyógyszerre, akkor mielőtt idejövök, beugrok egy gyógyszertárba, úgy látom, a fájdalomcsillapító el fog kelleni… – nézett végig a másik kettő még mindig meglehetősen tropa megjelenésén. – Hát akkor, jó éjszakát! – búcsúzott, majd elhagyta a szobát.

***

Piton nagy nehezen felkecmergett a székből, és közben igyekezett úgy tenni, mintha semmije se fájna. Az apró grimasz az arcán azonban nyomban elárulta.
- Jól van, Perselus? – kérdezte aggódva Hermione. – Segítsek valamit?
Az ügynök mogorván nézett le a fotelben ülő lányra. Most legkevésbé az hiányzik neki, hogy egy nőszemély minden egyes sebe láttán sopánkodva körbeugrálja. Nyugalomra vágyik, az isten szerelmére! Na meg egy jó forró fürdőre. Emellett pedig utálja, ha gyengének látják…
- Köszönöm, nem kell. El tudom intézni magam is – vágta oda a lánynak ellenségesen, majd nem éppen daliás járással bevonult a fürdőszobába, becsapva maga mögött az ajtót.
Hermione megbántva bámult utána, és fogalma sem volt, hogy most éppen mi rosszat szólt vagy tett.

Perselus hosszan állt a zuhany alatt, élvezve, hogy a forró víz enyhíti fájó porcikáinak kínjait. Felrepedt ajka és szemöldöke már nem vérzett, és szerencsére a sebek sem voltak olyan mélyek vagy hosszúak, hogy az összevarrásukra lenne szükség. A zúzódásai sem lüktettek már annyira, bár a szivárvány minden színében pompáztak, és alaposan meg is dagadtak. Abban viszont biztos volt, hogy semmilyen maradandó sérülést nem szerzett, hála az égnek. A meglévőek pár napon belül meggyógyulnak, elhalványodnak, ha addig még sűrűn fájni is fognak.

Az alapos tisztálkodás után nagyjából lefertőtlenítette a sebeit, legalábbis amikhez hozzáfért, majd az elrongyolódott, véres öltönyét a kukába hajítva, egy fürdőlepedőt tekert a dereka köré, és abban lépett a Grangerrel közös hálószobába.
A lány már az ágyban volt, látszólag aludt, szorosan az ágy széléhez simulva, már-már leesve arról. Piton egy darabig elnézte a takaró alatt rejtőző karcsú alak körvonalait, dús, jelenleg kócos sörényét, csupasz, vékony karjait… Erről azonnal eszébe jutottak a nagykövet szobájában történtek, ahogy a lány segítségért kiáltva vergődött annak a mocskos disznónak a karjai között. Majd a kép egyel előrébb ugrott, és felidéződött benne, ahogy a lány a karjaiba vetette magát, miután visszajött a fogdmegek utáni vadászatból. Ezután ismét változott a szintér, már az autóban ültek, s Hermione remegő kezében ott meredezett a hatalmas pisztoly, amit ő lökött neki oda, rábízva ezzel – ha akaratlanul is – az életét…
Hirtelen, maga sem tudta, hogy miért, de megbánta a korábbi durva, elutasító szavait, amikor a lány csak a segítségét ajánlotta fel. Nem lehetett könnyű neki, amennyi mindenen a mai este folyamán keresztülment, és ő, Piton, még csak arra sem volt képes, hogy emberi módon szóljon hozzá.

Leereszkedett a lány mellé az ágyra, Hermione szemei nyomban felpattantak, ahogy megérezte a jelenlétét.
- Most meg mit akar? – suttogta a lány, s Piton jól látta a szemében a születendő, ám erősen visszatartott könnyeket.
- Bocsánatot kérni az előbbiért – válaszolta halkan.
Hermione kétkedve, értetlenül nézett fel rá azokkal a gesztenyeszín szemeivel.
- Miért csinálja ezt? – kérdezte tompán.
- Micsodát? – Kénytelen volt visszakérdezni, pedig pontosan tudta, hogy mire gondol a másik.
- Miért bánt meg az egyik pillanatban, és kedves az utána következőben, csak azért, hogy azt követően megint undok legyen? Miért mentett meg ma este többször is – hol a haláltól, hol még valami annál is rosszabbtól, ha egyszer annyira utál? – mormolta monoton hangon.

Piton felsóhajtott. Fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg a lánynak… Vagy, hogy lenne-e értelme bármit is megmagyarázni. Egyszer talán magától is rájön… De mire is? Saját maga sincs tisztában vele…
- Én ilyen vagyok, Granger – válaszolta jobb híján; hangja nyersen őszinte volt. – Ne várjon tőlem kedvességet, ne várjon tőlem semmit se. Az életét rám bízhatja, abban jó vagyok, de mást soha-soha nem bízzon rám. – Belenézett a lány csalódottságtól fénylő szemébe. Csalódott? De hát miért? Mit várt? Inkább elfordult, és a fal felé mondta a többit. – De tényleg sajnálom, hogy az előbb goromba voltam magával, nem ezt érdemelte, miután olyan jól helytállt ma este. – Továbbra sem nézett a lányra, így nem láthatta az örömöt, ami szavai hallatán felragyogott Hermione szemében.


Később már a mély álomból ébredt hirtelen, először maga sem tudta, hogy mire is riadhatott fel. Sziszegve átfordult a másik oldalára, igyekezett a félhomályban kivenni a mellette fekvő alak körvonalait. Hiába erőltette azonban a szemét, a takaró üres volt, nem rejtett senkit.
Pitonba belemart a rémület. Már ugrott volna fel az ágyról, ám meglátta a szemben lévő ajtó alól kiszűrődő fényeket, és megnyugodott.
Aztán mégis feltápászkodott, és odasomfordált a fürdőszobához. Már emelte a kezét, hogy kopogjon, de aztán mégis visszakozott. Éppen fordult volna vissza az ágy felé, mikor meghallott egy bentről jövő szisszenést. Most már habozás nélkül megzörgette az ajtót.
- Granger, minden rendben van? – kérdezte.
- Persze – hallatszott a lány hangja, majd egy újabb szisszenés.
- Na, azt kétlem – mormogta halkan. – Tudok valamiben segíteni? – kérdezte immár emeltebb hangon.
- Nem kell – érkezett a tömör válasz.
- Ne legyen olyan makacs – incselkedett vele Piton. – Gyerünk, nyissa ki.
Hosszú ideig nem történt semmi, aztán csoszogó léptek zaja hallatszott, és feltárult az ajtó. A másik oldalán Hermione állt, kibontott hajjal, fogaival alsó ajkába harapva, hálóingben, egyik kezében csipesszel, a másikban egy összevérzett vattával; a helyiséget belengte a fertőtlenítő szaga.
Piton nyomban összerakta a képet, és átkozta magát, hogy nem jött rá korábban.
- Miért nem szólt, hogy segítsek a talpát rendbe tenni? – kérdezte. – Egyedül nem fér rendesen hozzá, pedig biztos sok minden belement, amilyen sokáig mezítláb kellett lennie…
- Egyedül is meg tudom csinálni! – erősködött a lány.
- Ne legyen buta – mondta szinte már gyengéden a férfi. – Jöjjön ki az ágyra, ott jobban hozzáférek. – Hermione szemeiben tükröződő bizalmatlanság láttán úgy érezte magát, mintha egy riad állatkát kellene meggyőznie arról, hogy nem fogja bántani. – Na, jöjjön – nyújtotta a kezét, majd óvatosan odavezette a lányt az ágyhoz. Odahozta a fürdőszobában hagyott felszerelést, a csipeszt, a fertőtlenítőt, a vattát, az érzéstelenítőt, és nekilátott a kecses, jelenleg csúnyán vöröslő talpak ápolásának. Mire befejezte, Hermione már az igazak álmát aludta. Ő pedig, maga sem tudta, hogy miért, de gyengéden betakargatta a lányt, majd csak feküdt hanyatt, a plafont bámulva, álmatlanul, a mellette fekvő alakon és küldetésükön töprengve.

Egyszer csak az ágy megnyikordult, és meleg, puha bőr, kissé még nedves hajfürtök simultak hozzá. Először el akart húzódni, de aztán túl gyenge volt hozzá, nem tette meg. Inkább hagyta, hogy a lány még jobban az oldalához kucorogjon. Aztán, mintha csak erre várt volna, mély, gyógyító, tudatlan álomba süllyedt.

Előző←…….→Következő