***

Hermione indulásra készen állt a tükör előtt. Piton a fürdőben készülődött, csak halk neszeket hallott a férfi ténykedéséből. Elégedetten szemlélte képmását, miközben megigazította a kesztyűjét, és a vállára terítette a stólát. Piton majd meg fog lepődni, ha meglátja őt teljes pompájában, és belátja, hogy igenis jó választás volt a zöld-ezüst mintás ruha.
Amikor kijött a fürdőből, még a ruha fölött volt a köntöse, nehogy összekenje még a sminkeléssel vagy bármi mással. Nem a legjobb megoldás volt, de amikor nem egyedül birtokolja a lakosztályt, akkor néha kellemetlen és mulatságos ötleteknek kell engedni, ha nem akarja, hogy a férfi idő előtt meglássa.

Most, hogy teljes volt a megjelenése, már nem kellett köntös és egyéb álcázási módszer. Már csak Pitonnak kell kijönnie a fürdőből, és ő boldogan fogja bezsebelni a meglepett pillantásokat.

Néhány perc múlva Piton kilépett a fürdőszobából, és amint felnézett, pillantása azonnal megakadt az előtte álló fiatal nőn. Úgy nézett Grangerre, mintha most látná életében először igazán.
A zöld-ezüst mintás ruha minden képzeletét felülmúlta, ami igazán nem volt nehéz, tekintve, hogy vadul tiltakozott a választott darab ellen, de ezt a gondolatot most félresöpörte. Granger rámosolygott, és kíváncsi, várakozó tekintettel körbefordult előtte. Mintha nem is egy kész estélyit vásárolt volna, hanem külön, személyre szabottan varratta volna: tökéletesen állt rajta. Kiemelte az alakját, és Pitonnak ismét el kellett ismernie magában, hogy nemkívánatos társa igenis… kívánatos…
Elhessegette az abszurd gondolatot, és elindult a lány felé.
- Igazán csinos… – osztotta meg gondolatainak cenzúrázott verzióját Grangerrel.
- Köszönöm a bókot – mosolygott vidáman társa.
-… de még nem tökéletes – fejezte a mondatot, és a táskájához lépett, amiből valami lapos, sötét színű dobozt vett elő.
- Valami még hiányozna? – hervadt le a mosoly azonnal a lány arcáról, és aggodalmas tekintettel nézett végig magán. – Szerintem rendben van. Mire gondol?
- Erre… – nyitott ki a dobozt a férfi, és a lány arcát fürkészte.

Hermione hátrált egy lépést, amikor meglátta, mit is rejt a kis doboz. Kesztyűs kezét a szája elé kapta, és tágra nyílt szemekkel nézett fel Piton arcába.
- Ez… ez az enyém? – dadogta még mindig meglepetten. – De… Miért kapom? Ez gyönyörű…
- Ne örüljön túlzottan, csak kölcsönbe kapja ma estére – emelte ki a nyakéket a férfi, és óvatosan kikapcsolta az apró csatot –, és nem is valódi drágakövek vannak benne. Az túl feltűnő lenne… Forduljon meg! – morogta, mire Hermione szó nélkül szembefordult a tükörrel.

Finoman a lány nyaka köré illesztette az liánként tekeredő ékszert, melyen itt-ott zöld kövek csillantak meg. A köveket fehérarany indák fogták körbe, és tökéletesen illett a ruha mintázatához és színvilágához. Bekapcsolta a csatot, majd elengedte a nyakéket, ami így teljesen Hermione nyakára simult, és a mellkasával együtt emelkedett és süllyedt minden egyes légvételnél.
Hermione megérintette az ékszert, és a tükörből az őt figyelő férfi szemébe nézett.
- Köszönöm – mondta halkan, meghatottságtól csillogó tekintettel.

Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, majd Piton észbekapott, és ellépett a lány mögül.
- A fülbevalókat magára bízom – nyújtotta felé a dobozt, és a hangja talán rekedtebb volt valamivel a szokásosnál.
- Persze – köszörülte meg a torkát Hermione is, és elvette az apró fülbevalókat. A helyükre illesztette őket, majd egy utolsó ellenőrző pillantás után ellépett a tükör elől. – Azt hiszem, indulhatunk.

A sötét, limuzinra emlékeztető autó már várta őket a bejáratnál. A kocsi elegáns volt, és csillogott a tisztaságtól, akárcsak a sofőrje, aki szerencsére legkevésbé sem hasonlított azokra a taxi vezetőkre, akiket eddig láttak oroszországi útjuk során. Ez a férfi fekete öltönyt, fehér inget, fényesre suvickolt cipőt viselt, ápolt és jól fésült volt. Illemtudóan nyitotta ki nekik a hátsó ajtót, miközben szinte tökéletes kiejtéssel köszöntötte őket. Piton örömmel állapította meg, hogy nem fog kárba veszni az a kisebb vagyon, amit az autót küldő cégnek kell kifizetnie az estét követően.

Mire kényelmesen elhelyezkedtek a puha bőrborítású hátsó ülésen, a sofőrjük már ki is kanyarodott a szálloda parkolójából. Piton ellazulva hátradőlt, és kinyújtotta hosszú lábait, majd elégedetten konstatálta, hogy azok kényelmesen elférnek az enyhén meghosszabbított utastérben. Szeme sarkából Grangerre nézett, és azonnal észrevette a lány arcán a feszültség apró jeleit és semmibe révedő tekintetét.
- Csak nem izgul, Granger? – kérdezte meg halkan, enyhe gúnnyal a hangjában, miközben közelebb hajolt a lányhoz.
Hermione ijedten kapta fel a fejét. Még mindig a tükör előtti jelenet járt a fejében, így nem igazán figyelt a mellette ülő férfire.
- Ne haragudjon, nem figyeltem. Mit kérdezett? – nézett Pitonra.
Perselus összeráncolt szemöldökkel méregette a fiatal nőt. Egyáltalán nem volt rá jellemző a dekoncentráltság és a figyelmetlenség eddig. Vajon mi történhetett vele? Most jön ki rajta az akció előtti lámpaláz?
- Csak azt mondtam, hogy ne féljen, minden rendben fog menni – változtatta meg hirtelen eredeti mondanivalóját.
Hermionét meg is lepte a szokatlanul kedves hangnem, de jól estek neki a szavak… talán túlságosan is jól.
- Köszönöm a bíztatást, Perselus – mosolygott hálásan a férfira.
Az a néhány göndör fürt, amit ravaszul kihagyott a kontyából, aranyosan csillant meg a beszűrődő lámpák fényében. Úgy tűnt, a tétova mosoly nem csak az ajkain villant fel, hanem nagy, barna szemei meleg ragyogásában, és az arcán megjelenő enyhe pírban is. Perselus hagyta, hogy tőle teljesen szokatlan módon az érzékei belefeledkezzenek a nem mindennapi látványba… A következő pillanatban azonban az autójuk puhán bekanyarodott a nagykövetség mögötti parkolóhelyek egyikére, ő pedig nyomban feleszmélt, ahogy a motor leállt, és zavartan kapta el pillantását társáról.

A kellemetlen, feszültséggel teli csendet a sofőr érkezése szakította félbe, aki udvariasan szélesre tárta az ajtót Hermione előtt, és kisegítette a lányt. Aztán átment a másik oldalra, és Piton előtt is kinyitotta az ajtót, majd visszament a vezetőülés felöli oldalra, egy rövid biccentéssel jelezve az ügynöknek, hogy itt fogja várni őket.

Piton még mindig dühös volt magára, amiért engedte, hogy ekkora hatással legyen rá a lány megváltozott külseje. Igaz, Granger alig emlékeztetett arra a pápaszemes titkárnőre, akinek megismerte. Alaposan meg kellett erőltetnie magát, hogy sikerüljön továbbra is így gondolnia rá. Hisz szokásos kotnyelességét, tudálékosságát mintha elfújták volna, s helyette csak a finom kecsesség és nőies elegancia maradt. Szeme sarkából lopva nézte társát, miközben a lány feltűnésmentesen a táskája tartalmát ellenőrizte. Vajon hogyan képes ekkora átalakulásra mindössze pár óra alatt, néhány kellék felhasználásával? Boszorkányos…
Gyorsan megrázta a fejét próbálván elhessegetni belőle a kósza gondolatokat, és erősen az előttük álló feladatra igyekezett koncentrálni.
- Jöjjön, Granger, ideje bevetni magunkat – szólt végül oda a lánynak.

Hermione még egyszer végignézett magán, s gondolatban sorra vett minden teendőt, majd csatlakozott Pitonhoz. Elegánsan belekarolt a férfiba, észre sem véve az arcán átfutó furcsa kifejezést.
- Menjünk – mondta, miközben próbálta elnyomni azt a meglehetősen ijesztő érzést, hogy éppen most fognak önként és dalolva besétálni a tigris ketrecébe.

Ahogy kiléptek a parkoló félhomályából, eléjük tárult az angol nagykövetség óriási, szürkésfehér kőből épült, kivilágított épülete. A sok kisebb-nagyobb ablak, erkély, az őket díszítő kőcsipkék és apró szobrok mind azt a látszatot keltették, hogy nem is egy hivatali épületről van szó, hanem jóval inkább egy palotáról.
A főbejáratot körülölelő oszlopos, szintén kőből készült terasz ugyancsak hatalmas volt, s már messziről látszott, hogy két oldalán vörös szmokingba öltözött őrök posztolnak. Piton nyomban ügynök-üzemmódra kapcsolt, és gondosan, ám észrevétlenül megnézte őket magának. Összesen hatan voltak, hárman-hárman mindegyik oldalon. Mindegyikük magas, izmos volt, arcukon éberség, koncentráció látszódott. Öltönykabátjuk alig észrevehetően kidudorodott a bal oldalukon: minden bizonnyal ott tartották a fegyverüket. Meglehetősen furcsa volt, hogy egy jótékonysági rendezvényt ennyire biztosítanak a számtalan testőr ellenére, akik önmagukban is elég nagy erőt képviselnek…

- Itt Szergej, jól hallatok? – harsant egy hang a fülükbe erősített klipszből, amiket még a szállodában ragasztottak magukra, gondosan eltakarva hajukkal. Bár az apró, lapos szerkezet olyan hitelesen utánozta az emberi bőr színét, hogy takarás nélkül is nehezen lehetett volna kiszúrni.
- Hallunk – válaszolt Piton fojtott hangon, majd Hermionéra nézett, aki némán bólintott helyeslésképpen. – Van valami fejlemény?
- Malfoy még nincs itt, de néhány testőrét már előre küldte – informálta őket Szergej. - Előbb láttam négyet, ahogy kiszálltak egy fekete Volvóból. Mindegyik gorillatermetű, a méregdrága öltöny majd’ széthasad a hátukon, akkorák. Meg fogjátok őket ismerni.
- Abban biztos vagyok – felelte Piton. – Van még valami?
- Az őröket, gondolom, láttátok az ajtónál. Rajtuk és a testőrökön kívül nincs más, aki problémát okozhatna.
- Vajon mitől tart Malfoy? Az elnököt sem védik ennyire, mint most őt – gondolkozott hangosan Hermione.
- Jó kérdés. Talán valamelyik zavaros üzlete nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Végül is, neki sem sikerülhet minden – hallatszott Szergej halk kuncogása a fülükbe.
- Csak nehogy mi igyuk meg ennek a levét… – Piton hangja vészjóslóan hangzott. – Szergej, azonnal szóljon, ha megjön Malfoy, vagy ha még több gorilla érkezik. Nekünk ideje lesz bemennünk, mielőtt feltűnne nekik, hogy itt ácsorgunk.
- Rendben – válaszolta Szergej. – Vigyázzatok magatokra! – Mindhárman arra gondoltak, hogy ez nem is lesz olyan könnyű feladat, mint képzelték…

***

A nagykövetség épülete nem csak kívülről volt a kelleténél egy kicsit pompázatosabb, belül is ugyanaz a stílus uralkodott. A földszinti rendezvénytermek hatalmasak voltak, gazdagon díszítettek, minden apró részletük arra volt hivatva, hogy arcpirító hivalkodással hirdesse a gazdagságot és az előkelőséget. A csillogóan fényes márványpadlón leterített kézi szövésű szőnyegektől kezdve, a falakon lógó festményeken át minden egyedi volt, valószínűleg megrendelésre készült, ahogyan az összes bútor és a plafonról lógó, kristályokból kirakott csillárok is. Hermione egy pillanatra elgondolkozott, hogy hogyan engedheti meg magának mindezt a fényűzést egy oroszországi angol konzulátus, de ötlete sem volt.

Ahogy a többi vendég közé vegyültek, hasonló gondolatok jutottak eszébe a sok Gucci, Chanel, Dior ruhaköltemény és Prada cipő láttán. Ha mindezt el lehetne adni, a kapott pénzből segíteni lehetne a nyomorban élő orosz szegények nagy részén – futott át agyán a gondolat. A legtöbb bálozó mellett még az ő toalettjük is szegényesnek hatott, pedig mennyi pénzt adtak ki érte! Még szerencse, hogy Piton gondolt az ékszerre, mert anélkül akár még szégyenkezhetne is a sok valódi drágakővel és igazgyönggyel felékesített nő mellett.

Persze a drága ruhák és ékszerek sem garantálták, hogy az illető, aki viseli őket, rendelkezik az alapvető jó ízléssel – ez itt sem volt másképp. Néhány szűk ruhából kibuggyanó hájréteg, szorosan testhezálló anyagba burkolt terjedelmes hátsó és körömcipőbe erőltetett szétfolyós láb láttán ismét megállapította az örök igazságot: a pénz sem minden. Persze volt jó pár divatlapba illő szépséggel rendelkező nő is a teremben, akik mellett Hermione szürke kisegérnek érezte magát.
Észrevétlenül a mellette lépdelő Piton felé sandított. Az ügynök szintén a környeztet tanulmányozta, de figyelmét nem kerülték el a csodaszép nők sem. Hermione jól látta, ahogy pillantása egyre-másra megakadt a falatnyi vagy éppen áttetsző ruhába bújtatott búja idomok láttán. Az elmúlt pár napban már megszokta a férfi természetét, így ismerősként üdvözölte ezt a fajta viselkedést, ám a hirtelen szívébe költöző, nagyon is féltékenységre emlékeztető érzést már kevésbé. Mégis mi ütött belé, hogy féltékenységet érez, ha a szoknyapecér ügynök ránéz egy másik nőre?! Hisz neki sosem tetszettek az ilyen macsó pasasok, Pitont meg még csak nem is kedveli…

Bár ha teljesen őszinte akar lenni magával, be kell vallania, hogy Perselus ugyancsak jól néz ki az elegáns sötét öltönyben, ami bár eredetileg laza esésű és a legkevésbé sem hivalkodó, mégsem tudja elrejteni az átlagnál magasabb termetét és épp megfelelően fejlett izomzatát. Ugyan nem az a kifejezett férfiszépség még így, elegánsan kiöltözve sem, de veszélyesen villogó szemeivel, tarkóján összefogott hajával és azzal a rosszfiús, ám annál izgalmasabb ridegséggel az arcán minden nő érdeklődését képes felkelteni…

Hermione ezen a ponton kénytelen volt félbeszakítani a gondolatmenetét, mert Piton, aki időközben észrevétlenül egy sarokba terelte, épp mondani kezdett neki valamit.
- Ne haragudjon, mit is mondott? Akkora itt a zaj, hogy nem hallottam – igyekezett kivágni magát, és remélte, hogy az arcán megjelenő árulkodó pír nem fogja leleplezni apró füllentését.
Piton felvonta egyik szemöldökét, de más módon nem jelezte, hogy rájött volna a turpisságra.
- Jobb lesz, ha most kettéválunk – kezdett bele újból a mondanivalójába. – Nem akarom, hogy hirtelen betoppanjon Malfoy, és esetleg rájöjjön, hogy maga nem egyedül van itt. Az a hír járja, hogy túl lusta ahhoz, hogy a foglalt nőket megkörnyékezze. Jobban járunk, ha egyedül látja magát.
- Rendben – biccentett Granger.
- Igyekszem majd közel férkőzni magukhoz, de nem akarok túl feltűnő lenni – folytatta Piton. – Ha bármi probléma van, jelezzen, a klipszen keresztül hallani fogom magát.
- Remélhetőleg erre nem fog sor kerülni! – Hermione igyekezett több bátorságot mutatni, mint amennyit valójában érzett. – Akkor majd találkozunk fent, a nagykövet úr szobájában. Ne késse le a randit! – viccelődött nagyon is valós félelmein.
- Ne aggódjon, ott leszek! – Piton hangja fura mód egy kis nyugalommal töltötte el. – Most pedig feltűnésmentesen csúsztassa a kezembe a jelölősprayt. Nekem könnyebb lesz megjelölnöm a testőröket anélkül, hogy észrevennének. Mint mondtam már korábban, a maga ruhája túl szembeszökő…
Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis ebben a pillanatban egy skarlátvörös, mélyen dekoltált, bordaropogtatóan szűk ruhába öltözött nő lejtett el mellettük, aki petyhüdt bőre alapján legalább az ötvenes éveit taposta, ha nem a hatvanasat.
- Granger, azt kell mondjam, talán tévedtem, és mégsem olyan feltűnő, főleg egy ilyen közegben – közölte savanyúan Piton, és még mindig meredten nézett a vörös ruhás öreglány után.
- Na ugye – vigyorgott Hermione –, de azért jelölgessen csak maga, hátha nekem nem lesz rá lehetőségem Malfoy fejének elcsavarása mellett.
- Rendben, találkozunk később. – Piton egy utolsó, átható pillantást vetett rá, ami legalább annyira zavarba ejtő volt, mint amennyire szokatlan, majd sarkon fordult, és belevegyült a tömegbe. Hermione pár pillanatig magányosan ácsorgott a fal mellett, majd nyugalmat erőltetve magára ő is csatlakozott a többi bálozóhoz.

***

Alig egy óra alatt fáradságosan magára erőltetett nyugalmát mintha nyomtalanul elfújták volna. Egyrészt Malfoy továbbra sem adta jelét, hogy csatlakozni szándékozna vendégeihez, másrészt pedig ott volt az a nő… Vékony volt, magas, napbarnított, hosszú, szőke hajkoronával, tökéletes alakját hangsúlyozó égszínkék selyemruhában – ráadásul már egy negyed órája le sem szállt Pitonról…
Hermione igyekezett a gyomra mélyét feszegető, maró ellenérzésre úgy tekinteni, hogy csak azért van, mert aggódik, hogy emiatt a nő miatt nem fogja tudni a társa befejezni a testőrök megjelölését, akikből úgy tíz perce egy újabb adag érkezett. Tényleg összetéveszthetetlenek voltak kétajtós szekrényre emlékeztető termetükön meglehetősen szokatlanul feszülő öltönyeikkel, épp ahogy Szergej mondta. Legalább annyira illetek bele a társaságba, mint majom a köszörűkőre.

Ha mindez még nem lett volna elég, akkor ott volt az a néhány férfi, akit mindenképpen le kellett vakarnia magáról, ha nem akarta elszalasztani Malfoyt. Az első egy-pár esetben egészen könnyen ment a dolog, csak néhány rideg szó és visszautasítás kellett, és a fiatal fiúk már el is tűntek a közeléből, arcukon tömény sértődöttséggel.
Az őket követő kéretlen széptevő azonban meglehetősen megnehezítette a dolgát… Egy idős úr volt, az apukája lehetett volna, annyira távol álltak egymástól korban, de úgy tűnt, őt ez nem zavarja, Hermionét viszont annál jobban. Nem kevés energiájába és jó néhány hazugságába tellett, mire sikerült leráznia az öreget, akinél hatástalannak bizonyult minden ellenkezés és visszautasítás. Azóta kénytelen volt nem csak a nagykövet és Perselus, hanem idős imádója alakját is fürkészni a tömegben, nehogy véletlenül újra összefussanak.

Levett egy gyümölcslevet az arra sétáló pincér tálcájáról – Malfoyjal úgyis lesz ideje alkoholt inni –, és önkéntelenül is visszavándorolt a pillantása a terem másik végében szórakozó párocskára. Úgy tűnt, nem csak a nő, hanem Piton is jól érzi magát, ami nem kicsit dühítette a lányt. Legszívesebben odament volna, hogy elcibálja onnan a férfit, és emlékeztesse, hogy küldetésen vannak, és nem szórakozni jöttek ide.
Ehelyett azonban tovább figyelte őket, s amikor Piton elegánsan felkínálta a nőnek a karját, és a tánctérre vezette, legszívesebben felrobbant volna mérgében. Villámló szemekkel pásztázta a táncoló párost, és természetesen nem kerülte el figyelmét, hogy azok milyen közel állnak egymáshoz, jóval közelebb annál, mint amit az illendőség és a jó ízlés megenged egy ilyen társasági összejövetelen…

Hangtalan mérgelődését egy forró lehelet szakította meg, amely szinte égette a nyakát. Érezte, ahogyan valami, feltehetően egy szmoking kabát alsó része hozzáér a derekához, ami, ha lehet, még nagyobb nyugtalansággal töltötte el. A drágának tetsző férfiparfüm körbelengte, mint egy vegyi csapda, melyből nincs menekvés…
- Egy ilyen szép lány miért ácsorog egyedül, ahelyett, hogy szórakozna? – hallatszott a meglehetősen elcsépelt frázis. A hang, ami mondta, mély volt, majdnem kellemes, de volt benne valami alig észrevehető, fület sértő felhang, ami talán lenézésből, de talán csak a furcsa kiejtésből származott. Bár még nem hallotta élőben ezt a hangot, de fura mód azonnal rájött, hogy kihez tartozhat…

Automatikusan megfordult, hogy ne érezze magát annyira sebezhetőnek, mint háttal. Nem kellett meglepődnie: Lucius Malfoy állt vele szemben, teljes életnagyságban, vékony ajkai körül egy behízelgő mosolyfélével. Legfőbb ismertetőjele, ezüstszőke vállig érő hajzuhataga ki volt engedve lágyan körbefonva keskeny, hosszúkás arcát. Jégkék szemeiből a mosoly és a kedvesnek tetsző szavak ellenére is olyan tömény hidegség sugárzott, hogy Hermione háta nyomban libabőrős lett, ahogy beléjük nézett. Ez a férfi roppant veszélyes, nem szabadna vele játszadozni – mondta egy hangocska a fejében. Igazat kellett neki adnia, választása azonban nem volt. Most kell – kihasználva a kínálkozó alkalmat – elcsábítania Malfoyt, mert lehet, hogy a későbbiekben nem fog tudni a közelébe férkőzni. Szende mosolyt varázsolt az arcára – remélte, hogy valamennyire természetesnek hat – majd így szólt:

- Annyira szép ez a bálterem, hogy nem tudtam nem megcsodálni – mutatott körbe a túldíszített helyiségen.
Úgy tűnt, ez a megjegyzés telitalálat volt, ugyanis Malfoy elégedetten elmosolyodott.
- Örülök, hogy tetszik kegyednek. Személyesen én irányítottam az átalakítási munkálatokat, amikor ide kerültem – közölte nagyképűen. – Lucius Malfoy, szolgálatára – mutatkozott be megragadva a lány kezét, és egy meglehetősen hosszúra sikerült csókot nyomva rá.

Hermionének igyekeznie kellett, hogy ne látszódjon arcán az idegenkedés, ami minden alkalommal elfogta, ahányszor a férfi átlépte a magánszféráját.
- Helena Grant vagyok – mutatkozott ő is be, még időben észbe kapva, hogy ne az eredeti nevét használja, hanem azt, amit még korábban kitaláltak. – Gratulálok az átalakításhoz, jobban nem is sikerülhetett volna – folytatta tovább egy kis mosollyal a dicshimnuszt. – Ott, azon a falon – mutatott a terem végébe – láttam Savrasov Szivárványát. Csak nem az eredeti? – Most először érezte úgy, hogy hasznot hozhatnak az orosz művészeti órák, amit egyetemista korában választható tantárgyként vett fel, majd az első előadást látván meg is bánt.
- Természetesen az eredeti – válaszolta Malfoy büszkén –, mint a legtöbb festmény a teremben. Látom, ért a művészetekhez – bókolt a lánynak.
- Ó, csak egy kicsit – szerénykedett Hermione.
- Jöjjön Helena, mutatok még néhány különlegességet, amik biztosan tetszeni fognak kegyednek – mondta Malfoy, majd karon fogta Hermionét, és elvezette a terem hátulsó része felé.

***

Piton igyekezett úgy irányítani a táncparketten csinos partnerét, hogy észrevétlenül figyelemmel tudja követni Grangert és Malfoyt. Látta, ahogyan a nagykövet az előbb felbukkant a lány mögött, az első perctől kezdve olyan közel nyomulva hozzá, ami nagyfokú udvariatlanságnak számítana bárhol, de főleg egy ilyen estélyen. Malfoynak persze nem kell attól tartania, hogy illetlennek bélyegeznék. Valószínűleg az egész jelenlévő társaság a zsebében van, ki szívességek, ki fenyegetés, ki üzlet útján. Mindig is undorítónak találta az ilyen fajta embereket, Lucius Malfoyt pedig egyenesen megvetette. Ha ő az, aki ellopta a fegyvert, csak az lehet a célja vele, hogy még nagyobb befolyást szerezzen magának…

Egy utolsót pörgetett partnernőjén, mielőtt az éppen játszott zeneszám utolsó taktusai elhaltak volna, majd gyorsan újra felkérte a következő táncra is. Jelenleg úgy látta, hogy ez a legjobb módja Grangerék figyelésének, akik épp a hátsó fal mellett álltak, és egy festményt tanulmányoztak. Malfoy kezével gesztikulálva magyarázott valamit a mellette álló nőnek, aki figyelmesen hallgatta. Pitont borzasztóan zavarta az az alázatos, imádattal teli tekintet, amivel társa nézett fel a nagykövetre, de be kellett ismernie, hogy jól csinálja a lány, és éppen a kellő hatást éri el. Malfoy láthatóan jól érezve magát tovább magyarázott, egyik képet a másik után mutogatva meg Grangernek, közben pedig egyre-másra emelte le az arra járó pincérek tálcáiról a pezsgőspoharakat, mind magának, mind a lánynak, éppen ahogy számítottak rá.

Piton végig úgy vezette a karjaiban tartott szőkeséget, hogy közel maradjanak a pároshoz, közben – köszönhetően nagyszerű tánctudásának – egyszer sem vétette el a lépést. Partnernője szüntelen fecsegését elengedte a füle mellett, csak néha szúrt közbe egy-egy helyeslést vagy bólogatást, s úgy tűnt, ezzel eleget is tett a társalgás rá eső részének. Ha nem lenne a feladat, amire koncentrálnia kell, minden bizonnyal már az őrületbe kergette volna a folytonos karattyolásával. Pedig igazán kár érte! – gondolta. – Milyen jó nő is lenne, ha legalább tíz percre be tudná fogni a száját! Így azonban jelentősen lerontja az összhatást a butuska locsogás, ráadásul híven tükrözi az üresfejűségét is.

Egyik táncot a másik után lejtették, partnernője legnagyobb örömére, s az ő legnagyobb bánatára, hiszen a folyamatos csicsergés egyre jobban kezdte idegesíteni, már alig tudott saját gondolataira és feladatára koncentrálni. Szinte megkönnyebbült, amikor Hermione és Malfoy átment a szomszédos szobába, mert így végre abbahagyhatta a táncolást.
Miután néhány üres kifogással lerázta a csalódott szőkeséget, ő is átment a másik terembe. Mint kiderült, itt szolgálták fel a svédasztalos vacsorát. A terem közepén futó hosszú asztalok roskadásig meg voltak pakolva mindenféle finomsággal, amik természetesen csakis a legjobb és legdrágább alapanyagokból készültek. Néhány pincér körözött a szobában, hogy a vendégek segítségére legyen, de más személyzet itt nem volt.
Piton igyekezett azt a látszatott kelteni, hogy csak ételért jött. Fogott egy tányért, ráemelt néhány apró, kaviárral töltött, pogácsára emlékeztető süteményt, és elindult a fal mentén futó asztalok felé. Szinte azonnal észrevette Grangert – köszönhetően ruhája színének –, és le is ült néhány székkel távolabb tőlük.
Miközben evett, észrevétlenül figyelte a párost. Amikor azonban Malfoy a lány asztalon fekvő kezére simította a sajátját, nem sokon múlott, hogy ne nyelje félre az éppen a szájában lévő falatot. Erősen kellett összpontosítania, hogy elnyomja az ösztönt, és átnyúlva az asztalon, áthidalva a köztük lévő távolságot, jó erősen rá ne csapjon a szoknyabolond nagykövet mancsára. Aztán emlékeztette magát, hogy a küldetés szempontjából nagyon is jó, hogy így alakulnak a dolgok, és lassan lecsillapodott.

Az ezt követő apró érintéseket már egészen jól viselte, sőt nem hördült fel akkor sem, amikor Malfoy merészen végigsimított Granger karján, majd fedetlen vállán – igaz mindez nem kevés koncentrációjába került. Titkon megfigyelte társa reakcióit, amiket ezekre az egyértelmű gesztusokra adott, és meg kellett állapítania, hogy vagy nagyon jól játssza, hogy ő is tökéletesen élvezi a buja játékot, vagy tényleg ez a helyzet. Nem értette, hogy az utóbbi lehetőség kapcsán miért tölti el a szokásosnál is nagyobb harag, igyekezett hát nem foglalkozni a kérdéssel.

Pár perc múlva Malfoy súgott valamit Hermionénak, aki egy mosollyal és egy bólintással válaszolt, majd mindketten felálltak, és elhagyták a termet az emeletre vezető lépcső irányában. Piton feltűnésmentesen követte őket, ám csak a lépcsőig, amelynek két oldalán egy-egy testőr állt. Itt nem fog feljutni észrevétlenül, az már biztos, innentől Szergejre kell hagyatkoznia. Behúzódott egy félreeső ablakmélyedésbe, és halkan bejelentkezett az orosznál. Gyorsan vázolta neki a helyzetet, és kérte, hogy keressen egy másik feljáratot az emeletre.

- Perselus, ez nem lesz olyan egyszerű – válaszolta a fiú. – Eltarthat egy ideig, amíg találok valamit. Mikor mentek fel? – kérdezte, és hangjából egyértelműen kicsendült az aggódás.
- Körülbelül öt perce – szűrte a szavakat a fogai között Piton. – Talán még van tíz, tizenöt percünk, de addigra már fel is kellene jutnom. Szóval igyekezzen, ha nem akarja, hogy a volt barátnőjének baja essen! – parancsolt rá dühösen.
Szergej nem felelt, csak bontotta a vonalat, és remélhetőleg nekiállt a keresésnek. Ha nem, akkor saját kezűleg fogja felkoncolni, abban biztos lehet – fogadkozott az ügynök.

Jó darabig csend volt a vonalban. Perselus idegesen dobolt az ujjával az ablakpárkányon, miközben újra és újra az óráját nézte. Már majdnem eltelt öt perc, mikor fülében felcsendült a surrogó hang, majd Szergej pattogó szavai:
- Találtam egy lehetséges utat, bár nem biztos, hogy ez egyszerűbb lesz…
- Mindegy – szakította félbe Piton. – Inkább mondjad már, hogy merre menjek! – A nagy sietségben észre sem vette, hogy átváltott tegezésre, de úgy látszik, Szergej sem.
- Rendben – felelte. – Először menj ki a bálteremből jobbra, az előtérbe, annak a hátuljából nyílni fog egy ajtó a hátsó traktus felé, úgy nézem, hogy ott van elszállásolva a bennlakó személyzet. Ez egy vékony, hosszú folyosó, melyről kis szobák nyílnak. Az épület egész szélességén fut végig. Ahogy belépsz az ajtón, jobbra kell fordulnod, a folyosó végén lesz egy cselédlépcső, ami az emeltre vezet. Azt biztosan nem őrizteti Malfoy az embereivel.
- Ez nem tűnik túl nehéznek… – morfondírozott Piton, miközben igyekezett a Szergej által elmondottak alapján maga elé vetíteni az épület alaprajzát.
- Nem is az, ha már bejutottál az előtérből a cselédszárnyba úgy, hogy senki ne vegyen észre.
- Kellene egy kis kavarodás, mondjuk kint az udvaron, az elterelné az emberek figyelmét, én pedig be tudnék jutni. Van valami ötleted?
- Hm… – töprengett Szergej. – Mit szólnál, ha egy pár pillanatra lekapcsolódna az épület világítása, csak annyi időre, hogy be tudj surranni azon az ajtón. Úgyis feltámadt a szél, és úgy látom, vihar közeleg, majd azt fogják gondolni, hogy csak amiatt volt.

Piton még egyszer végiggondolta a hirtelen összedobott tervet.
- Rendben, csináljuk így. Mennyi idő kell neked, hogy leállítsd a világítást? – kérdezte, s első pillanatban nem értette, hogy miért nevet fel a másik férfi a vonal végén. Majd rá kellett jönnie, hogy megeshet, eddig leértékelte a kis orosz tudását és tehetségét…
- Már elkezdtem betörni a rendszerükbe – közölte Szergej. – Egy perc, és minden sötét lesz, pontosan öt másodpercig. Odaérsz addigra az előtérbe?
- Persze – felelte Piton, majd kerülve a feltűnést kisétált a bálteremből, mintha csak az udvarra indulna kiszellőztetni a fejét.

Az épületet éppen akkor lepte el a sötétség, amikor az alaposan elrejtett ajtóhoz ért. Nem tétovázott, nem törődve a meglepett és talán ijedt kiáltásokkal kinyitotta az ajtót, és halkan besurrant rajta. A világítás éppen abban a pillanatban állt helyre, mikor elengedte a kilincset.
- Sikerült? – hallotta Szergej hangját a klipszéből.
- Igen, bent vagyok – mondta fojtott hangon, miközben körülnézett a félhomályos folyosón, ahonnan jobbról is, balról is apró szobácskák nyíltak. Néhánynak ki volt nyitva az ajtaja, így megállapíthatta, hogy bizony a személyzet jóval rosszabb körülmények között kénytelen tengetni a napjait, mint az uraságok.
A folyosón szerencsére nem volt senki, valószínűleg mindenki a bál sikeres lebonyolításán fáradozott. Piton probléma nélkül eljutott a szűk cselédlépcsőhöz, ahol ismételten fellélegezhetett: egy testőr sem őrizte az emeletre felvezető másik útvonalat.
Igyekezett halkan felbotorkálni, és nem rossz helyre lépni a sötét, keskeny lépcsőfokokon. Ahogy felért az emeletre, egy tároló helyiségben találta magát, ami tele volt ágyneműhuzatokkal, párnákkal, takarókkal, becsomagolt tisztálkodó szerekkel, törülközőkkel és még számtalan más holmival.
Szerencsére a Hold fénye megfelelően bevilágított a nagy ablakokon, így könnyedén megtalálta a nagy, ódivatú tároló szekrények között elhelyezkedő ajtót, ami minden bizonnyal az emeleti lakosztályok közötti folyosóra vezetett. Először hallgatózott egy kicsit szorosan a fához simulva, majd elővigyázatosan kinézett a kulcslyukon is, de semmilyen emberi jelenlétre utaló jelet nem tapasztalt. Ennek ellenére először csak résnyire nyitotta az ajtót, majd miután így sem látott semmi veszélyt, kisurrant rajta.

A korábban átvizsgált tervrajzok alapján pontosan tudta, hogy melyik ajtó mögött rejtőzik Malfoy lakosztálya, így habozás nélkül arra indult. A nagy, régies típusú tölgyfa ajtó valószínűleg egyidős lehetett az épülettel, éppen ezért elég masszívnak és vastagnak tűnt, ami most egyáltalán nem jött neki kapóra. Jobban örült volna, ha hall valamennyit a bent folyó társalgásból. Így sajnos fogalma sem volt arról, hogy hol tart az akció, és hogy jól mennek-e a dolgok, vagy Grangernek esetleg szüksége van a segítségére.
Az órájára nézve megállapította, hogy körülbelül negyed óra telt el azóta, hogy feljöttek. Ennyi időnek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy hasson az altató – már ha Hermione időben beadta. Ha viszont nem, akkor komoly bajban vannak, főleg így, a vén tölgyfa ajtó két túlsó felén…
Végül úgy döntött, hogy még vár öt percet, és ha annyi idő alatt sem bukkan fel a lány Malfoy dolgozó szobájának a kulcsával, akkor kénytelen lesz bemenni, és a saját módján intézni a dolgokat. Félrehúzódott az egyik sötétebb sarokba, egy nagy, antik szekrény takarásába, és csendben hallgatózott.

Hirtelen eszébe jutott, hogy talán a klipsz segítségével meghallgathatná, hogy hogyan állnak a dolgok odabent. Csak Szergejt kellene megkérnie, hogy kapcsolja vissza Hermione szerkezetét, amit azóta, hogy Malfoyjal találkozott, az elővigyázatosság kedvéért lekapcsoltak. Elég kellemetlen lett volna, ha a nagykövet közel hajolva szíve hölgyéhez fura hangokat hall… Valószínűleg van annyira tájékozott az ilyen dolgokban, hogy ezután azonnal kiszúrja az apró műszert. Ha azonban valahogyan meg lehetne oldani, hogy csak adó és nem vevő módra állítsák a szerkezetet…
Ennél tovább azonban nem jutott a gondolatmenettel, ugyanis ebben a pillanatban egy éles sikoly csendült fel – egyenesen a nagyköveti lakosztályból.

Előző←…….→Következő