5. fejezet - Édeskettes plusz egy fő


Hermione lassan úrrá lett hirtelen jött zavarán, és úgy döntött, hogy nem megy bele a felkínált vitába.
- Van most fontosabb dolgunk is, minthogy ezt boncolgassuk – jelentette ki. – Nézzen utána, hogy mikor indul a következő gép Szentpétervárra, én addig összepakolom a holmimat. Feltételezem, hogy maga útra készen áll…
Piton pár másodpercig némán, résnyire húzott szemmel nézte, majd bólintott, és visszafordult az előtte lévő gép felé.
- Igen, én indulásra készen állok – mondta, miközben ujjai sebesen jártak a billentyűzet felett.
- Miért nem lep ez meg engem… – morogta Granger, miközben fürgén rámolta táskájába a kint lévő dolgokat.
- A következő gép ma éjjel indul, nem sokkal éjfél előtt. Legalábbis amit esélyünk van még elérni – mondta a férfi fel sem nézve a monitorról.
- Akkor viszont azonnal indulnunk kell, hogy elérjük – felelte társa, és felhúzta kabátja zipzárját. Táskája már indulásra készen állt az ajtó mellett, ahol még mindig ott volt a csótányvadászatból származó lehullott vakolat.
- Én vezetek – jelentette ki Piton. Kikapcsolta a gépet, és elindult a lány előtt, hogy ő is magához vegye a csomagját.

Némán siettek le a recepcióhoz, és Piton elégedetten könyvelte el, hogy ismét alkalma nyílik kiugrasztani Boriszt a kellemes, nem feltétlenül jól megérdemelt éjszakai pihenéséből. Többször egymás után megcsendítette a pulton lévő csengőt, és kisvártatva már hallotta is az elfojtott orosz káromkodást.
Borisz csipásan, tar koponyáját vakargatva bukkant fel előttük, és már nyitotta a száját, hogy valami gorombaságot vágjon éjjeli zaklatói arcába, amikor felismerte az angolokat.
- Jó estét, Borisz! – köszöntötte nyájasan Piton. – Legnagyobb sajnálatunkra távoznunk kell ebből a kellemes szállodából. Úgy vélem, nem kell mondanom, hogy nem jártunk itt…
A félbehagyott mondat és a jelentőségteljesen megvillanó koromszín tekintet bősz bólogatásra késztette Boriszt.
- Persze, persze – nyomatékosította szavaival is a néma gesztust.
- Minden jót, Borisz – biccentett Piton, és Hermionéval a nyomában magára hagyta az oroszt. Amikor kiléptek az ajtón, még hallani vélt egy megkönnyebbült sóhajt, de már nem tulajdonított neki jelentőséget.

Beültek a nemrég elhagyott autóba. Granger az ölébe emelte a laptopot, miközben Piton indított, és a sebességkorlátozásra fittyet hányva őrült tempóra bíztatta a járművet.
Az épületek perceken belül elvesztek mellőlük, és ők ismét a szinte nyílegyenesen Omszkba vezető, kihalt autóúton találták magukat.
- Akkor mit is tudunk Malfoyról? – kérdezte Hermione mormogva, és előszedte a jegyzetfüzetét.
- Lucius Malfoy nagykövet úr fényes politikai karriert futott be eddig, bár nem esküdnék meg rá, hogy mindig tiszta eszközökkel jutott előrébb – felelte Piton. – A családja mindig is a politikai elithez tartozott, jogászok, közgazdászok vannak a felmenői között. A felesége is elég jó családból származik, nem lehet azt mondani, hogy a pénz hajtotta a karjaiba. A fiuk a legelőkelőbb magániskolában tanul, és amennyire tudom, már most olyan gőgös, mint az apja.
- Milyen jól informált… – Hermione felvont szemöldökkel nézett rá. – Mit tud még?
- Mindenhol vannak kapcsolatai – folytatta a férfi –, és ezeket a végsőkig ki is használja. Természetesen úgy intézi, hogy a kihasznált személyek úgy érezzék, hogy ők tesznek szívességet neki. Egy kis támogatás itt, egy kis adomány ott, néha egy-egy jótékonysági est megszervezése, és már meg is van a következő áldozat. Olykor a nevét adja bizonyos rendezvényekhez, megjelenik a megfelelő helyeken, és kellemesen elbeszélget, akivel kell. Szövögeti a hálóját. Persze nemcsak az elit körökben vannak kapcsolatai, az ő híre sem patyolat, bármennyire is igyekszik azt a látszatot kelteni.
- Gondolom, az adományok az ő szemében kenőpénzek, csak ilyen hangzatos címen emlegeti őket – jegyezte meg Hermione grimaszolva, és megborzongott. – Mit tudunk az itteni kapcsolatairól?
- Három éve tölti be a nagyköveti posztot, és ez alatt az idő alatt megismert és lefizetett mindenkit, akit csak lehetett. – Piton bekapcsolta a fűtést, amikor látta, hogy a mellette ülő lány megrázkódik, és az utastér lassan melegedni kezdett. – Felmerült a gyanú, hogy a politikusokon kívül a maffiával is vannak üzleti ügyei, de eddig még nem találtunk rá semmiféle bizonyítékot.
- Milyen ember? – kérdezte Granger. – Mit kell tudnom róla, ha találkozunk vele?
- Igen finom modorú, és elbűvölő tud lenni a hölgyekkel, amikor nincs ott a felesége – vigyorgott rá a férfi. – Nem mondanám, hogy monogám alkat, és elég sokan vágynak az ágyába. Természetesen nem mindenki részesül a kegyben… Rendkívül művelt, olvasott, alig van olyan téma, amiben nem tud kellő tájékozottsággal véleményt alkotni. Ha valamit nagyon meg akar kapni, akkor azt el is éri; először csak kér, majd burkoltan fenyeget, és ha még mindig nem adod meg neki, amit akar, akkor bekeményít.
- Gondolom, ilyen esetekben nem ő végzi a piszkos munkát – szólalt meg a lány, amikor Piton befejezte az előadást. – Nyilván nem saját kezűleg szorongatja meg az illetőt.
- Általában nem – bólintott rá a férfi –, de nem riad vissza attól sem, hogy ő maga okozzon néhány csonttörést.

Hermione elgondolkodva bámult ki az ablakon a vaksötétbe. Több kilométeres körzetben az egyetlen fényforrás az autójuk fényszórói voltak. Persze ő is hallott már néhány dolgot Malfoyról, de inkább nem hozakodott elő csekély, és minden bizonnyal kevés alappal bíró ismereteivel.
Csak annyit tudott róla, hogy pár évvel korábban kinevezték a szentpétervári követség élére, és azóta estély estélyt követett a díszes épület báltermében. Mindig talált okot arra, hogy összecsődítse a felső tízezer képviselőit, és ezek az okok mindig valamilyen karitatív szolgálat megsegítéséről szóltak. Hallott pletykákat arról, hogy a férfi valójában nem olyan jótét lélek, mint amilyennek sokan gondolják, de mivel nem volt dolga vele, nem is nagyon törődött a mendemondákkal.

Ránézett az órájára, ami hajnali négyet mutatott.
- Mit gondol, odaérünk Omszkba időben? – kérdezte fáradt hangon Pitont.
- Ha csak rajtam múlik, akkor igen – válaszolta a férfi.
- Remélem, lesz elég időnk mindent előkészíteni a bál előtt. – Hermione sóhajtva masszírozta meg halántékát, és kinyitotta a jegyzetfüzetét, majd várakozásteljesen sofőrére nézett. – Össze kellene szedni a teendőket. Most van idő, és amíg beszélgetünk, addig is ébren tartom.
- Nem fogok elaludni – morogta Piton, a lány pedig csak legyintett a megjegyzésre.
- Először is meghívót kell szereznünk az estélyre – kezdte Granger. – Úgy gondolom, ezzel nem lesz baj. Aztán nekem vennem kell valami alkalomhoz illő ruhát is, mivel estélyivel nem készültem
- Elhiheti, én sem – húzta el a száját az ügynök.
- Rendben, akkor magának is veszünk egy szmokingot – bólintott a lány, és jegyzetelni kezdett.
- Elnézést, hogy ilyen apróságnak tűnő dolgot kérdezek, de hol fogunk megszállni? Nem hinném, hogy fogadnának úgy egyetlen szállodában is, hogy nem jelentkezünk be…
- A foglalásunk már rendben van, ne aggódjon. – Hermione fel sem nézett a papírról. – Ruha, cipő, táska… remek.
- Valóban? – jött az érdeklődő kérdés. – És mikor intézte el?
- Nem én, hanem Szergej – felelte a lány teljesen megfeledkezve arról, hogy nem akart elárulni semmit arról az illetőről, akivel telefonon beszélt.
- Szóval Szergej intézte – bólogatott Piton, majd látva társa elmélyült állapotát, megpróbált további információkat szerezni. – És ki ez a Szergej?
- Kicsoda? – kapta fel a fejét Hermione. – Honnan tud maga Szergejről?
- Épp az imént mondta, hogy Szergej intézte a szobafoglalást – vigyorodott el Piton.
- Lehetetlen alak… – füstölgött a lány, ahogy felismerte, hogy csapdába sétált. – Szergej egy régi jó barátom, ő fog nekünk segíteni. Azt mondta, be tud juttatni minket a követségre, illetve szükség esetén egyéb dolgokat is tud adni.
- Mennyit tud az ügyről? – kérdezte a férfi hirtelen megkeményedett hangon.
- Természetesen semmit – méltatlankodott a lány. – Mit gondolt, egy öt perces beszélgetés alatt mi mindent tudtam volna neki elmondani, amikor az említett idő fele azzal telt, hogy beazonosított, és udvariaskodtunk?
- Helyes, nem is kell neki tudni semmit – bólintott elégedetten az ügynök. – Bőven elég, ha annyit tud, hogy Malfoy közelébe kell jutnunk.
- A többi elintéznivaló csak akkor derül ki, ha megérkezünk, és beszéltünk Szergejjel – szólt Hermione, és remélte, hogy a Szergej-téma ezzel ki is merült egy időre.

Újabb nevet pötyögött be a gépébe, majd néhány másodperc múlva már meg is jelentek a kívánt adatok, és azokat kezdte böngészni. Érdeklődve olvasgatta az előtte futó szöveget, nézegette a képeket, aztán Pitonhoz fordult.
- Ez a Nyemerov az a Nyemerov?
- Ha az orosz maffia fejére gondol, aki ellen Európa össze országában elfogatóparancsot adott ki az Interpol, akkor igen – válaszolta a férfi.
- Minden országban? – kérdezte meglepetten a lány. – Nem hinném, hogy olyan ostoba, hogy elhagyja az országot.
- Nem is hagyja el – bólintott rá az ügynök.
- Érdekes és egyben szörnyű is, amit művel – csóválta a fejét Granger.
- Mit talált? Hátha megtudunk valami újat is…
- A szokásos tevékenységek: drogok, fegyverek, prostitúció, emberkereskedelem – sorolta a képernyőn látott adatokat. – Benne van mindenben, ami egy kicsit is törvénytelen. De minek kellene neki az ellopott fegyver?
- Nyilván eladni – vont vállat Piton, és átállította a rádión az állomáskeresőt. – Maga is tudja, hogy milyen ez a zóna: kész puskaporos hordó. Gondoljon csak egyes utódállamokra, a dél-szlávokra, arabokra, és akkor még nem is mentünk messzire. Ha az arabokkal üzletel, akkor az érintettség még inkább kiterjed, mégpedig nyugatra. Nem tartom valószínűnek, hogy például az Al-kaida itt vetné be, ha a kezébe kerülne. A fő célpont persze Amerika lenne, de ott van Anglia, Spanyolország, és még sorolhatnánk.
- Malfoy nem lehet terrorista – rázta a fejét a lány. – Nem venné meg a fegyvert Nyemerovtól. Ha emiatt volt a maffiavezérnél, mit kezdene vele? Ő is továbbadná?
- Nem tudhatjuk – pillantott rá Piton. – Malfoyról nincsenek ilyen jellegű információink, még soha nem merült fel a gyanú terrorista-tevékenységet illetően. Neki is lehetnek olyan kapcsolatai, amiket még nem ismerünk.

- Úgy látom, hogy Nyemerov támogatta a csecseneket is – szólalt meg pár pillanat múlva Hermione. – Pénzzel és fegyverrel is.
- Igen, és ő pénzelte az ellenséges oldalt is. – Piton ásított egyet, és kotorászni kezdett az ülése mellett. – Nincs nálunk valami folyadék?
- Nálam van némi ásványvíz, ha az megfelel.
- Tökéletes lesz.

Hermione elővette a flakont, letekerte a kupakot, majd a férfi kezébe adta az üveget.
- Kösz – válaszolta Piton, miután szomját oltotta. – Nyemerovnak nemcsak az alvilágban ér messzire a keze. Sok politikus is a markában van, akik megtesznek neki apró szívességeket némi ellenszolgáltatásért cserébe. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy Nyemerov nem bántja őket és a családjukat némi ellenszolgáltatásért cserébe.
- Klasszikus módszer – nyugtázta a lány, ahogy hátrahajtotta a fejét a támlához, és behunyta a szemét.
- Így van – értett egyet az ügynök. – Ezért is nehéz a közelébe jutni. Amellett, hogy remekül el tud rejtőzni, és nem hagyja el az országot, még a politikusok is segítik. Azt nem tudni, hogy pontosan kik, csak néhányat ismerünk biztosan. A rendőrség tehetetlen, a kopók látszat-nyomozásokat folytatnak, mert felülről azt az utasítást kapták, hogy fektessék az ügyeket, ha jót akarnak.

Pitonnak feltűnt a fura csend, és oldalra pillantva látta, hogy a társa elaludt. Nem neheztelt érte, hosszú nap volt mögöttük, és még hosszabb áll előttük. Időben vissza kell jutniuk Omszkba, hogy elérjék a gépet, különben várhatnak még egy napot, és feleslegesen hajszolták magukat ezzel a fárasztó autóúttal.
Igyekezett ébren tartani magát, és mindenfélén gondolkodott: az ügyön, a mellette ülő lányon, és a titokzatos régi baráton is. Furcsa volt neki, hogy Granger ennyit kérdezett. Azt gondolta, hogy valamilyen szinten ismeri a körülményeket, de rá kellett jönnie, hogy alig járatosabb a helyi viszonyokban, mint egy laikus.

Lassan világosodott, és Piton örömmel üdvözölte a változó fényviszonyokat. Úgy tervezte, hogy csak annyi időre áll meg, amíg vesz két adag kávét, aztán mennek is tovább.
Egy óra múlva bekanyarodott egy benzinkúthoz, és úgy vélte, magára hagyhatja az alvó lányt pár percre. Kikászálódott a kocsiból, nyújtózott egyet, majd az apró, bolt-szerű helyiség felé sietett. Senki nem volt a pultnál, így gyorsan végzett, és sietett vissza a kocsihoz. Egyik kezében a két kávét egyensúlyozta, a másikban pedig két szendvicset fogott.
Óvatosan pakolta le a poharakat; kár lett volna, ha kiborul a forró fekete. A szendvicseket a hátsó ülésre dobta, és Hermionéhoz fordult.

- Granger – szólította meg a szendergőt.
A lány megmozdult, de nem nyitotta ki a szemét, így további noszogatásra volt szükség.
- Granger, ébresztő – mondta –, hoztam kávét. Friss, forró… és biztosan borzalmas az íze.
- Miért kell elrontani az örömömet? – motyogta álmosan Hermione, és a férfira nézett.
- Igazán sajnálom, de olasz kávéval jelenleg nem szolgálhatok. – A poharat Granger kinyújtott kezébe tette, majd behúzta az ajtót, és belekortyolt a saját kávéjába. – Tényleg borzalmas…
- Mennyi az idő?
- Fél nyolc – felelte Piton, miközben indított, és elhagyta a parkolót.
- Van esélyünk, hogy elérjük a gépet?
- Egyelőre igen – bólintott a férfi.
- Akarja, hogy vezessek? – kérdezte óvatosan Hermione. – Biztosan maga is fáradt.
- Nem szükséges, köszönöm. Majd pihenek a gépen.
- Ahogy gondolja – vont vállat a lány. – De azért inkább szóljon, mielőtt elaludna.
Piton csak morgott valamit az orra alatt, és tövig nyomta a gázpedált. Hermione ismét beüzemelte a laptopot, és belemerült a különféle adatok tanulmányozásába. Az út hátralévő részében keveset beszélgettek, a lány csak akkor tartotta jobban szóval a férfit, ha a fáradság jelei erősebbek voltak.
Sorra maradtak el mellettük az apró települések, amelyek egyre sűrűbben követték egymást, ahogy közeledtek Omszkhoz. A várost valamivel tíz után érték el, és így időben megérkeztek a repülőtérre is. A kocsit a parkolóban hagyták, nem fáradtak azzal, hogy visszavigyék a kölcsönzőbe. Majd megtalálja a tulaj, ha hiányzik neki…

Megváltották a jegyüket a hamis papírok segítségével, és megkönnyebbülten foglalták el helyeiket a gépen. Piton végtelenül fáradtnak tűnt, és már a vacsorát is visszautasította. Amint a gép felszállt, már aludt is, és Hermione is megnyugodva nézte az egyre távolodó fényeket.

***

A repülőút most nem tűnt olyan hosszúnak és megerőltetőnek, mint idefelé, talán azért, mert Piton szinte az egészet átaludta, és Hermione is el-elbóbiskolt hosszabb-rövidebb időre. Mire a gép leszállt Szentpéterváron, és átverekedték magukat a különböző ellenőrzőpontokon – ismét a hamis iratokat használva –, az ég alját már javában narancsosra színezték a felkelő nap halovány sugarai. A kora reggeli hűvös szellő belecsípett az arcukba, meglebbentette ruhájukat, ahogy kiértek a nagy, hodályszerű épület elé csomagjaikkal a kezükben, de nem bánták, mert legalább elűzte a kába fáradtságot a tagjaikból.
Piton éberré váló tekintettel körbekémlelt, majd gúnyos mosollyal az egyik közelben parkoló taxi felé intett, melynek sofőrje az első ajtóhoz dőlve mérsékelt lelkesedéssel szorongatott egy táblát, rajta Hermione nevével.
- Látom, a kis barátja nem volt rest kocsit küldeni. Igazán lovagias! – gúnyolódott. – Bár igazán lehetett volna annyi esze, hogy nem a valódi nevét firkáltatja fel arra a táblára, de hát mi mást is várhatnánk tőle…
- Morgolódás helyett inkább örüljön annak, hogy van egy kocsink, amivel eljutunk a szállodáig! – közölte vele Hermione jegesen, majd megindult a taxi felé, Piton pedig jobb híján követte, bár azért az orra alatt még elmormolt néhány kevéssé szalonképes kifejezést, ami erősen emlékeztetett a felelőtlen agyalágyultra.

A sofőrről pár perc múlva kiderült, hogy nem is annyira morózus alak, mint amilyennek első pillanatban látszott. Kedvesen, tört angolsággal a tudomásukra hozta, hogy ő Szergej egyik barátja, és örömmel elviszi őket bárhová, bár az lenne a legjobb, ha abba a hotelbe jelentkeznének be, amit Szergej ajánlott.
- A Hotel Gloria szép hely, elegáns, ahogy mondani szokás. Nem szállni meg benne annyi rossz ember, mint a többi hotelekben – mondta egyik kezével a kormányt fogva, a másikkal hevesen gesztikulálva, mintha nem is orosz lenne, hanem valamelyik jóval délebbre fekvő ország szülötte.
- Rossz ember? – kérdezett vissza Piton.
- Igen, igen – bólogatott serényen az orosz. – Tudja, maffiások, alvilág, meg akik dolgozni titkon őnekik.
- Sok a probléma a maffiával? – érdeklődött Hermione mintegy mellékesen, tökéletesen színlelve, hogy egyáltalán nincs otthon a helyi politikai viszonyokban.
- Ajaj, csak a probléma van… sok probléma – sóhajtott fel a sofőr. – Azt gondolná a kisasszony, hogy Pétervár milyen előkelő város, csupa vígasság, meg bál. Azt mondaná, itt biztos nincs maffia. Pedig aztán épp itt vannak a legtöbben. Jól beleépülnek a gazdagok közé, aztán senki nem tudni róluk, hogy tényleg azok… Vigyázzon magára a kisasszony meg az úr, itt könnyen baj érheti. Sejtem én, hogy nem csak városnézésre jöttek ide…
Piton az utolsó mondat hallatán jeges hangon félbeszakította a fiatal oroszt:
- Az, hogy miért vagyunk itt, csak a mi dolgunk, megértette? – susogta ridegen. A bőbeszédű sofőr hirtelen megnémult szavai hallatán, és csak egy bólintásra futotta tőle, de Perselus most ezzel is beérte. – Most pedig vigyen minket abba a híres-nevezetes Hotel Gloriába – adta ki a parancsot.

Az út hátralévő részét néma csendben tették meg. A gyér forgalomban könnyedén elsuhantak a hatalmas, előkelő házak mellett, amelyek közül nem egy igaz némileg lepusztult volt, de még így is sugárzott belőlük az a régimódi elegancia, ami oly jellemző volt erre a városra.
Nem kellett sokat utazniuk, alig telt el negyed óra, és a taxi megállt egy fehérre meszelt, hatalmas épület előtt, melynek tetején nagy, kőbe vésett felirat hirdette, hogy bizony megérkeztek a Hotel Gloriába.
Kiszálltak az autóból, miközben Piton még egyszer világossá tette az egyre rémültebb orosz számára, hogy jobb lesz, ha nem beszél róluk senkinek.

- Nem kellett volna ennyire ráijesztenie – ráncolta a homlokát Hermione, az elszáguldó taxi után bámulva. – Nem hiszem, hogy ártani akarna nekünk.
Piton kétkedve horkantott fel.
- Az lehet, hogy direkt nem, de az ilyenek száján olyan hamar kicsúszik minden, hogy jobb egy kis fenyegetéssel előre megakadályozni a problémákat.
A lány még mindig nem volt teljesen meggyőzve a módszer helyességéről, de inkább nem vitatkozott tovább. Minden egyes porcikája egy csendes, nyugodt szobáért és egy kényelmes, pihe-puha ágyért kiáltozott. Egy ásítást elnyomva elfordult a mellette ácsorgó férfitól, és elkezdte felszedegetni a földre halmozott táskáit.
- Jöjjön, jelentkezzünk be, mert mindjárt állva alszom el – mondta, majd Pitonnal a nyomában megindult a szálloda bejárata felé.

A bejelentkezés meglepően gyorsan és könnyen ment. A recepciós nem tett fel felesleges kérdéseket, nem kíváncsiskodott a két angol láttán, hanem csak kitöltetett velük egy adatlapot, és már adta is a kulcsokat.
- Bár minden orosz szállodában ilyen könnyen mennének a dolgok! – sóhajtott fel Piton, mikor már a harmadik emelet zegzugos folyosóján haladtak, szobáikat keresve.
- Látja, nem is volt olyan rossz döntés a sofőrre és Szergejre hallgatni hotel-ügyben – szurkálódott kicsit Granger.
- Remélem, most nem azt várja, hogy ezt hangosan is beismerjem? – húzta fel a szemöldökét Perselus.
- Ugyan, annál azért jobban ismerem már magát – villantott rá Granger egy gúnnyal alaposan átitatott pillantást, majd megállt a szobája előtt. – Szép álmokat, Perselus! – mosolygott rá a férfire jókedvűen, majd eltűnt az ajtó mögött.
Piton tovább ballagott saját lakosztálya felé, és csak jó pár perc múlva döbbent rá, hogy elfelejtették megbeszélni, hogy mikor kelnek, és látnak neki a munkának újból – pedig a mindig precíz ügynökre az ilyesfajta szórakozottság nem volt jellemző. Biztos a kialvatlanság – győzködte magát, de aztán, mikor egy gyors zuhanyt követően már a puha takarók alatt feküdt az elsötétített szobában, és újra fel-felrémelett előtte Granger mosolya, be kellett legalább magának ismernie, hogy másról van itt szó, nem a fáradtságról. Ez pedig nem tette boldoggá, a legkevésbé sem…

***

Izzadtan, szakad ruhában rohant valamiféle dzsungelben, ahol olyan sűrűn nőttek a hatalmasnál hatalmasabb fák és a dús bokrok, hogy alig tudott utat törni magának. Igyekeznie kellett, üldözői már közel voltak hozzá. Néha el-eldörrent egy pisztoly, de szerencsére egyik golyó sem találta el, köszönhetően a dús növényzetnek.
Ziláltan folytatta az útját, összeszedve utolsó energiatartalékait, amikor meghallott egy éles sikolyt, pontosan a háta mögül, ahol üldözői is voltak. Zavartan megtorpant egy pillanatra, majd amikor még egyszer felhangzott a fájdalmas, már-már nem is emberi kiáltás, csinált egy gyors hátraarcot, és elindult visszafelé – bár pontosan tudta, hogy mekkora őrültséget követ el éppen. Nem kellett sokáig futnia, egy jól megtermett fa törzse mögé rejtőzve megpillantotta üldözőit, akik egy koszos, meglehetősen rossz állapotban lévő lányt vonszoltak. A lány testéről már szinte az összes ruha lefoszlott, bőre tele volt a szivárvány minden színében játszó ütésnyomokkal, vér és koszfoltokkal. Hosszú, barna haja kócosan az arcába hullott, így nem tudta megállapítani, hogy még magánál van-e.
A három nagydarab férfi ebben a pillanatban hirtelen megdermedt, mintha valamilyen furcsa, ősi vadászösztön megsúgta volna nekik, hogy prédájuk a közelben van. Durván a földre lökték a lányt, és vadul kémlelték a sűrű, sötét fák körvonalait és azon túl a dzsungel halk neszeit. Az eddig félájultnak hitt lány kihasználva, hogy nem figyelnek rá, lassan kúszni-mászni kezdett a tisztás széle felé, ám még mielőtt elérhette volna a biztonságot nyújtó fákat, az egyik férfi észrevette szökését, elkiáltotta magát, és a kezében tartott pisztollyal felé lőtt. Lehet, hogy csak figyelmeztetni akarta, nem eltalálni, de a golyó egyenesen a lány hátába fúródott, egyre terjedő vörös foltot hagyva maga után.
Ő pedig csak állt, nem tudott moccanni sem, annyira hirtelen jött minden. Szinte lassított felvételként nézte végig, ahogy a golyó eléri a szinte csupasz hátat, és befurakszik a bőr alá, szétmorzsolva az útjába kerülő csontokat és bőrszövetet. A lány a hirtelen jött éles fájdalomtól felkapta a fejét, borzas haja hátracsapódott felfedve eddig rejtett arcát, s ő egyre növekvő pánikkal ismerte fel benne Hermione Granger finom, nőies vonásait…

Halk, majd egyre erősödő berregés hallatszott, s Perselusnak jó pár pillanatba tellett, míg szét tudta választani a valóságot az álomtól, és rájött, hogy nem a dzsungelben küzd az életéért, hanem egy szentpétervári hotel szobájában fekszik, és az éjjeliszekrényén lévő telefon cseng egyre vadabbul.
Lehámozta magáról az átizzadt takarót, és az ágy szélére mászott. Csupasz talpát jólesően hűsítette a padló kőborítása, felhevült testét a szoba kellemesen hideg levegője. Enyhén reszkető kézzel vette fel a kagylót, s rekedten belehallózott.
- Perselus, már egy örökkévalóság óta csörgetem a telefonját, miért nem vette fel? – hallatszott Hermione ideges, számonkérő hangja a vonal túloldaláról. – Már azt gondoltam, hogy valami baj történt magával!
- Semmi nem történt, csak kicsit elaludtam – felelte tömören a férfi.
- Rendben, akkor ébredjen fel rendesen, és találkozunk fél óra múlva a szálloda éttermében – zárta rövidre a beszélgetést Granger, majd letette a telefont, de hangjából jól hallhatóan kicsendült a megkönnyebbülés.

Piton még a zuhany alatt is élénken maga előtt látta az álmában látott, haláltusáját vívó lány arcát, és sejtette, hogy nem is fogja egykönnyen elfelejteni. A véres, kegyetlen álmokhoz már hozzászokott, hisz az a foglalkozásával járó mellékhatás volt. Viszont azokban csak a saját életéért kellett küzdenie, sosem másokért. Most pedig itt ez a lány, aki nem elég, hogy feldúlja a nappalait, még álmában sem hagyja nyugton, amire aztán főleg nincsen semmi szüksége! Mérgesen szárazra dörzsölte magát a törölközővel, majd magára rántotta az első ruhát, ami a kezébe akadt, s azzal a szilárd elhatározással hagyta el a szobáját, hogy olyan gyorsan befejezi ezt az egyre kellemetlenebbé váló küldetést, amennyire gyorsan csak lehet.

A legnagyobb meglepetésére Grangert nem egyedül találta az étteremben, hanem egy rövid, szökésbarna hajú, szemüveges fickó társaságában. A férfi éppen mondott valamit orosz nyelven a lánynak, aki erre csengő hangon felnevetett, magára vonva a teremben lévő férfiak jó részének figyelmét.
Piton bosszúsan indult meg a párocska asztala felé, és nem vesztegetve az idejét a köszönésre lehuppant közéjük.
- Ha nem tévedek, a híres-neves Szergejhez van szerencsém – állapította meg gúnyosan.
Hermione vetett rá egy mérges pillantást, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, a szemüveges férfi megelőzte.
- Maga pedig Perselus Piton, a hírhedt 007-es, ha jól sejtem – viszonozta a nem éppen szíves üdvözlést hasonló stílusban, tökéletes angolsággal.
- Ugyan jobban szeretem a híres, mint a hírhedt jelzőt, de igen, így van – dőlt hátra a székében Piton lazán, a szemben ülő férfit méregetve. – Magáról mit is kell tudni? – kérdezte meg félvállról.
- Szergej informatikával foglalkozik, és hozzáfér olyan információkhoz, amik még a segítségünkre lehetnek – mondta Hermione félbeszakítva a kialakuló szóváltást.
- Ó, szóval egy hacker – mosolyodott el gúnyosan az ügynök. – Most már értem, hogy kitől tanulta ezeket a dolgokat, drágám – fordult Hermione felé, amire a lány nyakig vörösödött.
- Lehet, hogy csak egy hacker vagyok, de ha jól értettem, szükségük van a segítségemre – állapította meg tárgyilagosan Szergej.
- Az majd kiderül – válaszolta kitérően Piton. – Először együnk valamit, aztán feljöhet a szobánkba, és elmondhatja, miben is tud a segítségünkre lenni.

Látszott, hogy Szergejnek nem nagyon tetszik a válasz, de lenyelte a kikívánkozó visszaszólást, és inkább intett az egyik arra haladó pincérnek.
Pár perc múlva már az asztalukon gőzölgött három tányér tele íncsiklandozó fogásokkal. Hermione és Perselus mohón láttak neki az evésnek, hisz azok az ételek, amiket az elmúlt két-három napban vettek magukhoz, távolról sem voltak éppen finomnak nevezhetőek – sőt néha még ehetőnek sem igazán. A beszélgetést inkább egyikőjük sem erőltette, jobb volt csendes békességben elfogyasztani a kései ebédet, mint vitatkozás közepette.

Ahogy végeztek, nyomban felmentek a harmadik emeletre Hermione szobájába, és helyet foglaltak a kis dohányzóasztal körül.
- Ha jól tudom, Granger már elmondta magának a lényeget – kezdte Piton. – Lucius Malfoy szombati estélyére szeretnénk bejutni a lehető legkevesebb kockázattal. Tud ebben segíteni? – tért kapásból a lényegre.
Szergej kaján, rövid nevetést hallatott.
- Szép kis hacker lennék, ha még ebben sem tudnék segíteni – húzódott félmosolyra a szája. – Utánanéztem kicsit Malfoynak, különös tekintettel az általa adott báloknak, és találtam néhány érdekes dolgot.
- Na ne csigázzon – szúrta közbe rosszindulatúan Piton.
Szergej figyelmen kívül hagyta a közbevágást, és zavartalanul folytatta.
- Malfoy kissé paranoiás lett az utóbbi időben, talán a növekvő alvilági kapcsolatai miatt, ki tudja, így nem szívesen válik meg a testőreitől, még az elegáns estélyei alkalmával sem. Ám mivel hiú ember, és nem szereti, ha az összhatást elrontják az izomagyú fogdmegjei, a bálokon inkább csak távolról vigyáztat magára. Míg ő cseveg és táncol a többi arisztokratával, a testőrök a folyosókon járőröznek, persze mindig elég közel ahhoz, hogy közbeléphessenek, ha gazdájukat valami veszély fenyegeti.
- Akkor mit javasol, hogy jussunk a közelébe? – kérdezte Piton.
- Egyszerű, maga sehogy, ám Hermionénak könnyűszerrel menni fog – küldött egy mosolyt a lány felé.
- Azaz? – nézett Piton az eddig szótlan Grangerre.
- Szergej arra gondol, hogy az őrök nem fognak gyanakodni, ha azt látják, hogy a főnökük egy nővel táncol, majd eltűnik vele a bálteremből – válaszolt a kérdezett.
Piton dühösen nézett a lányra.
- Maga sem gondolhatja komolyan, hogy ez működni fog! – kiáltotta. – Életveszély azzal az emberrel egyedül maradni! Ráadásul Malfoy nem ostoba, sejteni fogja, hogy valami készül ellene.
- Hát éppen ez az, nem leszek egyedül vele. Maga észrevétlenül követ minket, és mikor Malfoyjal bemegyünk a lakosztályába, maga utánunk jön, és szépen csendben ártalmatlanítja a kedves nagykövet urat.
- Aki majd ezt minden ellenkezés nélkül hagyni fogja… – folytatta vontatottan Piton. – Azt hittem, Granger, már kinőtt a mesékből.
Hermione csúnyán nézett rá.
- Azért ne nézzen már ilyen naivnak! Természetesen az a pár csepp altató, amit majd az italába csenünk, lesz rá ilyen jótékony hatással.
- És mi van a drága nejével? – tette fel az elkerülhetetlen kérdést az ügynök. – Bármennyire is szoknyapecér a férje, az ő jelenlétében nem szokott nőzni.
- Ne aggódjon, már utánanéztem, Narcissa nem lesz a városban a hétvégén, nem fog részt venni az estélyen – közölte a lány.

Piton beletörődve felsóhajtott.
- Rendben, így már talán nincs olyan sok buktatója a tervnek, bár még így sem állíthatom, hogy tetszik.
- Mit gondol, én örömmel fogom illegetni-billegetni magamat Malfoy előtt?! – mordult rá Hermione. – Ha szeretné, örömmel cserélek magával. Csábítsa el maga, én meg majd hatástalanítom az emeleten.
- Túlértékeli a vonzerőmet, drágám – kacsintott Piton a lányra, aki erre mérgesen morgott valamit az orra alatt, és arcát ismét vörösre festette a pír. – A másik nem elhanyagolható kérdés, hogy hogyan fogunk bejutni a bálra – fordult Szergej felé, aki eddig magában nagyszerűen szórakozva nézte a másik kettő civakodását.
- Már el van intézve – mondta büszkén, és előhúzott a zsebéből két hosszúkás, fényes fehér lapot, melyeken cikornyás aranybetűkkel a Mr. és Mrs. Smith név állt.
- Nahát, Szergej, maga egészen felülmúlja a várakozásaimat! – kiáltott fel színpadiasan Piton. - A végén még egészen megkedvelem, ha nem vigyáz.
- Na, azt azért inkább ne! – szisszent fel Szergej tettetett ijedtséggel.
- Ne féljen, még így is elég kicsi az esélye – szurkálódott tovább az ügynök. – Tudna valamilyen kommunikátort is szerezni, amivel akció közben tarthatjuk a kapcsolatot, és nem feltűnő az estélyi ruhán? És kellene még valamilyen egyszerűbb, de gyors és hatásos program is, amivel fel tudjuk törni Malfoy számítógépét. Nem hiszem, hogy túl sok időnk lesz bíbelődni vele…
- Holnapra beszerzem őket – ígérte Szergej. – Most azonban ideje indulnom – tápászkodott fel a székről.
- Kikísérlek – követte Hermione az oroszt.

Piton feltűnésmentesen követte a tekintetével a párocskát – ahogy magában gúnyosan nevezte őket –, így tanúja lehetett annak a számára legkevésbé sem kellemes jelenetnek, ahogy Granger lábujjhegyre állva puszit nyom az orosz arcára, aki láthatóan örömmel fogadja a gesztust, sőt nem átallja fél kézzel átölelni a lány derekát! Ezek után nem volt más választása, mint mérgesen félrenézni, bár igazából ő maga sem tudta, hogy kire is dühös valójában: Hermionéra, az oroszra, vagy éppen saját magára?

Leplezni kívánva felindultságát a lány asztalához lépett, és felemelte az egyik dossziét, majd kinyitotta. A kutatóállomásról elhozott anyagok voltak benne, de hiába is próbálta kibogarászni a cirill írást, nem ment vele sokra. Hallotta, ahogy kattan a zár a háta mögött, majd hamarosan Granger vissza is tért a szobába.
- Mire volt jó ez a viselkedés? – kérdezte szigorú hangon.
- Mire gondol? – kérdezett vissza ártatlan hangon. – Nem csináltam semmi rosszat.
- Persze, hogy nem – csattant fel Hermione. – Úgy festett az egész beszélgetés, mintha csak egy kakasviadalt láttam volna. Szergej nem ártott magának semmit, így nincs is oka, hogy gorombáskodjon vele.
- Jól van, Granger – fordult felé Piton teljesen. – Nem bízom ebben a fickóban, ennyi az egész. Túl kedveskedő, túl közvetlen. Könnyen veszélybe sodorhatja az akciót, főleg akkor, ha túl sokat megtud.
- Ugyan már, ne gyerekeskedjen – legyintett Granger, és az ablakhoz ment. – Szergej és én valaha együtt éltünk. Ezért volt velem ilyen kedves.
- Nincs közöm a magánéletéhez – morogta a férfi még mindig kissé dühösen.
- Ez igaz, viszont ha ez kell ahhoz, hogy békén hagyja Szergejt, és normálisan tudjunk együtt dolgozni, akkor elmondom – felelte a lány. – Mivel békésen váltunk el, nincs miért haragudnunk egymásra, és így nyugodt szívvel kérhetek tőle segítséget. Remélem, ez elég magyarázat, és folytathatjuk végre a munkát.

Piton nem szólt semmit, csak ismét kinyitotta a dossziét, és leült az asztalhoz.
- Elmondaná akkor, hogy milyen anyagot hoztunk el pontosan a kutatóállomásról?
Hermione szó nélkül visszatért az asztalhoz, és maga elé húzta a paksamétát, majd átfutotta a papírokat.
- Ez az a levelezés, amit már akkor is említettem. Főleg Milinyov, Karkarov, Szpaszkij és egy titokzatos negyedik személy között, aki minden bizonnyal nem Orlov. – Granger tovább lapozott a papírok között, szeme követte a sorokat. – Arról van benne szó, hogy ki legyen a negyedik tudós, akit bevonnak a fejlesztésbe. Megemlítenek több nevet is, köztük Orlovét, de Karkarov azt írta, hogy őt nem tudják rávenni. Válaszként azt kapja az idegentől, hogy megvannak a módszereik arra, hogy rábeszéljenek embereket arra, amire csak szeretnék.
- Megfélemlítés, fenyegetés, zsarolás – sorolta Piton bólogatva. – Mi van még?
- Lássuk csak… igen, itt már azt olvasom, hogy felvették a kapcsolatot Orlovval, aki a várakozásoknak megfelelően tiltakozott a lehetőség ellen. A következő levélváltásban viszont Karkarov már arról számol be a másik két tudósnak, hogy biztosan Orlov lesz a negyedik személy. – Hermione elgondolkodva keresgélt a lapok között, de amikor láthatóan nem találta meg, amit keresett, egy pillanatra maga elé nézve gondolkodott, majd hirtelen felpattant, és a táskájához ment.
- Mit keres? – kérdezte Piton érdeklődve.
- A hangfelvételt, amit átmásoltunk – vetett oda a válla felett a lány. – Most jutott eszembe, hogy azon milyen fontos dolgot hallottam. Meg is van…

Kihalászta az apró lejátszót, és diadalittas arccal ült vissza az asztalhoz.
- Meghallgatja? – kínálta a férfi felé a fülhallgatót, de Piton megrázta a fejét.
- Nem, maga jobban megérti, mint én. Elég, ha elmondja, mi van rajta.
- Ezen a szalagon van az Orlov meggyőzéséről szóló beszámoló, illetve még valami egészen meglepő dolog – felelte a lány. – Valóban megfenyegették, de nem azzal, hogy megölik a családját, hanem valami egészen mással. Kilátásba helyezték, hogy ha nem hajlandó együttműködni, akkor nem látja viszont a lányát és a feleségét, mert elviszik őket az országból, és mindkettőt prostitúcióra fogják átadni olyan embereknek, akik nem éppen a gyengéd szerető mintaképei. Ezen kívül őt magát is megbüntetik, de erről nincsenek részletek, csak annyi, hogy bizonyára el tudja képzelni, mire gondolhatnak.
- Orlovnak van egy lánya? – csodálkozott a férfi. – Az aktájában nem is szerepelt.
- Az MI6 nyilván nem tudott minden információt beszerezni, vagy maga nem olvasta el elég figyelmesen az aktát. Nem számít, a lényeg az, hogy megvan a bizonyíték arra, hogy Orlovot kényszerítették.
- És mi a másik dolog, ami a szalagon van? – kérdezte Piton.
- Ja, igen – kapott észbe Granger. – Szóval Karkarovék azt az utasítást kapták, hogy el kell hitetniük Orlovval, hogy őket is így szervezték be.
- Mármint hogy őket is megfenyegették? – kérdezett rá a férfi, majd látva a lány bólintását, csak felvonta a szemöldökét. – Ennek mi értelme lett volna?
- Talán arra gondoltak, hogy így együttműködőbb lesz – vont vállat Hermione. – Esetleg azt hitték, hogy ha nem piszkálja a társait azzal, hogy nem helyes, amit csinálnak, akkor gyorsabban és gördülékenyebben megy majd a munka. Ettől függetlenül, ha mégis hangot adott a lelkiismereti problémáinak, akkor bizony a többieknek helyeselniük kellett, ha nem akartak lebukni.

Piton hallgatott egy darabig, rakosgatta az információkat, összegezte mindazt, amit megtudtak. Valójában sokkal előrébb nem jutottak, hiszen a tudósért már nem tehettek semmit, nem valószínű, hogy találkoznak még vele. A munka elterelte a gondolatait Szergejről és arról a kellemetlen érzésről, amit a fiatal orosz iránt érzett. Nem kedvelte, és nem is akarta kedvelni.
- Arról lehet tudni valamit, hogy ki az az idegen, aki még részt vett a levelezésben? – tette fel az első kérdést.
- Megpróbálhatjuk kideríteni – bólintott lassan a lány, és ismét felállt, majd járkálni kezdett.
- Jó lenne megtudni azt is, hogy a szalagon szereplő hang kihez tartozik. Talán ugyanaz, mint a levélíró, és akkor már talán haladtunk valamennyit.
- Szergej ebben tud segíteni. Van hangfelismerő programja, és be tud jutni a megfelelő adatbázisokba, ahonnan összevetési mintákat tud venni.
- Remek, hogy van nekünk egy ilyen Szergejünk – morogta Piton, és felemelkedett a székből.
- Perselus, mi baja van magának Szergejjel? – kérdezte csípőre tett kézzel a lány, megállva a szoba közepén.
- Nincs vele semmi bajom – hárította a férfi.
- Nem hiszem el – kötötte az ebet a karóhoz Hermione. – Mióta felmerült a neve, csak piszkálódik vele.
- Én mindenkivel piszkálódom, ha nem vette volna észre – válaszolta gúnyos mosollyal az ügynök, és az ajtó felé indult. – Ideje aludnunk, Miss Granger. Jó éjt!
- Álljon csak meg egy pillanatra! – kiáltott a távozó férfi után a lány. – Nehogy azt gondolja, hogy kisétálhat ebből a beszélgetésből! Magyarázatot kérek!
- Oh, dehogynem – nevetett fel Piton. – Nézze, kisasszony, egyszerűen nem szimpatikus a maga ex-barátja, ennyi az egész. Nem tartom okos ötletnek bevonni, de mivel nincs más, aki segíteni tudna, így nincs más választásom, mint elviselni.
Piton elérte az ajtót, nyomában a dohogó lánnyal, és a kilincsre tette a kezét. Hermione az ajtóra tette a kezét, mintha ezzel vissza tudta volna tartani a férfit attól, hogy távozzon.
- Ne legyen hisztis, Granger, mert azt nehezen viselem – ráncolta össze a szemöldökét az ügynök. – Legyen jó kislány, és menjen aludni. Holnap nehéz napja lesz… vásárolnia kell.
Nem törődve az ajtónak támaszkodó lánnyal lenyomta a kilincset.
- Ha megengedi…
Hermione elvette a kezét az ajtóról, mire az engedelmesen kitárult. Piton kilépett, és szó nélkül behúzta maga után az ajtót, a lány pedig ott maradt egyedül, arcán az értetlen kifejezéssel.
Pár pillanattal később feleszmélt, és visszatért a hálószobába, hogy lefeküdjön aludni. Magában dohogott, amiért a férfi így lerázta, és értelmes válasz nélkül hagyta. Úgy beszélt vele, mintha az a fajta nő lenne, akinek a vásárlás a legkomolyabb elfoglaltságai közé tartozik.
Elmosolyodott a gondolatra, hogy talán visszaadhatná a férfinak a gorombaságát azzal, hogy másnap a vásárlás során a lehető legtöbb üzletbe magával cipeli, megnézet vele minden szóba jöhető ruhát még akkor is, ha már kiválasztotta az igazit.
Átöltözött, és bebújt a kellemesen puha paplan alá, miközben Pitonon és Szergejen gondolkodott. Nem tudta elképzelni, hogy hogyan lehet a fiatal orosz ennyire ellenszenves a társának. Mielőtt alámerült volna az álmok tengerében, még átfutott egy kósza gondolat az elméjén, hogy a férfi talán féltékeny…