4. fejezet - Rabló-pandúr


A mind sötétebbé váló szobában az ablak mellett álló ágyon fekvő alak meggondolatlanul átfordult a másik oldalára. Tettének következménye egy fájdalmas reccsenés, majd egy elhaló nyekkenés volt, ahogy a kifeküdt matrac megfáradt rugói megmozdultak.
Perselus dühösen mordult egyet, ahogy próbált valamennyire kényelmes testhelyzetet felvenni a kissé dohos paplan alatt, hogy pihenhessen még egy kicsit, de a matracból érkező mind elkeseredettebb hangok kezdték kiűzni az álmot a szeméből. Igazított egyet a párnáján, és csak azért is eldöntötte, hogy visszaalszik még legalább egy órára.

Már majdnem sikerült elaludnia, amikor sikítást hallott. A hangra azonnal felült, és míg a rugók ide-oda mozogtak alatta, ő azon gondolkodott, hogy valóban hallotta-e a hangot, vagy csak ellazuló elméje akart vele tréfát űzni. Amikor azonban fura csapkodást és megmagyarázhatatlan dobogást hallott, már ki is pattant az ágyból, és a szomszéd szoba felé iramodott.
Vajon ki támadta meg Grangert? Talán már tudják is, hogy ők itt vannak, és a lányt akarták először elintézni, utána pedig őt? Miközben a gondolatok átcikáztak az agyán, megtette a két ajtó közötti pár méteres távolságot, fegyverét kibiztosítva belökte az ajtót, és egy gyors pillantást vetett a szoba látható részére, hogy felmérje a viszonyokat.
Arra viszont nem számított, ami abban a pillanatban történt, amikor benézett a nyíló ajtón: egy halk, eltéveszthetetlen pukkanó hangot hallott, amit egy másik hasonló követett, végül pedig a padlóra szóródó vakolat koppanásait vélte felismerni, miközben az ajtókeret melletti falhoz vetette a hátát. Pár másodperc múlva csend lett, és ezt igazán nem tudta mire vélni. A támadónak vagy a támadóknak tehát van fegyverük, amit nem is szégyellnek használni. A lányt már nyilván leszerelték, hiszen nem hallotta Grangert.

Már éppen azt kezdte tervezgetni, hogy hogyan is tegye ártalmatlanná a bent lévőket, hogy kimenthesse a lányt, amikor egy bizonytalannak tűnő hang szakította félbe a gondolatmenetét.
- Perselus, maga az?

Már majdnem válaszolt a lánynak, amikor halk, óvatosan közeledő léptek neszét ismerte fel. Valaki az ajtó felé tartott, és mivel nem akarta, hogy felkészületlenül érje a felbukkanó idegen ábrázat, már készítette is az öklét, hogy leüsse az érkezőt, bárki legyen is az. Erősen koncentrált, hogy mikor fog a betolakodó az ajtóhoz érni, hogy a megfelelő pillanatban lendítse az öklét. A léptek lassulni kezdtek, majd elhaltak, és Perselus egy másodperccel később útjára engedte a karjában feszülő ütést.

A szobából kilépő lánynak az utolsó pillanatban sikerült elhajolnia a viharként érkező, minden bizonnyal hatalmasnak ígérkező ökölcsapás útjából. Pitont a lendület tovább vitte, szinte besodorta az értetlen és meglepett nőt a szobába, és egymásra zuhanva terültek el a piszkos szőnyegen.
- Mi a fenét csinál? – nyögte Hermione levegőért küzdve a rá nehezedő férfi alatt.
- Mit történt? – kérdezte Piton, ahogy megpróbált feltápászkodni. – Ki támadta meg? Maga akart lelőni?
- Nem támadott meg senki – felelte a lány.
- Akkor minek sikoltozik? – csattant a férfi hangja. – A frászt hozza az emberre, arról nem is beszélve, hogy simán lelőhettem volna.
- Még hogy lelőhetett volna… Talán inkább fordítva – dohogott Granger. Felállt a padlóról, és borús tekintettel a táskájához lépett.
Perselus láthatta, amint a lány az autóútról megismert fegyvert ellenőrizve, majd biztonságosnak találva a ruhakupac tetejére teszi.

- Maga kire lőtt? – kérdezte értetlenül Piton. Közelebb ment az ominózus stukkerhez, és megnézte magának.
- Nem kire, hanem mire… Nézze meg nyugodtan, az áldozat ott hever a fal tövében.

Piton érdeklődve vonta fel a szemöldökét, majd sarkon fordult, és az ajtóhoz ment. Szemügyre vette a keret melletti falon lévő diszkrét lyukat, majd leguggolt, hogy mi is van a fal mellett. Hitetlenkedve ismert fel egy csótányt, ami a hátára esve mereven emelte az ég felé lábait.
- Ugye nem mondja komolyan, hogy egy csótány miatt volt az egész? – hördült fel a férfi, amikor összerakta a képet.
- Na, és akkor mi van, ha a csótányra lőttem? – kérdezte felszegett állal a lány. – Utálom, ahogy kaparászva mászkálnak mindenfelé, és nem hagynak aludni…
- Megáll az eszem – huppant le Piton az ágy szélére hitetlenkedve. – Nem, ne akarja tovább magyarázni – emelte fel a kezét, hogy elejét vegye a lány szóáradatának. – Szedje össze magát, és együnk valamit. Aludni már úgysem fogok tudni, és legalább csináljunk valami hasznosat.
- De én még aludni szeretnék – ellenkezett Granger felháborodva.
A férfi felállt az ágyról, és az ajtó felé indult.
- Negyed óra múlva várom a recepciónál – mondta vissza sem fordulva, majd kissé erélyesen húzta be maga mögött az ajtót.

- Hogy lehet valaki ilyen önző? – Hermione dohogva vonult a kétes tisztaságú fürdőszobába, és igyekezett úgy lezuhanyozni, hogy a lehető legkevesebb berendezési tárgyhoz érjen hozzá.

Negyed órával később sötét nadrágban, fekete dzsekiben és lapos talpú csizmában érkezett meg a recepcióhoz, kezében egy szintén fekete sapkát szorongatott. Minden ruhadarabja megszámlálhatatlanul sok zsebbel rendelkezett, amikben helyet kapott néhány hasznos játékszer. Soha nem lehet tudni, hogy mire lesz szükség… Piton már várta, ő is hasonló színű öltözetet viselt, és amikor a lány mellé ért, szó nélkül a kijárat felé indult.
- Hová megyünk? – kérdezte Granger, miközben beszálltak a kocsiba.
- Láttam egy kifőzdét idefelé jövet, gondoltam, ott ehetnénk néhány falatot. – A férfi gázt adott, és kényelmesen besorolt a gyér forgalomba.

Nem sokkal később már az egyik félreeső asztalnál ülve várták, hogy megérkezzen szerény vacsorájuk a település talán egyetlen meleg ételt is felszolgáló vendéglátó egységében. Némán nézelődtek a helyiségben, olykor kipillantottak az ablakon a lassan sötétségbe boruló városra, és örömmel vették tudomásul, hogy a gyenge szél sötét felhőket hoz a környékre. Ez nekik kedvez, hisz a csillagtalan, holdfény nélküli éjszakában még nehezebb lesz őket észrevenni, hogy tilosban járnak.
Megérkezett az unott képű pincér, és csekély udvariassággal eléjük tette a tányérokat, majd morogva távozott. Bizalmatlanul néztek a kapott ételre, amit jobb napjaikon esetleg húsnak neveztek volna mártással, rosszabbakon ki tudja, minek. Minden villára tűzött falatot alaposan megnéztek, és ha lett volna rá lehetőség, talán még egy laborvizsgálatot is elvégeztek volna, így azonban őrangyalaikban bízva csak a vizuális ellenőrzésre hagyatkozhattak. Talán nem kell kitérőt tenniük a bokrok között…

- Csak akkor indulunk el, ha teljesen besötétedik – mondta Piton, miután a pincér elvitte előlük a félig üres tányérokat. – Este hat után már csak az őrök vannak ott, és talán két kutya, mindenki más hazamegy. Kifigyeljük, hogy milyen gyakran mennek körbe az őrök, és úgy megyünk be.
- Rendben – bólintott a lány. – A fák között biztosan találunk olyan helyet, ahonnan megfelelően belátjuk az állomás nagy részét. Remélem, csendes este lesz, és nem kell hajnalig ott gubbasztanunk, mire be tudunk menni.
- Ha ott kell várnunk hajnalig, akkor várni fogunk – felelte unottan a férfi. – Remélem, ki fogja bírni nyafogás nélkül.
- Ne aggódjon már annyit, Piton – intette le Granger. – Lehet, hogy én fogom megmenteni a vézna valagát…
- Igazán örülnék, ha kicsivel kulturáltabban és hölgyhöz illően beszélne – mutatott rá az ügynök. – Nem áll jól, és így teljesen kiábrándulok magából.
- Csak azt ne mondja, hogy eddig belém volt ábrándulva – nevetett fel Hermione. – Nem kell félnie, adott esetben nem fogok szégyent hozni magára, 007-es. Nem ez a fajta beszéd alkotja a szókincsem nagyobbik részét…
- Merem remélni – morogta a férfi, és belekortyolt az előtte lévő kávéba.

Még talán egy órát üldögéltek az étkezdében, amikor eléggé elcsendesedett a forgalom ahhoz, hogy útnak indulhassanak. Fizetés után beszálltak az autóba, és elindultak a labor felé, aznap már másodszor.
Hamar kiértek a városkából, és pár perc után elérték a poros bekötőutat, ami az állomás épületeihez vezetett. Az egyelőre láthatatlan épületek mögött húzódó hegyek sötéten és fenyegetően emelkedtek a vidék fölé, a bekötőút mellett húzódó sűrű erdő pedig ezernyi veszély ígéretét hordozta.
A mellékútról hamar betértek a fák közé, lekapcsolták az autó lámpáit, és kerestek egy olyan helyet, ahol az aljnövényzet az átlagosnál is jobban burjánzott. Mindenfelé bokrok simultak össze szorosan, lelkes kúszónövények gázoltak át rajtuk a közeli fák ágai felé igyekezve. A terület flórája áthatolhatatlannak tűnt, csak itt-ott látszott ritkábbnak. Dzsungel a tajgán.
Hermione és Perselus halkan hagyták el a kocsit, az ajtókat sem csukták be teljesen. Koromszín öltözékükben belevesztek az éjszakába, és a látási viszonyok a nullához közelítettek.

Granger már épp meg akarta kérdezni, hogy a társa hogyan tervezte a tájékozódást, amikor megérezte a férfi érintését a vállán. Honnan tudta, hogy hol van a válla? Netán lát a sötétben? Oldalra kapta a fejét, de a férfi arcának körvonalait csak sejteni lehetett.
- Fogja ezt – súgta alig hallhatóan a férfi.
- Mi ez? – kérdezte értetlenül.
- Éjjellátó – morogta Piton kelletlenül. – Azt hittem, hogy van valami fogalma az ilyenekről…
- Van is – súgta vissza Granger –, csak nem tudtam, hogy mit akar adni. Sötétebb van itt, mint egy tehénben…
- Jól van, induljunk. – Piton feltette a speciális szemüveget, amitől mellette álló nőt zöldes derengés vette körül, és a környező növényzet is kivehetővé vált, és inkább nem kommentálta a lány utolsó megjegyzését.

Lassan óvakodtak előre a cserjésben, minden lépésüket meggondolva, és igyekeztek minden irányban szemmel tartani a környéket. Hálásan gondoltak a talpuk alatt elnyúló mohás-leveles talajra, ami nagyrészt elnyelte lépteik zaját, és csak olykor-olykor léptek rá egy-egy faágra.
Hermione hirtelen megérintette a jobbján osonó férfit. Piton megtorpant, és érdeklődve nézett a mutatott irányba: egy sötét, kivilágítatlan autó vesztegelt a fák között egy nagyobb bokor mögé bújva. A lány ránézett, és a kocsi felé intett, mire ő bólintott, és mindketten elindultak a jármű felé.

Pár méterre voltak már csak, amikor kiderült, hogy az autó nem lakatlan; a lehúzott vezetőoldali ablakon át egy cigaretta parázslott fel, majd néhány pillanat múlva az elfogyasztott nikotinrúd maradványa a növények között landolt. Piton összehúzta magát, és a környezetszennyező felé igyekezett.
A sofőr nem kerülhette el a sorsát – mire észbekapott, már csak az ablakon beszáguldó öklöt látta, és a következő pillanatban elméjére is sötétség borult. Lustán dőlt az anyósülés felé, amikor Piton kinyitotta mellette az ajtót, és némi fáradozással kibányászta a kormány mögül a hegynyi pasast.
- Úgy tűnik, az állomás nagyon népszerű mostanság – morogta, amikor sikeresen behúzta a kómázó verőlegényt a Grangert rejtő bokor mögé.
- Lassan turista-látványosságnak is nevezhetnénk… Él még?
- Persze, hogy él – méltatlankodott suttogva a férfi –, csak eltesszük későbbre. Majd visszafelé meginvitáljuk egy kis csevegésre. Gyerünk!

Folytatták útjukat az épületek felé, és igyekeztek úgy helyezkedni, hogy a parkolónak kialakított terület mögötti kis dombról belássák az egész komplexumot. Sikerült találniuk egy olyan helyet, ahol a bokrok takarásából remekül láttak, őket viszont nem vette észre senki. A főépület szinte teljesen sötét volt, a bejárat fölött gyenge fényű izzó erőlködött a rárakódott porrétegen át világosságot adni, nem sok sikerrel. Az ajtón túlról halványkékes, villódzó fényeket vettek észre; nyilván a benti őr tévéjéből származott. A körülményekhez képest kényelmesen elhelyezkedtek, és várták a felbukkanó járőröket…

Tíz perc múlva megjelent két fekete kabátos, bakancsos biztonsági ember, az egyikük mellett egy németjuhász lépkedett nyugodtan. Piton egy pillanatra felfelé figyelt, és megállapította, hogy a szél az őrök felől fúj, tehát a kutya kisebb eséllyel fogja őket kiszagolni. Viszont ha a szél megfordul, az eb biztosan felfedezi ottlétüket, akkor pedig új taktikára lesz szükségük.
A két őr lassan eltűnt a sarkon, és a labor főépülete előtti terület teljesen elcsendesedett. Elég unalmas volt ott hasalni a cserjésben, de nem volt más lehetőségük, amíg meg nem tudják, mennyi idő alatt érnek körbe az őrök. Negyed órával később kinyílt a főbejárat, és egy eddig nem látott, kopasz biztonsági őr ballagott le a lépcsőn a kavicságyra, majd rágyújtott.
Kényelmesen eregette a füstöt, nézelődött, majd hátrafordult, ahogy meghallotta a megcsikorduló kavicsok hangját: visszaért a két őr a kutyával.

- Tehát az épület mégis körbejárható… – morogta Piton elgondolkodva –, és úgy huszonöt perc alatt érnek körbe – folytatta alig hallhatóan. – Ha szinte azonnal lemegyünk, amikor eltűnnek a sarkon, akkor lesz körülbelül negyed óránk, mire visszaérnek. Elég rizikós…
- És ha nem jönnénk ki negyed óra múlva, hanem megvárnánk a következő kört? – kérdezte szintén nagyon halkan Granger.
- Ha nagyon kifutunk az időből, akkor nem marad más, mint várni egy kicsit, de jobban örülnék, ha gyorsan végeznénk… – Piton figyelte, ahogy a kutyások ismét eltűnnek a sarkon, a harmadik pedig visszatér az épületbe. – Lassan nekünk is meg kell kerülnünk az épületet, hogy lássuk, milyen be- vagy kijárat van még.

Hermione bólintott, és óvatosan elindultak ők is az őrök irányába, hogy körbejárják az állomást. Végig a fák és a bokrok takarásában maradtak, úgy vették szemügyre a lehetséges bejutási pontokat. Harmincméterenként volt felszerelve egy izzó, ami némi fényt adott a járőröknek, és jelen esetben nekik is. Láttak néhány ajtót, de legnagyobb sajnálatukra az egyik őr mindegyiket ellenőrizte, hogy zárva van-e. Lassan kezdtek ráébredni, hogy a bejutás nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek tervezték.

Ahogy elértek az épület hátsó falához, látták, hogy van egy keskeny, folyosószerű járat a hegy és a létesítmény hátsó fala között. Tehát így lehet megkerülni…
Kamerákat nem láttak, amit meglehetősen furcsának, már-már gyanúsnak találtak, de bármennyire keresték, sehol nem látták a kis megfigyelési berendezéseket. Levették az éjjellátókat, megvárták, amíg az őrök befordulnak a túlsó sarkon, majd halkan kimerészkedtek a nővények mögül, és az épülethez rohantak.
A hátsó falon lévő ajtót természetesen zárva találták, és egy hosszú pillanatig kérdőn néztek egymásra, hogy hogyan is juthatnának be.

- Berobbantsuk? – kérdezte Hermione, miközben már a zsebe felé kezdett nyúlni.
- Nem – rázta a fejét Piton. – Van nálam egy kis ketyere, ami elég lesz ehhez az ajtóhoz.
Belekotort az egyik zsebébe, és a következő pillanatban már a zárral volt elfoglalva. A lány nem látta, hogy mivel is akarja pontosan kinyitni az ajtót, de sejtette, hogy nem először csinálja, amit épp csinál… bármi legyen is az.

Granger úgy gondolta, hiába is kérdezné, hogy mivel is ügyködik, soha nem árulná el, bár nagyon kíváncsi volt. Megpróbált a férfi válla felett átkukucskálni, de csak a fekete kesztyűbe bújtatott újjak mozgását látta, a köztük rejtőző valamit nem.
- Mi az? – Győzött a kíváncsiság, és izgatottan várta a választ.
- Látom, kíváncsi – vigyorgott rá Piton. – Sajnálom, de szakmai titok. Annak idején, még kölyökkoromban benne voltam néhány stikliben, ragadt rám ez-az. Na… parancsoljon, kisasszony! Fáradjon be, kérem!
Hermione csak ámulva vonta fel a szemöldökét, és belépett a szélesre tárt ajtón, Piton pedig gyorsan követte.
- Vegye fel megint az éjjellátót – hallotta a fülébe súgott szavakat, és azonnal engedelmeskedett is az utasításnak.
A spéci gukkernek hála egy hosszú folyosó derengett fel előttük, amelyről néhány ajtó nyílt jobbra és balra, valamint a folyosó legvégén is volt egy, ami talán a központi csarnokba vezethetett. Az oldalt nyíló ajtók feltehetőleg irodák és mellékhelyiségek lehettek. Nem volt más választásuk, mint gyorsan és hatékonyan átvizsgálni mindet.

Az első ajtó jobbra azonnal kinyílt, és egy kicsi, de tiszta mellékhelyiséget rejtett, míg a vele szemben lévő mögött egy étkezőre hasonlító szobát találtak. Egy asztal, néhány szék, egy szekrény és egy hűtő alkotta a berendezést. Úgy gondolták, hogy a számukra fontos információt nem itt fogják megtalálni, így tovább siettek a következő helyiséghez.
Ezt az ajtót már zárva találták, így ismét előkerült Piton titkos műszere, és egy perc múlva már be is léphettek egy kicsiny irodába.

Levették az éjjellátót, és körbenéztek az ablaktalan szobában. Szokásos berendezés fogadta őket, semmi felesleges dolog, csak amire mindenképp szükség van: asztal, székek, irattartók, számítógép, és asztali fénymásoló. Mindenhol katonás rend uralkodott, így az ő dolguk is könnyebb volt, mert nem kellett keresgélni, hogy mi mihez tartozik, vagy hol vannak a témához kapcsolódó anyagok. Hamar rájöttek, hogy Szpaszkij irodájában vannak, és legnagyobb sajnálatukra nem találtak semmit, ami továbblendíthette volna őket.
Csendben elhagyták az irodát, és a következő ajtóhoz siettek. Piton megismételte a rövid procedúrát az ajtóval, és a már benn is voltak a következő apró helyiségben.

A berendezés itt is hasonló volt az előzőhöz, mindössze egy íróasztalt, három széket és egy szekrényt találtak. Hermione a szekrényhez igyekezett, míg Piton az asztalt, annak fiókjait és a számítógépet kezdte átvizsgálni. A szekrényben a kutatási anyagok voltak, gondosan iktatva több száz vagy több ezer oldalnyi anyag, ábra és kiegészítő magyarázat. Szerencsére gondosan fel voltak címkézve az iratgyűjtők, így a lány csak gyorsan belenézett a mappákba, és már látta is, hogy azokban nem talál semmi terhelőt a tudósokkal kapcsolatban.

- Granger – hallotta hirtelen Piton elfojtott hangját. – Jöjjön csak ide!
- Mit talált? – kérdezte kíváncsian.
- Hallgasson bele ebbe! Maga biztosan többet ért belőle, mint én. – Piton a lány kezébe nyomott egy diktafont, melyhez találtak egy kis fülhallgatót is.
Hermione összeráncolt szemöldökkel koncentrált a hanganyagra, majd hirtelen kirántotta a füléből az apró dugókat.
- Ezt el kell vinnünk! – suttogta izgatottan. – Vagy esetleg át kellene másolnunk. Van rá mód? Kié az iroda?
- Karkarové – válaszolta ravasz mosollyal az ügynök. – Máris nézem, van-e még kazetta… – Belekotort az egyik kihúzott fiókba, majd kiemelte egy apró kazettát. – Adja ide.
Hermione visszaért a szekrényhez, hogy átnézze az utolsó polcot is, miközben hallotta a háta mögül a gyorsmásolás halk, surrogó hangját. Közben a kezébe akadt egy vékony dosszié, amibe mintha levelezések lettek volna lefűzve. Elkezdte böngészni a cirill betűs sorokat, és hamarosan kizárta a külvilágot.

- Granger! Én kész vagyok – riadt fel Piton hangjára. – Maga talált valamit?
- Lehetséges – bólintott Hermione. – Ez egy privát levelezésnek tűnik, legalább négy résztvevővel. Jó lenne elvinni, hogy át tudjam nézni az egészet.
- Karkarovnak is van fénymásolója – mutatott a sarokba a férfi.
Gyorsan beüzemelték a gépet, és közben azért fohászkodtak, hogy az éledő masina hangja oda ne csalja az őröket. Egy perc múlva a másoló készségesen ontotta magából a reprodukciókat, amit Hermione gyorsan el is rejtette a kabátjában.
- Azt hiszem, mehetünk is – javasolta felhúzva a kabát zipzárját. – Mennyi időt töltöttünk bent?
- Tizenhét percet – nézte meg az óráját Piton. – Azt hiszem, várnunk kell még egy kicsit, hogy ki tudjunk menni. Addig megnézhetnénk még a maradék két irodát vagy a csarnokot.
- Rendben – egyezett bele Granger, és már el is hagyták Karkarov irodáját, mintha ott se lettek volna.

Milinyov és Orlov irodájában nem találtak semmit, így a csarnok felé kezdtek lopakodni. Gond nélkül elérték a folyosó végi ajtót, ami meglepő módon nem volt lezárva. Óvatosan kinyitották, és beléptek a hatalmas terembe. Az itteni sötétséget enyhítette az a néhány ablak, amelyek majdnem a plafon alatt húzódtak. Két-három alatt szekrényeket helyeztek el, míg a többi alatt csak a puszta falat és padlót látták.
A terem innenső oldalán felfedeztek néhány vastag üveggel körbevett fülkét, amelyeken valószínűleg bizonyos kísérleteket végeztek a tudósok. Arra azonban nem jöttek rá, hogy a főlabort hol helyezték el.

Piton körbement a falak mentén, és abban reménykedett, hogy talál valamit, ami még tovább vezetheti őket. Csalódottan érkezett vissza Granger mellé, és már épp hívni akarta, hogy induljanak el a folyosó felé, amikor kinyílt a főbejárat felé vezető ajtó…

Piton – hála az elmúlt évek alatt kifejlődött ösztönének – gyorsan reagált. Szó nélkül megragadta a mellette dermedten ácsorgó lány vállát, és magával húzta vissza az irodák felé. A csarnok ajtaja halkan csukódott be mögöttük, ők pedig némán, gyors léptekkel igyekeztek a hátsó fal felé, ahol bejöttek az épületbe. Mikor azonban oda értek a szabadságot jelentő ajtóhoz, legnagyobb megdöbbenésükre azt zárva találták.

Hermione ijedten nézett a férfire:
- Hogyan tovább? – kérdezte fojtott hangon. – Nagyon úgy néz ki, felfedezték, hogy hívatlan látogatók vannak a kutatóállomás területén…
Piton körbenézett felmérve a lehetőségeiket, majd gyorsan döntött.
- Jöjjön! – húzta a lányt a korábban felfedezett mellékhelyiség felé, majd halkan behúzta maguk mögött az ajtót.
- Mégis mit csinálunk? – sziszegte Granger a fülébe, miközben a koromsötét helyiségben ácsorogtak, és igyekezték kikerülni, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljenek a mosdóval vagy a vécével. – Így csapdába kerülünk…
- Így is, úgy is abban voltunk, ha nem vette volna észre – suttogta vissza az ügynök ingerülten. – Ez az egyetlen esélyünk. Az őrök sorban át fogják vizsgálni az irodákat, amíg bent lesznek, mi kisurranunk a csarnokba.
A lány kétkedő arckifejezése arra utalt, hogy nem volt teljesen meggyőzve a terv sikeréről.
- Honnan tudja, hogy nem fogunk pont a karjaikba rohanni?
- Nem tudom, csak remélem – felelte a férfi, amivel nem növelte túlságosan társa bizakodását…

Alig telt el néhány perc, és már hallották is, hogy megnyikordul a csarnokot az irodáktól elválasztó ajtó, majd az őrök fojtott orosz szavakat mormogva bemasíroznak rajta. Pitonék az ajtóra tapasztották a fülüket, hogy minél többet halljanak, bár így is kétségesnek látszott, hogy leleplezés nélkül ki tudjanak jutni.
Egyszer csak egy újabb ajtó nyílódása hallatszott, és az orosz beszédfoszlány halkulni kezdett, majd minden elcsendesedett, ahogy az őrök mögött becsukódott az iroda ajtaja, amit láthatóan úgy alkottak meg, hogy a zaj ne szűrődjön se ki, se be.

Piton lassan résnyire nyitotta a mellékhelyiség ajtaját, és kikémlelt rajta. Kezében már ott volt az apró pisztoly, amit valamikor az előző percekben vehetett elő, de mindezt olyan halkan oldotta meg, hogy Hermione nem vett észre belőle semmit.
Mikor a férfi megállapította, hogy tiszta a levegő, maga után intette a lányt, majd halkan lépdelve elindultak a csarnok felé.

Úgy tűnt, a szerencséjük nem hagyta el őket, minden további probléma nélkül elérték az ajtót, amit sikerült olyan halkan kinyitniuk, amennyire csak lehetséges volt, így az őrök nem figyeltek fel a halk kattanásnál nem nagyobb zajra.

A csarnok is üresnek bizonyult, ám itt újabb nehézséggel szembesültek: hogyan jussanak ki anélkül, hogy igénybe vegyék a főbejáratot? Hermione igyekezett nyugalmat erőltetni magára, és alaposan körülnézett, majd mikor pillantása az egyik ablak alatt álló szekrényre esett, egy meglehetősen kétségbeesett megoldás ötlött az eszébe, amit nyomban meg is osztott tárasával.
- Valahogy fel kellene jutni a szekrény tetejére, és akkor onnan már könnyen kimászhatunk az ablakon – suttogta.
Piton is szemügyre vette a javasolt menekülési útvonalat.
- Igaza lehet – mondta, talán most először rövid ismeretségük során, de a lánynak valahogy jelenleg nem volt kedve nagyon örömködni emiatt. – Nincs más választásunk. Mit gondol, fel tud mászni?
- A kérdés inkább az, hogy elbírja-e a súlyunkat az a szekrény…
A férfi közelebb ment a nevezett bútordarabhoz, és igyekezett minél halkabban megvizsgálni a teherbírását.
- Elég masszívnak tűnik – összegezte a véleményét. – Na, akkor rajta, maga megy először, hogy tudjak segíteni a felmászásban.

Granger meglehetősen szkeptikusan látott neki a feladatnak, de aztán meglepően könnyedén sikerült feljutnia a szekrény tetejére, köszönhetően Perselus lentről irányuló hathatós közreműködésének.
A lány már az ablak zárját vizsgálta, mikor Piton a legkisebb erőlködés nélkül ugyancsak felhágott a bútor tetejére. Kettőjüknek kissé szűkös volt a hely odafent, ezért közös erővel igyekeztek kinyitni az alaposan beragadt, de szerencsére nem zárt ablakot, ami pár perces kínlódás után meg is adta magát, és reccsenő hangokat hallatva kinyílt.

Kellemesen friss levegő áramlott az arcukba, finoman lehűtve verítékes, az előző percek erőlködésétől és izgalmától forró arcukat. A látvány azonban, ami kitekintve fogadta őket, újabb verejték-patakocskákat indított meg a hátukon. Az ablak ugyanis egy-két méterrel magasabban volt, mint az egészségesen megoldható lenne egy ugrással.
- Úristen! Akár vissza is fordulhatunk, hisz az őrökkel való találkozás mégis kellemesebb halálnem, mint kitörni a nyakunkat – szisszent fel Granger.
- Örülök, hogy nem hagyta el a humorérzéke – vigyorgott rá Piton. – Gyerünk, háromra ugrunk. Próbáljon meg a füves részre földet érni, az valamennyire felfogja az esést. Egy, kettő, három! – És már ugrottak is.

Hatalmas robajjal érkeztek meg a talajra, alaposan egymásba gabalyodva. Hermione Pitonon elterülve ért földet, és élt a gyanúperrel, hogy a férfi direkt intézte így az esést, hogy ne üsse nagyon meg magát. Feltápászkodott hát, de még mielőtt kifejezhette volna háláját a férfinek, aki nyögve igyekezett szintén talpra kecmeregni, hangokat sodort feléjük a feltámadó szél, mégpedig nem épp barátságosakat.
Piton előhalászta az éjjellátót a zsebéből, Granger is követte a példáját, miközben igyekezték betájolni, merre is hagyták az autót. Az egyre erősödő kiáltozásokat hallva azonban úgy döntöttek, hogy ideje fájó tagjaikat mozgásba hozni, ha nem akarják, hogy a szerencsésen megúszott halálugrás után újra próbára tegyék rohamosan fogyó szerencséjüket.

Lélekszakadva rohantak az erdő felé, hogy a fák között el tudjanak rejtőzni az őrök elől. Sejtették, hogy a kutya valószínűleg eléri őket, és még ott volt a kómába taszított verőlegény is, akit szerettek volna kicsit kifaggatni. Nem volt egyszerű a helyzet.
Elérték a fákat, és bevetették magukat a sűrűbe. Nem volt idő kerülgetni a kósza ágakat, letépkedni a beléjük akadó és makacs ragaszkodást mutató tüskés növényi részeket. Kezükkel próbálták védeni az arcukat, több-kevesebb sikerrel el is kerülték a súlyosabb becsapódásokat, miközben megpróbálták felidézni, merre is hagyták el a marcona szendergőt és a saját kocsijukat.
Hermione kapkodva vette a levegőt, és kissé lemaradt, de tudta, hogy nem kérheti meg Pitont, hogy várjon rá, mert nem bír lépést tartani vele. Ekkor felugatott a kutya valahol a háta mögött, és már hallotta az őrök dühös kiabálását is. Összeszedte magát, és megpróbált felzárkózni. Az egyik bokron áttörve majdnem átesett az előtte guggoló Pitonon.
- Francba – nyögte, ahogy az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie az ütközést.
- Magunkkal visszük – mondta Piton, miközben megpróbálta felnyalábolni a korpuszt. – Nincs messze a kocsi, elvisszük kicsit furikázni… Na, induljon már!

Granger nem kérdezett semmit, hanem elindult a férfi előtt a nem messze elrejtett autó felé. Mindketten hallották a mögöttük közeledő biztonságiakat és a kutya csaholását, és igyekeztek megszaporázni lépteiket.
Hermione felrántotta a hátsó ülés melletti ajtót, és azonnal megkerülte a kocsit, hogy mire Piton berámolja terhét, ő már az anyósülésen üljön. Alighogy elhelyezkedett, már a férfi is benn ült, azonnal indított, és fénysebességgel lőtt ki a bokor alól.
Hiába a négykerék-meghajtású, speciálisan kialakított, kényelmet szolgáló beállítások, a kocsi irgalmatlanul rázta utasait. Hermione megpróbálta kitámasztani magát, de a nagyobb gödröknél ő is tehetetlenül fejelte meg a tetőt vagy épp az ablakot. Nem panaszkodhatott, hiszen a hátsó ülésről éppen lefelé tartó ájult deszantost senki nem óvta attól, hogy az ülés elé essen. Igaz, ő semmit nem észlelt a kalandtúrából – egyelőre…

Piton valamilyen csoda folytán kinavigált a fűútra, és ahelyett, hogy a város felé fordult volna, pontosan az ellenkező irányba repesztett. Kivilágítatlanul száguldott az ismeretlenbe, és Hermione csak némán fohászkodott, hogy egészben érkezzenek meg oda, ahová a férfi viszi őket.
Pár kilométerrel távolabb az erdő kissé ritkulni kezdett mellettük, és Hermione legnagyobb meglepetésére Piton egy éles kanyarral a fák felé fordította a kocsit. Mire észbekapott, addigra már a lelógó ágak dobolását hallgathatta a tetőről és a szélvédőről.
- Hová megyünk? Mit akar itt a susnyás mélyén? – kérdezte az ámokfutónak tetsző férfit.
- Nem mondtam még? – kérdezett vissza oda sem nézve. – Meghívtam az urat az irodámba egy kis beszélgetésre.
- Ah, szóval az irodájába, értem – bólogatott a lány. – De muszáj így közlekedni? Úgy összerázott, hogy csodálom, ha még a belső szerveim a helyükön vannak…
- Sajnálom, de kicsit sietve kellett távoznunk, mint észrevette – morogta társa. – Nem segített volna, ha megismerik a kocsit… Na, itt jó is lesz.

Hermione kinézett a kocsiból, és első ránézésre pontosan olyan sötét erdő vette körül ismét, mint amilyenből az imént fejvesztve kellett menekülniük.
- Igazán csinos iroda – mondta, miközben kiszállt az autóból. – Remek ízlése van…
- Köszönöm – biccentett a férfi vigyorogva, és kirángatta az ülés alól jövendő beszélgetőpartnerét.

Kiemelte a kocsiból, és vonszolni kezdte a fák között, amíg csak el nem tűnt az autó szem elől. Már-már kedvesen eszméletre pofozta az álomkórós fickót, és türelmesen megvárta, amíg tudatára küzdi magát, és felfogja, hogy hol is van pontosan.
- Jó reggelt! – szólt Piton a rövid hajú, zavaros tekintetű fogdmeghez. – Érted, amit mondok?
- Ja nyicsivo nye szkazsu, ti padonak!¹ – köpte a férfi oroszul.
- Jól van – bólintott az ügynök. – Miss Granger, ha lenne olyan bájos, hogy levezeti a beszélgetést, igazán hálás lennék.

- Mit kérdezzek? – Hermione közelebb lépett, hogy az orosz őt is észrevegye.
- Csak a szokásos kérdések… Ki ő? Mit keresett a kutatóállomásnál? Ki a megbízója? Miért? És így tovább.
- Kak vasz zavut?² – fordult a férfihez, aki először meglepetten nézett rá, majd gúnyosan elvigyorodott.
- Ja nyicsivo nye szkazsu – jelentette ki.
- Pacsimu vi bili u laboratorii?³– folytatta rezzenéstelenül tovább.
Hallgatás.
- Kto atpravil vasz tuda?⁴
Semmi.
- Atvettye!⁵
- Beleszólhatok? – kérdezte hirtelen Piton.
- Csak tessék – adott helyet neki a lány.
A következő pillanatban az orosz feje hátrabillent, ahogy a jobbhorog elkapta az állát, és nekiesett a háta mögött lévő fának. Piton leválasztotta a tölgyről, és még egy elhadart simogatásban részesítette, aminek az lett a következménye, hogy az orosz szája széléből elkezdett szivárogni némi vér.

- Nu, tagda nacsnyom vszju etu razgavor jiso raz⁶ – javasolta Hermione. – Kak vasz zavut?
Válasz helyett csak egy véres köpetet kapott a bakancsa orrára. Lassan lenézett lábbelijére, majd kérdő tekintetét az előtte rogyadozó fickóra emelte.
- Plahoj atvet⁷ – mondta.
Hátralépett egyet, majd egy jól irányzott mozdulattal a férfi ágyékába mélyesztette leköpött bakancsának orrát. Az orosz egy fájdalmas nyögéssel összegörnyedt, vinnyogott pár másodpercig, miközben mindkét kezével fájdalmasan lüktető kincsét dédelgette.
- Ribanc – szűrte fogai között angolul, és bár megpróbált fenyegetőnek tűnni, szánni való látványt nyújtott.

Granger és Piton összenéztek, és halványan elmosolyodtak.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan meg tud tanítani valakit angolul. – Piton elismerően nézett a lányra, aki csak megvonta a vállát.
- Vannak született tehetségek, akiknek elég néhány lecke is.
- Na, tavaris⁸, kezdjük elölről – rántotta talpra Piton. – Hogy hívnak? Csak hogy meg tudjunk szólítani valahogy…
- Szása vagyok – nyögte még mindig elkínzott arccal a férfi.
- Remek, Szása – veregette meg a vállát az ügynök –, nagyon örülünk, hogy megismerhettünk! Na, Szása, akkor mesélj nekünk arról, hogy mit is kerestél a labor környékén.
- A csajomat vártam – mondta megvillanó tekintettel. – Oda beszéltük meg a randevút.
- Miért nem hozzá vagy hozzád?
- Mert férjnél van…
- Ejnye, Szása, a zavarosban halászgatunk? – vigyorgott rá nyájasan Piton. – A tiltott gyümölcs mindig édesebb, ugye? Legalább megéri a kockázatot?
- Nem mintha közöd lenne hozzá, de meg – felelte, és lassan elmúlt hangjából a remegés is.
- Jól van – bólintott az ügynök. – Most, hogy így beavattál a szerelmi életedbe, talán beszélhetnénk arról is, ami minket érdekel. Ki küldött a laborhoz szaglászni?
- Nem küldött senki – tagadott még mindig a verőlegény.
- Na, ne ámíts már, Szása! Biztosan nem egy kósza numera vezetett a bokrok közé. Jobb lenne, ha a kollegina teljesen feltörné a tojásaidat? Látod, milyen nyugtalanul toporog itt mellettem. Biztosra veszem, hogy alig várja a következő lehetőséget…

Szása fintorogva nézett a lányra, aki valóban feszültnek látszott. Grangerről Pitonra pillantott, aki várakozóan tekintett rá.
- Na, elmeséled az igazat, Szása? – kérdezte barátságos hangon. – Nem örülnék, ha a társam miatt csődöt mondanál a barátnődnél… Miért voltál az erdőben?
- Mondom, hogy a csajomat vártam – felelte egy vállrándítással az orosz.
- Jaj, Szása, miért nehezíted meg? Már rég végeztünk volna, de nem hagysz nekem más lehetőséget… – Piton mozdulatai szinte követhetetlenek voltak, és végeredményként Szása már vonyítva hasalt az avarban.

Piton fölé hajolt, és a hajánál fogva felrántotta a fejét a nedves levélkupacból. Szása orrából dőlt a vér, vörösre festette az avar egy részét, szemeiben a fájdalom könnyei csillantak.
- Ugye megérted, Szása! Én nem akartam, de muszáj volt. Miért voltál a labornál?
- Azt… azt kellett figyelnem, hogy érkeznek-e gyanús látogatók a tudósokhoz – nyögte halkan, gurgulázó hangon Szása.
- Miért?
- Hogy kik szaglásznak a lopás miatt.
- Ki küldött oda?
- A Főnök – felelte elhaló hangon.
- És a főnököt hogy hívják? – Piton rendíthetetlen nyugalommal kérdezgette a kihelyezett megfigyelőt.
- Nyemerov…
- Oh, csak nem a híres-hírhedt Anton Nyemerov? Csak nem az ő keze van a lopásban? – faggatta tovább az oroszt.
- Nem tudom, nekem csak annyit mondtak, hogy figyeljem az idegeneket – mondta ijedten Szása. Nyilván attól tartott, hogy újabb csontja fogja bánni, ha a morcos angolt felbosszantja.
- Kivel áll kapcsolatban a főnököd, aki érintett lehet az ügyben? – kérdezett tovább az ügynök. – A pitiáner ügyfelek nem érdekelnek, csak a nagy halak.
- Én nem tudok ilyeneket – rázta a fejét Szása elkeseredetten. – Rengetegen járnak hozzá, állandó a jövés-menés, és én nem ismerek mindenkit.
- Kiket ismersz?

Szása nem válaszolt, a kérdés minden bizonnyal már komoly információkat húzott volna ki belőle, és hiába tartott a fekete hajú férfi haragjától, a főnöke indulatai fenyegetőbbek voltak.
- Kiket ismersz? – ismételte meg a kérdést Piton, és közelebb lépett a deszantoshoz.
- Az ukránokat, kínaiakat, románokat, de néha jönnek az araboktól is, bár fogalmam sincs, milyen üzletet bonyolítanak – hadarta Szása.
- Ezek nem érdekelnek – söpörte félre Piton a másik minden reményét, hogy beéri a kapott információval. – Volt valaki, aki csak egyszer jelent meg?
Szása egy ideg törte a fejét, latolgatta a lehetőségeit, és bárhonnan is nézte, egyik sem kecsegtette fájdalommentes továbblépéssel: vagy ez az angol veri péppé a nőjével együtt, vagy a saját főnöke uszítja rá a saját társait. Habár amíg az angol itt van, és már így is eltörte az orrát, addig a főnök haragja még megúszható…

- Volt egy férfi – kezdte lassan, megfontoltan. – Nem tudom a nevét, de biztosan nagyon magas pozícióban van.
- Mit tudsz róla? – kérdezte Piton, és érezte, hogy ez lesz az az információ-morzsa, amire szükségük van. – Milyen nemzetiségű?
- Szerintem angol vagy francia. Magas, egyenes tartású – mondta Szása. – Olyan arisztokratikus kinézete van, mintha úri családból származna. Hosszú szőke haja van, és egy bársonyszalaggal kötötte össze. Úgy nézett ki, mintha valamilyen kosztümös filmből lépett volna elő, csak a ruhája nem volt olyan régies. A bőre fehér, de nem sápadt fehér, és drága ruhát és ékszert viselt. Arany zsebóra, drágaköves pecsétgyűrű, és valami sétapálca is volt nála, aminek a feje drága ötvösmunkára emlékeztetett. Nem tudom, mit ábrázolt, nem láttam elég közelről. De az biztos, hogy a fószer nagyon gőgösen parádézott.
- Tudsz még valamit?
- Ez minden – rázta a fejét a fickó.
- Mi a neve az idegennek?
- Nem tudom – nyögte Szása. – Csak egyszer hallottam, és fura is volt, nem jegyeztem meg.
- Mégis, valami sejtésed csak van – noszogatta tovább a másik.
- Tényleg nem tudom! Valami fura, mintha bibliai lenne, vagy mitológiai, vagy mit tudom én.
- Ez érdekes…
- Elengedtek végre? – kérdezte Szása reménykedve.
- Oh, hogyne! – húzódott gonosz mosolyra Piton szája. – Ugye nem bántunk meg, ha nem viszünk vissza a kocsidhoz? Nincs egészségesebb a reggeli sétánál…
A következő percben Szása már ismét ájultan hevert a lehullott levelek alkotta puha ágyon.

- Azt hiszem, mehetünk vissza a szállásra – nézett Grangerre, akiben lassan feloldódott a feszültség.
- Éppen ideje – morogta a lány. – Azt hittem, idefagyok…
- Na, induljunk! – A férfi megfordult, és vissza se nézve, nyugodt lélekkel hagyta maga mögött a kómás oroszt.
Hermione sietve követte társát, aki most a legkevésbé sem igyekezett halkan közlekedni az erdőben. Némán vette fel a férfi lépéseinek ritmusát, és alig várta, hogy végre a kocsi melegébe fészkelhesse magát.

Elértek az autóhoz, és gyorsan beszálltak. Ezúttal nem vakon tapogatózva hagyták el a természet lágy ölét, hanem a világítás hathatós segítségével keveredtek ki a fák közül.

- Szép rúgás volt – szólalt meg hirtelen Piton, és a lányra pillantott. – Ezt látva kétszer is meggondolnám, hogy leköpjem a bakancsát…
- Kösz – mosolyodott el Hermione. – Azért maga se bánt vele kesztyűs kézzel…
- Szép szóval nem mentünk sokra, de így már tudunk néhány dolgot – vont vállat Piton.
- Csak az idegen nevét nem…
- Tényleg nem sejti, ki lehet? – nézett rá vigyorogva a férfi.
- Nem – rázta a fejét.
- Mit mond az a név magának, hogy Lucius Malfoy?
- Nem mondja komolyan! – Hermione döbbenten nézett Pitonra, aki az utat figyelve, vigyorogva bólogatott. – De hát ő az oroszországi angol nagykövet! Ez biztosan valami tévedés lesz!
- Látta már, ugye? Hosszú szőke haj, bársonyszalag, sétapálca, gőgös, arisztokratikus megjelenés, drága holmik, feltűnés… – Piton felsorolásában tényleg minden illett az emlegetett férfira. – Ki más lehetne, ha nem ő? Már csak a közelébe kellene jutnunk valahogy…
- Azt hiszem, tudom, kivel kell beszélnünk – mondta határozottan Hermione. – Csak érjünk vissza a szállásra mielőbb.

A lány fejében egyre élesebben kezdett körvonalazódni egy terv, ami ugyan meglehetősen veszélyes és nem kevéssé őrült volt, de legalább némi reménnyel kecsegtetett, hogy sikerül további információhoz jutniuk, és érdemben folytatni a nyomozást. Úgy döntött, még egy darabig nem fedi fel ötletét a társa előtt, előbb biztosra akart menni, hogy az tényleg megvalósítható. Így persze kénytelen lesz beszélni Szergejjel, ami a legkevésbé sem volt az ínyére, de nagyon úgy tűnik, hogy nincs más választása…
Piton kérdése zökkentette ki a gondolataiból.
- Kivel akar beszélni? – nézett a férfi kíváncsian a mellette ülő nőre.
- Egy ismerősömmel – felelte Granger zavartan –, aki talán tudna nekünk segíteni.
- Remélem megbízható az illető – morogta Piton.
- Mégis mit gondolt? – csattant fel Hermione sértetten. – Ha nem lenne az, eszembe sem jutna vele beszélni! – mondta mérgesen, majd tüntetően elfordult, és kibámult az oldalsó ablakon a sötétségbe.

Az ügynök látta, hogy a lány nem hajlandó többet elárulni erről a témáról és a titokzatos ismerősről, amivel azonnal fel is keltette az érdeklődését, a további kérdezősködést azonban későbbre halasztotta.
- Nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom mondani, de a délutáni megérzése nem is volt annyira fals – mondta inkább a lány még mindig durcás arcára pillantva.
Hermione megütközve meredt a férfira, azonnal elfeledve előbbi sérelmét.
- Atyavilág! Komolyan egy újabb dicséret csúszott ki a száján, vagy csak hallucinálok?! – kiáltott fel némi gúnyos felhanggal.
Piton szemtelenül rávigyorgott:
- Ne szokjon hozzá túlságosan, nem fog sűrűn előfordulni.
- Na szép! – horkantott Hermione. – Tökéletesen ért ahhoz, hogy úgy tálaljon egy dicséretet, hogy még véletlenül se tudjak örülni neki – füstölgött.
- Ugyan, rá se rántson, nem magának szól, csupán ilyen az alaptermészetem – sietett Piton vigyorogva társa megnyugtatására, aki csak egy meglehetősen fancsali fintorral jutalmazta a gesztust.

Ahogy visszaértek a motelhez, nyomban a szobájukba siettek, teljesen figyelmen kívül hagyva a recepcióst, aki kíváncsi pillantásával egészen addig követte őket, amíg el nem tűntek az emeletre vezető lépcsőn.
Fent mindketten bevonultak Piton szobájába. Az ügynök nyomban a laptopja után nyúlt, felpattintotta fedelét, majd beizzította a gépet.
- Megnézem, milyen információkat sikerül találnom Malfoyról, addig maga felcsöröghetné azt a titkos ismerőst – adta ki a parancsot, a lány felé nyújtva a mobiltelefont.
Hermione szó nélkül elvette a készüléket, és tárcsázta rajta a számot, miközben a férfi elmerülten figyelte minden mozdulatát. Megnyomta a hívás gombot, és a szoba másik végébe sétált, hátat fordítva Pitonnak. Elég kellemetlen lesz számára ez a pár perc így is, nem akarta még azzal is tetézni, hogy közben társa le sem veszi a pillantását az arcáról.
Pár pillanat múlva egy jól ismert hang hallózott bele a telefonba, Hermione pedig pattogó oroszsággal felvázolta a helyzetet és az ötletét.

Alig negyed óra múlva már az összes információ a birtokában volt, és azt is tudta, hogy a terve megvalósítható. Nem lesz ugyan egyszerű, de nem is lehetetlen, csak egy kis szerencsére és némi segítségre lesz szükségük…
- Sikerrel járt? – kérdezte Perselus, felrázva ezzel a mélázásból a lányt.
- Igen – felelte Granger. – És van egy tervem.
Az ügynök gúnyosan forgatta meg a szemeit.
- Na ne mondja! – morrant a lányra türelmetlenül. – Azt már az autóban is sejtettem, hogy kieszelt valamit, de most már igazán megoszthatná velem, hogy mi is az.

Hermione meglepetten nézett a férfira. Nem is gondolta volna, hogy ennyire kiültek az arcára a gondolatai. Esetleg csak a társa kezdi egyre jobban kiismerni? Magában gúnyosan felnevetve azonnal el is vetette ezt a gondolatot. Perselus Piton minden bizonnyal profi abban, hogy lecsalogassa a nőkről a bugyit, de az észjárásukhoz egy szemernyit sem ért.

- Ne aggódjon, már mondom is – kezdett bele a mondókájába, miközben fel-alá sétált az apró szobában. – Lucius Malfoy köztudomásúan rajong a puccos estélyekért, ahol felvonultathatja pompázatos személyét, és körüludvaroltathatja magát a többi arisztokratával. Ilyenkor a legegyszerűbb hozzáférni, ugyanis még ő is belátta azt, hogy az ilyenkor szokásosnál is elegánsabb külsejéhez nem illik az a gorillahad, amivel máskor oly szívesen körbe veszi magát. A következő estély pár nap múlva lesz Szentpéterváron, a követségen, amit maga Malfoy ad, így a megjelenése garantált. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy vendégként bejussunk – ebben segítségünkre lesz az ismerősöm –, és kicsit körbeszaglásszunk a bálozó Lucius irodájában. Mit gondol? – nézett Hermione várakozásteljesen Pitonra.
- Nem rossz terv, kivitelezhetőnek tűnik – felelte a férfi vontatottan, a lány pedig megkönnyebbülten elmosolyodott. – De egyet áruljon már el nekem, Hermione! – folytatta hirtelen. Most először ejtette ki a lány keresztnevét a száján, és ez, valamint a bársonyosan jeges hangnem, amit használt, furcsán megborzongtatta a Hermionét, aki feszülten várta a továbbiakat. – Minden ismerőse telefonszámát fejből tudja, vagy csak ez az illető ilyen szerencsés, hogy részesül eme kegyben? – fúrta szurokfekete pillantását a lány tágra nyílt, gesztenyebarna szemeibe.

Hermione mindenfajta igyekezete ellenére mélyen elvörösödött, és hirtelen egy szót sem tudott kinyögni, olyan váratlanul érték az előbbi szavak. Piton gúnyosan elmosolyodott zavara láttán, majd egy elegáns mozdulattal megadta a lánynak a kegyelemdöfést:
- Tudtam én, hogy a maga világhíres esze sem elég ahhoz, hogy betéve tudja a telefonkönyvet, és hogy más rejtőzik e mögött… valami jóval prózaibb… – susogta gonoszan.


------------------------------------------
1. Nem mondok semmit, te szemét.
2. Hogy hívják?
3. Miért volt a labornál?
4. Ki küldte oda?
5. Válaszoljon!
6. Akkor vegyük át újra (szó szerint azt jelenti, hogy: Na, akkor kezdjük elölről ezt az egész beszélgetést.)
7. Rossz válasz.
8. elvtárs

Előző←…….→Következő