3. fejezet - Ügynök kontra amazon

Mindketten dermedten nézték a szemük elé táruló látványt, és az arcuk minden egyes másodperc elteltével egyre sápadtabb színt öltött. Piton volt az, aki először szóhoz jutott a kisebbfajta sokkot követően.
- Remélem, nem gondolták komolyan, hogy ezzel fogunk utazni?! – morogta felháborodottan az orra alatt.
A busz ugyanis leparkolt az ominózus gépmadár mellett, amit a legoptimistább ember sem nevezett volna repülőgépnek. A nagy, ovális fémkaszni kopottságával, ormótlanságával, kisebb-nagyobb bemélyedéseivel leginkább egy megtépázott világháborús csapatszállítóra hasonlított. Egykor talán sötétkék, ma inkább piszkosszürke színét képtelenség volt pontosabban meghatározni, az oldalára festett betűk java része már lekopott, és a jelek szerint senki nem vette a fáradtságot, hogy helyreállítsa eredeti állapotára.
Az apró ablakokat vastag porréteg fedte, melyen keresztül mégis nem egy karcolást fel lehetett fedezni. Az esetlen testhez mindkét oldalon egy-egy vékony, tömzsi szárny tartozott, melyek a gép többi részéhez hasonlóan ugyancsak nem tudtak ellenállni az idő vasfogának. A repedések, a lyukak ilyen távolságból is jól látszottak, és a legkevésbé sem töltötték el nyugalommal a gépszörnyeteg leendő utasait.

Hermione és Perselus habozva szállt le a buszról, mintha saját kivégzésükre mennének, ráadásul önként és dalolva. Egyikőjük sem volt azonban az a fajta ember, aki könnyen feladja, ha egy nehéz helyzettel szembesül, így néma egyetértésben lassan a gépmadár falának támasztott lépcsőhöz sétáltak. Mikor elnyelte őket a repülő hasa, meg kellett, hogy állapítsák, jelen esetben nem érvényes a mondás, hogy a csúnya külső gyakran szép belsőt takar.
Idebent is minden ugyanolyan kopott volt, ha még nem kopottabb. A poggyásztartó műanyag borítása néhol koszos volt, néhol pedig horpadt, hűen őrizve az emlékét azoknak a csomagoknak, amiket egy-egy erőszakos utas a kelleténél erőteljesebben lökött be a helyére. Az egész műanyag szerkezet amúgy is elég ingatagnak tűnt, mintha bármelyik percben leszakadhatna egy nehezebb poggyász alatt. Igaz, az alatta lévő székekben nem sok kárt tudna tenni, mert azok már így is elég koszosak, szakadtak voltak, és nem egy olyan csálén állt, mint egy hosszas szabályozás előtt álló fogsor.
A lábuk alatt futó egykor bordó, most már inkább sötétbarna szőnyeg híven őrizte az elmúlt jó pár éve utasainak lábnyomát. Minden egyes lépésnél nagy adag por szállt fel belőle, állottá téve az amúgy sem túl friss levegőt. A helyzetet tovább rontotta a gép hátulján található mosdóból kiáramló szagorgia, amelynek ajtaját botorul nyitva felejtették, elérve ezzel azt a célt, hogy még véletlenül se akarja egy utas sem a mellékhelyiséget használni.

Piton, miután sikeresen elszakította tekintetét a nem mindennapi látványtól, rápillantott a jegyükre, és megállapította, hogy a harminchármas, harmincnégyes helyen fognak ülni. Elindult a megadott irányba, de amikor meglátta, hogy hol is kell az utazás nem csekély három óráját eltölteniük, akaratlanul is visszahőkölt. A két ülés minden volt, csak éppen hívogató nem. Hermione, ahogy utolérte, kíváncsian átkukucskált a válla felett, hogy szemügyre vegye, mit bámul a férfi ennyire. Amikor meglátta a koszos, poros, besüppedt székeket, melyek alatt morzsák tömkelege jelezte, hogy az előző itt ülő utasnak ugyancsak jó étvágya volt, neki is elkerekedett a szeme. Ugyan már tapasztalta, hogy Oroszországban sok helyen nem szabad nyugati tisztaságra és kényelemre számítani, de ez azért minden elképzelést felülmúlt. Szomorúan nézett elegáns, világosbarna nadrágjára, és gondolatban gyorsan el is búcsúzott tőle. Teljes képtelenség lesz kiszedni belőle a koszt, ha rendeltetésszerűen igénybe akarja venni az ülést, márpedig nincs más választása, pedig ha tehetné, inkább végigállna a három órás utat.

Perselus, legyőzve viszolygását, lesöpörte a porszemek és a morzsák nagyját a kopottas huzatról, majd becsúszott az ablak melletti ülésre. Hermione továbbra is mozdulatlanul állt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mi okozna kevesebb kárt a szervezetében: leülni a veszélyesen koszos ülésre vagy végigállni a lábrongálóan hosszú utat. Végül az előbbi mellett döntött, és lehuppant Piton mellé, ügyelve, hogy minél kisebb testfelületen érintkezzen a huzattal. Perselus halkan felnevetett szenvedő arckifejezése láttán:
- Mi az? – morrant rá Hermione mérgesen.
- Már le ne harapd a fejemet, kedvesem, de azért ennyire nem kell félni egy kis kosztól – hangsúlyozta ki a megszólítást gúnyosan.
Hermione morcosan nézett a mellette ülő, túlságosan is jól szórakozó férfira.
- Még egy ilyen megjegyzés, és az a helyes kis fegyver, ami jelenleg a bőröndömben nyugszik, komoly fenyegetést fog jelenteni rád, drágám – közölte fenyegető negédességgel, majd tüntetőleg olvasni kezdett egy vastag könyvet, amelyet a kézitáskájából varázsolt elő.

Piton elnyomta kikívánkozó mosolyát, és inkább a légikísérők előadását kezdte el nézni. Ki tudja, egy ilyen rozoga gépen még jól jöhet, ha ismeri, hogy merre van a vészkijárat és a mentőmellény. A menekülési útvonalak memorizálása közben persze nem kerülték el a figyelmét a szőke hajú stewardess igézően domborodó idomai. A kék szemű szépség azonnal kiszúrta a feléje irányuló figyelő tekintetet, és egy ragyogó mosollyal ajándékozta meg a férfit. Perselus féloldalas vigyorra húzta a száját, majd még egyszer jelentőségteljesen végignézett a botrányosan rövid szoknyába és észbontóan szűk blúzba bujtatott testen.

A mellette lévő ülés felöl egy felháborodott horkantás érkezett, és Perselus azonnal tudta, hogy neje figyelemmel kísérte az előbbi kis jelenetet.
- Örülnék, ha megzaboláznád a hormonjaidat, édesem – sziszegte mérgesen a lány.
Perselus vigyorogva figyelte dühösen villogó tekintetét, és nem tudta megállni, hogy ne csússzon ki a száján egy gonoszkodó megjegyzés.
- Csak nem vagy féltékeny, kedvesem? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Csak szeretnéd, hogy az legyek! – horkantott fel a Hermione. – Egyszerűen csak nem akarom, hogy lebukjunk – mondta, és újra belemerült a lábain fekvő vastag könyvbe, Pitonnak pedig meg kellett állapítania, hogy a lány vékony, izmos combjai könnyedén versenyre kellhetnének a szőke stewardess idomaival. Persze ezt még akkor sem vallotta volna be, ha az élete múlik rajta.

Hermione morcosan próbált beletemetkezni a könyvébe, de figyelme minduntalan elkalandozott az előbb látott jelenethez. A mellette ülő férfi arcán megjelenő kifejezés, amikor azt a cicababát szemügyre vette, furcsa mód nagyon zavarta, és egyáltalán nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért.
A következő pillanatban a repülőgép hajtóműve betegesen felköhögött, amikor a pilóta megpróbálta elindítani – nem sok sikerrel. Hermione ijedten közelebb húzódott a mellette ülő férfihoz, és próbált nem tudomást venni a szárny különös remegéséről. Pár perces tétovázás után a gép a kifutópályára gördült, és állapotához mérten meglepően könnyedén a levegőbe emelkedett, persze ettől Hermione még nem érezte nagyobb biztonságban magát.
Piton magában mosolyogva a lányhoz hajolt, és halkan a fülébe súgta:
- Csak nem fél, Miss Granger?
Hermione észbe kapott, és gyorsan távolabb húzódott a férfitól.
- Ugyan, dehogy! – szegte fel a fejét gőgösen, majd hirtelen taktikát változtatva még hozzátette. – Csak oda akartam bújni a hites férjemhez – közölte lágy hangon, enyhén rezegtetve a szempilláit. – Remélem nem baj, drágám? – simított végig Perselus karján.
A férfi megütközve meredt rá, Hermione pedig rémült arckifejezése láttán nem tudta megállni, és még tovább feszítette a húrt. Macskásan közelebb bújt Perselushoz, és csillogó tekintettel nézett fel hirtelen jött férjére.
- Jaj, szívem, talán kényelmesebb lenne az utazás, ha a válladra hajthatnám a fejem – mondta bájosan, majd tettel is demonstrálta az ötletét, és kényelmesen a férfi oldalához kucorodott.

Piton nyakát lágyan csiklandozták göndör fürtjei, és az oldalához préselődő kerek formák sem töltötték el nyugalommal. Épp azon gondolkozott, hogy hogyan kerülhetne ki ebből a meglehetősen kényelmetlen szituációból a legkisebb veszteséggel, amikor felfigyelt a vállán szuszogó lány egyre egyenletesebbé váló lélegzésére. Vigyázva oldalra hajtotta a fejét, és ijedten állapította meg, hogy Granger bizony sikeresen elaludt, láthatólag ügyet sem vetve arra, hogy ezt nem máshol teszi, mint az ő vállán, egész testével hozzásimulva az ő oldalához.
Legszívesebben felébresztette volna a lányt, de egy újabb pillantás a békésen szuszogó karcsú alakra megakadályozta ebben. Lemondóan felsóhajtott, majd felkészült egy igencsak kellemetlennek ígérkező három órás utazásra.

Az első fél órában még egészen könnyen sikerült kizárnia a lányt a gondolataiból, miközben az előttük álló feladaton töprengett. Ám egy légköri turbulencia következtében Hermione mocorogni kezdett álmában, aminek az lett a végeredménye, hogy még szorosabban simult hozzá, és a keze – ami eddig az ölében nyugodott – lecsúszott Perselus combjára. A mindig fegyelmezett titkos ügynök igencsak elvörösödött, amikor megérezte magán a lány hosszú ujjait, és életében talán először amiatt kezdett el imádkozni, hogy az apró kacsók ne kússzanak feljebb a nadrágján.
Az ezt követő két és fél óra maga volt a pokol, pedig megpróbált mindent, hogy elterelje a figyelmét. Igyekezett ő is elaludni, vagy legalábbis csak elszenderedni, hogy gyorsabban múljon az idő, de a nyakát csiklandozó lélegzet egyszerűen nem hagyta nyugodni. Végső kétségbeesésében elkezdte fejből visszaidézni magában az összes adatot, amit eddig sikerült összegyűjteniük az ügyről, de ez sem vezetett eredményre, mert folyamatosan a vállán alvó alakra esett a pillantása.

Ha a lány így akart rajta bosszút állni a gúnyos megjegyzései miatt, akkor a terve tökéletesen sikerült – állapította meg Perselus magában morgolódva. Sosem szerette, ha ő marad alul, legyen ez valós harc, vagy csak egy kis csipkelődés, és ez esetben sem volt ez másképp. Elszántan elkezdett kutatni az agyában egy lehetséges visszavágás után, legalább addig is eltereli a gondolatait. Pár perces töprengés után egy nagyon gonosz ötlet kezdett körvonalazódni a fejében…

Hermione ködös aggyal ébredt fel, és hirtelen fogalma sem volt róla, hogy hol is van. Aztán meglátta az előtte lévő ülés piszkos huzatát, és minden helyre került a fejében. Oroszországban van, egy ingatag repülőgépen tart Omszk felé, és éppen a kapitány közli a hangszórókon keresztül recsegő hanggal, hogy közelednek az úti céljukhoz. Valószínűleg ez volt az, ami felkeltette az álmából. Ez a tény azonban nem adott magyarázatot a feje alatti kellemesen kemény párnára. Zavartan elkezdett töprengeni, hogy mi lehet erre a magyarázat, amikor is a pillantása a kezére esett, ami a mellette lévő ülésen helyet foglaló alak ölében feküdt. Így értelmet nyert a feje alatti párna rejtélye is, ami nem volt más, mint egy emberi váll. Az alak finoman megmoccant, és ezáltal tagadhatatlanul egyértelművé vált, hogy egy férfiről van szó, ráadásul nem is akárkiről – hasított bele a felismerés.

Hermione vérvörös arccal hőkölt hátra, és húzta vissza a kezét a veszélyes területről. Zavartan körülnézett, és azonnal Piton gúnyosan vigyorgó ábrázatára esett a pillantása.
- Mi történt? – kérdezte dadogva.
- Úgy tűnik, hogy kijelölted a vadászterületedet, drágám – közölte mindenféle finomkodás nélkül a férfi. – Ha engem kérdezel, nagyon is célratörő voltál, már kezdtem is zavarba jönni.
- De hát aludtam – tiltakozott zavartan Hermione.
- A kezed nagyon is ébernek tűnt, kedvesem – adta meg a kegyelemdöfést Perselus, mire a lány még inkább elvörösödött, és szégyenkezve távolabb húzódott a férfitől.

A landolás meglepően problémamentesen sikerült. Úgy tűnt, annak ellenére, hogy ilyen ósdi és elhasznált a repülőgép, mégis képes ellátni a feladatát. Bár amikor testet szétrázóan zötyögő motorral begurultak a parkolóhelyre, elkezdtek kételkedni eme a kijelentés helyességében.
Az utasok megkönnyebbülten özönlöttek ki a gépmadár belsejéből, köztük a még mindig feszült hallgatásba burkolózó Hermionéval és Perselusszal.
- Akkor most soha többé nem fogsz hozzám szólni, kedvesem? – suttogta Piton a lány fülébe gonoszan, rosszul álcázott megkönnyebbüléssel.
- Ugyan már, drágám, ez te sem gondolhatod komolyan! Nem venném a szívemre, ha egy ilyen apró félreértés állna közénk – mosolygott édesdeden Granger.
- Pedig már elkezdtem reménykedni… – sóhajtott fel a férfi túljátszott csüggedtséggel.
Hermione nem tudott mást tenni, hangosan felnevetett, és csilingelő kacagásához nem sokkal később Perselus mély baritonja is csatlakozott.

- Prasu prasenyije¹! – hallottak egy hivatalos hangot, mire abbahagyták a nevetést, és zavartan keresni kezdték a hang forrását.

Egy nagydarab, egyenruhás férfi állt tőlük pár lépésre, és szigorúan nézett rájuk. Két társa a háta mögött strázsált, mintha a testőrei lennének. Az orosz vámtisztek úgy néztek ki kopott egyenruháikban, mintha gyalog átvágtak volna fél Oroszországon.

- Tamózsenij daszmotr² – szólalt meg ismét a vámtiszt. – Vámvizsgálat. Maguk vannak angolok, da?
- Da, vagyis igen – válaszolta Hermione.
- Iratok, pazsalujszta³! – nyújtotta ki kérges lapátkezét a férfi.

Amikor megkapta az útleveleket, alaposan szemügyre vette őket, a fényképek alapján igyekezett azonosítani az előtte állókat, majd amint hosszas vizsgálódás után mindent rendben talált, visszaadta a papírjaikat.
- Szpasziba. Követni minket iroda, gyevuska⁴! – intett, és elindult egy kisebb épület felé.

Piton és Granger összenéztek, és elindultak a vámos nyomában az épület felé, ami minden pillanatban az összedőléssel fenyegetett. A másik két orosz szorosan követte őket, és láthatóan teljes átéléssel látták el hivatali feladataikat ezen az Isten háta mögötti helyen.

Beléptek a koszos, nagyvonalúan irodának kinevezett helyiségbe, amibe egy elfuserált lakberendező bezsúfolt két íróasztalt, hat széket és legalább öt, kétajtós irattartó szekrényt. A tagbaszakadt orosz hellyel kínálta őket, míg két társa kint maradt az ajtó előtt. Hermione úgy gondolta, hogy nadrágjának sorsát már nem befolyásolja, ha leül a kétes foltokkal tarkított székre, így leereszkedett az egyikre a legközelebbi asztal mellett.
- Azért hívatni magukat ide, mert szólni nekem, hogy angolok érkezni – kezdett magyarázni a férfi erős akcentussal. – Moszkvából kapni parancs, hogy magukat külön engedni ki repülőtérről. Én nem tudni, hogy maguk mit akarni itt. Jönni velem, pazsalujszta!

A férfi egy eddig nem látott, hátsó ajtó felé vezette őket. Kiléptek a rogyadozó épületből, és egy rozsdás drótkerítés felé mentek, amelyen egy hevenyészett kaput vettek észre, amikor közelebb értek. A kerítés túloldalán egy parkoló terült el, ahol néhány kósza taxis várakozott reményteljesen, hátha az érkező utasok az ő szolgáltatásaikat akarják igénybe venni. A parkolón túl már nem volt más, csak pusztaság, csak néhány kornyadtan rogyadozó fa és pár nyeszledt bokor törte meg itt-ott a kopár vidéket. A horizont mentén egy város ködös körvonalai látszottak.

- Szpasziba – mondták mindketten a vámosnak, amikor kiléptek a kapun, mire csak egy biccentést kaptak válaszul, és az orosz már ballagott is vissza a munkáját végezni.

- Hogyan tovább? – kérdezte Hermione.
- Bemegyünk a városba, bérelünk egy autót, és szépen elkocsizunk Novo-kuznyeckbe – vázolta fel Piton a menetrendet.
- Az izgalmas lesz… úgy holnap délelőttre oda is érünk – fintorgott a lány.
- Bizony… Na, akkor válasszunk egy hintót – sóhajtotta Piton, és célirányosan elindult a legközelebbi taxi felé.
Granger, jobb ötlet híján, követte az ügynököt, és hamarosan már a település központja felé tartottak az egyik poros bádogdobozban ülve.

Omszk városa nem volt olyan lerobbant, mint amilyennek a reptér után gondolta volna az ember. Nem tehették meg azonban, hogy valamelyik fő reptérre érkeznek, tekintve, hogy ennél illegálisabban már csak szökevény bűnözőként utazhattak volna.
Az oroszok elég szigorúak voltak ahhoz, hogy a belföldi járatok utasait is vámvizsgálatnak vessék alá. Szerencséjük volt, hogy itt is működött az íratlan szabály a hierarchiában, hogy lefelé nem magyarázkodunk, felfelé nem kérdezősködünk. Moszkva kiadta az utasítást, amit az itteni vámosok szó nélkül teljesítettek is.

Rövid zötykölődés után kiszálltak a konzervdobozból egy autókölcsönző előtt, és kifizették az erősen foghiányos, vigyorgó sofőrnek a borsos viteldíjat.
Piton határozottan elindult, hogy keressen egy illetékest, Granger pedig ismét nem tehetett mást, minthogy kövesse a férfit. Meg akarta várni, hogy átmeneti férje a segítségét kérje a tolmácsolásban, de legnagyobb sajnálatára a kölcsönző vezetője beszélt angolul.
Rövid tárgyalás után már kezükben volt a slusszkulcs, ami egy hajónyi terepjáróhoz tartozott. Bepakolták csomagjaikat, majd Piton a sofőrülésbe helyezkedett. Granger látta rajta, hogy talán csak az élete árán engedné át a vezetést egy nőnek. Neki magának tán még akkor se…

Némi bizalmatlansággal viseltetett Piton vezetési stílusa iránt, de néhány utcával később megnyugodott kissé, hogy a férfi az első gondolatának ellentmondva nem vezet vadul. Hála a műholdas navigációnak hamarosan a megfelelő úton hagyták el a várost Novo-kuznyeck felé.
Amint kiértek az épületek közül, Granger az ölébe emelte a laptopot, és további adatelemzésbe kezdett.

- Mit tanulmányoz? – kérdezte Piton oldalra pillantva.
- Gondoltam, amíg úton vagyunk, újra átnézem a kutatók aktáit, és szerzek pár információt a kutatóállomásról is.
- Jó gondolat – bólintott a férfi, és a továbbiakban az utat nézte.
Hermione kecses ujjai szaporán püfölték az ölében lévő ketyerét, és hamarosan előkerült egy jegyzetfüzet és egy toll is.

Piton néha oldalra pillantott a szeme sarkából, de csak azt látta, ahogy a mellette ülő fiatal nő teljesen belefeledkezik a jegyzetelésbe. A mellettük tovaúszó táj eleinte még változatos volt, ám ahogy távolodtak a civilizáció utolsó nyomaitól, úgy vált egyre sivárabbá és unalmasabbá. Nem volt elhanyagolható a hőmérséklet észrevehető csökkenése sem. Kétórányi autókázás után meg kellett állniuk, hogy a csomagjukból előhúzzanak legalább egy pulóvert, bár az autó fűtése kompenzálta valamelyest a kinti hideget.
Hermione pihenésképp felnézett a monitorról pár percre, amíg elgyönyörködött a nappal utolsó képeiben, még mielőtt teljes sötétség borult volna a tájra. Nem tudták, meddig élvezhetik az ember alkotta betoncsík kényelmét, de gyanították, hogy hamarosan alkalmuk lesz tesztelni, hogy mennyire alkalmas a terepjáró terepre.

- Talált valamit? – kérdezte az órák óta tartó csendet megszakítva Piton, mire Hermione majdnem elejtette a laptopot.
- Az ég áldja meg, el akar tenni láb alól? – kérdezte dühösen, ahogy visszahúzta az ölébe a szökni vágyó masinát.
- Megfordult a fejemben párszor a nap folyamán…
- Milyen kedves – morogta a lány. – Meghat az őszintesége…
- Válaszol a kérdésemre, ha kiheverte a megrázkódtatásait? – kérdezte Piton, és szemmel láthatóan remekül szórakozott.
- Éppen az állomás alaprajzait nézem, és a környező területek elosztását – felelte végre Granger. – Elég erdős a környék, ez még akár hasznunkra is válhat. Úgy két kilométerre lehet az állomás a városkától, és a térkép szerint odáig már nem építettek rendes autóutat. Csak egy földút visz be a főútról.
- Igyekeztek feltűnésmentesek lenni… – jegyezte meg a férfi, majd hozzátette – Milyen kár, hogy nem sikerült a tervük.
- Nyilván nem ilyen érdeklődésre számítottak, mint amilyenben részük van – bólintott rá Hermione. – Bár a rossz reklám is reklám…
- Mi van a tudósokkal? – kérdezte Piton. – Maradunk annál a verziónál, hogy Orlovra összpontosítunk?
- Megpróbáljuk – nézett fel a lány. – Reméljük, hogy együtt tud velünk működni. Viszont nagyon óvatosnak kell lennünk a másik hárommal. Nem szabad, hogy észrevegyék, mennyit is tudunk róluk valójában.
- Nagyfiú vagyok már, Miss Granger, hogy odafigyeljek a részletekre – válaszolta gúnyosan Piton, mire a lány csak megcsóválta a fejét.

- Akkor foglaljuk össze a menetrendet – javasolta pár perc múlva Granger. – Érkezés után elfoglaljuk a szállást, majd némi pihenés után délután meglátogatjuk a kutatóállomást, ahol elbeszélgetünk a tudósokkal. A következők pedig már a szerzett információktól függnek majd.
- Így van – biccentett Piton, és elnyomott egy ásítást.
- Fáradt? – kérdezte tőle a lány. – Ne vezessek én egy darabig?
- Isten ments! – nézett rá a férfi felháborodva. – Egy hosszabb autóút még nem fog ki rajtam. A vezetés különben sem nőknek való, pláne nem egy ilyen jármű esetén, mint ez.
- Mi baja a női vezetőkkel? – kérdezte tőle Granger felpaprikázva.
- Nekem? Semmi – pillantott rá Piton, majd ismét az utat figyelte. – Igazán elhanyagolható statisztika, hogy a nők állandóan lefulladnak, defektet kapnak, kifogy az üzemanyag, és még csak észre sem veszik, keresztbe állnak be a parkolóba, már amennyiben megtalálják azt, és csak totyorognak a forgalomban. A tükröket sminkellésre használják, főleg a lámpánál állva, nem tudják, hogy mi van a motorháztető alatt, csoda, hogy azt tudják, melyik oldalon van a kormány…
- Befejezte a magasztalásunkat? – kérdezte méregtől fulladozva Granger, amikor a férfi levegőt vett a felsorolás közben. – Elég régóta vezetek, és megnyugtathatom, nem szoktam keresztbe beállni a parkolóba, tudom, mikor kell tankolni, és ki tudok cserélni egy defektes kereket. Sőt, továbbmegyek, azt is tudom, ha fel kell nyitnom a motorháztetőt, hogy melyik a motor és melyik az akkumulátor. Ezen felül még úgy nyolc órán keresztül nem kell megállnunk egyetlen közlekedési lámpánál sem, és amint látja, nincs nálam semmilyen sminkelésre alkalmas dolog.
- Ne grimaszoljon ilyen vadul, mert árt a szépségnek – vigyorgott rá a férfi szemtelenül, figyelmen kívül hagyva a lány tirádáit. – Nem fogja vezetni a kocsit, és kész.
- Majd meglátjuk – vetette oda dühösen Hermione, és kibámult az ablakon a sötétségbe.
- Inkább aludjon egy keveset… – hallotta Piton hangját, ami meglepően békülékenyen hangzott. Visszanézett a férfire, és már épp szólni akart, amikor társa befejezte a megkezdett mondatot – addig is csendben van…

Granger erre csak összecsapta az ölében egyensúlyozott laptopot, és a hátsó ülésre dobta. Visszahelyezkedett az ülésébe, és úgy fordult, hogy a hátát mutassa annak a szemtelen, vérlázítóan bosszantó és idegesítő, soviniszta műmacsónak, aki jó úton haladt, hogy az őrületbe kergesse.
Sértettségét dédelgetve lassan elszenderedett, és utolsó kósza gondolata az volt, hogy talán jobban járt volna, ha otthon marad…

Hermione egy döccenésre riadt fel, és ijedten nézett szét. Látta, hogy az autó éppen elhagyni készül a biztonságos simaságú aszfaltot, mintha nem lenne senki, hogy irányban tartsa. Rá kellett döbbennie, hogy akinek ezt kellett volna tenni, az éppen üzemen kívül van, mivel a jármű irányítását önkényesen megkaparintó férfi szemei csukva vannak.
- Ébresztő, az Istenit neki! – kiáltott rá Pitonra, miközben a kormány után kapott. – Maga barom, miért nem szólt, hogy fáradt? Azt akarja, hogy mindketten meghaljunk?
- Mi van? – kérdezte a férfi feleszmélve, és egy másodperc törtrésze alatt felmérte a helyzetet. – A szentségit! Engedje el a kormányt! – rivallt rá a lányra, aki még mindig a volánt szorongatta.
- Dehogy engedem – kiabálta a lány. – Azonnal álljon meg! Én vezetek!
- Majd ha fagy! – kiáltotta vissza Piton.
- Akkor épp alkalmas az időpont, ugyanis odakint erősen fagy – vágott vissza dühtől csillogó tekintettel Granger.
- Hogyisne! Tűnjön innen, Granger! – dörrent rá a fiatal nőre. – Nem hallotta?
- Álljon meg, maga seggfej! – ütötte meg a férfi vállát keményen a lány.
- Hé! Verekedni akar? – kérdezte meglepetten Piton, és elkapta a mellette hisztériázó lány csuklóját.
Érdekes dulakodás kezdett kialakulni a még mindig száguldó kocsiban. Piton fél kézzel a kormányt próbálta uralni, míg másik kezével igyekezett távol tartani magától a fúriát, ezzel együtt arról is próbált gondoskodni, hogy Grangernek ne legyen lehetősége hozzáférni, és ismét rátámadni.
A lány már szinte feltérdelt az ülésben, és zihálva próbálta leszerelni a nála jóval erősebb férfit. Piton azonban stabilan tartotta, amint megfelelő fogást talált rajta, így nem tudott ártani a férfinek. Kénytelen volt más taktikához folyamodni…

Perselus érezte, hogy csökken a lány vehemenciája, és hogy a kormányt is elengedi, de nem mert lazítani a bal csuklója körüli szorításon. Régen megtanulta, hogy a nőkben nem lehet megbízni, amikor dühösek. Egyébként sem, de ez most mindegy volt neki. Hermione fészkelődött kicsit az ülésében, mintha szabadulni akarna a vasmarokból, aztán úgy tűnt, hogy lenyugodott.
- Rendben – hallotta a mellette térdelő lányt. Granger légzése kissé kapkodó volt, haja teljesen kibomlott a reggeli félig feltűzött frizurából. – Utoljára kérem, Perselus, hogy engedjen a kormányhoz.
- Kislány, ha a tíz körme nem győzött meg, ne gondolja, hogy szép szóval ide tud furakodni – felelte neki lekicsinylően a férfi. – Próbálkozzon csak, ha még van ötlete.
- Egy éppen még akadna…
- Nosza, ki vele!
- Nézzen az ölébe! – mondta Hermione mosolyogva, és élvezettel figyelte, ahogy a férfi követi az utasítását.

Piton sápadtan taposott a fékre, amikor felismerte, hogy a nadrágja elején mocorgó apró, piros pötty egy fegyver lézerkeresőjének nyoma.
- Mi a fenét akar, Granger? – kérdezte a nőtől felhördülve, amikor az autó megállt. – Jó ötletnek tartja szétlőni a tökömet?
- Hm… alapvetően nem, de ha valami értékes kerül mérlegre, talán belátja, hogy nekem van igazam, és átadja a vezetést – magyarázta a lány, és oldalra billentett fejjel tanulmányozta társa profilját. – Megnyugtatom, hogy ilyen távolságról nem okoz gondot a mozgó célpont eltalálása sem. Nos, mit szól?

Piton szinte megbűvölten nézte a vibráló piros pontot, latolgatta a lehetőségeket, majd amikor egy halk kattanást hallott, lenyelte a gombócot, ami valamikor az elmúlt percek alatt ütött tanyát a torkában, és a villogó szemű lányra nézett.
- Rendben van – adta meg magát egy nehéz sóhajjal. – Cseréljünk helyet…
- Jó válasz – bólintott Granger elégedetten, de addig nem tette el a fegyvert, amíg a férfi ki nem szállt az autóból, hogy megkerülve azt az anyósülésre üljön.
- Remélem, most boldog! – morogta Piton, és megdörgölte fáradt szemeit.
- Nem vagyok boldog, csak megnyugodtam, hogy nem fogja a kocsit, és vele együtt minket is nekivezetni egy kósza fának – felelte a lány.
- Mi lenne, ha a kárálás helyett inkább indítana? – kérdezte elgyötörten a száműzött, mire a lány csak felnevetett, és mozgásba hozta a járművet.

Perselus néhány perc után kezdte belátni, hogy talán nem is volt olyan rossz ötlet átengedni a kocsi feletti hatalmat az amazonnak. Kellemesen elnyújtózott az ülésen, lehunyta a szemét, és lassan kezdte elnyomni a kellemes meleg, és a motor halkan, egyenletesen duruzsoló hangja.

Hermione hamarosan már csak a férfi egyenletes szuszogását hallotta, és lemondóan csóválta meg a fejét. Makacsul védte a helyét, amikor a vak is láthatta, hogy összeakadnak a szemei. Persze, a nagy Perselus Piton, az MI6 egyik sztárügynöke még az emberfelettinél is többre érzi magát képesnek, aztán tessék, most úgy szuszog, mint egy kiskölyök.

A hosszú út néma monotonitását némi zenével törte meg, de csak halkan, hogy ne zavarja az alvó férfit. A válogatott örökzöld slágerek segítettek neki, hogy kitartson pár órán keresztül, amíg Piton pihen annyit, hogy visszaadhassa neki a kormányt.
A hajnal első sugarai a jobb oldali ablakon törtek utat maguknak az autó belseje felé, és aranyszínű derengésbe vonták a keleti horizontot. A távolban feltűntek egy település sápadó fényei, és Hermione úgy gondolta, hogy alkalmas lesz arra, hogy megálljanak egy rövid időre. Amint továbbindulnak, visszaadja a férfinak a lehetőséget, hogy ő vezessen az út hátralévő részén.
Fél óra múlva az épületek elnyerték valós méreteiket, és egy poros kisváros képét mutatták az érkezőknek. Hermione az elhanyagolt főút mentén talált egy rozoga benzinkutat, és sóhajtva kanyarodott be a mellette lévő parkolóba.

- Perselus… – szólongatta finoman az ellágyult vonásokkal halkan hortyogó férfit. – Perselus, ébresztő!
- Mm… mmm… – nyújtózott a férfi, majd résnyire kinyitotta szemeit, és álomittas hangon megszólalt. – Mi az, már megérkeztünk?
- Még nem, csak megálltam egy benzinkútnál – válaszolt Hermione, és kinyitotta az ajtót maga mellett.
Piton érdeklődve egyenesedett fel az ülésében, és kinézett a szélvédőn. Fintorogva könyvelte el, hogy milyen helyre vetődtek, majd kitörölte az álmot a szeméből, és ő is kiszállt az autóból, hogy kinyújtóztassa elgémberedett izmait.

Fél órát töltöttek a töltőállomásnál, amíg könnyítettek magukon, vettek egy-egy szendvicset, és némi forró kávét, és csak most tudatosult bennük, mennyire is ki voltak éhezve a koffeinre. A felfrissülés után Hermione automatikusan az anyósülés felé igyekezett, mire Piton érdeklődve szólt utána.
- Mi az, már nem akar vezetni?
- Ha nincs kedve, akkor vezetek, de egyébként vezethet maga is – válaszolta Granger vállat vonva. – Úgy vélem, némi alvás és kávé után már nem kell félnem, hogy letéved az útról.
- Értem… Szóval először előadja a vad amazont, aztán meg az irgalmas szamaritánust – összegezte Piton, miközben beült a volán mögé, és indított. – Elég sokat elbír a személyisége…
- Analizálás helyett inkább álljon rá arra a pedálra ott a jobb talpa alatt – javasolta a lány fáradtan.
- Rendben, már megyünk is – felelte a férfi, és a terepjáró gyorsulni kezdett. – Látom, hogy most nem vevő a humoromra. Aludjon egy keveset, ha tud…
- Szóljon, ha megérkeztünk a szállodához – motyogta félálomban a lány, és egy perc múlva már aludt is.

Piton még rápillantott egyszer elszunnyadt társára, és a továbbiakban már az útra és az élénkülni látszó forgalomra figyelt. Néha szembejött egy autó, többnyire valamilyen helyi gyártmány, és szinte hallhatóan szerviz után kiáltottak. Munkások, akik valamelyik szomszédos településre igyekeztek dolgozni.

Szerencséjükre az autóút kitartott teljesen Novo-kuznyeckig, így a még hátra lévő utat viszonylag hamar meg tudták tenni. Délelőtt tízre értek a városkához, ahol Piton felébresztette Hermionét, hogy mire a szállodához érnek, kellően összeszedje magát.

A szállodához érve már meg sem lepődtek a látványon. Inkább egy elhasznált motelnek lehetett volna nevezni az omló vakolatú homlokzattal rendelkező épületet. Fáradt sóhajjal kászálódtak ki a kocsiból, amit magukban annak minden kényelme és luxusa ellenére is már ezerszer elátkoztak. Csomagjaikkal felpakolva ballagtak fel a lépcsőn, a bejárati ajtó zsanérjai fájdalmasan felsírtak, ahogy benyitottak, és a kopott, kifakult szőnyegen a recepcióhoz mentek.

A műanyag, jobb napokat is látott pult mögött nem állt senki, sőt az egész motel kihaltnak tűnt, ahogy jobban körülnéztek. Hermione kérdő tekintettel pillantott a mellette álló férfira, aki éppen a helyiséget pásztázta, emberi jelenlét után kutatva. Pár perc bámészkodás után észrevettek egy csengőre emlékeztető, halványpiros gombot a pult túloldalán, amit Perselus, jobb ötlet híján, meg is nyomott. Nyomban fülsértő csilingelés töltötte be az egész épületet, ami még a holtakat is képes lett volna felébreszteni a sírjukban, nem hogy az élőket. Ha van legalább egyetlen teremtett lélek ebben a kócerájban – gondolta Piton -, az minden bizonnyal meghallotta.
Nem is kellett sokáig várniuk, ugyanis egy nagydarab, kopasz, meghatározhatatlan korú férfi lépett elő a recepciónál lévő ajtó mögül, orosz szavakat – minden bizonnyal káromkodást – mormolva az orra alatt, és úgy tűnt, egyáltalán nem örül annak, hogy fizető vendégei érkeztek. Szúrósan nézett a vele szemben álló két alakra, hangos nyekkenéssel ledobta magát a pult túloldalán lévő székre, ami valami csoda folytán nem rogyott össze alatta, majd vendégei orra alá dugott egy koszos, összetintázott, szamárfülekkel gazdagon díszített füzetet, ami valószínűleg a bejelentkezés hivatalossá tételére szolgált.
- Maguk az angolok, da? – kérdezte reszelős hangon, nélkülözve mindenféle felesleges udvariaskodást.
- Igen, mi vagyunk – válaszolta tartózkodóan Piton, figyelmesen nézve az oroszt, miközben azon gondolkozott, honnan értesülhetett arról, hogy ide jönnek.
A rejtély gyorsan megoldódott, ugyanis a férfi pattogó hangon, tört angolsággal mérges szóözönt zúdított rájuk. Felindultságában úgy remegett jókora tokája, mint egy kocsonya a remegő kezű pincérnél.
- Maguk csak úgy idejönni, ahol semmi keresnivalójuk, szegény Borisznak meg Moszkvából telefonoznak, hogy álljon készen! Nem azért lenni én ám itt, hogy kiszolgálni angolok kényes ízlését. Semmi dolgom magukkal, csak a bajt hozni rám! Csinálni meg, amiért jönni, aztán menni el innen! Semmi szükség itt magukra, csak a problémát okozni…

Granger és Piton meglepetten néztek egymásra a dühös szavak hallatán. Úgy tűnik, Moszkvában mindenre gondoltak, és még addig is terjedt a figyelmük, hogy a fogadóst felkészítsék az érkezésükre. Bár a jóember nem igazán örült annak, hogy itt vannak, mintha sejtené, hogy mi a dolguk valójában.
Perselus egy jelentőségteljes, hallgatásra intő pillantást vetett a mellette lévő lányra, majd a még mindig sivalkodó oroszhoz fordult.
- Nyugodjon meg, Borisz, nem lesz velünk semmi gond – biztosította. – Két napnál tovább nem fogunk maradni. Addig azonban, ha kérhetném, ne nagyon mondja el senkinek, hogy itt szálltunk meg. Ez nem csak a mi érdekünk, hanem a magáé is – figyelmeztette bársonyosan jeges hangon, jelentőségteljesen.

Az orosz vodkától vörös képe pár árnyalatnyival haloványabb lett a burkolt fenyegetés hallatán. Már épp tátotta volna a száját, hogy ellenkezzen, de aztán az előtte álló sötét hajú férfi vészjósló tekintete láttán inkább meggondolta magát, és csak beleegyezően bólintott.
- Én is így gondoltam – felelte Piton. – Erre itt pedig nem hinném, hogy szükség van – dobta vissza a rozzant füzetet a férfinak, amire válaszul ismét bezsebelt egy bólintást. – Szpasziba, Borisz!
Hermione ez egyszer igazán örült társa öntelt határozottságának és fenyegető modorának, hisz így sok kellemetlenségtől megszabadultak. A fogadós a közjáték után sokkal engedelmesebb lett, és minden további panaszkodás vagy éppen szó nélkül felvezette őket az emeletre, ahol rámutatott két egymás melletti ajtóra, amik a szobáikba vezettek.

Perselus megvárta, amíg a kövér orosz lecammog a lépcsőn, majd közelebb lépve Hermionéhoz halkan kiadta az utasítást:
- Most aludjon pár órát. Kettőkor majd bekopogok magért, és elmegyünk a kutatóállomásra. Zárja be jól az ajtót, mert nem bízok ebben a Boriszban, és semmi szükség arra, hogy ránk uszítson valami verőlegényt, míg alszunk. A pisztolyát tartsa a keze ügyében, ha pedig nem boldogul, kiáltson – adta ki az ukázt olyan hangon a lánynak, mint aki biztos abban, hogy ha váratlan látogatókat kapnak, egyedül úgy sem fog boldogulni.
- Ne aggódjon, tudok magamra vigyázni – sziszegte vissza Granger dühösen. Már kezdett nagyon elege lenni a férfi lenéző hangneméből, ráadásul minden perccel egyre fáradtabb lett, így választ sem várva hátat fordított Pitonnak, és bemasírozott a szobájába jelentőségteljesen bereteszelve maga mögött az ajtót.
Az apró, kopottas helyiség olyan volt, mint a fogadó többi része: lerítt róla az elhanyagoltság, de legalább nem volt nagyon piszkos. Hermione gyorsan előtúrt egy pizsamát a bőröndjéből, majd szinte beleájult a jobb napokat is látott, nyikorgó ágyba, és a következő pillanatban már aludt is.

A mellette lévő szobában Piton gondos előkészületeket tett, hogy könnyen el lehessen hárítani egy esetleges támadást. Bezárta az ajtót, majd előkotorta a fegyverét a csomagjából, és az ágy melletti éjjeliszekrényre helyezte. Egy gyors zuhanyzást követően a műholdas mobiltelefon segítségével felment az Internetre, és utánanézett mind a motelnek, mind a fogadósnak az MI6 és a helyi rendőrség adatbázisában. Jó fél órás keresgélést követően meg kellett állapítania, hogy az oroszról nincs sehol semmilyen információ, ami persze lehet ugyanúgy rossz hír, mint jó, most azonban nem tudja kideríteni, hogy melyik is a kettő közül… Úgyis kiderül idővel – nyugtatta magát.
Fürge léptekkel az ablakhoz ment, behúzta a függönyöket, és egy darabig még óvatosan figyelte mögülük az utcát, de nem látott semmilyen mozgást, így bebújt a rozoga ágyba, hogy kicsit pihenjen. A tíz év titkosügynökösködés alatt megtanult úgy aludni, hogy közben kellően éber maradjon, ha a helyzet úgy kívánja. Most pedig valami azt súgta neki, hogy nem árt figyelni…

Piton minden megérzése ellenére a pár órás alvás eseménytelenül telt, és délután kettőkor egy meglehetősen kialvatlan, gyűrött Hermione és egy még a szokottnál is gúnyosabb Perselus hagyta el a fogadót. Néma csendben tették meg a rövid utat a kocsiig, és szótlanul szálltak be ki-ki a maga helyére, az ügynök a kormány mögé, a lány pedig az anyósülésre, sikertelenül elnyomva egy nagy ásítást.
- Nahát, nagyon lestrapáltnak néz ki – kötözködött Piton. – Csak nem megijesztettem délelőtt, és amiatt nem tudott aludni? – kérdezte tettetett aggodalommal.
- Haha, nagyon vicces… – válaszolta Hermione elhaló hangon. – Kötekedés helyett inkább szerezzen nekem egy kávét, hogy kicsit magamhoz tudjak térni.
- Ahogy a kisasszony parancsolja! – szellemeskedett a férfi, amit Granger valahogy most nem tudott díjazni. – Úgyis tankolnunk kell, ott majd kap maga is egy kis üzemanyagot.

A navigációs rendszer segítségével alig negyed óra alatt találtak egy lerobbant benzinkutat a város szélén, ahol szerencsére kávéval is tudtak szolgálni. Ahogy Hermione megitta az életet adó – amúgy meglehetősen borzalmas ízű – nedűt, nyomban feléledt, és aktívabbá vált. Elindultak hát a kutatóállomás felé, ami pár kilométerre volt a benzinkúttól, a várostól biztonságos távolságra.
Pár perc autózás után a hepehupás, gödrös úton elérték az úti céljukat. A kutatóállomás épülete egy nagyobbacska hegy oldalában helyezkedett el, kicsit azt a látszatot keltve, mintha egészen a hegy gyomrába nyúlna. Maga az épület eléggé elhanyagolt külsejű volt. Nagy, mostanra már viharverté vált betontömbökből volt összerakva, alacsony, alig néhány ablakkal rendelkezett, ami miatt erősen emlékeztetett egy laktanyára, vagy más, hasonló célt szolgáló katonai objektumra.

Piton beállt az épület melletti parkolóba, ahol csak néhány további kocsi árválkodott, azt a látszatot keltve, hogy a legtöbb alkalmazott számára az állomás lakhelyül is szolgál.
Kiszálltak a kocsiból, és elindultak a poros járdán abba az irányba, amerre az épület főbejáratát sejtették. Alig haladtak azonban pár lépést, Hermione hirtelen megtorpant, és gyanakvóan nézett körbe.
- Na mi az, csak nem földbe gyökerezett a lába? – kérdezte gonoszkodva Piton.
- Ugyan már, ne hülyéskedjen – legyintett szórakozottan a lány. – Inkább nézze meg maga is, hogy nem lát-e valami gyanúsat.
- Gyanúsat? – vonta fel a férfi a szemöldökét gúnyosan. – Úgy érti, hogy gyanúsabbat, mint egy kutatóállomás, ahol a kor legveszélyesebb vegyi fegyverét kísérletezték ki?
- Ne szórakozzon már – förmedt rá ingerülten Granger. – Természetesen úgy értem, hogy nem vette-e észre, hogy valaki figyeli a kutatóállomást… vagy minket.
- Ugyan, képzelődik, Granger – mondta Perselus láthatóan jól szórakozva. – Fogja inkább vissza a paranoiáját, és menjünk be, mert még sok dolgunk van.
Hermione még pár pillanatig bámulta a környéket, majd mivel nem látott semmi konkrétat, megvonta a vállát, és továbbindult.
- Akkor is úgy éreztem, hogy valaki figyel minket… – mormogta halkan, miközben próbált valami kézenfekvő magyarázatot találni hirtelen jött megérzésére.
- Ne is törődjön vele, biztos csak álmodta – szurkálódott a társa gonoszan, amivel azt érte el, hogy a mellette lépdelő lány egy meglehetősen gyilkos tekintetet villantott rá.

Egy rövid séta után elérték a bejáratot, ahol az ajtó mögött egy recepciós asztal bukkant fel, mögötte egy biztonsági őrnek kinéző nagydarab emberrel, aki ellenséges pillantásokkal köszöntötte őket.
- Igor Karkarovhoz és a csapatához jöttünk. Meg tudná mondani, hol találjuk őket? – tért rá nyomban a tárgyra Piton.
Az őr láthatóan tudott az érkezésükről, mert még a nevüket sem kérdezte, hanem szemrebbenés nélkül felemelte a telefont, és egy számot tárcsázott. Pár orosz szót dörmögött a kagylóba, majd gyorsan le is rakta.
- Karkarov mindjárt jönni – közölte a két angollal, majd a továbbiakban tudomást sem véve róluk visszafordult a keresztrejtvényéhez, amit akkor rakott le, mikor Pitonék beléptek az ajtón.

Pár perc múlva egy magas, rókaképű férfi bukkant fel az egyik ajtó mögül. Mindketten azonnal felismerték a jövevényben Igor Karkarovot, aki ezüstösen őszülő hajával, kecskeszakállával, sunyi tekintetével élőben sem volt bizalomgerjesztőbb látvány, mint az aktájában lévő fényképen.
Az orosz odalépett Pitonhoz, szívélyesen kinyújtotta feléje mindkét kezét, és orosz szokás szerint két oldalról megölelte, ami eléggé álságosnak hatott a jelen körülmények között.
- Mr. Piton, örülök, hogy megismerhetem! – lelkendezett, mit sem törődve a másik férfi rideg, elutasító tekintetével. – Már annyi mindent hallottam Önről!
- Jó napot, Karkarov – bólintott hidegen Perselus. – Engedje meg, hogy bemutassam a társamat, Miss Hermione Grangert.
Az orosz pillantása nyomban a lányra villant, és szinte tetőtől-talpig végigmérte Hermionét. Szeme ragadozó módjára felcsillant, híven tükrözve, hogy tetszenek neki a látottak.
- Jó napot, Mr. Karkarov.
- Miss Granger, enyém a megtiszteltetés! – ömlengett a rókaképű férfi behízelgően. – Jöjjenek, kérem, velem, a csoport többi tagja már várja magukat.

Karkarov a recepciópulttól balra lévő ajtón keresztül egy nagy csarnokba vezette őket, amelyben pár asztalon és egy nagy monitoron kívül nem kapott más helyett. A teremben minden oldalról számzárral ellátott, fém ajtók nyíltak. Az orosz odalépett az egyikhez, bepötyögte az azonosítóját a terminálba, mire az ajtó azonnal kinyílt előttük, ők pedig beléptek a helyiségbe, ami leginkább egy tárgyalóhoz hasonlított, és három ember ült benne, mindegyikük arcán különböző, a barátitól teljesen messze álló kifejezés ült.

Piton figyelmesen végignézett a kutatókon, és próbálta megfejteni az arckifejezésüket, hátha ezek az információk segítségükre lehetnek a továbbiakban. Szpaszkij bozontos szemöldöke alól előbukkanó szemei keltették fel legelőször a figyelmét, amik jól palástoltan ugyan, de egyértelműen félelmet tükröztek. Milinyov kifejezéstelen arccal nézett a belépőkre, és Perselus a kövér, kopasz oroszt fürkészve rájött, hogy a férfiban egy igencsak tehetséges pókerjátékos veszett el, ugyanis semmilyen érzelmet nem lehetett rajta felfedezni. A legfurcsábban Orlov viselkedett, aki zavartan elkapta tekintetét, amikor a pillantása találkozott Piton szurokfekete szemeivel, majd a következő pillanatban ő volt az, aki a másik férfira nézett, mintha rádöbbent volna arra, hogy az előbbi viselkedésével túl sok mindent elárult magáról.

Karkarov ömlengősen bemutatta a csoportját, majd túláradó előzékenységgel hellyel kínálta őket. Mikor már mindannyian ültek, a rókaképű orosz azonnal magához ragadta a szót, azt a látszatot keltve, hogy nem szeretné a beszélgetés irányítását kiengedni a kezéből.
- Gondolom, nagy vonalakban már tisztában vannak az esettel… – kezdte Karkarov, de Piton félbeszakította.
- Igen, tisztában vagyunk, éppen ezért úgy gondolom, hogy időt spórolhatnánk, és kezdhetnénk azonnal a beszélgetésekkel. Természetesen mindenkivel külön-külön. – Az ügynök ötlete nem aratott túl nagy sikert a kutatók körében.
- Feltétlenül szükség van erre? – kérdezte Szpaszkij, idegesen megremegő hangon.
- Igen, Mr. Szpaszkij – biztosította Piton a tudóst szárazon. – Ha csak egyikük nem ad felvilágosítást arról most, hogy ki lopta el a fegyvert – nézett végig Perselus a némán ülő kutatókon. – Nem? Mindjárt gondoltam. Ebben az esetben, Mr. Szpaszkij – nézett a kövér oroszra –, nagyon is szükség lesz ezekre a beszélgetésekre. Kezdhetnénk, mondjuk, Mr. Karkarovval. Megkérhetném a többieket, hogy hagyjanak minket magunkra?

A másik három kutató morgolódva ment ki a teremből, és Karkarovról is kezdett leolvadni a túlzott udvariasság álcája, ahogyan alig leplezett ingerültséggel a két angolra nézett.
- Mire kíváncsiak? – kérdezte tömören.
Piton egy darabig rideg tekintettel tanulmányozta a másik férfi vonásait, mintegy növelve a benne lévő feszültséget, majd megszólalt.
- Hogyan történhetett az meg, hogy egy ilyen jól őrzött kutatóállomásról ellopnak egy vegyi fegyvert, ami elméletileg titkos? – tette fel a kérdést, élesen a szemben ülő szemei közé nézve.
Karkarov egy ideig nem szólt semmit, némán állta az ügynök tekintetét. Vonásaiból nem tükröződött semmiféle zavar, arca inkább arroganciát sugárzott, amit korábban az udvariasság álcájával jól leplezett. Mostanra azonban minden tettetett kedvesség eltűnt róla.
- Miért gondolja azt, hogy nekem tudnom kellene erre a választ? – felelt kérdéssel a kérdésre.
- Mégiscsak maga a csoport vezetője – válaszolta ridegen Piton. – Az lenne a dolga, hogy tudjon mindenről, ami a kutatást érinti.
- Az, hogy ellopták az anyagot, nem kifejezetten a kutatás része – villant meg dühösen az orosz szeme.
Perselus felvonta a szemöldökét mintegy kifejezve egyet nem értését. Mielőtt azonban szólhatott volna, Hermione átvette tőle a szót.
- Mr. Karkarov, mi csak arra lennénk kíváncsiak – kezdte békítő hangnemben –, hogy látott-e, tapasztalt-e bármi szokatlant az állomáson, ami kapcsolódhat a lopáshoz. – Kedvesen rámosolygott a rókaképű férfire, aki önkéntelenül viszonozta a gesztust.
- Nem, Miss Granger, nem láttam semmit. Éjszaka lopták el valószínűleg, és akkor már nem volt itt senki sem a csoportból, többek között én sem.
- Az ezt megelőző napon sem történt semmi különös? – forszírozta tovább Granger.
- Nem, semmi. – Karkarov láthatólag ragaszkodott ahhoz, hogy nem tud semmiről, Hermione pedig nem tudta eldönteni, hogy tényleg igaz, amit mond, vagy csak tehetségesen hazudik.

- A csoportjából lehet köze bárkinek a dologhoz? – szúrta közbe kifejezéstelen hangon a kérdést Piton.
Az orosz mogorván nézett rá. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki, hogy az ügynök átveszi a szót csinos kolléganőjétől, akivel sokkal szívesebben társalgott volna, nem is beszélve arról, hogy kellemesebb volt rajta legeltetni a szemeit, mint a mogorva angolon.
- Mindegyikük rendes, jóravaló ember, nem hiszem, hogy bármi közük lenne az ügyhöz! – jelentette ki ridegen.
Piton nem reagált semmit a válaszra, helyette hosszasan nézte a vele szemben ülő férfit, rezzenéstelen tekintettel. Karkarov egy ideig állta a pillantását, majd mikor már túl hosszúra nyúlt a „Nézzünk farkasszemet!” játék, elkapta a tekintetét.
- Köszönjük, Mr. Karkarov – szólalt meg végül Perselus. – Most elmehet. Beküldené, kérem, Mr. Szpaszkijt?

Ahogy becsukódott az ajtó a rókaképű orosz mögött, Hermione nyomban a társa felé fordult.
- Mit gondol, Perselus? – kérdezte kíváncsian.
- Titkol valamit – morogta az orra alatt az ügynök –, mindenesetre jól csinálja, mert fogalmam sincs, hogy mi az.
- Gondolja, hogy köze van a lopáshoz?
- Az nem biztos, de valamit nem mond el…

Beszélgetésüket ekkor a nyíló ajtó hangja szakította félbe, amelyen Lev Szpaszkij lépett be.
- Foglaljon helyet, kérem – intett a szemben lévő szék felé udvariasan Perselus.
- Köszönöm – szűrte a szót a fogai között az orosz.
- Mr. Szpaszkij, tapasztalt Ön bármilyen szokásostól eltérő dolgot a lopást megelőzően, illetve utána? – tette fel a kérdést Piton.
A férfi zavartan nézett az ügynökre.
- Mit ért a szokásostól eltérő alatt? – kérdezett vissza rosszul leplezve zavarát.
- Bármit, amit Ön furcsának tartott, vagy ami más volt, mint egyébként.
Szpaszkij elmerengett pár pillanatig, mintha eszébe jutott volna valami. Pitonék már éppen reménykedni kezdtek, hogy kapnak valami információ-morzsát, de aztán az orosz következő mondata letörte a lelkesedésüket:
- Nem, minden ugyanolyan volt, mint máskor.
- Biztos Ön ebben, Mr. Szpaszkij? – kérdezte kedvesen Hermione. – Bármilyen lényegtelennek is tűnik a dolog, kérem, mondja el, mert lehet, hogy az alapján tudjuk megoldani az ügyet.
Az orosz férfi hosszasan nézett a vele szemben ülő nő barna szemeibe, majd lassan megrázta a fejét.
- Nem, Miss Granger, tényleg nem láttam semmit.
Hermione csalódottan sóhajtott fel. Pontosan tudta, hogy Szpaszkij tud valamit, csak túlságosan fél ahhoz, hogy elmondja, vagy éppen nem bízik meg bennük annyira, hogy hajlandó legyen ezt az információt eléjük tárni.
- Köszönjük, Mr. Szpaszkij – hallotta Piton hangját. – Beküldené, kérem, Mr. Milinyovot?

- Miért mondta neki, hogy elmehet? – vonta kérdőre Granger az ügynököt, miután kettesben maradtak. – Tud vagy látott valamit, ez egyértelmű!
Piton lesajnálóan nézett a mellette ülő nőre.
- Persze, hogy egyértelmű, de az is az, hogy nem fogja elmondani nekünk.
- Attól még megpróbálhattuk volna kiszedni belőle…
- Felesleges lett volna – szögezte le Piton. – Így legalább nem tudja, hogy gyanakszunk. Majd kiderítjük más módon, hogy mit is tud.

Nem tudták tovább folytatni az eszmecserét, mert belépett Dimitrij Milinyov, aki mindenféle felszólítás vagy invitálás nélkül letette súlyos testét a szemközti székre, majd szarukeretes szemüvege mögé bújtatott szemeit várakozásteljesen rájuk emelte.
Ez a beszélgetés sem zajlott másképp, mint az előző kettő. Nem tudtak meg semmi lényegeset, talán csak annyit, hogy Milinyovot lehetetlenség kibillenteni a nyugalmából. Ez persze utalhat arra is, hogy nincs semmi takargatnivalója, de jelentheti azt is, hogy profi szélhámossal van dolguk. Azt sajnos nem tudták eldönteni, hogy a két verzió közül melyik a helyes.

Végül negyedikként belépett az ajtón a feltűnően zavart Orlov. Perselus hellyel kínálta, és nyomban a tárgyra tért, bár most jóval kedvesebb modorban, mint a korábbiak folyamán – legalábbis amennyire tellett tőle.
- Üdvözlöm, Mr. Orlov – kezdte, melyre egy ideges bólintást kapott válaszul. – Először is elmondaná, kérem, hogy mi volt az Ön feladata a kérdéses kutatás során?
Gregorij Orlov félénken nézett az előtte ülő ügynökre, majd tétován beszélni kezdett:
- Az atomfizika és a tűzszerészet az én területem. Ezeknek a perspektíváknak a segítségével igyekeztem hasznára lenni a kutatásnak.
- Nem volt ez az Isten háta mögötti kutatóállomás visszalépés a korábbi karrierjét nézve? – kérdezte Piton.
Orlov ijedten nézett rá.
- Miért lett volna az? – felelt pattogó, orosz akcentussal. – Ez a feladat nem akármilyen kihívást kínált.
- Én mégis úgy gondolom, hogy Ön nem az az ember, aki ilyen munkához fog.
Az orosz holdvilágképén egyre jobban látható idegesség terült szét.
- Nem értem, mire alapozza ezt a feltevését, Mr. Piton.
- Arra, hogy Ön nem olyan embernek néz ki, aki ennyire fenyegető vegyi fegyver gyártásában részt vegyen, Mr. Orlov.
A savószínű szemekben még a korábbinál is nagyobb ijedség tükröződött, de a férfi nem esett ki a szerepéből.
- Nem ismer engem, Mr. Piton, sem az indítékaimat. Másrészt ez a kutatás meglehetősen hasznos anyagi szempontból.
- Értem – mérte végig Perselus figyelmesen az ügynököt. – Ennek ellenére úgy érzem, hogy Önnek más okai voltak, hogy részt vegyen ebben a fejlesztésben.
- Honnan gondolja mindezt? – kérdezte Orlov idegesen pislogva.
Piton tartott pár másodperc hatásszünetet, és csak azután válaszolt:
- Megérzés, Mr. Orlov, csak egy megérzés.

- Látott bármit az utóbbi időben a kutatóállomáson, Mr. Orlov, ami gyanús volt Önnek? – tette fel a kérdést Hermione.
- Nem, minden ugyanolyan volt, mint máskor.
- Senki nem viselkedett furcsán?
- Nem.
- Birtokában van-e bármilyen információ, ami rávilágíthatna arra, hogy ki volt a tettes? – vette át a szót Piton.
- Nem tudok semmit – vágta rá Orlov, amire az ügynök csak jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét.
- Köszönjük, Mr. Orlov, nincs több kérdésünk.

Alig negyed órával később Granger és Piton újra a parkolóban poroszkáltak bérelt autójuk felé.
- Nem sikerült túl sok mindent kiderítenünk – állapította meg csalódottan Hermione, miután már beszálltak a terepjáróba.
- Mégis mire számított, hogy majd önként és dalolva meggyónják az összes bűnüket? – nézett rá gúnyosan Piton.
- Természetesen nem – horkantott fel a lány sértődötten. – De azért reméltem, hogy kicsit több mindent megtudunk – mondta, majd tüntetően kinézett az ablakon.
Perselus féloldalasan felé fordult, magában jól szórakozva Granger magasra emelt orrán, és lebiggyesztett ajkain.
- Ne aggódjon, nem is számítottam másra. Tudja, ez a betyárbecsület. Még ha tudnak is valami terhelőt a másikra nézve, nem fogják olyan könnyen elárulni, mert félnek attól, hogy hasonlóan járnak.
- Ez mind igaz, de nem segít a nyomozáson.
- Ez tényleg nem, de ha este visszamegyünk kicsit körülnézni, az mindenképpen fog…
- Úgy érti, hogy betörünk a kutatóállomásra? – kapta fel a fejét hirtelen Hermione.
- Így is mondhatnánk, bár én szívesebben használom rá a szaglászás kifejezést – felelte Piton vigyorogva.
Granger egy darabig maga elé nézve gondolkozott, majd aprót bólintott fejével.
- Igaza van, nincs más lehetőségünk, hogy kiderítsük, mi is folyik itt.

Lassan visszaértek a lerobbant motelhez. Mielőtt azonban kiszálltak volna az autóból, még megbeszélték, hogy pontban este tízkor találkoznak a parkolóban, majd mindketten elvonultak a saját szobájukba, hogy az addig hátralévő pár órát pihenéssel töltsék.

Hermione a gondolataiba merülve vette le a ruháit, majd állt a zuhany alá, forró vizet folyatva elgémberedett izmaira. Rövid idő múlva érezte, hogy a tagjaiból elszáll a feszültség, és jótékony álmosság vesz rajta erőt. Megtörölközött, majd tétovázás nélkül bújt bele a puha ágyba. Alig tette le a fejét a párnára, szinte azonnal álomba is merült.

Halk motozás hangjára eszmélt fel kábán. Fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideig aludhatott, de a fura neszezés azonnal éberséget csalt fáradtan égő szemeibe. Halkan, elővigyázatosan csusszant ki a takaró alól, hogy utánanézzen a zaj forrásának, magához véve az éjjeliszekrényen nyugvó apró pisztolyt. Alig tett meg pár lépést, újra meghallotta a különös motozást, és keze akaratlanul is megremegett.
Pár másodperc tétovázás után összeszedte magát, majd halkan, de határozottan az előszobába vezető ajtóhoz lépett. Könnyedén megfogta a kilincset, ami jéghidegnek tűnt izzadó tenyerében, majd hangtalanul résnyire tárta az ajtót. Bekukkantott a másik helyiségbe a zaj forrása után kutatva, majd mikor meglátta, amit keresett, torkából akaratlanul is előtört az éles sikítás.



1. Elnézést kérek
2. Vámvizsgálat
3. kérem
4. kisasszony

Előző←…….→Következő <