2. fejezet - Új küldetés - új társ

M még pár percig magában remekül szórakozva nézte a hevesen veszekedő párost, majd úgy döntött, hogy ideje közbelépni, mielőtt Hermione és Perselus kikaparják egymás szemét, veszélyeztetve ezzel a küldetés sikerét.

- Miss Granger, Mr. Piton, megkérhetném magukat, hogy ne viselkedjenek ilyen gyerekesen? Nincs sok időnk a repülőjük indulásáig, és így is értékes perceket vesztegettek már el ezzel a felesleges civakodással – szólt közbe a vitába szigorúan, mire a másik kettő elhallgatott, és mintha egy pillanatra el is szégyellték volna magukat, de a következő percben újra kiült az arcukra az egymás iránt érzett ellenszenv.
- Még mindig nem értem, hogy miért kellene egy társat kapnom, hiszen eddig is remekül megvoltam egyedül – tiltakozott Perselus immár normális hangnemben.
- Ha megengedik, hogy folytassam, azonnal elmondom ezt is.
- Rendben, M, akkor folytassa, úgyis már majd’ megöl a kíváncsiság – hangzott a férfi ironikus válasza.

- Igazán hálás vagyok a kitüntető figyelméért, 007-es! – felelte az idős hölgy jégcsapokat megszégyenítő rideg kifejezéssel a szemében, amivel még Perselust is képes volt rávenni arra, hogy azt csinálja, amit ő szeretne. – Kérem, üljenek le ide! – terelte a fiatalokat hatalmas íróasztalához. Piton leült szokásos székére, Hermione pedig utálkozó pillantásokat lövellve próbált minél messzebbre húzódni tőle, amit látva M alig bírt egy újabb nevetést elfojtani. Arcizmait kordában tartva egy-egy köteg iratot nyújtott a másik kettő felé, majd belekezdett egy rövid eligazításba. – Tegnap kora hajnalban elloptak egy fejlesztés alatt álló, meglehetősen veszélyes vegyi fegyvert egy orosz kutatóállomásról. Mivel a kísérletek még nem fejeződtek be teljesen, megjósolni sem tudják, hogy milyen következményekhez vezetne, ha az anyag rossz kezekbe kerülne. Mindenesetre azt állítják, hogy ez napjaink leghatékonyabb vegyi fegyvere, aminek pár cseppjével könnyedén el lehet pusztítani egy Anglia nagyságú terület lakosságát, az eddig ismeretlen mellékhatásokról nem is beszélve. A KGB a tegnapi nap folyamán nem tudott jelentős eredményt elérni a nyomozásban, ezért a mi segítségünket kérték. A feladat tehát az, hogy megtalálják a fegyvert, és visszajuttassák a kutatóállomásra. A részleteket megtalálják a dossziéban. Másfél óra múlva indul a gépük Moszkvába, ahol Vaszilij Nyevszkij, a KGB biztonsági vezetője fog további információkkal szolgálni.
- Hm… nagyon be lehetnek ijedve, ha ekkora fejest állítottak rá az ügyre, mint Nyevszkij – töprengett hangosan Perselus.
- Jól látja, 007-es. A KGB attól tart, hogy a fegyver a maffia kezébe került, akik majd ezzel próbálják meg zsarolnia az orosz kormányt, vagy rosszabb esetben eladják valamelyik terrorszervezetnek, akik bevetik azt következő akciójuknál, óriási botrányt kavarva ezzel Oroszországnak.

- De ez miért rosszabb, mint ha a kormányt fenyegetnék vele? – kérdezte Hermione a homlokát ráncolva. – A terroristák valószínűleg az Egyesült Államok ellen használnák a fegyvert, és nem Oroszország ellen.
- Ebben igaza van, Miss Granger, de közben nem felejtenék el nyilvánosságra hozni, hogy Oroszországból származik, és így rövid úton kiderülne, hogy az érintett kutatóállomáson a kísérletek nagy része, az ellopott vegyi fegyvert is beleértve, nem legális, és a nemzetközi megállapodásokban lefektetett szabályokat igencsak áthágja, hiszen tiltott fegyverkezésnek minősül. Orosz barátainknak ebből igencsak nagy problémái származnának, és az Egyesült Államok vezetésével a globális szervezetek különböző eszközökkel, egy esetleges katonai fellépést is beleértve, alaposan megtorolnák a szabálysértést.
- A maffiának pedig nem áll érdekében nyilvánosságra hozni a fegyvert, csak titkon zsarolnák vele a kormányt – fejezte be a fejtegetést Hermione.
- Pontosan – helyeselt M. – Mint látják, komoly a veszély, ezért gyorsan kell cselekednünk. Nem szabad hagynunk, hogy egy Oroszország elleni támadásig fajuljon a helyzet.

- Miért is védjük ennyire az oroszok hátát? – kérdezte Perselus kíváncsian.
- Ez az utasítás érkezett felsőbb szintről – mondta M. – De ha nagyon tudni szeretné, a fejesek nem akarják, hogy az Egyesült Államok Angliát is belesodorja egy olyan ellenségeskedésbe, amiből csak kárunk származna.
- Ezért segítünk a szövetségesünk egyik legnagyobb ellenfelének – vigyorgott Perselus gúnyosan.
- Ne felejtse el, az ellenségeskedés nagy része már a múlté. Mi csak segítünk, hogy ne törjön újra felszínre.
- Na igen, ez a hivatalos verzió, de majd próbálom ehhez tartani magam – kacsintott főnökére cinkosan Piton.
- Ezt el is várom, 007-es – mosolyodott el M is végül.
- Arra viszont még mindig nem kaptam választ, hogy miért kell velem jönnie neki is? – mutatott Perselus a lány felé, aki meg sem hallva a kérdést, már egy ideje izgatottan böngészte az egyik iratcsomagot.

- Természetesen azért, hogy a segítségére legyen. Miss Granger egyik szakterülete a vegyészet…
- Ha nem tudná, M, az én szakterületem is az, így semmi szükség arra, hogy jöjjön – vágott közbe diadalittasan Perselus.
- Igazán örülnék, ha hagyná, hogy végigmondjam, 007-es – nézett szigorúan Pitonra az idős hölgy. – Miss Granger évekig élt Oroszországban, egy kutatólaborban dolgozott vegyészként. Átfogó ismeretei vannak mind az országról, mind a kultúráról, ráadásul kiválóan beszéli a nyelvet, és jó kapcsolatban van jó néhány orosz tudóssal, akik még sokat segíthetnek a küldetés alatt – mondta M.
Ezekre a meglehetősen nyomós érvekre már Perselus sem tudott mit mondani, így kénytelen volt elfogadni, hogy erre a küldetésre nem egyedül megy, hanem el kell viselni egy társat, aki ráadásul könnyedén képes az őrületbe kergetni, csupán egyetlen apró megjegyzéssel is.

***

Miután M irodájában végeztek, az idős hölgy elküldte őket Arthur Weasley birodalmába, hogy magukhoz vehessék a küldetéshez elengedhetetlen fegyvereket és a többi hasznos apróságot. A két fiatal fagyos csendben tette meg a rövid utat a liftig, és oda belépve sem szóltak egyetlen szót se egymáshoz. A feszült hangulatot Mr. Weasley törte meg, aki kedélyesen üdvözölte őket, miután beléptek félig-meddig szerelőműhellyé átalakított irodájába.
- Á, Mr. Piton, milyen rég láttam! Ez a bájos hölgy pedig biztosan Miss Granger. Örülök, hogy megismerhetem, kedvesem – mosolygott a lányra, aki minden mérgét automatikusan félre téve visszamosolygott rá.
- Igazán örülök, hogy mindenki tudott róla, hogy M a nyakamba akaszt egy társat, csak én nem – morgolódott Perselus.
- Ugyan már, ne mérgelődjön ezen – próbálta csitítani a még mindig dühös férfit Mr. Weasley. – Tudhatná már, hogy milyen M. Miss Granger pedig remekül a segítségére lesz, majd meglátja.

Perselus nem válaszolt, csak érthetetlen, de kétségkívül még mindig bosszús szavakat az orra alatt dörmögve a helyiség hátsó részébe masírozott, és megállt egy hosszú, üveges vitrin előtt, ahol a fegyvereket tárolták. Hermione is követte, és a lába földbe gyökerezett az önvédelmi és támadó eszközök széles választéka láttán.
A szekrény egyik része csak a lőfegyvereket tartalmazta, ahol az apró, zsebbe rejthető pisztolytól kezdve, az egészen nagy puskákon át minden megtalálható volt, kiegészítve a hozzájuk tartozó töltényekkel, hangtompítókkal és egyéb, laikus számára ismeretlen eszközökkel.
Pár pillanatig tartó döbbent bámulás után a lány pillantása továbbsiklott, és szeme elé tárult a kések, tőrök, kisebb kardok és még sok más szúrófegyver kavalkádja. Már szinte meg sem lepődött, amikor a vitrin túlsó részében felfedezte a gránátokat és a kisebb, kézi bombákat.

Még mindig kissé döbbent tekintete láttán Perselus gúnyosan megkérdezte:
- Egyáltalán tud a fegyverekkel bánni, Miss Granger? Ahová megyünk, akár az élete is múlhat egy pontos célzáson.
- Ne aggódjon, remekül bánok velük, csak a széles választékon lepődtem meg, ennyi az egész. Csak nem gondolja, hogy M elküldene magával, ha nem lennék képes megvédeni magamat? – kérdezte ironikusan.
- Ki tudja, még az is megeshet. M-nek vannak néha furcsa ötletei. – A férfi szavaiból jól érthetően kicsendült, hogy főnöke mostani ötleténél a furcsa eléggé enyhe kifejezés, jobban illene rá a borzalmas vagy a szörnyű jelző.
- M tudja, hogy mit csinál, ne aggódjanak – szólt bele az egyre ellenségesebb társalgásba Mr. Weasley békítően. – Na, jöjjenek, megmutatom, miket alkottam maguknak.

Nem sokkal később egy polc előtt álltak, ami mindenféle furcsa szerkezettel volt megrakva. Legtöbbjüknél nemhogy Hermione, de még Piton sem tudta, hogy mire való. Persze ezt még akkor sem vallotta volna be, ha fájdalmasan megkínozzák Arthur Weasley valamelyik kevésbé ártalmatlan találmányával.
Az idősödő férfi ritkás, egyébként is égnek álló vöröses hajába túrva éppen egy apró, fémes színű, félkör alakú valamit bányászott elő az egyik polcról.

- Ez egy mini-gránát, ami hangtompítóval van ellátva, így viszonylag halkan működtethető. Tökéletes például az ajtók, vagy a vékonyabb falak berobbantásához – magyarázta. – Csak annyi a dolguk, hogy a tapadókorong segítségével felerősítik az adott felületre, majd benyomják az oldalán található gombot. Ezután pontosan tíz másodpercük van, hogy fedezékbe húzódjanak. – Újabb pár perces halk motyogással kiegészített keresgélés következett a polcon, majd egy féltenyérnyi fémlap került elő, apró gombokkal tarkítva. – Ezzel a távirányítóval akár egy mérföldes távolságból is felrobbanthatják a gránátot, természetesen ilyenkor nem kell megnyomni az oldalán található gombot, ugyanis a távirányító képes azt aktiválni a távolból is. – Piton kezébe adta mindkét tárgyat, aki nyomban el is süllyesztette őket egyik zsebében.
Ezután Mr. Weasley egy kisebbfajta parfümös üvegnek tűnő tárgyat vett le a polcról, amiben furcsa, világoszöld színű folyadék volt, a tetején pedig egy szórófej.

- Ez egy jelölőfolyadék – kezdett bele a magyarázatba –, amit bármilyen felületre ráfújhatnak, és egy speciális szemüveggel látható csak. Tökéletes arra, hogy megjelöljenek vele egy helyet, ahova még később akarnak visszamenni, vagy egy utat, hogy visszataláljanak, ahonnan jöttek. Itt vannak hozzá a szemüvegek is – nyújtott át mindkettőjüknek egy símaszkra emlékeztető széles üvegű, pántos szemüveget –, amik mellesleg fagyállóak is, így a nagy hidegben is jól használhatóak.

Negyed óra múlva a mini-gránát és a jelölőparfüm mellett egy-egy kisebb fajta, fagyálló pisztollyal, két hőtartó dzsekivel és egy speciális, műholdas adást fogó mobiltelefonnal felpakolva léptek ki Mr. Weasley irodájából, és elindultak a kijárat felé. Ellenségeskedésüket pár percre félretéve, egész kultúrált hangnemben sikerült megbeszélniük, hogy egy óra múlva találkoznak a reptéren. Majd mindegyikük egy-egy várakozó, sötétített ablakú, MI6-es kocsi felé lépve indult hazafelé, hogy összepakoljon az útra.


Perselus meg volt győződve arról, hogy új társa nem fog időben megérkezni a reptérre. Ezt a feltételezést egyetlen tényre alapozta, mégpedig arra, hogy a kolonc, akit a nyakába akasztottak, nőnemű, tehát képtelen elkészülni időre.
Őt bezzeg egy gondosan összekészített bőrönd várta készen arra, hogy bármikor, bármilyen körülmények között el tudjon indulni bárhová. A gardróbba sietett, és elővett egy egyszerű, fekete, bőrből készült aktatáskát, és a benne lévő laptop mellé tette az M-től kapott vaskos aktát, majd az Arthurtól beszerzett apróságokat is. Egyetlen mozdulattal levette a laptopról az akkumulátort, és ellenőrizte, hogy fel van-e töltve. Miután mindent rendben talált, visszaillesztette az akkumulátort, lezárta a táskát, és a bőrönd mellé tette.
Következő állomás a fürdőszoba volt, ahol gyorsan letusolt, és átöltözött, majd csomagjait összeszedve elhagyta a lakást. Az MI6 szolgálati autója járó motorral várta az épület előtt, így amint eltette a csomagokat, és beszállt, már indultak is.

Nehéz, acélszürke felhők kúsztak lustán a város fölé, hogy tartalmukat az alant lévők nyakába engedjék. A szemerkélő esőben siettek a reptér felé, ahol az MI6 magángépe várta őket útra készen. Perselus elmerengve bámult ki az ablakon, és azon töprengett, hogyan fogja kibírni ezzel a nővel. Ha legalább azt tudta volna, hogy mennyi időt vesz igénybe a küldetés, akkor lett volna mivel vigasztalni magát, számolhatta volna a napokat, de így csak reménykedni tudott, hogy mielőbb végeznek, és elválnak útjaik.
Türelmetlenül nézte meg drága óráját, és sóhajtva fordult vissza az ablak felé. Nem szerette a lassú haladást, mert az számára egyenlő volt a várakozással és a tétlenséggel. Az autóban nem volt értelme elővenni az aktákat, de a gépen legalább lesz mivel lefoglalnia magát.

Elégedetten könyvelte el, hogy a hangárban várakozó gép mellett nem látja a másik MI6-es autót, tehát Miss Faágat-lefejelő Granger még nem érkezett meg. Csak ne ismerném ennyire a nőket… – sóhajtott magában önelégülten, miközben kiszállt az autóból. A sofőr kivette a csomagtartóból a bőröndöt és a táskát, majd elköszönt, és azonnal elindult vissza a városba.
A gép nyitott ajtajában felbukkant egy ismerős arc, és Perselus mosolyogva intett a fiatal férfinak.
- Hello, David! – üdvözölte a férfit. – Minden rendben?
- Hello, Perselus! – viszonozta a köszönést az egyenruhás fiatalember. – Igen, minden rendben, már csak rád vártunk. Akár indulhatunk is.
- Azt hiszem, kapitány, várnunk kell egy keveset – húzta gúnyos mosolyra a száját a férfi. – Erre a bevetésre nem egyedül megyek, és úgy tűnik, hogy a társam ottragadt a tükör előtt. Biztosan a sminkjét tökéletesíti…
- Rólam beszél, Mr Piton? – kérdezte egy nyájas hang David háta mögül, és a következő pillanatban felbukkant Granger idegesítően mosolygó ábrázata. – Azt hittem, nem tudja eldönteni, hogy erre az útra jobbra vagy balra fésülje-e a választékot a hajába.
Mielőtt Perselus akár csak nyikkanni tudott volna, a nő eltűnt a gép belsejében, és ő magában dohogva és bosszút forralva felkaptatott a lépcsőn.
- Elég éles a nyelve a kicsikének – vigyorgott David, ahogy beengedte a morgó férfit.
- Te csak ne szólj egy szót se – sziszegte vissza Perselus. – Inkább a gépedet vezesd…
- Értettem, főnök! – tisztelgett még mindig vigyorogva, és rögzítette az ajtót.

Perselus az utastérbe lépve látta, hogy Hermione már kényelmesen elhelyezkedett az egyik ülésben. Úgy gondolta, hogy még az elején érdemes tisztázni a hierarchiát kettejük között, és a lány felé indult, de David hangja megállásra késztette.
- Hölgyeim és Uraim, itt David McGee kapitány beszél. Isten hozta önöket a fedélzeten! Kérem, foglaljanak helyet, csatolják be a biztonsági öveiket, és a tálcákat állítsák függőleges helyzetbe, mert hamarosan felszállunk. Köszönöm a figyelmüket!

Perselus nem tehetett mást, követte a kapitány utasításait, de gondosan odafigyelt arra, hogy a lehető legtávolabb keressen magának ülőhelyet a lánytól, aki már minden parancsot teljesített, amit David kiadott. Bosszúsan levágódott a megfelelőnek talált székbe, és becsatolta az övet. Pár perc múlva érezte, ahogy a gép mozgásba lendül, és lassan kigördül a hangárból, majd a kifutópályára gurul. David biztosan most kéri meg a felszállási engedélyt a toronytól, amit meg is kap, és akkor hamarosan már a levegőben leszünk – gondolta, ahogy kinézett az ablakon.
Az eső még mindig azzal a monoton ritmussal esett, mint ahogy tette egész délelőtt, mintha az ég is az ő elvesztett függetlenségét siratná. A gép gyorsulni kezdett, és ő érezte, ahogy a teste egyre inkább az ülés háttámlájának feszül, majd hamarosan emelkedni kezdtek. Nem kedvelte ezt a fel- és leszállási folyamatot, mert ez is csak semmittevésre kárhoztatta, amit nehezen viselt.

Mielőtt még teljesen elfogyott volna a türelme, David vidám hangja ismét felcsendült a hangszórókból.
- Kedves utasaink! Elértük az utazómagasságot, most már kicsatolhatják az öveket, és felkelhetnek az üléseikből is. Kellemes utat kívánunk!
- Na végre… – morogta Piton, és azonnal kicsatolta az övet.
Felkelt az ülésből, és elindult az elmélyülten olvasgató Hermione felé. Teljesen körbevette magát különféle aktákkal, táblázatokat tartalmazó lapokkal, illusztrált összefoglalókkal, és az ölében még egy laptop is helyet kapott, amelynek képernyőjén valamilyen olvashatatlan, cirill betűs szöveg látszott. Perselus látta, hogy a lány szemüveget visel, és a vékony, elegánsan sötét keretes okuláré még tovább fokozta bosszantóan tudálékos kinézetét.

A lány fel sem nézett az iratokból, bár érzékelte a férfi megjelenését. Perselus egy pillanat alatt felmérte, hogy Granger előtt jóval több papír van, mint amit az ő aktája tartalmaz, és nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy csípős megjegyzést.
- Mi ez a rengeteg irat? – kérdezte. – Papírgyűjtés lesz?
- Úgy néznek ki, mint amiket a szemétbe szánok? – kérdezett vissza Granger még mindig a papírjait böngészve.
- Ez jóval több, mint amit én kaptam – engedte el a füle mellett a kérdést a férfi. – Miért van magának több, mint nekem?
- Felszínre tört a komplexusa, Perselus? – nézett fel a lány, és szemüvegét megigazítva negédesen a férfira mosolygott.
- Nekem nincsenek komplexusaim – vágta oda mérgesen. – Van rá reális esély, hogy válaszoljon a kérdésemre?
- Persze – bólintott a lány sóhajtva. – Kiegészítő anyagokat is hoztam magammal az orosz és a volt szovjet fegyverfejlesztésről, illetve a KGB adatbázisaiba kukkantottam be.
- Mit keres maga a KGB adatbázisában? – hördült a férfi. – Honnan van magának ahhoz hozzáférése?
- Az most nem fontos – legyintett Hermione. – Kicsit utánanéztem a kutatóknak, akik közvetlenül ennek a fegyvernek a fejlesztésével voltak megbízva. Mind a négyről találtam pár érdekes információt. Érdeklik, vagy megkeresi őket saját maga?
- Később elmondhatja, mert én még nem olvastam az aktákat – felelte Piton, és kezdte úgy érezni, hogy lassan hátrányba kerül a lánnyal szemben. – Előbb szeretném átnézni a kapott anyagot.
- Rendben, menjen csak – fordult vissza a laptop felé a lány. – Később megbeszéljük. Hátha talál maga is valami plusz információt…

Perselus érezte a lány hangján, hogy gúnyolódni akar vele, amiért hozzáfért valami olyanhoz, amihez ő nem tud. Szó nélkül viharzott vissza az üléséhez, és ahogy leült, már nyitotta is a laptopot, az aktákat, és mindent, amihez csak hozzáfért.
Még hogy KGB adatbázis – füstölgött magában. – Mi ez a lány? Hacker? Na és, akkor mi van, ha fel tudja törni a KGB adatbázisát védő tűzfalakat? Örüljön neki, hogy szerzett plusz adatokat…

Kinyitotta a legfelső aktát, és tanulmányozni kezdte a kutató adatait. Dimitrij Milinyov volt az első tudós: a férfi nőtlen volt, negyvenkilenc éves, teljesen kopasz. Vizenyős kék szemei vastag, szarukeretes szemüveg mögül tekintettek rá, széles orra alatt húsos ajkak húzódtak. Kerek álla alatt már megereszkedett a bőr, és kövérkés arcán is látszott, hogy nem veti meg a kulináris élvezeteket.
Diplomáit biokémiából és atomfizikából szerezte, bezsebelt minden kitüntetést és elismerést, amit csak lehetett. Korábban a szovjet vegyi fegyverkezési részlegen dolgozott vezető kutatóként, és mióta felbomlott a Szovjetunió, biológiai fegyverek kutatásával, vírusok tenyésztésével foglalkozott. Minderről nem lehetett sokat hallani, csak az aktából tudta meg az adatokat. Ezek szerint egy titkos kutatóállomáson volt elhelyezve…

Ha Perselus úgy gondolta, hogy a fickónak nincs valami bizalomgerjesztő ábrázata, akkor a második akta kinyitásával még gyanakvóbbá vált. A rókaképű, sunyi tekintetű férfi láttán úgy érezte, hogy szívesen orrba vágná. A személyes adatokra pillantva megtudta, hogy a tudóst Igor Karkarovnak hívják, negyvenhét éves, nős, egy fiú édesapja. Újból a képre nézett, és alaposan szemügyre vette a férfit. Rövid, fekete haja volt, ami itt-ott már őszült, és hajához hasonlóan szakálla is enyhén cirmos árnyalatot kapott az idő múlásával. Hamisan csillanó szeme körül kusza ráncok sorakoztak, vékony ajkait szigorúan préselte össze.
Karkarov a szerves kémia területén szerzett mélyreható ismereteket, és jártas volt a genetikában is. Tanulmányait a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban végezte, majd visszatért Moszkvába, és tudását a hadügynél kamatoztatta.

Piton utálkozva dobta félre az aktát, és már nyúlt is a következőért, kinyitni azonban nem volt lehetősége, mivel sietős koppanásokat hallott a háta mögül.
- Perselus! – hallotta Hermione izgatott hangját. – Ezt olvasta már?
- Mit, Miss Granger? – kérdezte szándékosan a lány vezetéknevét használva.
- A fegyverről szóló aktát – mondta társa. – Ezt nem gondolhatták komolyan!
- Miért is? – vonta fel a szemöldökét kérdőn a férfi.
- Maga kapott arra vonatkozóan információt, hogy ha megtaláljuk a fegyvert, és valami hiba történik, és a fegyver megsérülésével a vegyi anyag kiszabadul, akkor mi hogyan védhetjük meg magunkat tőle? – kérdezte idegesen a lány.
- Van atropinunk, feltételezem, ezzel – válaszolta Piton lekezelően, hogy még ennyit sem tud ez a kis mitugrász, hogy az atropin védelmet nyújt.
- Az atropin hatástalan – közölte Hermione feszült hangon.
- Mit beszél? – kérdezett vissza megütközve a férfi.
- Jól hallotta, az atropin nem ér egy hajítófát sem – ismételte meg az iménti szavait, majd a férfi orra alá tolta az aktát.
- Az új fegyver ellen nincs védelem, hatástalan az atropin is, a fertőzött személy menthetetlen… – olvasta gyorsan a mutatott sort Piton, és sápadtan nézett fel Granger hasonlóan fehér arcába. – Nos, Miss Granger, ez nem jelent mást, minthogy nem szabad hibáznunk. Egyébként sem, de a jelen körülmények között még inkább ajánlott a fokozott figyelem.
- Értem… – bólintott a lány, és minden egyéb megjegyzés nélkül visszament a helyére.

Perselus elgondolkodva vette a kezébe ismét a soron következő tudós aktáját, és belemélyedt az adatok tanulmányozásba. A harmadik tudós Lev Szpaszkij volt, ő felelt az alapanyagok megfelelő arányainak kiszámításáért, és a megfelelő keverékek kikísérletezéséért. A sötét hajú férfi dús és bozontos szemöldökkel volt megáldva, amely alatt mélyen ülő, barna szemek csillantak. Elálló fülei kissé komikussá tették kinézetét, de a további adatok eloszlatták ezt a pillanatnyi érzést. Ötven fölött volt, elvált, korábban a Vörös Hadsereg magas rangú tisztjeként szolgált a haditechnikai fejlesztésekért felelős osztályon, majd miután a Szovjetunió felbomlott, leszerelt, és egyszerű tudósként dolgozott azóta is.
Perselus kezdett rájönni, hogy nagyon csúnya ügybe tenyereltek, és tudva azt, hogy még nem ismer minden információt, nem sokat remélt a továbbiakat illetően.

A negyedik páciens, bizonyos Gregorij Orlov, egy szintén ötven feletti, holdvilágképű, szőke férfi volt. Savószínű szemeit látva nem is gondolta volna, hogy komoly szaktekintélynek számít a tűzszerészet területén, ezen kívül szintén figyelemreméltó ismeretekkel bírt atomfizikából, ismerte a hasadóanyagok tulajdonságait, és az utóbbi években ő volt Oroszország vezető atomtudósa.
Ránézésre olyan volt a férfi, mint egy kedélyes irodai aktakukac, akire a kávéfőzésnél komolyabb feladatot nem nagyon merne rábízni senki. A látszat néha csal… nem is kicsit – gondolta Perselus, ahogy behajtotta az aktát, és a többi tetejére tette.

Kinézett az ablakon, de a felhőkön kívül mást nem látott. Milyen érdekes, gondolta, hogy a felhők alatt minden szürke, sápadt és kedvetlen, míg a vidáman gomolygó fellegek felett verőfényes napsütés van. Kíváncsi volt, hogy társa túltette-e már magát a megrázkódtatáson, így ismét felkelt, és Hermione széke felé igyekezett.

A lány még mindig a papírhalom közepén ült, egyszerre tanulmányozta az egyik kutató, talán Orlov aktáját, figyelte a laptopon futó adatokat, és jegyzeteket készített. Perselus hanyagul levetette magát a szomszédos ülésre, és figyelte társa komoly arcát.
- Hogy halad? – kérdezte tőle.
- Lassan – morogta Granger. – Remélem, lesz időm minden információt megszerezni erről a szemétről, amit kifejlesztettek…
- Árulja már el, hogy hogyan jutott be a KGB adatbázisába? – tért vissza korábbi vesszőparipájához Piton. – Ne mondja, hogy feltörte, mert azt úgysem hiszem el…
- Miért fontos, hogy hogyan csináltam? – kérdezte Hermione, és fáradt tekintettel pillantott a férfire. – És ha feltörtem?
- Arra még maga sem lehet képes – húzta csúfolódós mosolyra a száját Perselus.
- Miért nem? – kérdezett vissza a lány érdeklődve.
- Mert az USA hírszerzése és nemzetbiztonsági hivatalainak rendszere után talán a KGB-nek van a legkomolyabb és legösszetettebb számítógépes védelmi rendszere – magyarázta az ügynök eltökélten. – Még egyik helyre sem jutott be senki.
- Mindent jól mondott – bólintott Hermione, majd elmosolyodott. – Kivéve az utolsó mondatot…

Piton alaposan megnézte magának a fiatal nőt, aki egy idő után kíváncsian vonta fel szépen ívelt szemöldökét, mert nem tudta mire vélni a néma vizsgálódást. Pár perc múlva Perselus felállt a székből, és megrázta a fejét.
- Az ki van zárva – mondta. – Maga nem juthatott be oda.
- Ahogy gondolja – vont vállat a lány, és figyelmét a továbbiakban már a laptopjának szentelte.
A férfi visszasétált az üléséhez, és lerogyott a székre. Mit vétettem, hogy egy ilyen nőt adott mellém M? Talán így bosszulja meg, hogy kiköveteltem magamnak az egyhavi szabadságot? Biztosan azért adta meg, mert tudta előre, hogy úgysem fogja hagyni, hogy kiélvezzem az egészet. Mérgelődve nyitotta ki a laptopját, és kapcsolta be a gépet. Amíg arra várt, hogy betöltsön a rendszer, kinyitotta a fegyverről szóló aktát, és olvasni kezdte az első oldalt.
Halk pityegést hallott, ami azt jelezte, hogy a kis számítógépen minden készen áll a munka megkezdésére. Hamarosan már bőszen pötyögött az apró billentyűkön, egyeztette a megkapott adatokat azokkal, amiket közben letöltött az MI6 adatbázisából. Teljesen belefeledkezett a munkába, amikor hirtelen felugrott egy ablak a képernyő közepére, és az addig vizsgált oldalon lévő adatok és képek kezdtek szétesni.
Perselus hirtelen nem értette, hogy mi történik, majd pánikba esett, hogy pont most omlik össze a rendszer, amikor az újonnan megjelent ablakban feltűnt egy gonoszul kacagó szmájli, és mellette egy felirat: Hello, Perselus! Elkerekedett szemmel olvasta el az üzenetet még kétszer, majd dühösen lecsapta a laptop tetejét, és hátrafordult az ülésen.
Granger a papírjait tanulmányozta, majd felpillantott, és kérdőn a férfire nézett.
- Maga… – kezdte volna a lányra árasztani reggel óta dédelgetett mérgének legjavát, de a kis betolakodó megint megúszta, hála a kapitánynak.
- Hölgyeim és Uraim! Itt a kapitány beszél. Hamarosan megérkezünk Moszkvába. Kérem, foglaljanak helyet, csatolják be a biztonsági öveket, és a tálcákat állítsák függőleges helyzetbe. Köszönöm.

Piton morogva tépte ki maga alól az övet, és dühösen csapta egymásba a kapcsokat. Miközben a gép lassan ereszkedni kezdett, ő gondolatban válogatott kínzásokat alkalmazott a mögötte ülő nőn, akinek szemmel láthatóan az volt a célja, hogy az ő acélsodronyból font idegeit cincálja szét apró fémforgácsokra. Mi tagadás, jó úton haladt…

Alig negyed órával később David szinte zökkenőmentesen tette le a gépet a kifutópályára, majd ismét utasaihoz intézte vidám szavait.
- Kedves utasaink! Megérkeztünk Moszkvába, ahol helyi idő szerint délután négy óra van. Az idő kellemes, enyhe északi szélé fúj, ezért ajánlott sapkát venni. Köszönjük, hogy az MI6 Varázsszőnyeg-járatát választották. Viszontlátásra.

Fél óra múlva már a lesötétített Volvóban ültek, amit Nyevszkij küldött eléjük. A vámvizsgálaton hamar átjutottak; a kapunál álló őrök csupán egy pillantást vetettek az útlevelükre, majd kérdés nélkül átengedték őket. Különös módon a táskáikban található fegyverekre egy szót sem vesztegettek, pedig általában a szigorukról voltak híresek. Perselus kezdte sejteni, hogy valaki nagyon magasról szólhatott az érkezésük miatt. Még maga Nyevszkij befolyása sem lenne ahhoz elég, hogy szó nélkül az országba engedjenek két angolt, ráadásul fegyverekkel megpakolva.

A kocsiban néma, feszültséggel terhes csend uralkodott. Grangernek legalább annyi esze volt, hogy ne kezdjen el fecsegni a sofőr előtt – konstatálta magában gúnyosan, de azért elégedetten Piton. Szeme sarkából a lányra nézett, aki különösen szomorú – talán kicsit nosztalgikus – kifejezéssel az arcán az elhaladó tájat figyelte, látszólag teljesen belefeledkezve Moszkva külvárosának szegényesen kopottas házaiba, kopár kertjeibe. Perselus már majdnem rákérdezett a mélázás okára, de aztán még időben észbekapott, és gyorsan visszaszívta a szájára toluló szavakat. Végül is mi köze neki ahhoz, hogy mi nyomja a lány szívét?! Semmi, és a legkevésbé sem akarja az ellenkezőjét. Így hát ő is az ablak felé fordult, hogy a látvánnyal elterelje a figyelmét a mellette ülő karcsú alakról.

Az omlatag házakat lassan felváltották Moszkva belvárosának szűk, girbegurba utcasorai az elmaradhatatlan fényűző üzlethelyiségekkel. A járdákon hömpölygött a munkából hazafelé igyekvő embertömeg, meg-megállva egy érdekesebbnek tűnő bolt vagy kirakat előtt. Az úttesten is egyre több autó haladt, fokozatosan lassítva ezzel a sebességüket. Jó negyedórába telt, amíg sikerült kijutniuk a belváros forgatagából, és elérkeztek abba a városrészbe, ahol a legtöbb hivatalos épület, múzeum található. Az autó a Lubjanka tér felé tartott velük, ahol a KGB főhadiszállása állt. A halványsárgára festett, tekintélyt parancsoló főépületet már messziről látni lehetett. A legendák szerint évtizedekkel ezelőtt ebben az épületben kapott helyet a KGB hírhedt börtöne, ahová akkoriban a politikai elitélteket száműzték. Manapság ugyan már nem használták rendeltetésszerűen, de említése még mindig képes volt rémületet csalni az emberek arcára.
Minden különösebb probléma nélkül áthaladtak a biztonsági kapun, ami megerősítette Pitont abban a hitében, hogy már nagyon várják érkezésüket, és ez az ügy az elveszett vegyi fegyverrel valóban komoly fejfájást okoz nekik.

A sofőr megállt a főbejárat előtt, majd egy láthatatlan inas már ki is nyitotta nekik az ajtót, és szó nélkül az épület belseje felé terelte őket. Keresztülmentek a fényűzően berendezett előcsarnokon, ahol végig kíváncsi tekintetek kísérték a léptüket, de ők ügyet sem vetettek rájuk. A helyiség végében ódivatú liftkaszni kapott helyett, amivel feljutottak a harmadik emeletre, a KGB igazgatóságra.

Vaszilij Mihajlovics Nyevszkij, a KGB biztonsági főnöke egy vörös függönnyel gazdagon díszített irodában várta őket. Az ötvenes éveit taposó, májfoltos arcú, testes férfiú nehézkesen felemelkedett székéből jöttükre, és kurta mozdulattal az íróasztal előtti két fotelra mutatott, aztán szinte megkönnyebbülve roskadt vissza saját ülőalkalmatosságába.
- Már vártam Önöket – közölte, hanyagolva mindenféle üdvözlést. – M már bizonyára tájékoztatta Önöket nagyvonalakban, így én csak a legfontosabbakra térnék ki. – Meg sem várta a vele szemben ülők beleegyezését, már folytatta is. – Sajnálatos módon még mindig nincs hír az eltűnt vegyi fegyverről. Az ügynökeim kikérdezték a kutatóállomáson dolgozó tudósokat, de azok nem tudnak semmit, ami nyomra vezethetne minket. A tolvajok nem hagytak maguk után semmilyen látható nyomot, így azt követve sem tudtunk elindulni. Az Önök első feladata az lesz, hogy Novo-Kuznyeckbe menjenek, abba a városkába, ahol a kutatóállomás található, alaposan körülnézzenek, és valamilyen használható nyomot kerítsenek, amin elindulhatnak.
- Pontosan mit is keressünk? – szúrta közbe Perselus.
- Ez egy nagyon jó kérdés, Mr. Piton, de sajnos nem tudok válaszolni rá. Vannak olyan sejtéseink, hogy a behatolás a kutatóállomás területére részben belső munka volt.
- Vagyis a kutatók közül valaki segítette a tolvajt? – Piton kérdőn húzta fel a szemöldökét.
- Igen, erre gyanakszunk, de nem találtunk rá konkrét bizonyítékot – sóhajtott fel Nyevszkij. A szeme alatti sötét karikák ékesen bizonyították, hogy a botrány kirobbanása óta nem sokat sikerült aludnia. – Remélem, tudatában vannak annak, hogy mennyire kényes ez az ügy. Mint bizonyára már maguk is rájöttek, a kutatóállomás nem teljesen legális, az ott folyó munkáról néhány fejest kivéve csak a kutatók tudnak, akik közül legalább egy nem hűséges hozzánk. Éppen ezért kerüljék a feltűnést, nem szükséges, hogy még több információ kiszivárogjon az ügyről, anélkül is elég nagy bajban vagyunk.

- Ezek szerint csendben ki kell faggatnunk az állomás dolgozóit. Mégis miből gondolja, hogy nekünk nagyobb sikerünk lesz, mint az embereinek? – tette fel a kérdést Perselus.
- Nem gondolom, csak reménykedem benne. Maga, 007-es, arról híres, hogy rajong a lehetetlennek tűnő feladatokért. Hát én tálcán szolgálok fel egyet, ami talán a legmegvalósíthatatlanabbak egyike. Ha úgy tetszik, Önök az utolsó esélyünk, hogy győztesként kerüljünk ki ebből a helyzetből. De ha elbukunk, mások is gyorsan a sárban találják magukat, és ezt az Önök szeretett hazája is könnyen megsínyli. – Az orosz vizenyőskék pillantását az előtte ülő sötét tekintetébe fúrta.
- Értem – válaszolta Piton tömören. – Van még bármilyen információ, amellyel a segítségünkre lehet?

- A titkárnőm majd át fog adni Önöknek egy részletest jelentést azokról a kutatókról, akik a vegyi fegyverrel foglalkoztak. Abban meg fognak találni a személyes adatoktól kezdve a karrierjük legapróbb állomásán át mindent. Ezenkívül megkapják a kutatás során készített összes feljegyzést, és az állomás működésére vonatkozó információkat is. Ezek bizalmas anyagok, ezért elvárom, hogy ennek megfelelően kezeljék őket. Nézzék át alaposan az összeset, mert sokat segíthetnek a nyomozás során. Ha valaminek a nyomára bukkannak – legyen az bármilyen apró momentum -, szíveskedjenek felhívni a telefonba beprogramozott számot – nyújtott át egy ezüstszínű, lapos készüléket Pitonnak. – Ezen keresztül elérik a KGB titkos vonalát. Ha nem vagyok szolgálatban, ami elég ritkán fordul elő, hagyjanak üzenetet. Amennyiben bajba kerülnek, ugyancsak ezt a telefonszámot hívják. Egyik ügynökömet a helyszínen hagytam, ő majd kimegy Önök elé a repülőtérre, mikor megérkeznek, és segít elboldogulni. A járatuk holnap reggel hatkor indul a Seremetyevo 1-ről. Az autó a szállodánál lesz Önökért fél ötkor. A poggyász miatt pedig ne aggódjanak, már szóltam a vámtiszteknek, hogy nagylelkűen hagyják figyelmen kívül, hogy miket akarnak szállítani. Ez minden, amit tudniuk kell – fejezte be Nyevszkij a beszédet, majd lenyomta az íróasztal oldalán található gombot, és kisvártatva egy szőke középkorú nő jelent meg a szobában, minden bizonnyal ő volt a biztonsági főnök titkárnője.
A szigorú, szúrós szemű asszony kiosztotta a beígért papírokat, majd sietősen távozott.
- Járjanak szerencsével – búcsúzott el tőlük a testes orosz, majd egy fejedelmi kézmozdulatot követően már el is voltak bocsátva az irodájából.

Némán hagyták el az épületet, és még a rendelkezésükre bocsátott autóban sem szóltak egy szót se. Az autóhoz tartozó sofőr nyilván megkapta a megfelelő információkat arról, hogy hová kell vinnie az angolokat, mert ő sem kérdezett tőlük semmit.
Perselus a sofőr mögött foglalt helyet, és kissé unottan szemlélte a lassan fénybe öltöző Moszkva utcáit. Az emberek összehúzták magukon a kabátjaikat, és úgy siettek hazafelé. Lassan csordogált velük a forgalom a leszálló estében, a lusta autókígyók a lámpák ritmusára tekergőztek át a városon.
A szálloda közelebb volt a KGB épületéhez, mint gondolták volna. Ahogy a térről elindultak, a második lámpánál jobbra fordultak a Pusnyecnaja utcára, majd onnan rögtön balra a Kuznyeckijre, ami egyenesen a Petrovkára vitte őket, ahol ismét jobbra fordultak. Alig mentek pár száz métert, amikor megálltak egy igen impozáns, díszesen kivilágított épület előtt, melynek homlokzatán egy felirat tudatta velük, hogy a Mariott Moscow Royal Aurora Hotel ad nekik szállást.

Előző←…….→Következő