1. fejezet - Félbeszakadt vakáció


Színpompás ősz köszöntött a bajorországi Oberstaufen városára. A hegyek és dombok között elterülő kisvárost ezer színben tündöklő erdő vette körbe. A fák lassan útjukra engedték leveleiket, amik puha szőnyegként feküdtek a sétálók lábai alá.
A kelő nap egy idős férfi lépteit követte az erdei úton, aki egy közeli farmról tartott hazafelé, kezében egy tejeskannával. Mióta a fiatalúr ismét itthon volt, minden reggel friss tejet hozott, amit felesége a reggeli mellé készített egy kancsóba.

Lassan kiért a fák közül, és a távolban már látta a ház fehérre festett falait, amit helyenként a kiálló fagerendák barnasága szakított meg. A földszinti ablakok spalettái már mind nyitva voltak, egyedül az emeleti szakaszon voltak még mindig behúzva. A ház már igen régi volt, de köszönhetően a gondos ápolásnak és karbantartásnak, a kor nem látszott rajta.
Az épületet szép kert vette körül, balra kényelmes, fonott kerti bútorok vártak hívogatóan a lakókra, míg jobbra a virágágyások kaptak helyet, amelyekben felesége értő kezének nyomán még most is vidáman nyíltak az őszirózsák. Távolabb egy kis gyümölcsös kapott helyet, ahonnan már az őszi termést is leszedték, így a fák lassan készülhettek a télre.
Hátul melléképületek sora nyúlt el, ahol Gustav Bauer a kerti szerszámokat tartotta, egy másik ajtó mögött a télre előkészített tűzifa kapott helyet, és az utolsó ajtó mögött volt még egy nagy garázs, amit az istállóból alakítottak ki. Régen a család kis, négyszemélyes hintója állt benne, amivel gyakorta kikocsiztak a nyaralások alatt, de ma már a fiatalúr modern autója birtokolta. A lovak eltűntek, és már csak a ponyvával letakart kocsi maradt meg a boldog emlékekből a sarokba állítva. A tető sátorként borult a házra, szinte védve mindentől, és a vörös cserepek alatt zöldre festett ereszcsatorna húzódott végig.

Hangos csaholás szakította meg a reggel csendjét, amikor Max, a kedves bernáthegyi észrevette a férfi közeledését. Kiszaladt a bácsi elé, és vidáman szaglászta meg a csajkát, majd egy-két kedves érintést bezsebelve nyugodtabban követte gazdáját.
A bácsi hamarosan elérte a verandára vezető régi, de kifogástalan állapotban lévő falépcsőt, és amennyire idős csontjai engedték, sietősen fellépdelt rajta. Mielőtt belépett volna az ajtón, még visszafordult arra, amerről érkezett. Gyönyörű kilátás nyílt innen a környező hegyekre és erdőkre. A színkavalkádot itt-ott felváltotta a fenyvesek mélyzöldje, vagy a sziklás részek halvány szürkesége. Körbehordozta tekintetét a tájon, ami gyermekkora óta az otthona volt, és mint minden alkalommal, most is hálával gondolt a Sorsra, hogy itt élhette le életét.

A korszerűen berendezett konyhában egy ősz hajú, kissé telt asszonyságot talált, aki egyszerű, kék ruhájában, hófehér, ropogósra vasalt kötényében a reggelit készítette. A tejeskannát a pultra tette, és leült a szépen faragott faasztalhoz.
- Guten Morgen mein Schatz!¹ Pepi még mindig alszik? – kérdezte kedves, mély hangon Gustav, és az emelet felé intett a fejével.
- Ja, még alszik – felelte a válla felett visszafordulva Juliane. – Mindjárt készen van a reggeli, és akkor felébresztem. Nur ein Moment noch.² Mit terveztek mára?
- Meg kellene javítani a kerítést a hátsó szakaszon – válaszolta a férfi. – Szerintem ebédig el is készülünk.
Juliane csak bólintott, majd ismét a rántottának és a pirítósnak szentelte a figyelmét.

Férjével nem sokkal az esküvőjük után költöztek fel a házba, amit a tulajdonosok távollétében ők tartottak rendben. Az elmúlt több mint negyven évben ők gondoskodtak arról, hogy minden rendben legyen, ha a család érkezik egy kis pihenésre.
Juliane egy tányérra készítette az időközben elkészült reggelit, majd megtörölte a kezét, és az emelet felé indult, hogy felébressze a fiatalurat.
Ismerte őt, mint a tenyerét, hiszen születése óta rengeteget foglalkozott vele, amikor a család itt tartózkodott, és örült neki, hogy a férfi, akit ő még mindig gyermeknek látott, időről időre visszatér hozzájuk.

A lépcső melletti szépen faragott korlátra támaszkodott, hogy segítse magát az emelet felé tartva, majd felérve jobbra fordult, és meg sem állt a folyosó végéig. Halkan kopogott az ajtón, de mivel nem érkezett válasz, benyitott az elsötétített helyiségbe.
A szemben lévő ágy felé tartott, hogy felébressze a hason fekvő, csak félig betakarózott férfit. Ahogy odaért az ágyhoz megállt egy pillanatra, és szeretettel hallgatta a szuszogását, mint tette annyiszor, amikor még valóban gyerek volt. Úgy szerette őt, mintha a saját fia lett volna.
Leült az ágy szélére, és gyengéd mozdulattal kisimította az arcába hulló hosszú, fekete hajszálakat. Halk morgás jött válaszként a párnából.

- Csillagocska, ébredj! – szólongatta lágy hangon.
Újabb morgást kapott válaszul, de ismerte már annyira, hogy tudja, a morgás nem az ébresztés tényének szól, hanem a megszólításnak.
- Csillagocska, kész a reggeli, és Gustav már csak rád vár – ébresztgette tovább mosolygós hangon.
- Ne hívj Csillagocskának! – mondta álomittas hangon a férfi, ahogy megpróbálta kinyitni a szemét. – Olyan gyerekes… Ha már nem hívsz Perselusnak, legalább Pepinek, mint Onkel³ Gustav. Bár az se jobb…
- Neked is jó reggelt! – felelte vidáman Juliane, és felkelt az ágyról, hogy kinyissa a spalettákat. – És ne akard megmondani nekem, hogy hogyan szólítsalak! Pelenkás koro…
-… korod óta ismerlek – kántálta az asszonnyal a szokásos szöveget –, tudom. Ah, muszáj ilyen drasztikusan kinyitni az ablakot, Tante⁴ Juliane? – fintorodott el, ahogy a napfény pont az arcába csapott, miután Juliane kinyitotta a spalettákat.
- Muszáj, különben nem kelsz fel – felelte mosolyogva az asszony. – Na, ki az ágyból, Csillagocska! Lent vár a reggeli és Gustav, aztán pedig majd segítened kellene neki.
- Jól van, kelek már – kászálódott ki az ágyból, és elindult a fürdőszoba felé. – Pár perc múlva lent vagyok.
Juliane figyelte, ahogy magas, sudár alakja eltűnik az ajtó mögött, és még hallotta a víz zubogását, amikor behúzta maga után az ajtót.

Gustav éppen eltette a koszos tányért, amikor Juliane leért a konyhába. Felesége mosolyából rájött, hogy aznap reggel is lejátszották a szokásos ne-szólíts-Csillagocskának játékot, ami átlagosan hetente négyszer mindig megtörtént.
- Er kommt gleich⁵ – mondta az asszony, és az asztalra készített mindent.
Gustav csak bólintott, és töltött magának egy bögre tejeskávét, majd visszatelepedett az asztalhoz. Juliane szeretettel nézte férje ráncosodó arcát, és a vonásaiból ismét kiolvasta, végigélte közös életüket, hiszen a barázdák mindennél szebben meséltek neki. Deres halántéka, a még mindig fiatalosan csillogó szemét ölelő szarkalábak, a homlokát átszelő, egyre mélyülő redők mind-mind külön pillanatról szóltak.
Elrévedő gondolataiból a lépcső felől érkező lépések zaja riasztotta vissza, ahogy Perselus a konyhába tartott.
- Guten Morgen Onkel Gustav!⁶ – köszönt az asztalnál ülő férfinak, aki mosolyogva bólintott válaszképpen. – Miben kell segítenem?
- A hátsó kerítésnél kellene kicserélnünk pár deszkát – felelte Gustav. – Ebédre készen is leszünk, nem nagy munka. Reggelizz meg nyugodtan, én addig előkészítek pár dolgot.

A bácsi felkelt az asztaltól, bögréjét a mosogatóba tette, és elindult a fészer felé, hogy kikészítse a deszkákat és a szerszámokat, mire Perselus végez az evéssel. Max lustán ballagott oda mellé, lefeküdt az ajtó elé, és csendesen szemlélni kezdte az idős férfi ténykedését. Pár perc múlva felkapta a fejét, talpra ugrott, és elszaladt a ház felé, üdvözölni a közeledő Perselust.
Régi farmerben és egy kopottabb kockás ingben érkezett Gustav mellé, és segített neki kihordani mindent a kérdéses kerítésszakaszhoz. Max elkísérte őket, és a közelben elheverve szundikálni kezdett, miközben a két férfi hozzálátott a munkához.

Hatékony munka vette kezdetét; hamar eltávolították a korhadt deszkákat, bár néhány rozsdás szöggel meggyűlt a bajuk, és csak nehezen tudták kifeszíteni őket. A Nap már elég magasan járt, amikor elkezdték felszögelni az újakat a helyükre. Kellemesen beszélgettek munka közben, jó hangulatban telt a délelőtt. Beszéltek mindenről, a régi időkről, a városról, az ismerősökről, és olykor, ha Juliane kijött a házból, még a nevetésüket is hallotta.

Juliane serényen készítette a finom ebédet, ami ma is, mint mindig, ha Perselus itt volt, valamelyik kedvence volt. A férfi szerette a jellegzetes német és bajor ételeket, és mindig hálásan köszönte meg az asszony főztjét és fáradozását.
Most is pisztrángot készített grillezve, amihez csőben sült burgonyát tervezett, és desszertnek finom házi süteményt sütött. Mire a két férfi befejezte a munkát, már ínycsiklandozó illatokat vitt feléjük a szél, és ők éhesen tértek vissza a házhoz. Elpakolták a szerszámokat, és a régi deszkákat, és a verandán még megpihentek egy kicsit, amíg Juliane hívására vártak.

***

A délelőtti munka Gustav mellett és Juliane finom ebédje megtette a hatását, és Perselusnak kedve lett volna lepihenni egy kis délutáni sziesztára, de ahogy kinézett az ablakon, mégis a séta mellett döntött. A szép, napos idő és a környező vidék látványa olyan hívogató volt, hogy nem tudott neki ellenállni.
Kényelmes farmerra és egy sötétkék pulóverre cserélte az öltözékét, felvette az erdei utakra tervezett bakancsát, és elhagyta a házat. Max, a bernáthegyi ismét mellészegődött, és Perselus egy fülvakarás után hagyta, hogy a kutya elkísérje a sétára. Kényelmes tempóban ballagott az erdő felé, nem sietett, elvégre nem volt semmi dolga.

Az utolsó munkája eléggé kimerítette, és közölte a főnökével, hogy hagyja békén legalább egy hónapig, amit az idős hölgy, ha kelletlenül is, de jóváhagyott. Összeszedett pár kisebb sérülést is, amiknek kellett egy hét, mire begyógyultak valamennyire, és csak a második héten indult el a németországi családi nyaralóba. Tudta jól, hogy ha azonnal idejön, Tante Juliane nem hagyta volna békén. A kedves Tante ápolta volna, az igaz, de nem úszta volna meg a fejmosást és a prédikációt, hogy miért kell ilyen veszélyes munkát végeznie, miért nem tud valami nyugodtabb és biztonságosabb helyen dolgozni, és különben is, mivel foglalkozik, ami ilyen következményekkel jár. Nem mondhatta el neki, hogy pontosan mivel foglalkozik, ahogy azt sem, hogy ha nem ezt a munkát végzi, akkor hosszú időre bérelt ágya lenne egy háromszor hármas, szigorúan őrzött szobácskában, három másik emberrel együtt…

Nem állt le vitázni vele, mert tudta, hogy csak azért morog vele, mert szereti és aggódik érte, amit igazán nem vethet a szemére. Kölyökkora óta, amikor csak idelátogattak a szüleivel, a Tante mindig különleges figyelmet szentelt neki, és Onkel Gustav is rengeteget foglalkozott vele. Bejárta vele a környéket, horgászni vitte a közeli tóhoz, és különleges alkalmakkor azt is megengedte, hogy vele menjen vadászni.
Aztán egy hosszabb szünet állt be az utolsó és a következő látogatás között, és ezalatt az idő alatt az élete gyökerestől felfordult. Gyermekkora utolsó látogatása akkor volt, amikor alig tizenkilenc évesen szülei egy autóbalesetben elhunytak, és ő a nyaralóban töltött közel fél évet. Miután visszament Angliába, nem találta a helyét, csak sodródott az árral, és a fiatal Perselust sajnos nem jó irányba vitték az áramlatok. Minden tünetét felvonultatta a lejtőn lefelé való elindulásnak: rossz társaság, drogok, fegyverek, bűntények.

Bejárt ugyan az egyetemre, és tanulmányait nem hanyagolta el, de az iskola utáni időben már nem hasonlított arra az okos fiúra, akit tanárai ismertek. Szivacsként itta magába az ismereteket, minden számonkérésen messze magasan teljesített, és senki nem gyanított semmit arról, hogy a fiatal géniusz mivel tölti a szabadidejét.
Naivan segítette újsütetű barátait, kihívásnak érezte, hogy megoldja azokat a dolgokat, amiket kértek tőle, és nem érezte a súlyát annak, hogy mi mindenre lehetne használni az általa megalkotott dolgokat. Neki csak annyit mondtak, hogy készítse el, keverje ki, kísérletezze ki a dolgokat, a többivel ne törődjön.
Ugyanúgy nem gondolt arra sem, hogy az utolsó, nagyszabásúra tervezett akciót bukás esetén az ő nyakába szándékoztak varrni. Sikeresen elkészítette és bekeverte a vegyi anyagokat, bár sok időbe telt, mivel különösen veszélyes és érzékeny anyagokkal dolgozott, de megcsinálta. Büszke volt magára, a tehetségére és a hihetetlen érzékére, ami a kémiát illette. Szinte minden tanára és professzora ígéretes tehetségnek találta, a jövő kémikusát látták benne.

Naná, hogy bebukták a következő akciót, amiben neki is részt kellett vennie. Rendőrségi sziréna, villogó fények, bilincs, és már csak arra eszmélt, hogy két morc rendőr hallgatja ki egy apró helyiségben nem túl gyengéden. A Scotland Yard nyomozói napokig vallatták, minden eredmény nélkül, hiszen nem akarta feladni a társait. Bízott benne, hogy segítenek neki kijutni szorult helyzetéből, de rá kellett ébrednie, hogy mindez hiú remény.
Talán a negyedik napot tölthette a rendőrség vendégszeretetét élvezve, amikor megjelent egy magas, szigorú tekintetű idős nő, és vele egy fiatalabb, sötét öltönyt viselő férfi. Nem szépítették a helyzetet, nem voltak tapintatosak vagy belátóak. Egyszerűen közölték vele, hogy két választása van: vagy tartja magát az eddigiekhez, és akkor sokáig nem kell szállásproblémákkal küzdenie, vagy segít nekik, együttműködik velük, és akkor szabadon távozhat, sőt, talán még munkát is tudnak neki adni.

A hideg tények felnyitották a szemét, és az alatt a huszonnégy óra alatt, amit gondolkodási időként kapott, alaposan megvizsgálta a lehetőségek szűkös tárházát. Másnap, amikor megérkezett az előző napról megismert idős hölgy és kísérője, már készen volt minden részlet kigondolásával az ügyét illetően.
Közölte velük, hogy hajlandó együttműködni velük, de feltételei vannak. A nő kérdő tekintetét látva elmondta, hogy a segítségért cserébe azt kéri, hogy tüntessék el úgy, mintha soha nem is létezett volna. Biztosítsák számára a védelmet, mint különösen fontos koronatanúnak, és ő megad minden segítséget, hogy elkapják, és hosszú időre bezárják a társait.
A nő rábólintott az ajánlatra, és pár óra múlva már ki is hozták a fogdából, majd elvitték magukkal egy szigorúan őrzött helyre. Az ügyet sikeresen felgöngyölítették, majd az ítélet megszületése után két nappal elkezdődött az ő különleges kiképzése.

Emlékei közül Max morgása rántotta ki, és csak most tűnt fel neki, hogy hamarosan eléri az erdővel teljesen körülvett tavat. Lesétáltak a partra, és Perselus mosolyogva figyelte a kutyát, ahogy hasig a vízbe gázol. Felült a tó fölé nyúló stég korlátjára, és egyszerűen csak élvezte a csendet, amit csak a természet apró neszei törtek meg.

Sajnos azonban nem örülhetett a békés némaságnak túl sokáig, mivel patadobogást hallott. Már látta maga előtt az ügyetlen turistát, aki kibérelt a közeli lovardában egy szerencsétlen hátast, hogy az cipelje őt keresztül-kasul az erdőn, miközben csak azzal tud törődni, hogy fennmaradjon a nyeregben. Ezek a kirándulók talán még soha nem ültek lovon, vagy csak pár alkalommal, ami igencsak kevés, ha az ember terepre óhajt menni, így nem tudták élvezni a lovaglás örömét és élményeit.
Legnagyobb meglepetésére azonban nem egy túlsúlyos személy alatt rogyadozó patás közeledett. A gyönyörű pej mén nyergében egy feltűnően csinos, fiatal nő ült egyenes tartással, és határozott, gyakorlott mozdulatokkal irányította az állatot, ami engedelmesen ment, amerre kérték. Hosszú barna haja finoman lebbent minden lépésnél, formás combjaival rutinosan szorította a pej oldalát, teste mindig a megfelelő ütemre mozdult.

Perselus nem tudta levenni a szemét a bájos tüneményről, akaratlanul aprólékosan szemügyre vette minden egyes porcikáját, legalábbis azokat, amelyek ilyen távolságból is láthatóak voltak. Meg kellett állapítani, hogy már rég nem találkozott ilyen elragadó nővel, pedig munkája során jó pár olyan helyen megfordult, ahol hemzsegtek a szebbnél szebb lányok, de a lovon precízen ügető teremtés valahogy jóval föléjük emelkedett. Természetes báj sugárzott belőle, és valami megfoghatatlan vonzerő; magas homloka intelligenciáról és éleslátásról árulkodott, messziről is csillogó szemei tudásvágyat tükröztek.
A lány nem vette észre a nézelődő férfit, vagy legalábbis nem mutatta, hogy észrevette volna. Kihúzott derékkal lovagolt tovább, figyelmét kizárólag a lóra és a fákkal körülvett, nem túl széles ösvényre irányította.

Perselus önkéntelenül fordult a lovas után, amikor az eltűnt az egyik fa takarásában, teljesen elfeledkezve arról, hogy tulajdonképpen egy vékony, nem túl sokat kibíró korláton ül, és ennek persze meg is lett a következménye. A korhadó fa megroggyant a hirtelen súlypont változtatás miatt, ő pedig egyensúlyát vesztve háttal belezuhant a tó hideg vízébe. A hirtelen bekövetkezett eséstől zavarodottan, vizet prüszkölve próbált felállni, miközben száján kicsúszott pár olyan kifejezés, ami egy gyengébb lelkületű embert alaposan zavarba hozott volna.
A tó nem volt ugyan mély, de az alján lévő csúszós iszap alaposan megnehezítette a dolgát. Már épp sikerült volna álló helyzetbe kecmeregnie, amikor egyik lába megcsúszott, ő pedig nem túl elegánsan újra elterült. Orra és szája telement a felkavart iszaptól sötétlő vízzel, egyik térdét pedig alaposan beverte a tó fenekén heverő, meglepően nagyméretű kőbe.
Átkozódva ülő helyzetbe tornázta magát, majd a korlátba kapaszkodva sikerült kisebb nehézségek árán felállnia, miközben romokban heverő büszkeségét próbálta valahogy összekaparni. Csak tovább romlott a hangulata, amikor a következő másodpercben a pillantása az ösvényen ácsorgó lóra és a nyergében ülő nőre esett, aki meg sem próbálta elfojtani a belőle kitörő hangos kacagást.

A férfi a nyilvánvaló szemtelenségtől dühösen megkapaszkodott a stégben, és kimászott a vízből, miközben villámló tekintetét le sem vette a láthatóan nagyon jól szórakozó nőről. Legszívesebben azonnal visszaadta volna a kölcsönt, és jól megleckéztette volna, de jelenleg nem volt abban a helyzetben, hogy egy ló után rohanjon. A hűvös őszi szél a testéhez simította csuromvizes ruháit, a kellemetlen élménytől nyomban vacogni kezdtek a fogai.
Továbbra is mérgesen meredt a nőre, aki dühtől villámló tekintete láttán jobbnak látta, ha inkább angolosan távozik. Megsarkantyúzta a lovát, aki nyomban ügetni kezdett az ösvényen. Mielőtt eltűnt volna a fák között, a válla fölött még visszanézett, szemtelenül a csapzott férfira mosolyogva, aki erre majd felrobbant tehetetlen dühében. A következő pillanatban azonban már széles, gunyoros vigyor terült el Perselus arcán, ugyanis a hátrafelé figyelő lányt, amikor előre fordult, majdnem telibe találta egy faág. Mielőtt eltűnt volna a szeme elől, a férfi még látta, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült kitérnie előle, és pár vékonyabb vessző így is eltalálta a homlokát, nem is beszélve arról, hogy néhány levél is beleakadt a hajába, aminek következtében meglehetősen vicces látványt nyújtott.

Perselus még mindig nevetve kiöntötte a vizet a cipőjéből, nagyjából kicsavarta a ruháit, majd magában az isteni igazságszolgáltatást dicsőítve visszaindult a házhoz. Az összképen kissé rontottak erősen sántító léptei…

***

Juliane ebéd után összetakarított a konyhában, szokásához híven nem hagyott ki egy eldugott zugot sem, így rövidesen minden csillogott-villogott a keze nyomán. Miután végzett, fájós derekát kiegyenesítve nézett körbe a takaros helyiségben, ahol Perselusnak köszönhetően helyet kaptak a technika legújabb csodái is. A fiatalúr az utóbbi években egyre kevesebb időt töltött ugyan a házban, de ragaszkodott hozzá, hogy minden szükséges felszerelést megvegyenek, nagymértékben megkönnyítve ezzel a Bauer házaspár mindennapjait.
Az egyik sarokban egy nagy, ezüstszínű hűtő terpeszkedett, a jelenleg kapható legkorszerűbb modell, amin talán csak tévét nem lehetett nézni, de azon kívül szinte mindent tudott. Mellette állt a szintén ezüstszínű mosogatógép, ami jelenleg is be volt kapcsolva, halk duruzsolással töltve meg a konyha csendjét. Juliane hálásan gondolt arra, hogy mennyi munkát spórol meg neki ez a gép, és az összes többi apróság, pedig az elején mennyire ódzkodott tőlük. Elmosolyodott a gondolatra, hogy Perselusnak milyen kemény munkájába tellett, amíg rábeszélte, hogy használja őket. Részletesen elmagyarázta mindegyiknek a használatát, ha kellett többször is, és csak néha látszott rajta, hogy már igencsak a tűréshatára szélére ért, de végül mégis elérte, hogy az idős asszonyság örömmel, probléma nélkül tudja használni az összes konyhai eszközt.

Juliane még mindig mosolyogva az emlék hatása alatt levette, és a fogasra akasztotta hófehér kötényét, majd a kijárat felé indult. A kert végében lévő virágágyások már kezdtek gazosodni a gyakori kora őszi esők hatására, néhol már egészen nagyra nőtt gyomnövények burjánzottak, pedig alig egy hete, hogy a kertészkedést hobbiként űző asszonyság mindegyiket megkapálta. Most is boldogan látott neki a kerti munkának, hatékonyan eltávolította a rózsaszín és piros minden árnyalatában pompázó őszirózsák közül a gyomot, rövid idő alatt megtöltve velük egy egészen nagyméretű fonott kosarat.
Az idő is éppen megfelelő volt a kertészkedéshez, a vékony fátyolfelhők mögül néha előbújó Nap nem adott már túl nagy meleget, de a kellemesen hűs szellő sem volt még annyira hideg, hogy szükség legyen vastagabb ruhára.

Juliane egy régi bajor dalt dudorászva rendezgette a kertet, annyira belemerült a növényei gondozásába, hogy észre sem vette, mennyire elrepült az idő. Akkor eszmélt csak föl, amikor a kerti ajtó mögül furcsa, cuppogó lépteket hallott közeledni. Mostanában sok betörés történt a környéken, nem egy házba fényes nappal mentek be a tolvajok, amikor a lakók vagy a kertben dolgoztak, vagy az emeleten tartózkodtak.
Szerencsére Frau Bauer⁷ nem volt félős asszony, sosem ijedt meg a saját árnyékától, most is gyorsan a kezébe kapta az élesebb kiskapát, és a kerítésből kivágott ajtó felé lopakodott, lelkileg felkészülve arra, hogy ha kell, saját maga ijeszti el a betörőt. Ha rajta múlik, az ő házukba ugyan senki nem fog betörni!
Odaért a sövénnyel befutatott kerítéshez, és lopva átpillantott fölötte. A következő pillanatban kiesett a kapa a kezéből, úgy elámult, és biztos volt benne, hogy a látványt, ami a szeme elé tárult, egész hátralévő életében nem fogja elfelejteni.

A kapu túloldalán Perselus állt mogorva tekintettel, sötét haja nedvesen tapadt a fejére, minden egyes ruhadarabjából csöpögött a víz. Jobb napokat is látott pulóvere annyira ki volt nyúlva, hogy majdnem leért a térdéig, sötét farmerja viszont, úgy tűnt, kezdett összemenni a nedvességtől. Szó nélkül besétált a kapun, és a ház felé indult, de a még mindig döbbent asszonyság erélyes hangja megállította félúton.

- Csillagocska, hát veled meg mi történt? – kérdezte aggódva, de határozottan.
- Nem történt semmi, Tante Juliane, de most mennék átöltözni, ha nem baj – próbált kitérni Perselus a válasz elől, de az ősz hajú asszony nem hagyta annyiban a dolgot.
- Először szépen elmondod, hogy miért vagy ilyen csuromvizes, Fiatalember! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. A férfi látványosan grimaszolt; a Tante gyerekkora óta akkor hívta csak fiatalembernek, amikor számon akarta kérni valami rosszaság miatt, ami elég sűrűn előfordult. Perselus azóta is utálta ezt a megszólítást, ha az lehetséges, még jobban, mint a Csillagocskát. Ilyenkor harmincöt éves kora ellenére taknyos kölyöknek érezte magát.
- Semmi sem történt – morogta bosszúsan.
- Érdekes… Az a semmi elég alaposan eláztatta a ruháidat – felelte a Tante ártatlan hangon. Perselus erre csak dühösen fújtatott, de még mindig nem volt hajlandó semmit sem mondani, helyette ingerült léptekkel megindult a ház felé. Juliane csak megcsóválta a fejét makacsága láttán, de amikor észrevette a sántítását, azonnal utána sietett.

- Mi van a lábaddal, Csillagocska? – kérdezte aggódva, amikor utolérte a sötét hajú férfit a verandán.
Perselus elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, ha ilyen a hangja, akkor válaszolnia kell, különben csak még több kérdést és aggódást zúdít rá az idős asszony. Akkor már jobb, ha mihamarabb túl lesz rajta, és szobája magányában végre egyedül lehet szégyenével.
- Beleestem a tóba, és beütöttem a lábamat egy kőbe – közölte kurtán, mélyen hallgatva az ismeretlen nőről, és szerepéről ebben a balesetben. – Ne aggódj, nincs semmi komolyabb baja, csak egy kis zúzódás. Inkább fenyeget a fagyhalál, ha még sokáig nem engedsz el átöltözni és lezuhanyozni – morogta.
- Jól van, jól van, akkor menj csak föl. Mindjárt én is megyek, és viszek neked egy kenőcsöt a lábadra, Csillagocska – csengett Tante Juliane hangja megingathatatlanul.
- Nem kell semmilyen kenőcs, mondom, hogy nincs semmi bajom – zsörtölődött Perselus, bár tisztában volt vele, hogy ezt a menetet elvesztette. – És ne hívj Csillagocskának! – tette még hozzá magában fortyogva.
- Ne aggódj, Csillagocska, az a krém azonnal rendbe hozza a lábadat – közölte az asszonyság, eleresztve a füle mellett Perselus zúgolódását, majd eltűnt a lenti fürdőszobába vezető ajtó mögött, ahol az orvosságokat tartotta.
Perselus a szemét forgatva, magában dohogva sántikált fel az emeletre, közben arra gondolt, talán mégis csak jól fog jönni a Tante híres-nevezetes gyógykenőcse.

***

Pár órával később, mikor már lecsitultak a kedélyek, és Perselus lába is kevésbé sajgott Juliane kenőcsének köszönhetően, mindhárman leültek vacsorázni. Jó étvággyal fogyasztották el a Tante remek főztjét, aki most a jellegzetes bajor Vollkornbrot⁸ mellé vékony bárányszeleteket sütött, mindezt pedig megkoronázta friss zöldségekből készült salátával.
Perselus felszabadultan falatozott, gondolatai messze jártak, miközben fél füllel Bauerék beszélgetését hallgatta. Az idős házaspár az egyik szomszéd családról beszélt, akinek nemrég született meg első gyerekük. Mikor a végére értek a témának, Juliane hirtelen a fiatal férfi felé fordult. Perselus már az arckifejezéséből sejtette, hogy mi fog következni.
- Csillagocska, te mikor alapítasz végre családot? Olyan jó lenne, ha ezt a házat újra gyerekzsivaj töltené be! – sóhajtotta a néni álmodozva.
- Tante Juliane, ezt már ezerszer megbeszéltük! A munkám miatt nem engedhetek meg magamnak ilyesmit jelenleg – válaszolta ingerültséggel vegyes fásultsággal Perselus. – És ne hívj Csillagocskának! Nem vagyok öt éves – mondta, majd felállt, és kiment a verandára, hogy elejét vegye a további szóváltásnak. A résnyire nyitott ajtón keresztül még hallotta a bent maradtak beszélgetését:
- Hagyd már ezt a szegény fiút, Juliane! Folyton ezzel szekálod – próbálta csitítani feleségét Gustav kedves hangon.
- Ugyan már, Gustav, te is tudod, hogy igazam van – kötötte az ebet a karóhoz a néni.
- Majd Pepi megállapodik, amikor helyesnek érzi – zárta le a vitát röviden a bácsi. – Az nem fog segíteni, ha állandóan ezt mondogatod neki. – Ezután Juliane már nem mondott semmit, csak egy bosszús horkantással fejezte ki egyet nem értését.

Perselus kis mosollyal a szája szegletében fordult a félhomályban megbúvó kert felé, és elmerült a sötét domboldalak és az égen fényesen ragyogó csillagok tanulmányozásában. Nagyon szeretett itt lenni, ebben a takaros házban, elbújva a világ elől, de a Tante kérdései elől nem menekülhetett el. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy ha akarna, akkor sem mondhatna semmit a kedves idős házaspárnak az életéről, nem magyarázhatná meg nekik, hogy mi is az oka annak, hogy így él.
Gondolatai visszarepültek a múltba, ahhoz a pár hónaphoz, mialatt kiképezték. Végig keményen dolgozott, egy pillanatra sem lazsált, és ezzel elérte, hogy rövid idő alatt az egyik legjobb brit kém legyen. Bekerült a 00-sok közé, ami a legelitebb titkos ügynök csoportnak számított az egész világon. Azóta egyik megbízatás jött a másik után, és ő csak azt vette észre, hogy szinte pillanatok alatt elrepült tíz év.

Szerette a munkáját, annak ellenére, hogy kényszer szülte választás volt ez. A folyamatos kihívások, az adrenalin növelő helyzetek éltették, a problémamegoldás volt a mindene, mégis néha már terhesnek érezte a túl sűrűn egymás után következő küldetéseket. Több pihenésre vágyott, és ezt meg is mondta főnökének a legutolsó bevetés után, aki nagylelkűen megadta a kért egy hónap szabadságot, jutalmul eddigi fáradalmaiért, ahogy mondta.
Ebből az egy hónapból még hátra volt két hét, és Perselus a látszat ellenére semmi másra nem vágyott jobban, mint itt, ebben a házban eltölteni a szabadságát, miközben segít Onkel Gustavnak a ház körül, és civódik Tante Julanéval.

A hűvös őszi levegő pulóverén keresztül is megborzongatta, így jobbnak látta, ha inkább visszamegy a házba. Lassú léptekkel indult a konyha felé, a világosságból ítélve még ott tartózkodtak az öregek, de mielőtt beléphetett volna, egy jól ismert hang zendült fel a dolgozószoba felöl. Perselus elnyomva egy káromkodást a zaj irányába sietett, belépett a vörösesbarna mahagóni bútorokkal felszerelt helyiségbe, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Leült az egyszerűnek tűnő masszív íróasztal mögé, amelynek a belsejéből a csörgő hang megállíthatatlanul szólt továbbra is, majd elhúzott egy apró rekeszt az oldalán, mely mögött egy számzár tűnt föl. Beütötte a kódot, a következő másodpercben az íróasztal teteje halkan felnyílt, láthatóvá téve egy kijelzőt, amin a következő pillanatban egy ősz hajú, szigorú tekintetű, ötvenes évei közepén járó nő képe tűnt fel.
- Nocsak, nocsak, minek köszönhetem ezt a váratlan hívást, M? – kérdezte gúnyosan Perselus, nem vesztegetve időt a köszönésre, de úgy tűnt, a másikról lepergett az udvariatlansága.
- Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom a pihenését, 007-es, de sürgősen szükségünk van magára! Holnap délelőtt várom a főhadiszálláson, a gépe reggel fél nyolckor indul Münchenből. A részletekről majd holnap kap tájékoztatást – közölte hivatalos hangon a nő.
- M, remélem ezt nem gondolta komolyan! – mondta jéghideg hangon Perselus. – A szabadságom kellős közepén vagyok.
- Biztosíthatom róla, Piton, hogy minden egyes szavamat komolyan gondoltam. Ha lenne más választásom, nem szóltam volna magának. Holnap várom az irodában, ne késsen el! – mondta, majd minden további szó nélkül bontotta a vonalat.
Perselus káromkodva rakta vissza az asztalt az eredeti állapotába, majd sóhajtva újra a konyha felé vette az útját. Sejtette, hogy Tante Juliane nem fog örülni gyors távozásának, főleg ha azt is megmondja neki, hogy munkáról van szó…

A konyhában Juliane még a vacsora után maradt piszkos edényekkel foglalatoskodott, Onkel Gustav pedig az egyik kényelmes, magas háttámlájú székben ült, és keresztrejtvényt fejtett. Amikor Perselus betoppant a helyiségbe, mindketten felkapták a fejüket. A Tante a fiatal férfi komor arckifejezése láttán nyomban rájött, hogy valami gond van.
- Mi történt, Csillagocska? – kérdezte aggódva. – Hallottunk, hogy az előbb csengett a telefonod. Schlechte Nachrichten⁹?
- Ahogy vesszük – morogta Perselus a bajsza alatt. – A főnököm keresett, holnap reggel vissza kell utaznom Londonba – közölte kertelés nélkül a két öreggel, akiknek az arcán nyomban megjelent a szokásos helytelenítő kifejezés.
- Hiszen még a szabadságod fele hátra van! Mégis hogy gondolják, hogy egyetlen szavukra ugrassz, és félbehagyod a pihenést? – tiltakozott csípőre tett kézzel az idős asszony.
- Pepikém, nem lehet valahogy elhalasztani ezt két héttel? Nem hiszem, hogy bármi olyan sürgős lenne, hogy egyik napról a másikra a szabadságod közepén el kelljen utaznod. – Onkel Gustav egyszerűen nem hitte el, hogy létezik olyan munka, ahol így rángathatják az alkalmazottakat tekintet nélkül a szabadidejükre.

Perselus próbált nem elmosolyodni, ahogy a két öregre nézett. Ha tudnák, hogy mivel is foglalkozik, nem lennének ennyire meglepődve a hirtelen távozásán. Így viszont látszott rajtuk, hogy teljesen fel vannak háborodva rossz munkahelyi körülményein.
- Es tut mir leid¹⁰, nem tehetek semmit. Holnap reggel nyolckor indul a gépem – mondta határozottan, hogy lezárja a vitát. Ő is szeretett volna még maradni, és pihenni egy kicsit, arról nem is beszélve, hogy a titokzatos lovagló lánnyal is szívesen találkozott volna újra kevésbé kényelmetlen körülmények között, de úgy tűnik, ez most nem fog összejönni.
- De Csillagocska… – próbált tovább ellenkezni Tante Juliane, de a férje félbeszakította a sopánkodását.
- Ugyan, hagyd már, Juliane. Látod, hogy Pepi nem tud mit tenni. Ha egyszer mennie kell, hát elmegy, aztán majd visszajön, ha végzett a munkával. Nicht wahr, Pepi?¹¹
- Ja, natürlich, Onkel Gustav¹² – felelte Perselus engedelmesen, hisz pontosan tudta, hogy az idős férfi így akarja lecsillapítani még mindig lázongó feleségét.
- Látod, Juliane? – mosolygott rá az öregúr. – Az lesz a legjobb, ha most elmegyünk lefeküdni, mert holnap korán kell kelnünk.
- Kelnünk? – kérdezte gyanakodva Perselus.
- Természetesen, fiacskám. Majd mi szépen elviszünk, és úgy nem kell az új autódat a reptéri parkolóban hagynod – közölte ellentmondást nem tűrően Onkel Gustav, és Perselusnak be kellett látnia, hogy tényleg így lesz a legjobb, bármennyire is nem dobta fel egy egyórás autóút ötlete a két öreggel, ráadásul hajnalok hajnalán.
- In Ordnung¹³ – egyezett azért bele a dologba. – Vielen Dank, Onkel Gustav.¹⁴
- Igazán semmiség, fiam – mosolygott rá szeretettel az idős férfi. – Akkor reggel fél hétkor indulunk. Gute Nacht mein Sohn!¹⁵
- Gute Nacht! – válaszolta Perselus, majd lassan felbaktatott a lépcsőn.
Egyetlen porcikája sem kívánta a holnapi napot, és valószínűleg az azt követőkkel is így lesz, de sajnos nincs választása. Magában morgolódva nekiállt a pakolásnak, hogy ezzel holnap már ne legyen gondja. Mikor a bőröndje már készen állt az ágy mellett, kicsit jobb kedvre derült. Fütyörészve állt be a zuhany alá, és azon morfondírozott, hogy hogyan tudna rájönni a délután látott barna hajú szépség kilétére.

***

A másnap reggeli autókázás a reptérre nem is sikerült olyan szörnyen, mint ahogy Perselus várta. Ő vezette Onkel Gustav régi Audiját, a két öreg pedig csöndben ült hátul. Pontosan tudták, hogy a fiatal férfi mennyire zsémbes reggelente, így vezetés közben inkább egy szót sem szóltak hozzá, nehogy feleslegesen felidegesítsék.
Szerencsére nem volt nagy a forgalom az autópályán, így alig egy óra alatt odaértek a müncheni repülőtérre. Ott hosszadalmas búcsúzkodás után, amit főleg Juliane szorgalmazott, az idős házaspár visszaindult a kocsijához, Perselus pedig bement az előcsarnokba. Pár perc alatt sikerült megszerezni a jegyét, ami természetesen az első osztályra szólt, hisz az MI6 emberei soha nem utaztak rosszabb körülmények között.
Fél óra múlva már a repülőgép egyik kényelmes székében ült, és épp unott képpel lapozgatott egy újságot, mikor egy szőke, mosolygós stewardess jelent meg előtte. Miközben átvette a felé nyújtott étlapot, szakértően végigmustrálta a lányt, és a látottak igencsak az ínyére voltak. A nő kék szemében megvillanó elismerő csillogásból arra következtetett, hogy ez az érzés kölcsönös. Már épp javasolni akarta, hogy vonuljanak el egy csendesebb helyre, mikor egy kiáltás hallatszott a háta mögül. A szőkeség egy bocsánatkérő pillantással a türelmetlen utashoz igyekezett, aki egész út alatt nem hagyta békén. Így Perselus nagy bánatára le kellett mondania egy kellemesnek ígérkező szórakozásról, de az valamennyire kárpótolta, hogy leszálláskor a lány titkon rákacsintott, és egy cetlit dugott a zsebébe. Perselus önelégült mosollyal a képén sétált a rá várakozó lesötétített ablakú autó felé. Nem kellett megnéznie, így is tudta, hogy a papiros a stewardess telefonszámát tartalmazza.

Egy óra dugóban való ücsörgést követően végre megérkeztek az MI6 üvegből és fémből alkotott épületéhez, ami kívülről tökéletesen olyan volt, mint a mellette álló irodaházak, de belülről a legkevésbé sem hasonlított rájuk. Perselus kiszállt az autóból a főbejárat előtt, majd besétált a kapun. A recepciós lányok, akik minden látszat ellenére komolyan kiképzett biztonságért felelős ügynökök voltak, széles mosollyal üdvözölték.
- Nahát, Perselus, milyen rég nem láttunk! – kiáltott fel az egyik, akinek hosszú vörös haja művészien a feje tetejére volt tornyozva. Perselusnak hirtelen nem jutott eszébe a neve, pedig évekkel ezelőtt elvitte randevúzni, de a kapcsolatuk nem lett több egy szimpla kalandnál. Bár jobban belegondolva, eddig egyik kapcsolata sem fejlődött ennél tovább, igaz nem is érzett ilyesmire késztetést. Nagyon jól elvolt az őt körüldongó női haddal, ahol csak egy ujját kellett kinyújtania, és máris megvolt az aznap esti programja.
- Szabadságon voltam – közölte a lányokkal felvillantva egy szívdöglesztő, féloldalas mosolyt, majd több szót nem vesztegetve a biztonsági kapu felé indult, amin a belépőkártyája segítségével könnyedén átjutott. Szerencsére hamar megérkezett a lift is, ahol belépve megnyomta a legfelső emelet gombját. Az irodák elrendezésén mindig mosolyognia kellett. Természetesen a legfölső szinten az igazgatók és M szobái kaptak helyet, mintha ezzel is azt akarnák jelképezni, hogy ők állnak az MI6 hierarchiájának csúcsán. A törtetők előszeretettel próbáltak irodát szerezni valamelyik felsőbb szinten, hogy ezzel is azt a látszatot keltsék, hogy közel vannak a mézes bödönhöz. Perselus ezen csak nevetni tudott, főleg ha eszébe jutott, hogy Arthur Weasley irodája az alagsorban van, pedig ő az MI6 technikai részlegének vezetője. A pocakos, mindenkivel barátságos férfi nem sok figyelmet fordított a külsőségekre, mégis egyetlen szava többet számított, mint a törtető aktakukacok egész éves munkája.

Perselus a halk csilingelést hallva kilépett a liftből, és a legfelső emelet fogadószobájában találta magát. Feleslegessé vált zakóját az egyik székre hajította, mire a helyiség másik végében álló pult mögül halk, de annál jelentőségteljesebb köhécselést hallott.
- Miss Monypenny, örülök, hogy láthatom – mosolygott rá megnyerően a mindig morcos, idősödő titkárnőre, akire ez a gesztus a legkisebb hatást sem gyakorolta.
- Á, Mr. Piton, M már várja – közölte a másik szárazon. – A kabátját, ha kérhetném, a fogasra akassza, ne a székre szórja le! – hangzott az éles utasítás a háta mögül, amit Perselus teljes mértékben elengedett a füle mellett, és elmasírozott M irodájának irányába. Mielőtt kopogtatott volna az ajtón, észrevette, hogy a szoba előtti váróhelyiségben egy szemüveges, titkárnőféle lány ül, mélyen a papírjaiba mélyedve.
- Hozna nekem egy kávét? Üresen, tej és cukor nélkül kérem – vetette oda neki, majd választ sem várva kopogtatott, és belépett M szobájába. Ha hátranézett volna, talán még látja a fiatal nő mérges és egyben döbbent tekintetét, de Perselus Pitonnak nem volt szokása egy pillantásnál többet vesztegetni olyasmire, ami nem keltette fel az érdeklődését.

M már a szobában várta, szokásához híven óriási íróasztala mögött ült, aminek az egyik része teli volt kis monitorokkal, azt a látszatot nyújtva, mintha személyesen figyelné meg az épület összes irodáját, a másik oldalon pedig papírhalmok és dossziék tornyosultak.
- Üdvözlöm, 007-es, üljön le, mindjárt kezdjük. – Perselus szó nélkül engedelmeskedett, türelmesen megvárva, hogy M befejezze az egyik irat áttanulmányozását. Közben lopva főnökére pillantott, és megállapította, hogy egy külső szemlélő számára még mindig ugyanaz a kemény, ősz haját szoros kontyban hordó nő, mint volt. Pedig ő pontosan tudja, hogy mennyire más a szigorú álarc mögött. Nem egyszer tanúja volt annak, hogy mennyire szokta félteni beosztottjait egy-egy veszélyesebb küldetés alkalmával, és ha tragédia történik, személyesen látogatja meg az elhunyt hátra hagyott rokonait, átadva a tetemes bánatpénzt.
Perselusszal szembeni viselkedésében is ez a kettőség mutatkozott meg. Ha hanyagságon érte a férfit, alaposan leteremtette, de ha egy küldetés közben segítségre volt szüksége, kapcsolatait felhasználva nem volt rest mozgósítani az adott ország több tucat rendőrét.

Perselus gondolatait M szavai szakították félbe. Az asszony éppen felállt az asztalától, és határozott léptekkel az ajtó felé igyekezett.
- Mr. Piton, azonnal elkezdjük a megbeszélést, de van itt valaki, akit szeretnék bemutatni magának – mondta szokásos pattogós hangján, majd szélesre tárta az ajtót a belépő előtt, aki nem volt más, mint az előbbi titkárnő.
- Na végre, azt hittem már sosem hozza a kávémat! – kiáltotta ingerülten Perselus a válla felett. – Az ember azt gondolná, hogy egy üres kávé elkészítése nem jelent ekkora problémát… – gúnyolódott a fejét rázva, és észre sem vette a rá vetett dühös és a hitetlenkedő pillantásokat. – Erre az asztalra rakja, ha kérhetném – parancsolta fel sem nézve.
- Na, azt lesheti, hogy én kiszolgáljam magát! – csattant egy határozottan dühös női hang. Perselus nyomban megfordult, és villámló pillantással nézett az előtte álló nőre, de a várt dühkitörés elmaradt, sőt egyetlen hang sem jött ki a száján a meglepetéstől. A szemüveges, szigorú kontyot viselő lány nem volt más, mint a tegnapi lovagló szépség, bár sokkal kevésbé előnyös kiadásban.
- Nocsak, látom most is beleesne a vízbe. Még szerencse, hogy egy irodában vagyunk, és nem ismét a tóparton – gúnyolódott a lány, meglepően jól uralva a helyzetet, amit Perselus persze nem hagyhatott annyiban.
- Árulja már el, Miss, a maga fajta egészen csinos lányok miért csinálnak magukból bányarémet? – nézett lefitymálóan a magasan záródó blúzra és az illendően térdközépig érő szoknyára, aminek a várt hatása nem is maradt el. A lány rákvörös arccal nézett rá, villámokat szórva szemével. Perselus biztos volt benne, hogy ha valódiak lennének azok a villámok, már kiterítve feküdne a padlón, ennek ellenére nem bírt ellenállni a csábításnak, hogy megadja a kegyelemdöfést a lánynak. – Hm… biztos azért, hogy okosabbnak tűnjenek… – töprengett hangosan, ártatlanságot mímelve, mire a lány majd szétrobbant. Már éppen vissza akart vágni a férfinek, de M határozottan közbeszólt, hogy megakadályozza egy nagyobb veszekedés kitörését.
- Azt hiszem, ezt nem most és nem itt kellene megvitatniuk – közölte szigorú pillantásokat vetve a két dühös fiatalra. – 007-es, hadd mutassam be leendő partnerét, Miss Hermione Grangert. – Erre a kijelentésre először mindketten lesápadtak, majd Piton artikulálatlan üvöltésbe kezdett:
- Micsoda?! A partnerem?
Hermione ezzel egy időben ugyancsak emelt hangon fejezte ki a véleményét a közös munkáról:
- Ezzel az alakkal kell együtt dolgoznom?!
M szigorú tekintettel méregette a sápítozó párost, miközben titkon alig tudott elfojtani egy kárörvendő vigyort. Biztos volt benne, hogy mindketten eseménydús napoknak néznek majd elébe, és nem csak a rájuk váró feladat miatt.



_____________________________
1. Jó reggelt, kedvesem!
2. Csak egy pillanat.
3. Bácsi
4. Néni
5. Azonnal jön.
6. Jó reggelt, Gustav bácsi.
7. Bauer asszony
8. Teljes kiőrlésű kenyér
9. Rossz hírek?
10. Sajnálom!
11. Nem igaz, Pepi?
12. Igen, természetesen, Gustav bácsi.
13. Rendben.
14. Köszönöm szépen, Gustav bácsi.
15. Jó éjszakát, fiam.

Előző←…….→Következő