6. fejezet

A fogaskerekek mozgásba lendülnek

Másnap Hayden hirtelen ébredt. Nem zavarta meg semmi az álmában, de valamiért felébredt. A szemét kinyitva rájött, hogy mi az oka: kórházban volt. Egy kisebb méretű, egyszemélyes kórteremben volt. Rajta kívül még ott volt Pelton is, a tőle nem messze lévő padon elnyújtózva aludt. Az egyik lába lelógott a fekvőhelyéről.

Amikor lepillantott a kezére, észrevette, hogy abból egy kis cső jön ki, amely egy átlátszó folyadékkal teli palackban végződött. Nem tudta a nevét ennek a szerkezetnek, de jobbnak látta nem hozzá nyúlni, mivel úgy látta, hogy a folyadék a csövön keresztül a karjába csöpög.

A gyenge reggeli napfény megnyugtató hatással volt rá, így elgondolkodott azon, ami történt. Szerencsétlen cselekedetek sorozata – gondolta magában. Az idegen varázsló kilétére nem jött rá, honnan is tudhatta volna? Az apján kívül szinte nem ismert senki mást, néha találkozott egy-egy tanárral a Roxfortból, de nem tudta a nevüket, csak futólag jártak náluk, amikor még kisebb volt.

Fél órán belül Pelton is felébredt. Először kicsit értetlenül nézett körbe, majd hirtelen felült. Lábát masszírozva fordult Hayden felé, aggódó tekintettel.

- Hogy vagy?

- Jól – vonta meg a vállát a kérdezett. – Szerinted mi ez a cső?

Pelton tanácstalanul döntötte oldalra a fejét, majd felállt, és kinyújtóztatta a tagjait. Ekkor nyílt az ajtó, és egy gyógyító jött be rajta.

- Jó reggelt, gyerekek!

- Maga gyógyító? – kérdezte Hayden.

- Gyógyító? – furcsa kifejezéssel az arcán nézett a néni a betegre. – Én ápolónő vagyok, és azért jöttem, hogy levegyem rólad az infúziót, illetve megmérjem a vércukorszinted.

Hayden és Pelton összevont szemöldökkel, csodálkozva néztek egymásra. Ez mégis mit jelent?

A néni ezt nem vette észre, csak odasétált Haydenhez, és a palackjával szöszmötölt valamit. A cső eltűnt a karjából, és a középkorú nő bekötötte a sebét. Ugyanúgy, ahogy Peltonét is bekötötték tegnap a vérátömlesztés után. Közben joviálisan mosolygott a fiúra, amelyet bizonyosan megnyugtató mosolynak szánt, de a beteg ettől egyáltalán nem nyugodott meg. Mi ez a cső? Milyen szintet mérnek neki? Mit akarnak tenni vele a muglik?!

- Egy kis szúrást fogsz érezni az ujjadban, kedvesem – mondta, majd szemmel alig követhető mozdulattal megszúrta Hayden mutatóujját.

A fiú sziszegve kapta volna el a kezét, de az ápolgató vagy kicsoda erősen tartotta a csuklóját. Egy csepp vért fogott fel az ujjából kibuggyanó vörös cseppek közül, amelyet egy szerkezetbe tett, majd várt. Kis idő múlva csipogás hallatszott, majd a nő elégedetten bólintott.

- Remek. Azt hiszem, holnap már mehetsz is haza. – Választ sem várva Peltonhoz fordult. – Kedvesem, mivel te voltál a donor, majd alá kell írnod egy ívet. Mivel kiskorú vagy, az anyukádnak is alá kell írnia. Ha megtennéd, hogy kifáradsz velem az információs pulthoz, rögtön alá is írhatnád. – Mosolyogva visszafordult Haydenhez. – Mindkettőtök szüleit értesítettük, még a délelőtt folyamán itt lesznek, ne aggódjatok.

Azzal kisétált az ajtón. Pelton és Hayden tágra nyílt szemmel, szájtátva meredt arra a helyre, ahol az előbb a néni állt. Az utolsó mondtat visszhangzott a fejükben. Hayden aztán észbekapott.

- Az ív! Menj, írd alá!

Pelton bólintott, majd az ápolgató után szaladt.

Kis idő múlva visszatért, majd amikor meglátta Haydent, újra megjelent az aggodalom az arcán. Most mit tegyenek? A másiknak már volt ideje elgondolkodni a problémán.

- Meg kell változtatnod magad – mondta lassan, miközben a fiú arcát pásztázta.

- Attól még itt lesznek mindketten… – kezdett bele az ellenkezésbe Pelton, de barátja közbevágott.

- Az nem számít. Figyelj, tudom, hogy talán reménytelen ábrándozás, de mi van, ha tényleg testvérek vagyunk? Apának nem szabad rájönnie, hogy sejtünk valamit. És a te anyukádnak sem. Érted? Így legalább nem jönnek zavarba, mert nem két egyforma fiút találnak itt, amikor bejönnek a kórterembe. És… ki tudja? Még így is kideríthetünk valamit.

Pelton elgondolkodva bólogatott, miközben Hayden magyarázott neki. Jó ötlet.

- Hogy nézzek ki? – vigyorgott.

- Tök mindegy, csak ne hasonlítsunk – mosolyodott el Hayden is.

Pelton homlokráncolva koncentrált, miközben a képzeletbeli önmagára gondolt. Hayden figyelte, ahogy a haja visszahúzódik a fejébe, és szőkésbarna árnyalatot vesz fel. Sötét szeme megzöldült, orra turcsibb lett. Belenézett a kórteremben lévő tükörbe, és elfintorodott. Így fordult meg Hayden felé.

A fiún hasonló arckifejezést talált.

- Az eredeti jobb. Azért ez sem rossz, úgy nézel ki, mint akármelyik átlagos gyerek. Bár… az anyukádnak zöld szeme van?

- Nem. Csak gondoltam kipróbálom – húzta szélesre a száját a fiú. – Várj, mindjárt változtatok. – Szeme barnára sötétült. – Így jobb?

- Sokkal. Ez így életszerűbb.

Kinyílt az ajtó, mire mindketten ijedten ugrottak egyet. Kiderült azonban, hogy csak egy másik fehérbe öltözött férfi az, és két ládát cipelt magával. A ládákban felismerték a sajátjaikat. Sejtették, hogy az egyik táborvezető is a kórházban van, aki a ládájukkal utánuk furikázott. Csak ő biztosan aludt még.

- Köszönjük szépen – mosolygott Pelton a férfira, mire az biccentett egyet, és már ott sem volt. – Kell valami a tiédből?

- Esetleg felvenném a pizsamámat, ha már itt kell feküdnöm. – A fiú bólintott, majd a láda felé fordult. Az hasonló volt az övéhez, csak mélyzöld volt, nem sötétvörös. Felpattintotta a tetejét, és Hayden útmutatása alapján megkereste a pizsamát. Amikor megtalálta a ruhát, szórakozottan oldalra fordított egy zsebet, ahol az ő ládáján egy címer volt, és mindig megnézte, amikor pakolt. Egy halk nyögéssel hátrahőkölt.

- Mi az? – kérdezte gyorsan barátja.

- Ezt… ezt nem hiszem el – nyögte ki. A másik nem bírta ki, és odasétált megnézni Pelton csodálkozásának a tárgyát.

- Ez a címer mindig is itt volt. Mi a baj?

- Az enyémben is van… – suttogta elhaló hangon a fiú. Odasétált a sajátjához, és a fedelet felpattintva megmutatta a címert. Az ugyanolyan volt, mint a Haydené: sötétzöld háttéren egy oroszlán, amelynek a lábainál egy kígyó tekergett.

Mindketten tátott szájjal bámulták a ládákat.

*

Hermionét hajnali ötkor csengetés ébresztette fel. Álmosan és csodálkozva ballagott a bejárati ajtóhoz, hogy kilessen a kukucskálón. Egy számára ismeretlen férfi ácsorgott a teraszon, lenge kis kabátban. Felkapta magára a köntösét, és kinyitotta az ajtót.

- Jó reggelt kívánok! Miss Grangerhez van szerencsém?

- Igen, én vagyok.

- Elnézést, hogy ilyen korán zavarom. A nevem Mr. Partson, és a helyi kórházban dolgozom. Értesítést kaptunk, hogy a kisfiát, Peltont tegnap este tizenegykor beszállították a whitehaveni kórházba. Ne aggódjon – szólt gyorsan, amikor látta, hogy a nő lesápad –, nincs semmi baja, az egyik társának ő volt a donora, ugyanis a táborban tűz ütött ki, és egy kisfiú szénmonoxid-mérgezést kapott. Az ön fia tehát jól van, viszont mivel kiskorú, kötelesek vagyunk értesíteni, és biztosítani a helyét egy Whitehaven-be tartó repülőgépre.

Hermione egy ideig még nem tudott megszólalni, alig tudta feldolgozni a hallott információkat. Tűz? Donor? Szénmonoxid-mérgezés? Úristen… hova küldte a fiát?! Végül bólintott.

- Köszönöm, de elintézem magamnak az utat. Mi a szobaszáma?

A férfival még megbeszélte, hogy pontosan merre találja a kórházat, illetve azon belül a fiát, majd elköszöntek egymástól.

Félelem és aggodalom kavargott benne. Hogy üthetett ki tűz egy táborban, ahol a gyerekek szigorú felügyelet alatt vannak? Mi lett azzal a szegény fiúval? A szénmonoxid-mérgezés súlyos dolog… Viszont ha Peltont még időben megtalálták, mint donort, akkor nincs semmi baja. Vajon Pelton jól van?

Ezekkel a gondolatokkal pakolta össze néhány cuccát, készítette össze az útravalóját. Hétkor megérkezett a Reggeli Prófétája, azt gyorsan berakta a kézitáskájába. Miután kész volt, körülbelül fél nyolckor dehoppanált a konyhából, erősen koncentrálva az úti céljára, aminek utánanézett a térképen.

Egy pillanat múlva egy árnyékos sikátorban találta magát. Köpenyét összehúzta magán, és hunyorogva kilépett a napsütéses utcára. Az utcanevet megkereste az egyik családi ház oldalán, majd azt megkereste a térképen. Nem volt messze a kórháztól. Körülbelül öt perc alatt ott is volt az épületnél, amely már elég öregnek nézett ki: itt-ott repedeztek a falai és az eredeti fehér festék is megsárgult már a falakon.

*

Perselus Piton aggódva nézett a kórház épületére, remélve, hogy eligazodik majd benne és megtalálja Haydent. Már szinte remegett az aggodalomtól, de csak szinte, mivel ő, Perselus Piton nem szokott remegni. A fiát szénmonoxid-mérgezéssel szállították be tegnap este, azt mondta neki az orvos.

Amikor belépett az ajtón, nagy levegőt vett, majd odalépett a recepciós pulthoz. Amögött egy kedvesen mosolygó, középkorú hölgyet talált. Miután megtudta, hogy pontosan merre keresse a szobát, sebes léptekkel indult el felé. Ha lett volna talárja, az most biztosan a szokásos módon lengedezett volna mögötte. Végül meglelte a gyermekek számára fenntartott intenzív osztályt, majd lámpalázasan érkezett meg a szoba elé. Bentről hangokat hallott. Mégis kik beszélgethetnek bent? Benyitott.

-… aztán Pelton szerencsére az utolsó pill… – Fia rögtön félbeszakította a mondatot, ahogy meglátta a belépőt. – Apa!

A bent tartózkodók mind felé fordultak, ő pedig alig mert hinni a szemének. Hermione Granger fordult felé egy székről, mosolyogva, kezében egy szőkésbarna hajú fiú kezével. Amikor azonban meglátta a férfi arcán elterpeszkedő tökéletes döbbenetet, lehervadt a mosolya.

Perselusnak leesett az álla. Mi?! Mit keres itt Hermione? Mondták ugyan, hogy egy kisfiú segített Haydennek, de ha a nő fia lenne az, akkor nem így kellene kinéznie. Most mit csináljon? Tudta, hogy nem állhat sokáig hasonló pózban a küszöbön, különben a fiúk gyanút fognak. Megköszörülte a torkát, becsukódott mögötte az ajtó.

- Jó napot kívánok!

- Jó napot! Hermione Granger vagyok, Pelton édesanyja – mutatott a fiúra, majd a férfi felé nyújtotta a kezét.

- Perselus Piton – viszonozta a bemutatkozást. – Hayden apja vagyok. –<i>És Peltoné is</i>, tette hozzá magában. – Khm… köszönöm, hogy a fia ilyen segítőkésznek bizonyult. Nagyon bátor. Biztosan az anyjától örökölte – tette hozzá, majd gúnyosan megrándult a szája sarka. Most, hogy látta, Pelton már jól van, egyből visszatalált a régi énjéhez.

Hermione persze észrevette ezt, és dühösen megvillant a szeme.

- Bizonyára – villantott meg egy bájmosolyt. – Kérem, velem tartana egy rövid időre? Alá kell írnunk a szülői nyilatkozatokat, illetve az elbocsátási engedélyt is. – Apró bólintás volt a válasz.

Miután a felnőttek kimentek a kórteremből, Pelton és Hayden megilletődve pillantottak egymásra. Kicsit kínosnak éreztek a helyzetet… Ráadásul, amikor Hermione öt perccel ezelőtt belépett az ajtón, akkor jöttek rá, hogy a tervük közel sem tökéletes. Hiszen a nő tudta, hogy attól függetlenül, hogy Pelton elváltoztatta a külsejét, a kisfiú maga tudja, hogy eredetileg pont úgy néz ki, mint a beteg. Akkor azonban már mindegy volt.

- Hát… érdekes. Bárcsak hallanám, hogy mit beszélnek – szólalt meg Hayden, majd félénken Peltonra kapta a tekintetét. – Mit csinálsz?

A kérdése arra vonatkozott, hogy a másik hirtelen felállt, és a bőröndjéhez ugrott. Hamar ráakadt arra, amit keresett: két telefül lógott ki az ujjai közül.

- Elfelejtetted, hogy jóban vagyunk Weasleyékkel – kacsintott a fiúra, majd izgatottan odaugrott az ágyához.

Mindketten bedugták a fülükbe a füldugókat, majd várták, hogy a zsineg tekeregve keresse meg a kívánatos személyeket a folyosón. Pár másodperc múlva fel is hangzott fülükben a párbeszéd, amely a kint álló mágusok között folyt.

-… nem sok ideje, de Hayden nagyon kedves fiú. És pont úgy néz ki, mint Pelton.

- Igazán? Nem vettem észre, mivel úgy látom, Peltonnak furcsa módon szőkésbarna a haja, amit végképp nem értek, hogy melyik génből szárma…

- Ne butáskodj, mondd, már nem emlékszel? Pelton metamorfmágus. Bár nem értem, miért változtatta meg a külsejét… Lehet, hogy csak azért, mert félt, hogy Hayden megijedne, ha meglátná, hogy olyasvalaki segített rajta, aki akár az ikertestvére is lehetne?

- Lehetne? – Piton felhorkantott. – Egyébként igazad van. Ha a táborban már találkoztak volna, akkor nem változtatta volna meg magát. Lehetséges, hogy rájött valamire?

- Nem tudom… Nem hiszem. Mindketten nyugodtnak tűntek, még egymásra sem gyakran néztek. Biztosan nem ismerkedtek meg.

- Remek. – A férfi hallhatóan megkönnyebbült. – Akkor tehát elmúlt a veszély.

- Perselus, te is tudod, hogy ez nem igaz – mondta keményen a nő. – Legkésőbb a Roxfortban mindenre rájönnek, akkor pedig el kell mondanunk nekik az igazságot.

A férfi mélyet sóhajtott, majd valószínűleg bólinthatott, mert ismét Hermione hangját hallották.

- Menjünk vissza. Peltont kihozom, hogy mindketten tudjunk beszélni velük… Később találkozunk. – Érezni lehetett a hangján, hogy mosolyog.

Bent a kórteremben a két fiú a döbbenettől mozdulni sem tudott, alig fogták fel, hogy pár másodperc múlva belépnek az ajtón a szüleik. A szüleik!! Pelton kihúzta a füldugóját, ezzel megszakította a kapcsolatot a külvilággal. A szeme sarkából látta, hogy Hayden is ugyanezt teszi, és amikor ránézett, hirtelen elöntötte a szeretet az ismerős vonások láttán, de most már tudta, hogy ez nem akármilyen szeretet: hanem testvéri! Érezte, ahogy felbugyog benne a boldogság: a sebesen száguldó szívéből áradt szét a teste minden porcikájába, arca kipirult, keze remegett. Haydennel az örömtől megrészegülve vigyorogtak egymásra, de sajnos többre nem volt idő, mert ekkor benyitottak a szülők.

- Pelton, drágám, nem vagy éhes? Gyere, veszek neked valamit a büfében, közben megbeszéljük, hogy eddig mi minden történt veled a táborban.

A fiú csak bólintott. Észrevétlenül zsebre vágta a telefülét, majd édesanyjához lépett. Miközben ment ki az ajtón, az Apja épp akkor lépett be rajta, így elmentek egymás mellett. Pelton nagyot szippantott a levegőből, és kellemes illat töltötte meg az orrát: egyfajta édes-kesernyés aroma, amely mintha keveredett volna a pergamenek jellegzetes illatával. Nyugalom töltötte el, ahogy belélegezte, egyszerre tisztán tudott gondolkodni.

Eszébe jutott valami. Ahogy az ajtót csukta be, visszanézett Haydenre, aki szerencsére szintén kereste a tekintetét. Mutatóujját a szája elé nyomta, kacsintott egyet, majd elengedte az ajtót. Tudták, hogy ezzel a mozdulattal elkezdődött egy bizonyos terv, amelynek a keretében egyelőre úgy tesznek, mintha nem ismernék egymást, hogy később megvitassák a további teendőket a „Hozzuk össze anyáékat!” projekt céljának a megvalósítása érdekében. Ugyanis mindketten tisztában voltak vele, hogy mind a négyüknek egy békés, boldog család az álma. Miközben ezt végiggondolták, az ajtót mintha lassított felvételen nézték volna, úgy csukódott be mögötte.

Előző←…….→Következő