Hermione bármilyen vidám is volt a csók miatt, ahogy egyre közelebb ért az igazgatói irodához, úgy lett egyre idegesebb… Remélte, hogy Dumbledore megérti majd őt, hogy nem tudta visszafogni magát, mivel Malfoy már elsős kora óta piszkálta, s most telt be nála a pohár. Abban biztos volt, hogy meg fogja kapni a büntetését, s csak remélni tudta, hogy az nem lesz majd súlyos.

Mikor a kőszörny előtt állt, elmotyogta a jelszót, ám semmi nem történt.
Magában szitkozódott, hogy miért kell az igazgatónak ilyen sűrűn cserélnie a jelszavakat? Talán paranoiás? Nem, az sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen csak viccesnek találja. Hah, de még milyen vicces, hogy megint állhat ott, várva, hogy valaki arra járjon, ahogy az előző ilyen alkalommal is, mikor Piton vetődött arra…
Bár, ahogy jobban belegondolt, nem is lenne olyan rossz újra találkozni Pitonnal. Talán még egy újabb csókot is lophatna tőle…
Ám sajnálatára Piton nem jelent meg, s nem adta tudtára a jelszót. Viszont valaki más épp felé tartott.
- McGalagony professzor! Végre valaki. Megtudná mondani a jelszót? – kérdezte Hermione megkönnyebbülten sóhajtva, miközben a kőszörnyre mutatott.
- Á, Miss Granger – nézett rá diákjára. – Ha jól gondolom, épp Albusszal van egy beszélgetése a Malfoy-ügyről. Nos, sok szerencsét hozzá, nem lesz könnyű…
- Professzor! – szólította meg tanárát kissé idegesen Hermione. – Elmondaná a jelszót?
- Oh, a jelszó, persze, hogyne… A jelszó banános gumicukor – mondta, mire a kőszörny mögött egyből feltűnt a lépcső. – Akkor még egyszer sok szerencsét! – mondta, majd elköszönt a lánytól.
- Köszönöm!
Azzal Hermione fellépett a lépcsőre, McGalagony pedig elindult tovább a folyosón. Hermione felérve épp kopogni akart, mikor nyikorogva kitárult előtte az iroda ajtaja.
- Jöjjön be, Miss Granger! – intett felé Dumbledore, majd a székre mutatott, jelezve a lánynak, hogy foglaljon helyet.
Hermione, látva az igazgató cseppet sem boldog arcát egyre idegesebb lett. Titkon még mindig arra számított, hogy Dumbledore egy legyintéssel elintézi a dolgot, s aztán engedi elmenni. Vagy maximum egy kis szóbeli dorgálást kap majd…
- Nos, Miss Granger, tudja jól, miért van itt…
- Igen – nyelt egyet Hermione.
- Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de nem volt sem szép, sem tisztességes dolog magától az, amit Malfoy úrfival szemben követett el.
- Tudom – sütötte le a szemét.
- Örülök, hogy belátta ezt, s hogy ki mert állni a Nagyterem előtt a diákok elé.
- Uram, és nagyon sajnálom, ami történt, de Malfoy felbosszantott. Provokált, és addig-addig csinálta, míg betelt nálam a pohár – fakadt ki Hermione.
- Tudom, hogy sajnálja. Viszont meg kell kérdeznem, mivel provokálhatta magát, hogy így ki tudta hozni a béketűréséből?
- Öhm… Szóval – dadogott Hermione, nem akarta elmondani, hogy Pitonnal provokálta…
- Hallgatom – mondta halkan Dumbldeore, s összetámasztotta ujjait az asztalon.
Hermione tudta, ha nem mondja el, annál később fog szabadulni az igazgatótól.
- Rendben, nos… Először is azzal kezdte, hogy sárvérűnek nevezett…
- Ez nem volt szép dolog tőle, belátom, de ezt már annyiszor hallhatta tőle, és úgy vélem, nem is utoljára mondott magának ilyesmit, sajnos… Nem hinném, hogy ennyivel olyan könnyen fel tudta bosszantani magát.
- Tudom, épp ezért, mikor látta, hogy ezzel nem megy sokra, elkezdett, öhm… Elméleteket gyártani, úgymond.
- Mégpedig?
- Pitonról és rólam, hogy mi ketten, nos… – suttogta Hermione. Nehezére esett mindezt kimondani, vagyis sokkal inkább bevallani…
- Értem, nem is kell folytatnia – mondta Dumbledore immár egészen derűsen, mire Hermione felkapta a fejét.
- Ezt hogy érti?
- Azt hiszem, megértettem. Igen, kijelenthetem, hogy most már mindent értek – mondta Dumbledore, miközben gondolkodó arcot vágott, majd mintha leesett volna neki valami. – Igen, biztos vagyok benne…
- Elnézést uram, de miben biztos? – kérdezte kíváncsian Hermione.
- Oh, nos, lenne két feltételezésem, amiket szeretnék megosztani magával – Hermione kérdő tekintetét látva mosolyogva folytatta. – Az első az lenne, hogy Mr. Malfoy kijelentése azért zavarta magát, mert annyira gyűlöli Piton professzort, hogy az ilyesmi emlegetésétől is rosszul van.
- Én nem gyűlölöm Piton professzort – vágta rá Hermione.
- Tudom jól, így viszont marad a második feltételezésem.
- Az mi lenne? – kérdezte meg Hermione, bár eléggé félt a választól.
- Véleményem szerint, és javítson ki, ha tévednék, maga és Perselus valamit nagyon is eltitkolnak előttem, méghozzá azt, hogy maguk között nem egy szokványos tanár-diák viszony van – a lány egyre sápadó arcát látva csillogó szemekkel hozzátette. – És úgy látom, nem is tévedtem.
Hermione nem bírt megszólalni, lebuktak… Mit tehetnének? Végül úgy gondolta, értelmetlen lenne tagadnia.
- Professzor, én, mi csak…
- Várjon, Miss Granger. Nem kell mondania semmit, nem kell védekeznie. Immár azt is megértem – mondta Dumbledore, miközben az állát vakargatta –, hogy miért nem szólt senkinek, mi történt Perselusszal annál a macskás ügynél.
- Hát öhm, igen… – mondta vörös arccal Hermione, miközben egy mosollyal próbálta leplezni zavarát. Sikertelenül.
- Azt hiszem, ezt a témát le is zárhatjuk – mondta mosolyogva az igazgató.
- Köszönöm – könnyebbült meg Hermione, s mindennek jeléül egy sóhajt eresztett ki magából.
- Viszont még nem végeztünk. Sajnálattal kell közölnöm, hogy amit Mr. Malfoyjal tett, az eljutott az idősebb Malfoy fülébe is. Aki, nem is olyan rég, volt kedves meglátogatni itt, az irodámban, azzal a szándékával, hogy rávegyen, csapjam ki magát az iskolából.
- Mi?!
- Úgy van. Viszont megnyugtatnám, nem áll szándékomban kicsapni magát, s ezt neki is megmondtam. Gondolhatja, nem fogadta kellemesem a hírt.
- Akkor…?
- Persze, annak a követelésének, miszerint büntessem meg önt, nem mondhatok nemet. Viszont, mivel tudom, hogy nagyon nehéz uralkodni magunkon olyan helyzetben, amibe ön is került, így a büntetése az lesz, hogy segít Piton professzornak bájitalokat készíteni – mosolyodott el az igazgató. – Szerencsére, a kedves Lucius nem kötötte ki, mi legyen a büntetése – kacsintott rá Hermionéra derűsen.
- Köszönöm – mondta vidáman Hermione.
- Ugyan, ez csak természetes. Örülök maguknak, bár ha akármiben is zavarni fogják az év hátralévő részét, akkor…
- Nem fogjuk, ígérem, és még egyszer köszönöm! – Hermionéval madarat lehetett volna fogatni.
Dumbledore mosolyogva intett a lánynak, hogy mehet, a beszélgetésüknek vége. Viszont mikor Hermione az ajtóban állt, utána szólt.
- Miss Granger, el ne felejtsem, 10 pont a Griffendéltől. Tudja, a látszat minden…
Hermionét nem zavarta a pontlevonás, ennél sokkal rosszabb is lehetett volna. Rámosolygott az igazgatóra, majd elindult lefelé a lépcsőn. A folyosóra kiérve az irányt a Nagyterem felé vette. Korgó gyomra jelezte, hogy bizony ideje, hogy ebédeljen.

A Nagyteremhez érve arra számított, hogy a diákok furcsán fognak nézni rá… Mégis meglepődött, mikor tényleg úgy volt, viszont nem a dühtől néztek rá furcsán, hanem mert…
Mert vidámak voltak, nevettek, s volt, aki meg is veregette a vállát, s gratulált neki. Meglepődve vette észre, hogy bizony még egy-két mardekáros is rámosolygott…
Egyenesen a Griffendél asztalához ment, s örült neki, hogy barátait is ott találta.
- Hermione! Mondd már, mi volt Dumbledore-nál! – esett neki egyből Harry.
- Megbüntetett? – kérdezte Ron.
- Biztos nem, tudjátok, hogy nem olyan az öreg – válaszolta Ron kérdésére Ginny.
- De igen, megbüntetett, Ginny – mondta mosolyogva.
- És ezen mi olyan vicces? – kérdezte meglepődve Harry.
- Pitonnak kell segítenem bájitalokat készíteni.
- Ez neked vicces?! – hüledezett Ron. – A vén denevérrel kell egy csomó időt eltöltened!
Hermione csak mosolygott. Tényleg, rengeteget lehetnek majd kettesben… A lány boldog arcát látva Harry is felhördült.
- Hermione, mit tettek veled?! Jól vagy? Ez valami átok, vagy bájital?
- Ugyan már, Harry, ezt te sem gondolhatod komolyan – intette le őt Ginny.
- Ezt hogy érted? – fordult Harry szerelme felé.
- De hisz ez egyértelmű, mi van vele!
- Igen, akkor mi lenne az? – kapcsolódott be Ron.
- Fiúk… – sóhajtotta, majd Hermionéhoz fordult. – Mondd, Hermione, ki a szerencsés választott? Az, akire gondolok? Még mindig ő? – kérdezte izgatottan.
- Milyen választott? – értetlenkedett Harry.
- Miről zagyválsz itt, Ginny? – kérdezte dühösen húgát Ron.
Hermione mindeközben érdeklődve figyelte az események alakulását. Immár tényleg bebizonyosodott, hogy két barátja tényleg nem ért a nőkhöz…
- Jaj, fiúk, nem lehettek ilyen idióták! – pirított rájuk Ginny.
- Márpedig úgy néz ki, lehetünk – mondta mérgesen Harry.
- Szóval, Hermione? Ő? – fordult ismét barátnőjéhez Ginny.
- Igen – bólintott vörös arccal Hermione.
- Hú, és mondd csak, csókolóztatok már? – kérdezte kíváncsian Ginny.
- Mi?! – kapta fel a fejét erre a kérdésre Ron és Harry egyszerre.
- Fiúk! Ne olyan hangosan, az egész terem minket figyel – mondta kissé dühösen Ginny.
Viszont tényleg úgy volt, nem túlzott. Akik ott voltak a teremben, azok mind őket nézték, ugyanis Ron és Harry nem fogták vissza magukat hangerő terén.
- Jó, rendben, de mondjátok már el, mi van! – mondta mérgesen Ron.
- Az, hogy Hermione szerelmes! Látom, nem tűnt fel egyikőtöknek sem! – mondta kicsit megvetően Ginny.
A kér fiú csak rázta fejét, hogy nekik tényleg nem tűnt fel.
- Sajnáljuk, Hermione, hogy nem vettük észre, bár, elég jól titkoltad – mondta bocsánatkérő hangon Harry.
- És ki az? – kérdezte Ron kíváncsian. Túl kíváncsian.
- Hát természetesen… – kezdte volna Ginny, ám mikor barátnőjére nézett, látta annak arcán, hogy az nem kívánja ezt megosztani a két fiúval. Ginny teljes mértékben megértette Hermione félelmét, így csak ennyit mondott. – Majd Hermine elmondja, ha akarja.
- Köszönöm – formálta szájával Hermione, miközben a fiúk még mindig Ginnyit nézték, így ezt nem láthatták.
Ginny csak rámosolygott.
- Akkor, Hermione? Ha már Ginny nem mondja el, mondd el te! – fordult Hermionéhoz Ron.
- Nem fogom elmondani, sajnálom – sütötte le a szemét.
- Miért nem? – kapta fel a fejét Harry.
- Nem fogunk kiröhögni, vagy elítélni! – bizonygatta Ron, ám tekintete mást sugallt.
- Sajnálom, de biztos vagyok benne, hogy nincs még itt az ideje, hogy megtudjátok.
- Miért? Fel kell készülnünk rá? Hacsak nem Dumbledore, Malfoy, vagy Piton a kiválasztott, akkor hidd el, semmi baj nem lehet! – mondta Ron, majd összenézett Harryvel, s mindketten röhögésben törtek ki.
Az volt a szerencséje Hermionénak, hogy így barátai nem láthatták a sápadt, meglepett arcát, amit Piton nevének elhangzása váltott ki belőle.
Majd ezt a sápadtságot fokozatosan felváltotta a harag és a düh, amiért barátai kinevették. Azzal, hogy nevettek, őt nevették ki, bár ők ezt nem tudhatták, hisz nem mondta el nekik, hogy ő igenis Pitonba szerelmes. Vajon ugyanígy tennének, ha elmondaná nekik? Akkor is nevetnének? Nem, biztos nem… Valószínűleg leolvadna a vigyor a képükről, s annak helyét átvenné a megvetés, a felháborodás, esetleg az undor…
Most már biztos, hogy nincs itt az ideje, hogy barátai megtudják az igazat. Nem, az az idő még messze van. Lehet, hogy év végéig várnia kellene a vallomással. Addigra hátha felnőnek, s úgy tudnak majd gondolkodni, mint a felnőttek. Mint az érett, megértő felnőttek…

Előző←…….→Következő