Hermione ijedten rezzent össze, mikor meglátta a hívatlan vendéget…
Draco Malfoy magasodott fölé fölényes arccal nézve le rá.
- Nocsak, nocsak… A kis sárvérű…
- Mit akarsz, Malfoy? – nézett fel rá dühös tekintettel Hermione.
- Csak csodálkozom, hogy nem a könyvtárban látlak porosodni.
- Szemét – sziszegte Hermione.
- Mit mondtál, te felkapaszkodott kis senki?! – lett egyre mérgesebb Draco.
- Jól hallottad – vetette oda neki a lány dacos arccal.
- Mondd csak, Granger, kitől tanultad ezeket a beszólásokat? Csak nem Pitontól? – vigyorgott megvetően.
- Hogy mi?! – csodálkozott a kérdésen Hermione, s közben el is pirult.
- Mi az, Granger? Csak nem érzékeny, vagy inkább zavaró témát érintettem? – nevetett gúnyosan.
- Nem, persze, hogy nem – vágta rá azonnal, ám az, hogy még mindig piros volt az arca, az kicsit árulkodó volt.
- Értem én, ne aggódj – váltott kedvesebb hangnemre Malfoy.
Hermione kérdőn nézett vissza rá.
- Mit értesz?
- Azt, hogy te belezúgtál Pitonba – váltott ismét lenéző stílusra. – Nyilvánvaló.
- Nem, egyáltalán nem! – kezdett bele a tagadásba Hermione. – Honnan veszed ezt?!
- Nem is tudom – mondta tettetett gondolkodással. – Mondjuk, onnan, hogy betörsz a magánlakrészébe, vagy elpirulsz, mikor rád néz… Soroljam? – kérdezte megvetően.
- Nem kell! – pattant fel Hermione a rönkről.
- Tudod – folytatta kárörvendően a lány kipirosodott arcát látva –, eddig nem voltam biztos abban, hogy tényleg belezúgtál, de ez az arc és a kitörésed elég bizonyíték…
- Dögölj meg, Malfoy! – kiabálta dühösen Hermione, majd közelebb lépett a fiúhoz, s pofonvágta.
- Ezt mégis hogy merészelted? – ordított rá Malfoy, majd pálcát rántott, mire Hermione is elővette a sajátját.
Hermione kész volt megátkozni Malfoyt, még ha büntetést is kap érte. Igazán megérdemli végre…
- Na, mi az, sárvérű? Nem mersz megátkozni egy igazi aranyvérűt? Ezért biztos az Azkabanba kerülnél! – ingerelte Draco a lányt.
- Ne nevezz sárvérűnek! – kiáltotta.
- Miért ne? – vigyorgott Draco. – Illik rád…
- Elegem van belőled! Silencio!
Draco egy könnyed Protegóval hárította az átkot.
- Csak ennyit tudsz? – folytatta Hermione bosszantását.
- Nem! Stupor! – mondta ki az újabb átkot, ám Malfoy megint hárított.
- Gyenge vagy, Granger.
Hermionénak nem is volt ideje hogy elgondolkozzon azon, miért nem támadta meg őt Malfoy. Egy dolog lebegett a szeme előtt, minél nagyobb fájdalmat okozni annak a görénynek. Hirtelen eszébe jutott egy újabb átok, s egy mód, hogy azt ne tudja kivédeni a mardekáros…
- Capitulatus! – Malfoy kivédte ezt is, de ami egy pillanattal később történt, arra még a fiú sem számított. – Crucio Lenis*! – mondta ki a Capitulatus után egyből az újabb varázsigét Hermione.
Malfoy a földre rogyott a fájdalomtól, s a meglepettségtől. Hermione hamar véget vetett az átoknak, s vigyorogva a földön térdelő fiúra nézett.
- Na, Malfoy? Hogy tetszett a kis átkom?
- Miféle volt ez? – nyögte ki a szavakat, még mindig érezte az átok hatását.
- Egy saját fejlesztésű, jobban mondva, a Crucio továbbfejlesztett változata. Kevésbé fájdalmas, mint az, de van egy kis utóhatása, amit, ha jól gondolom, te is érzel jelen pillanatban.
- Mocskos sárvérű! Ezt még nagyon megkeserülöd! – fenyegetőzött Malfoy.
- Ha te mondod – sóhajtott Hermione. – Viszont, van egy ötletem. – Egy aprócska, de annál ördögibb mosoly jelent meg az arcán.
- Mi? – kérdezte meg Malfoy, kicsit félve egy esetleges „továbbfejlesztett Avada Kedavrától”.
- Nocsak, kíváncsi vagy rá? Rendben, akkor az lesz a legjobb, ha megmutatom! – szegezte a fiúra a pálcáját. – Petrificus Totalus!
Draco arca s mindene megmerevedett, majd az oldalára dőlt a levelek közé. Hermione első gondolata az volt, hogy ott hagyja, s majd egyszer biztos megtalálja valaki. Viszont hamar megszólalt a kis belső hangja, mely lebeszélte erről a szándékáról. Végül úgy döntött, visszalebegteti Malfoyt a kastélyba, de az előcsarnokban fogja hagyni a Nagyterem előtt, hogy mindenki jól láthassa.
Igen, úgy gondolta, ez lesz a legjobb…
Hamar odaért a Roxfort kapuihoz, s szerencséjére egy lélek sem mászkált a folyosón, így egyszerűen csak letette a mardekárost a Nagyterem ajtaja elé. Majd belépett az ajtón, hogy megkeresse barátait a Griffendél asztalánál.
Meg is találta őket, ott ültek együtt. Hermione odament hozzájuk szélesen mosolyogva.
- Mi történt? Miért vagy ilyen boldog? – kérdezte meg Harry.
- Semmi, majd meglátjátok – titokzatoskodott, s leült Ron mellé, Harryvel szemben.
- Hermione, mondd el most azonnal! – szólalt meg Ron.
- Nem-nem! – rázta meg a fejét.
- Jól van, akkor ne mondd – sóhajtotta Harry.
Hermione most körbenézett a Nagyteremben, vagyis tekintete a tanári asztal felé vándorolt. Meglátta Pitont, amint az épp őt bámulja… Hermione elpirult. Kegyetlenül…
Nem bírta állni tanára pillantását, így hamar elfordította arcát, s valami mást kezdett el fixírozni.
Piton önelégülten figyelte tovább a lányt. Örült, hogy ezt váltotta ki a kis griffendélesből.
Hermione már-már úgy volt vele, hogy inkább elmeséli barátainak, mi volt Dracóval, csak ne kelljen a semmibe bámulnia, várva, hogy Piton végre ne őt nézze. Érezte, hogy egy fekete szempár még mindig a mozdulatait lesi…
Végül mégsem kellett belekezdenie a mesélésbe, ugyanis egy hangos sikoly biztosította őt afelől, hogy hamarosan más fogja lekötni Pitont, s mindenki mást is.

Minden diák s tanár kivonult a Nagyteremből, hogy megnézze, mi volt a hang forrása, viszont a látvány, ami fogadta őket, mindent felülmúlt.
Draco Malfoy ott térdelt kővé dermedve a hideg kőpadlón.
A Mardekár kivételével mindhárom ház tanulói hatalmas röhögésben törtek ki, volt, hogy némelyik tanár is megmosolyogta a dolgot. Ám ők hamar visszavették megrovó arckifejezésüket.
Nem úgy, mint a diákok, akik megállás nélkül nevettek. Végül Dumbledore szólalt meg, s ennek hatására a legtöbben már csak mosolyogtak.
- Megtudhatnám, kinek a műve ez? – kérdezte dühösen.
Körbenézett a diákságon, s tekintette megállapodott Hermionén.
A lány erre izzadni kezdett, nem hitte, hogy ilyen könnyen lelepleződhet. Bár, mit gondolt? Az igazgató előtt el tudja titkolni?
Tudta, jobban járna, ha önként bevallaná. Talán enyhítene valamennyit a büntetésén. Ennek ellenére sem érezte képesnek magát arra, hogy önként vállalja, hogy Dumbledore az egész iskola előtt hordja le őt…
- Senki? Ez érdekes – halkította le hangját Dumbledore, s csigalassúsággal szállt tovább tekintete Hermionéról más diákra. – Mindenesetre, ne feledje a tettes, hogy ki fogom deríteni ki is ő, s amennyiben nem önként vállalja tettét, sokkal súlyosabb büntetést fog kapni – nézett rá az igazgató Hermionéra ismét.
Hermione érezte, hogy Dumbledore tudja… Mit tehetne?
Nagy levegőt vett, s halkan megszólalt, ám az igazgató szavai miatt keletkezett csendben jól lehetett hallani, mit mond.
- Én tettem.
- Értem, Miss Granger. Köszönöm, hogy volt olyan bátor, hogy a diáktársai előtt bevallja. Persze ennek ellenére sem marad el a büntetése. Várom fél óra múlva az irodámban – mondta színtelen hangon.
- Rendben – sóhajtott Hermione.
Kezdett beletörődni abba, hogy ez bizony nem az ő szerencsenapja. Sőt! Élete eddig legrosszabbja, pedig még a neheze hátra van!
A diáksereg hamar feloszlott, mindenki visszatért a Nagyterembe. A tanárok is mind eltűntek a folyosóról. Végül már csak Piton, Hermione, és a még mindig kővé dermesztett Draco maradtak ott.
Piton mérgesen Hermione szemébe nézett. A lány tartotta a szemkontaktust, kétségbeesetten próbált üzenni tanárának, hogy sajnálja, ami történt (még ha ez nem is igaz), és ne legyen rá dühös. Ez a próbálkozása persze kudarcba fulladt…
A professzor végül egy intéssel végett vetett a varázslatnak, s Malfoy egyből nekiesett a lánynak.
- Mit képzelsz magadról, te mocskos kis sárvérű? – ordította mérgesen, majd mikor rájött, hol is van, s hogy házvezető tanára minden bizonnyal magyarázatott vár, álszenten folytatta. – Még csak nem is bántottalak, erre te megátkozol! A pálcámat is csak azért vettem elő, hogy eltüntessem a pókot, ami a válladon mászott. Ezt érdemlem? – kérdezte tettetett megbántottsággal.
Hermione már épp készült azt mondani, igen, ezt érdemled! Főleg azok után, hogy ilyen aljas módon őt teszi felelőssé az egész kis párbaj miatt. Bár Hermionénak be kellett vallania magának, volt abban valami, amit Malfoy mondott. Ugyanis tényleg nem támadta őt meg, csak verbálisan sértegette. Aminek persze ő be is dőlt. Hermione nagyon dühös lett magára. Hogy lehetett olyan hiszékeny és idióta, hogy bedőlt a mardekáros provokálásának?
Mindegy, ami megtörtént, az megtörtént. Késő a múlton rágódni…
- Remélem, örül, Miss Granger, hogy sikerült Dracót megaláznia! – mondta Piton gúnyosan, miközben végig a lány szemébe nézett.
- Nem – szűrte ki a fogai közt Hermione.
- Lám-lám, végre egy kis önuralom – jegyezte meg Piton, majd Malfoyhoz fordult. – Gyerünk, Draco, menj vissza a klubhelyiségbe! Majd beszélünk még erről!
- Értettem – válaszolta, majd sietősen távozott.
Hermione minél hamarabb el akart tűnni a folyosóról, tekintettel arra, hogy már csak ő és Piton maradtak.
- Akkor, ha nincs más mondanivalója, én mennék is. – Hermione választ sem várva gyorsan megfordult, s épp menni akart, mikor Piton megszólalt.
- Ne olyan sietősen! – ragadta meg a lány karját hirtelen, ezzel visszatartva őt.
- Eresszen – suttogta Hermione.
Nem tudott szabadulni a fekete szemektől, minden erejét elvette, hogy Piton olyan közel állt hozzá. Meg sem próbált szabadulni tanára szorításából, tudta, úgy sem sikerülne.
- Mit akar tőlem? – kérdezte meg erőtlenül, miközben kicsit közelebb lépett Pitonhoz.
- Semmit – válaszolta Piton érzelemmentesen, ám a szemeiben fellobbanó lángocskák bizony árulkodóak voltak.
- Akkor, kérem, hagyjon elmenni – kérlelte Hermione, ám valójában nem akart távozni.
- Eszem ágában sincs elengedni! – válaszolta Piton jóval hevesebben, mint szerette volna.
- Miért? – tette fel az őt annyira foglalkoztató kérdést a lány.

Piton nem válaszolt, csak mélyen a lány szemébe nézett. Megfogadta, kiveri a fejéből a kis griffendélest, ám bárhogy is próbálta, nem sikerült neki. Igaz, még csak aznap reggel volt, mikor még egy ágyban feküdt vele. Pár óra pedig nem elég a felejtésre, pedig milyen szép is volna…
Nem tudta, egy perce, vagy egy órája állnak már ott egymás szemébe nézve, de egyszer csak azon kapta magát, hogy egyre többet bámulja a lány ajkait, s közben egyre közelít hozzájuk a sajátjával…
Mikor már majdnem hozzáért ajka a lányéhoz, erőt vett magán, s visszahúzódott.
Mindez Hermionéból egy szomorú sóhajt váltott ki. Annyira szerette volna már a férfi ajkait a sajátján érezni…
Viszont úgy látszik, ez sehogy sem akar összejönni neki. Ekkor fellobbant egy lángocska Hermione szívében, s lelkében… Ha Piton képtelen megtenni, akkor majd ő fogja! Ő fogja majd megcsókolni!
Látta, hogy tanára mindeközben már a pince felé sétál. Már majdnem eltűnt az egyik sarkon, mikor Hermione végre utolérte.
Megfogta Piton kezét, s úgy állította meg őt.
- Mégis mit akar? – förmedt rá Hermionéra.
- Azt, amire mindketten vágyunk, de maga képtelen megtenni! – válaszolta egyszerűen.
- Mire gondol? – nézett kérdőn rá, pedig pontosan tudta, mire céloz a lány.
Hermione nem adott választ, egyszerűen csak lábujjhegyre állt, s ajkait lágyan a férfi ajkaihoz érintette. Piton először próbált visszakozni, s elhúzódni a lánytól, végül a vágy, s érzelmei kerekedtek felül.
Olyan hevesen csókolt vissza, hogy Hermione egy pillanatra levegőt sem kapott. Piton az egyik kezét a lány derekára tette, a másikkal beletúrt a hajába, majd el-elvándoroltak kezei, s végül Hermione fenekén állapodtak meg.
Persze Hermione sem maradt tétlen, amint érezte, hogy megtört a jég, kezeit felfedezőútra indította. Végigsimított a férfi hátán, mellkasán, fenekén…
A levegő valósággal izzott körülöttük!
Végül Hermione szakította meg a csókot, mivel legnagyobb sajnálatára jelenése volt az igazgatónál…
Csak néztek egymás szemébe, majd Hermione megfordult, s menni készült, mikor Piton utána szólt.
- Ennek ellenére is várlak az irodámban egy órakor!
- Ott leszek! – mosolygott rá Pitonra Hermione.
Tudta, hogy bármi is legyen Dumbledore-nál, bármi is legyen majd a büntetése, a jókedve töretlen marad!



*Crucio Lenis: latinul van, kb. annyit tesz „enyhe (szelíd) kínzás”

Előző←……→Következő