- Valószínűleg nem pontban nyolckor változott át! – mondta hangosan Hermione.
Nyolc óra tíz… „Már ideje lenne” – gondolta.
Negyed kilenc múlt öt perccel…
- Már túl késő! Miért nem változott vissza?! – nézett rá kérdő tekintettel Pitonra, de lévén, hogy macska, nem válaszolt, csak meresztgette a szemeit.
- Komolyan nem értem, elszámoltam volna? Nem, az nem lehet! Bár, ezek szerint mégis…
Hermione egyre idegesebb lett. Nem attól, hogy a professzor még mindig az ő macskája bőrében volt, hanem attól, hogy életében talán először történt meg az, hogy tévedett…

Piton sem volt épp felhőtlenül boldog, már nagyon szeretett volna újra ember lenni, a diákokat rémisztgetni, pontokat levonni, büntetéseket osztogatni…
Viszont most ez a kis probléma megakadályozta mindezt, vagy legalábbis késlelteti… Ennek viszont örülhetnek a diákjai… Még jó, hogy nem tudják, mi történt vele. Az ugyanis nagy szégyen lenne – csóválta meg a fejét.
Egy hangos ajtócsapódás rángatta vissza a valóságba. Körbenézett, és hamar rájött, mi volt a zaj forrása… Granger…
Vajon hova mehetett?

Hermione épp a pince felé tartott, este ide, este oda… Ki akarta deríteni, miben tévedett. Mert az már biztos, hogy tévedett, bármily szörnyű is ezt elismernie.
Nagyon örült annak, hogy egy mardekáros sem kóborolt arrafelé, tekintettel a Malfoy-incidensre. Így könnyen bejutott a laborba. Szerencsére, a bájital, vagyis ami a napok múltán megmaradt belőle, még ott volt a padlón.
Viszont hiába maradt még belőle, olyan állapotban volt, hogy abból sajnos már nem olyan könnyű megtudni, mit számolt el, és mi a helyes időpont.
Már egy jó ideje állt ott, mikor már nem bírta tovább bámulni a maradékokat, és inkább elindult vissza a szobájába. Elvégre az is megeshetett, hogy Piton már vissza is változott az idő alatt, míg ő a labor koszos padlóját nézte…
Kicsit ráérősen bandukolt fel, ha tényleg megtörtént, és a professzor már nem macska, akkor jobb késleltetnie a vesztébe rohanást.
Ám bármennyire is szeretett volna kinn maradni a Kövér Dáma portréja előtt, nem tehette. Tudta, lesz, ami lesz, be kell mennie…
Benyitott, és nagy kő esett le a szívéről, ami egy kis ideig nem is fog oda visszakerülni. Piton még mindig egy vörös cica bőrében volt…
Ott ült az ágyon, és mintha a semmibe bámult volna. Habár ez egy macskától elég furcsa helyzet volt, attól eltekintve, hogy az valójában Piton.
Hermione kicsit megsajnálta, eddig elrejtett érzései feltörtek, és odasétált hozzá, leült mellé, majd megsimogatta az állat fejét. Nem tudta, helyes-e, amit tesz, de abban a pillanatban azt érezte megfelelő cselekedetnek.

Piton sem volt azért kőből, egyből megérezte, mi is történik. Arcát felemelte a lányéra, és a szemébe nézett. Legszívesebben… Nem is tudta, mit tenne legszívesebben. Agya leblokkolt, csak nézte Hermionét, nem tudott elszakadni a szemeitől…

Ahogy Hermione sem az övétől…
Piton vette észre hamarabb, mit is csinálnak, és gyorsan valami mást kezdett figyelni. A szemek sarkából még látta, hogy a lány elmegy a fürdő felé. Ő maga bebújt a takaró alá, és szomorúan gondolt arra, ki tudja, mennyi ideig marad macska… Mennyi ideig lehet még Grangerrel…
Észre sem vette, mikor tért vissza a lány a fürdésből, csak azt érzékelte, hogy valaki befekszik mellé az ágyba.

Hermione csak állt a vízsugár alatt, és arra gondolt, mennyi minden lett más ez alatt az egy hét alatt… Nem nagy változások, de ő érezte.
Tudta, soha többet nem fog ugyanúgy nézni a professzorára. Eddig sem úgy gondolt rá, mint egy tanár a sok közül, vagy ahogy Harryék… Ő mindig mást látott benne… És ez az érzés csak felerősödött az idő múlásával.
Szeretett volna mindent másképp csinálni, mást érezni, de nem tudott. Hiába, hogy ez helyes vagy helytelen, Piton bármit mondott, tett, ő mindig keresett valami magyarázatot annak hátterében. Nem olyat, mint amit más diákok… Valahol mélyen tudta, kell, hogy legyen valami a mögött a fekete, hideg álarc mögött, amit a férfi nap mint nap viselt, elrejtve valódi énjét, érzéseit.
Végül is mindez mindegy, hisz mikor újra ember lesz, minden ki fog derülni, minden. Milyen az igazi Piton, mit tesz azok után, amit hallott, amiről tud? Hogyan fog viselkedni vele? És a legfontosabb… Vajon Piton mit érez iránta? Érez egyáltalán valamit? Vagy csak közönyösen fog elsétálni mellette továbbra is? Esetleg, még rosszabb, gúnyosan fog mosolyogni rajta?
Kérdések, rengeteg kérdés… Egyelőre mind megválaszolatlan… Egyelőre…
Mikor kilépett a fürdőből, megpróbált nem Pitonra gondolni, és arra, mi lesz. Nagyjából sikerült is neki, addig, míg meg nem látta az ágyában feküdni. Most mit csináljon? Zavarja le onnan? Nem, azt nem teheti meg vele…
Nem maradt más választása, befeküdt mellé. Legrosszabb esetben is éjjel Piton visszaváltozik, és egymás mellett fognak ébredni…
Legrosszabb? Nem, ez egy jobbik eset lenne…

Akárhogy helyezkedett, nem tudott elaludni, főleg, mikor néha hozzáért a keze a macskához. Körbenézett a szobában, hátha talál valamit, amit ha kellő ideig bámul, elalszik, de sajnos ilyesmit még nem találtak fel… A két üres ágyat látva, eszébe jutott, hogy milyen szerencse, hogy Parvati és Lavander péntek esténként a barátjuknál szoktak aludni, így legalább velük nem kellett számolnia. Mit is szóltak volna hozzá, ha egyszer csak Pitont itt látják a szobájában? Sikítva menekültek volna el…

Piton néha lopva a lányra pillantott, és látta, hogy nem tud aludni. Biztos a tudat miatt, hogy ő itt fekszik vele. Feszélyezi a helyzet, látszik az arcán… Ám ő nem fog engedni, nem fog a földön aludni, csak azért, hogy Grangernek jobb legyen. Majd alszik, mikor ő már nem lesz macska... Mikor nem lesz már ott vele… Nem fog többet zavarni, nem fog hallgatózni… Nem lesz kivel (kin) szórakozni… Nem lesz… Semmi… Újra egyedül lesz, újra ő lesz az undok bájitaltanár a pincéből…
Erre a gondolatra furcsa érzések szállták meg. Miután megtapasztalta, milyen, mikor az ember „él”, már nem vágyott annyira vissza a régi életébe. Persze, nem akart ő barátkozni, vagy társaságba járni, csak… Csak… Eljutott odáig, hogy ő sem tudta, mit is akar… Szeretett volna változtatni, de nem mindenen, még csak nem is sok dolgon. Remélte, hamarosan rájön, min is kellene.
Nem is gondolta, milyen hamar…

Végül mindketten elaludtak, igaz, a nap első sugarai akkor már megvilágították a szobát…
Hermione reggel valahogy „kicsi”-nek érezte az ágyat, és ami még furcsább, valami „nagy” és „nehéz” dolgot érzett maga mellett. Magával szemben…
Nem merte kinyitni a szemét, attól tartva, hogy azt esti kis képzelgése megvalósult.
Végül az a „valami” megmoccant. Hermione nem bírta tovább színlelni az alvást, kinyitotta a szemét…
Legszívesebben felsikkantott volna, de nem tette, nem akarta felébreszteni Pitont. Igen, még aludt, és igen, Pitont. Ugyanis immár ember volt, nem macska…
Csak nézte némán, amint halkan, egyenletesen szuszogott… Olyan nyugodt volt.
És a nyaka? Eddig még sosem látta a nyakát… Milyen szép! És csak most vette észre, hogy a takaró csak derékig fedi mindkettejüket… Végignézett professzorra felsőtestén. Sosem gondolta, hogy ilyen szikár, férfias és pont… Pont jó…
Felsóhajtott. Kezdtek feltörni benne az eddig szunnyadó vágyai, hogy megérintse, végigsimítsa a meztelen… MEZTELEN?! Hogyhogy meztelen?! Eddig miért nem vette ezt észre?! Most mit csináljon?
Próbált a józan eszére hallgatni, és kicsit távolabb húzódni Pitontól, de az ágyat csak egy személyre tervezték… Ráadásul professzora pont úgy mozdult, hogy Hermione combja hozzáért a legérzékenyebb pontjához. Erre Hermione akaratlanul is hangosan felsóhajtott, libabőrös lett már magától a gondolattól is, az érzést magát nem is említve…
Megijedve vette észre, hogy Piton ébredezik. Kellett neki sóhajtozgatni… Most itt az eredménye… Ám van itt pár kérdés. Zavarja őt egyáltalán, hogy ébredezik? Titkon nem ezt akarta?
Próbált lenyugodni, nem lenne szerencsés, ha Piton olyan dolgokra ébredne, amit még magának sem akart bevallani…
Hermione ijedten, s egyben izgatottan figyelte, ahogy a bájital tanár kinyitja a szemeit.

Piton első észrevétele az volt, hogy hideget érez, és hogy valami megváltozott. Nem is figyelte a vele szemben fekvő, hozzásimuló lányt, csak mohón végignézett magán. Örömmel tapasztalta, hogy újra ember lett. Azt viszont már kevésbé díjazta, hogy mindehhez meztelen.
Tekintete lassan, nagyon lassan újra felvándorolt, mindenközben végre eljutott a tudatáig a tény, hogy épp meztelenül simul Hermione Grangerhez…
Mivel ő is férfiből van, első gondolatai magasan túllépték a tanár-diák viszonyt…
Ráadásul a lány megmozdult, és mindezt olyan helyen tette, hogy Piton nem tudott parancsolni az érzéseknek… Férfi legyen a talpán, akinek a teste ezen érzések után nem úgy reagál, ahogy Piton teste…

Már majdnem feladta az összes elvét, ajka vészesen közeledett a lányéhoz, mikor bevillantak képek, mit is készül elkövetni.
Utolsó csepp akaraterejével elhúzódott, maga köré csavarta a paplant, és mit sem törődve Hermione csalódott (és vágyakozó) tekintetével, megfogta az asztalon lévő pálcát, és magára varázsolt egy fekete inget és egy fekete nadrágot. Az inget, lehet véletlenül, lehet szándékosan kigombolva hagyta, majd leült a székre, és Hermionét kezdte nézni. Karja keresztbefonva mellkasánál, az ing hanyagul szétnyitva, tökéletes belátást engedve a lánynak…
Majd végül Piton megerőltetve magát, és a hangját megszólalt.
- Nos, remélem, nem gondolja, hogy mindezt megússza büntetés nélkül… – Hangja hideg és érzelemmentes volt.
Hermione ettől a hangnemtől majdnem elsírta magát, de volt benne annyi tartás, hogy ezt magába fojtsa.
- Nem is reméltem – suttogta, habár nem volt igaz, amit mondott, valójában nem erre számított.
- Helyes – bólintott Piton. – Ma délután egykor várom az irodámban. Van pár dolog, amit feltétlenül meg kell beszélnünk! – mondta vészjóslóan.
- Rendben – Hermione úgy érezte, ennél értelmesebbet nem tud kinyögni.
Az a hideg, gyönyörű fekete szempár olyan áthatóan nézte, hogy legszívesebben elszaladt volna előle.
Mivel ezt nem tehette meg, egyszerűen lesütötte a szemét. Így viszont nem tudta tovább bámulni Piton mellkasát, ami egyszerűen vonzotta a tekintetét…
Párszor fel-felpillantott. Ki tudja, fogja-e még valaha így látni tanárát? Jól az eszébe akarta vésni ezt a pillanatot.
Piton is észrevette ezt, és úgy gondolta, jobb megelőzni a bajt, viszont közben még utoljára kiszórakozza magát. Lassan felállt, és ráérősen begombolta az ingjét. Kiélvezve minden pillanatot, minden zavart nézést, amit a lány tekintetében fedezett fel…
Miután minden kis gombbal végzett, önelégülten pillantott a zavart lányra. Semmitmondó hangon szólalt meg.
- Nem merjen erről az egész bájital-balesetről szólni senkinek, amíg nem beszéltünk! Érthető voltam? – nézett rá Hermionéra.
- Igen – hebegte.
- Akkor ezt megbeszéltünk – mondta, és távozott a szobából.
Hermione szomorúan nézett a becsukódó ajtóra. Nem így képzelte el ezt. Semmit sem így képzelt el…
De mégis mit várt? Hogy Piton majd a nyakába ugrik, és csókolgatni kezdi? Ugyan, ennyire még ő sem lehet naiv.
Ránézett az órára, az még csak nyolcat mutatott. Nem fog ilyen hamar felkelni, és nem is akart. Halkan szipogva aludt vissza…

Előző←…….→Következő