Hermione csak futott és futott. Azt se nézte, merre viszi a lába, s mégis a Griffendél klubhelyisége előtt találta magát. Hátát a falnak vetve pihegett, s szemei előtt összefolytak a fáklyák fényei. Sírt.

Végigsimított az ajkain, s forróság öntötte el az egész testét. Perselus csókja…

Arra gondolt, a tanár el se hinné, micsoda lavinát indított el benne azzal a csókkal, s a gyengéd érintésekkel. Azt sem hitte, hogy a férfi képes ilyenfajta szelíd gesztusokra.
Aztán lehet, hogy csak egyfajta pótlék lenne a számára, valaki, akin kiélheti érzelmeit, amiket oly' sokáig elfojtott. Vagy elfojtani kényszerült.

Csak állt, s a könnyei már az álla magasságában jártak. Össze volt zavarodva, s leginkább azon, hogy miért érzett olyan furcsa szorítást a köldökénél, mikor a tanár elkezdte cirógatni?

Ez beteges, gondolta magában. Piton a tanárom, semmiféle gyengéd viszony nem fűzhet hozzá. De akkor miért viszonozta azonnal, s abban a pillanatban mindennemű ellenkezés nélkül?

Be kellett vallania, hogy nem volt ellenére a dolog. Sőt… nem egyszer jutott már eszébe… azóta… azóta hogy volt az a babos incidens…

Hazudott Pitonnak. Azt mondta, nem vonzódik hozzá. Rá kellett döbbennie, hogy ez távolról sem igaz…

Ki tudja, mennyi ideig állt volna még ott, ha meg nem szólítja egy hang…

***

Perselus sokáig állt még a könyvtárban, és átkozta a saját buta fejét. Mégis hogy hihette, hogy a lány elfogadja a közeledését?

Ostoba, vén hülye vagyok, korholta magát.

Legyőzte saját büszkeségét, megnyílt, ész nélkül cselekedett, s a lány beletiport a lelkébe és az önbecsülésébe.

Persze lehet, hogy szimplán csak megijesztette. Volt már rá példa. Sajnos gyakran elfeledkezik magáról, ha nőkről van szó, s a kelleténél kissé vehemensebben közeledik.

Elindult a szobája felé, s közben végiggondolta a történteket. Csak remélni merte, hogy a lány nem rohant rögtön az igazgatóhoz. Védekezhetett volna azzal, hogy az öreg buzdította barátnőkeresésre, de volt egy olyan érzése, Dumbledore nem egy diáklányra gondolt, mikor azt mondta, rábízza a választást.

- Ááááá! - kiáltotta feszültség-levezetésképp.

Hangja visszhangzott az üres folyosókon.

***

- Kedvesem?

Hermione riadtan ugrott egyet, s kezeit a szívére szorította.

- Uramisten, Dáma, a szívbajt hozza rám!

- Bocsáss meg, drágám… De te… sírsz, gyermekem?

Hermione gyorsan kitörölte a könnyeket a szeméből.

- Dehogy, miért sírnék? Ugyan…

- Látok én, hiába vagyok csak egy portré… Az emberek hajlamosak azt hinni, ha valakinek nincs teste, akkor nem is él… - szipogott egyet, csak olyan finoman, jelezve, hogy nem csak a lánynak van rosszkedve.

- Tudom, kedves Dáma, de higgye el, nincs semmi bajom, az égvilágon semmi.

- Te tudod, drágám. Rendben, akkor menj be gyorsan a klubhelyiségbe, még mielőtt egy tanár, vagy Mr. Frics elkapna.

Hermione szapora bólogatások közepette mászott be a portrélyukon, miután elrebegett egy jóéjszakát a Dámának.

Lefeküdt az ágyába, de sokáig nem jött álom a szemére, csakúgy, mit pár emelettel lejjebb Perselusnak.

***

Perselus hirtelen riadt fel, s mikor meglátta, hogy már nyolc óra is elmúlt, ijedten pattant ki az ágyból. Lassan jutott el a tudatáig, hogy téli szünet van, és nem kell órára mennie.

- Hát jó - morogta. - Ha nem óra, akkor reggeli.

A tükörbe nézve észrevette hogy az arca kevésbé sápadt, mint megszokta. Hermionéra gondolt, s arra, hogy mennyiben változtatta meg az életét ez a csók.

Nem tudott nem a lányra gondolni. Még érezte a tenyerén hajának selymességét, s bőre puhaságát. Az illatát az orrában. Az ízét a szájában. Mi az isten ez?!

A gondolatra, miszerint minél hamarabb tisztáznia kell a történteket a lánnyal, összeszorult a gyomra. De nem volt mit tenni. Mihamarabb beszélniük kell, nem maradhatnak kimondatlan sérelmek közöttük.

***

A reggel Siriusra is korán köszöntött. A férfi morcosan mászott ki az ágyából, mint mindig, mikor korán kelt. Nem az ő asztala ez a jókisfiús szerep, amit Remus is nem egyszer az orra alá dörgölt.

Mindenesetre ki kellett kászálódnia az ágyból, mert szólította a kötelesség. Bár órák nem voltak, de felügyelnie kellett a reggelinél. Nem túl hálás feladat.

Végigbandukolt a folyosón a Nagyterem felé indulva, de még az első lépcsőn se jutott le, mikor pisszegést hallott a háta mögül.

A legrosszabbra is felkészülve fordult meg, s szembe is találta magát rémálmai tárgyával.
A Kövér Dáma egy csendélet körtéjének támaszkodott, és őt nézte.

- Á, kedves Dáma! Hogy van? Örülök, hogy láthatom.

- A múltkor olyan hirtelen eltűnt, maga csúnya fiú… - szólt kislányosan dongva a nő, ellökve magát a gyümölcstől.

Sirius köhécselt egy sort, s kereste a kifogásokat.

- Ó, hát… igen… tudja, mióta tanár vagyok, rengeteg dolog és felelősség szakadt a nyakamba…

- Igen, igen… - bólogatott szaporán a Dáma. - Megértem én. De maga is értsen meg engem, Sirius… Mély érzéseket kezdek táplálni a maga irányába, s tudom, hogy nem tehet róla, de ha ez így marad, én is szerelmi bánatba esek, mint Granger kisasszony…

- Hát, ez sajnos… Mi? Hermione?!

- Igen, tegnap este szegény lány nagyon sírt a portrém előtt… Sajnáltam őt. De ha így folytatja, én is hasonló letargiába esek, kedves uram… Sirius! Most hova rohan már megint?

***

Perselus felfelé jött a pincefolyosón, s egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, mégis először Hermionét keresi meg. Nem a Nagyterem felé indult tehát, hanem pár emelettel feljebb, a Griffendél-torony felé.

Felfutott a lépcsőn, s felérve az első emeletre épp szembetalálkozott a lánnyal.

Hermione megtorpant, s tágra nyílt szemekkel bámult a férfire. Majd hirtelen megfordult, és elkezdett futni az ellenkező irányba.

Piton két lépéssel utolérte, s karját elkapva rántotta magához. Centiméterekre volt az arcuk egymástól, a lány érezni vélte tanára mentolos leheletét. Az ajkába harapott, leküzdve a kísértést, hogy a férfiével tegye ugyanezt. Tudta, hogy ha most megcsókolja, akkor elszabadul a pokol.

Perselus azonban nem volt ennyire előrelátó, vagy csak nem érdekelték az érvek. Egy másodperc múlva már szorosan összefonódva álltak, s bár Hermione igyekezett kiszabadulni, hamarosan elernyedtek tiltakozó karjai.

Alig egy perc múlva azonban kiszabadította magát, s hátrálni kezdett.

- Megmondtam tegnap, nem? Megmondtam, hogy nem akarom ezt!

- Én meg megmondtam, hogy nem hiszem el - vont vállat Perselus. - Azt hiszem, kölcsönösen elbeszélünk egymás mellett…

Hermione agyát elöntötte a szürke köd.

- Mi ez a macsós hozzáállás, he? Nem ismerek rád, Perselus!

Piton összefonta a karjait maga előtt védekezésképp.

- Rád sem jellemző efféle következetlenség!

- Következetlenség?!

- Igen, az.

- Miért lennék én következetlen?

- Azt mondod a száddal, hogy nem akarod, meg hogy nem vonzódsz hozzám, közben pedig a tested teljesen mást mond. Automatikusan visszacsókolsz, és hozzám préseled magad. Ha nem vonzódsz hozzám, bele se merek gondolni, mi lenne, ha kedvelnél.

Hermione dühödten rázta a fejét, s közben olyanokat motyogott, hogy ez nem igaz, és a férfi nem tudja, miket beszél.

Perselus kezdte elveszíteni a türelmét, s különös késztetést kezdett érezni, hogy ismét megcsókolja a lányt.

Már nyúlt is felé, hogy magához húzza, s szemébe vágy parázslott, amitől a lány megijedt, és ellépett előle.

- Kérlek, hagyj elmenni. Perselus, ezt nem szabad…

Kiszakította karját a férfi szorításából, s lesietett a lépcsőn a Nagyterem felé. Piton utána akart menni, de ekkor éles kiáltás harsant az Előcsarnok levegőjébe:

- Piton!

Perselus megfordult, és szembetalálkozott egy ököllel, ami nevezetesen Siriushoz tartozott.
Csattanás hallatszott, és Piton a földre került. A következő pillanatban már Sirius is rajta volt. A közelben állók ijedten rebbentek szét, több lány felsikított.

- Mit művelsz azzal a lánnyal, mi? - ordította az SVK tanár, miközben ütött.

Perselusnak eszébe sem jutott elővenni a pálcáját, amire ideje sem lett volna, mert a következő, nagy erejű ütés nyomán az orra egy nagy reccsenéssel eltört.

Sirius zihálva emelkedett feljebb, hogy megcsodálja a bájitaltanár orrából és szájából fröcsögő vért, s elégtétellel vigyorgott le ellenfelére.

Vért köpködve emelte fel a fejét Perselus, és kihasználva a Sirius és közte lévő távolságot, egyetlen mozdulattal a hátára penderítette támadóját, s az akció közben egy jól irányzott rúgással viszonozta sérült orrát. Erre Black fájdalmasan nyöszörgött egyet - Piton gyomorszájon találta a térdével.

- Uramisten - motyogta Hermione, aki a Nagyteremből kitóduló diákok soraiban állt, és megrendülten nézte, ahogy a két férfi precízen pépesre veri egymást.
Félretolt pár álmélkodó hollóhátast, átverekedte magát egy csapat szörnyülködő griffendélesen, és felkaptatott a lépcsőn, hogy elejét vegye annak, hogy Perselus megölje Siriust.

- Azonnal hagyjátok abba! - kiabálta kétségbeesetten. Megpróbálta lerángatni Pitont Siriusról, de a tanár nem hagyta magát, s Hermionét hamar arrébb húzta Flitwick professzor, aki a szomszédos teremből lépett ki.

- Jöjjön el onnan, kisasszony - cincogta, s ő maga kezdett el kiabálni:

- Perselus, hagyd békén Siriust! Halljátok, hagyjátok abba!

A két férfi rá se hederített, s az apró tanerő mindenféle eredmény nélkül ugrált körülöttük továbbra is.

A csata közben alaposan elfajult. Perselus fojtogatni kezdte ellenfelét. Több mint húsz év gyűlölete izzott a vérében, s csak az járt a fejében, hogy lehetőleg minél jobban megkínozza ezt a végsőkig utált, nagy népszerűségnek örvendő, felfuvalkodott ocsmányságot. Sirius felemelkedett, s teljes erejéből lefejelte a bájitaltanár homlokát. Piton hátratántorodott, legördült Blackről, aki ismét felülkerekedett rajta, s a lépcső felé lökte a másik férfit.

Perselus azonban nem eresztette el az SVK tanár talárját, így egy pillanat múlva ketten bucskáztak lefelé a fokokon.
A lányok újfent sikítottak, s lassanként az egész iskola összeszaladt a nagy hangzavarra.

Dumbledore professzor sietett le a lépcsőn a verekedők után, s a park felől érkező Hagrid segítségével szétszedték a két férfit. Lupin és Kingsley az utolsó pillanatban értek oda, s az egyik Hagridnak segített lefogni Siriust, míg a másik az igazgató segítségével Pitont tartotta vissza.

- Eressz el, Remus - vicsorogta Sirius vérben forgó szemekkel.

- Dehogy eresztelek - jött a válasz. - A végén még megölöd.

- Megérdemelné - sziszegte a férfi, s rángatni kezdte az őt tartó karokat.

- Nyugodj meg, ember! - Hagrid hangján érezni lehetett, hogy nem különösebben érti a vita okát, de rendületlenül tartotta barátját, ami ugye, ismerve a méreteit, nem kis visszatartó erőt jelentett Siriusnak.

Pár méterrel odébb Dumbledore Pitont igyekezett jobb belátásra téríteni, aki szuszogott, mint egy begőzölt rinocérosz. Ő egy szót sem szólt, de látszott rajta, hogy csak a kínálkozó alkalomra vár.

- Szeretném, ha most mindketten megnyugodnátok - szólt Dumbledore semleges hangon. - Sirius, te menj a dolgodra, és nem szeretnék még egyszer ilyet látni. Perselus, te velem jössz.

Kész csodának tűnt, hogy a két férfi lenyugodni látszott, s végre, s teljesíthették az igazgató kérését. Sirius puffogva távozott a szobája irányába, s közben gyilkos pillantásokkal bombázta Pitont, ezzel tisztán az értésére adva, hogy ha legközelebb bántja Hermionét, nem ússza meg ilyen könnyen.

Perselus hideg tekintettel fogadta az ellenséges megnyilvánulást, s Dumbledore nyomában hátrahagyta az eset helyszínét, és a szájtátó diákokat.

***

- Szeretném, ha elmagyaráznád, mi volt ez az egész odalent - kezdte nyugodtan az igazgató, miután helyet foglaltak az irodájában.

- Mint látta, Black nekem esett.

- Nem arra vagyok kíváncsi, amit láttam magam is, fiam - ingatta a fejét Dumbledore. - Az előzményeket akarom hallani.

Piton tekintete kifejezéstelen lett. Immár nem látszott benne a gyűlölet - simán felvonta a védelmi vonalát, s rezzenéstelen arccal nézett vissza idős kollégájára.

- Én csak igyekszem megnyerni a fogadást, uram.

Az idős mágus fejét hátravetve nevetett fel, amin Perselus végtelenül megdöbbent.

- Gondolhattam volna - bólintott Dumbledore derűsen mosolyogva, mire a bájitaltanár bizalmatlanul méregetni kezdte őt.

- Ez most mit akar jelenteni, professzor? - kérdezte cinikusan, elterelve a figyelmet saját zavaráról. Biztos volt benne, hogy ha az öreg most azt mondja, tud arról, hogy lefeküdt Gwennel, majd csókolózott Grangerrel a könyvtárban, akkor menten szívszélütést kap, lefordul a székről, s még annyit sem fog tudni kinyögni, hogy ne rakjanak rózsát a sírjára, mert hogy utálja az említett virágot.

- Ugyan, Perselus, azt ne hidd, nem lehet látni, mi folyik köztetek Ms. Grangerrel. Nos, meg Ms. Ryannel.

- Gwen totál sötét - jegyezte meg Piton keresetlen őszinteséggel.

Dumbledore nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott.

- Nem sok szerencsém van, ami a jóslástan tanárok kiválasztását illeti - mondta végül.

- Pedig én azt hittem, Trelawney után rosszabb nem jöhet…

- Bevallom, én is…

Egy ideig nem szóltak, csak hallgatták az igazgató kandallójában pattogó tüzet.

- Hát ebbe alaposan belekeveredtél, gyermekem - állapította meg pár perc elteltével Dumbledore.

- Bele - hagyta rá Piton bosszúsan.

- Sirius megvert téged…

- Meg…

- Gwen bosszút esküdött ellened…

- Na igen… - a férfi hangja egyre fásultabban hatott.

- Beleszerettél Hermionéba…

- Bele… vagyis… mi?!

Az igazgató felállt, megpaskolta kollégája hátát, aki fintorogva összébb húzta magát.

- Az lesz a legjobb, ha ezt alaposan végiggondolod, barátom. És jó lenne, ha egy ideig nem kerülnél se Sirius, se Ms. Granger közelébe. Ha Sirius közelébe mész, megismétlődhet az iménti incidens, ha Hermione közelébe… nos… akkor is.

Nem válaszolt egy darabig. A gondolatai elkalandoztak.

- De… miért?

Dumbledore mosolyogva vonta fel a szemöldökét.

- Miért mond neked nemet?

Perselus bólintott. Dumbledore összefonta az ujjait maga előtt az asztalon, s arcára töprengő kifejezés ült ki.

- Talán meg kellene várnod az év végét. Megvárni, amíg leteszi a vizsgáit, amíg elfogadja a helyzetet, hogy többet jelentetek egymásnak. Beláthatod, így hirtelen ez nagyon ijesztő lehet egy fiatal hölgynek.

Piton megforgatta a szemeit, s ijesztő képet vágott.

- Már az sem egyszerű, hogy egy tanárról van szó… Tudod, Ms. Granger és a szabályok… na mindegy. Az meg még rátesz egy lapáttal, hogy a te szerény személyed az a bizonyos férfi…

Perselus horkantott, és csúnyán az igazgató képébe bámult.

- Ez azt jelenti - kezdte, mikor kissé lehiggadt. - Hogy várjam meg, amíg megemészti?

Az igazgató bólintott.

Perselus kelletlenül hagyta el az irodát, s belátta, hogy ennek a fránya Dumbledore-nak már megint igaza van.

Előző←…….→Következő