Hayden szemlesütve ballagott vissza a tábor gyerekeknek fenntartott részébe, de már nem tért vissza az ebédlőbe, ahogy Pelton sem. Mindketten kimondhatatlanul szégyellték magukat. Hayden elkeseredetten gondolt az apjára. Mit fog gondolni, ha megtudja? Hát erre nevelte őt? Csak reménykedett abban, hogy nem küldenek levelet a szülőknek. Vajon Pelton szülei mit szólnának?

A számára kijelölt faház üres volt, hiszen még minden lakótársa vacsorázott. Biztos meg fognak lepődni, hogy eltűnt a cucca. Bár lehet, hogy elmondják a gyerekeknek a történetet. Ez nem igazán izgatta, hiszen valószínűleg a társai nagyra fogják értékelni ezt a kis csínyt.

Bepakolta a nemrég kipakolt holmijait, majd a főtéren – ahol valószínűleg a reggeli torna zajlik majd -, bevárta Peltont. A fiú nemsokára meg is érkezett. A bőröndjük hasonló volt, és – mivel csak kívülről láthatták a másikét – nem is jöhettek rá, hogy a belsejükben lévő címer túltett a külső hasonlóságokon.

Szótlanul baktattak vissza az igazgatói házhoz, ahonnan Mrs. Huckle kísérte őket a félelmetes hírű elkülönítő házba. A hírneve ellenére a ház nem is volt olyan messze a többi kunyhótól, mint azt Hayden sejtette. Ráadásul luxuslakosztályban érezhették magukat, mivel ketten foglaltak el egy négy férőhelyes lakrészt. Mindent egybevetve semmire sem lehetett panaszuk, kivéve azt, hogy nem túlságosan kedvelték egyelőre egymást.

Nem mindegy, hogy három ismeretlennel vagy eggyel kell együtt laknom? - gondolta magában Hayden, bár el kellett ismernie, hogy a mostani lakótársa sokkal szimpatikusabb – az átélt kalandok ellenére -, mint például a kínai szobatársa, aki meg volt sértődve rá.

A szobájuk úgy nézett ki, mint az előző: két-két ágy, szekrények. Plusz nekik még külön fürdőhelyiség is járt, csak az kint volt a szabadban, néhány méterre az ösvénytől, amin jöttek.

Mrs. Huckle otthagyta őket azzal a mondattal, hogy ha baj van, csengessenek, persze szigorúan csak vészhelyzetben, valamint hogy attól még, hogy itt vannak, részt kell venniük a kötelező reggeli tornán, az étkezéseken, satöbbi. Miután elment, Pelton körülnézett, majd derűsen megszólalt.

- Ha tudom, hogy itt ilyen jó sorsunk van, eleve ide kérem a szállásom!

Fáradtan nevetett egyet, majd újra kipakolt. Immár tizenkét órán belül másodszor. Ő foglalta el az ajtóhoz közelebb lévő ágyat, mivel Hayden az egyik belsőt választotta, ami a másik sarokban helyezkedett el. Magyarul a lehető legtávolabb akart tőle lenni.

Másnap reggelre kialudta borongós kedvét, és Peltonnal együtt korgó gyomorral caplattak a táborhely felé. A reggeli tornát úgy-ahogy csinálták, magukban már egy kiadós reggeliről álmodoztak, mivel tegnap alig vacsoráztak valamit az események miatt.

Reggeli közben Haydenhez odajöttek ex-szobatársai, és túláradó vidámsággal gratuláltak neki a trükkhöz. Nem tudott mihez kezdeni a dicsérettel, inkább próbálta másra terelni a szót. A szeme sarkából látta, hogy Pelton nem szerénykedik ennyire, vigyorogva mesélte, ahogy becsempészte a békát az igazgatónő irodájába. Közönsége hangosan hahotázott, a volt lakótársai pedig büszkén csapkodták a hátát, mintha ezt mondanák: „Velünk lakott!”

Reggeli után a fiúk nem akarták száműzni magukat a lakhelyükre, így ottmaradtak a többiekkel, persze csakis együtt.

Tíz órakor megkezdődött az első karateedzés. Hayden megkönnyebbült, hogy Pelton sem kíván ezen részt venni, így megbeszélték, hogy a vívásra fognak járni. Letelepedtek egy közeli padra nézelődni.

- Látom, neked nincs egy csöppnyi lelkiismeret-furdalásod sem – szólalt meg hirtelen, miután leültek.

- Miért lenne? – kérdezett vissza gondtalanul a másik, majd Hayden felhúzott szemöldökét látva, folytatta. – Nem mi loptuk el a kupákat, egyébként pedig egy kis trükk nem árt senkinek sem, nem igaz?

A fiú kétkedve ingatta a fejét, de nem válaszolt. Tényleg nem ártottak senkinek, az tény. Egy kis gyerekeskedés pedig nem bűn, hiszen ők gyerekek, az isten szerelmére!

Szórakozottan nézték a karatét tanulókat, ahogy erősítenek, és a mester az alapokat tanítja nekik. Néhányszor tettek rájuk egy-egy megjegyzést, de amúgy nem sok társalgás folyt köztük. Pelton gondolatai elkalandoztak, vissza a tegnap estére.

Egyszerre úgy érezte, mintha áram haladt volna át a testén. Tegnap nem is figyelt, hogy hogyan szólította Peltont a táborvezető! MR. GRANGER? Elfordult a fiútól, és tágra nyílt szemmel nézett a semmibe. Csak nem ő a híres Hermione Granger fia? Hiszen akkor ő is varázsló! Ráadásul ismeri is az apját, hiszen tanította!

Aztán lehűtötte magát. Ez a tábor az egész világon lévő gyerekeknek szólt, nem? Honnan veszi, hogy csak egy Granger-család létezik? Ráadásul pont az, akit ismer az apja. Nem túl sok rá az esély.

Csüggedve fordult vissza az edzéshez, de az már véget ért. Pelton is felpattant mellőle, mert kezdődött a vívás.

- Gyere már! – siettette.

Pont akkor értek oda, amikor az edző belekezdett a vívás, mint sport ismertetésébe.

- A vívásnál a küzdőteret pástnak hívjuk, a mérkőzést pedig asszónak. A mérkőzés célja az, hogy a versenyző találatot vigyen be az ellenfél találati felületként meghatározott testrészére. A vívásnak több neme is van: a kardvívás, tőrvívás és a párbajtőr-vívás. Mi a kardvívást fogjuk megtanulni, ez a leglátványosabb és egyben legvariálhatóbb fajta. Nos, a karddal ugyebár a valóságban szúrni és vágni is lehet, ebben rejlik a variálhatósága. Ami pedig a találati felületet illeti, ebben a vívásnemben a deréktól felfelé végrehajtott támadások érvényesek. A többi mélyvágásnak minősül. Ennyit az elméleti részéről nagy vonalakban, remélem, világos voltam? – nézett körbe az edző.

Néhány helyen látott kérdő arcokat, főleg a kisebbek sorában, de a nagyobbak közül úgy tűnt, mindenki felfogta a lényeget. Sokan izgatott arcot vágtak, köztük Hayden és Pelton is. Az oktatót látszólag kielégítette ez az érdeklődés, és folytatta előadását.

- A kardvívásnak, mint általában minden sportnak nem lehet egyből a közepébe vágni. Egy táborban főleg nem. Meg kell tanulni az alapvető mozgáselemeket, készségeket, képességeket. Gyere csak ide, kisfiam! – Odaintett a kezével egy rövid, barna hajú fiúnak, akit a hír teljesen lesújtott, már nem is érdekelte a vívás, inkább elkezdett beszélgetni a mellette állóval.

A fiú odament, és szemtelenül szembenézett a tanárral. A férfi erre hátrafordult, és egy nagy táskából előhúzott egy hosszú, vékony valamit. Amikor kikerült a csomagolásából, kiderült, hogy egy kard az. Az oktató rögtön a fiú felé tartotta azt.

- Tessék, fogd meg!

A gyerek meglepett arcot vágott, de azért felemelte, jobban mondva megpróbálta felemelni a kardot.

- Íme az élő példa, hogy mi történik akkor, ha nem vagytok előképzettek. A kard használatát nem a tömege, hanem a hossza teszi bonyolulttá. Egy kard fél kilogrammos csupán, azt azért meg kell jegyeznem, hogy egy hosszabb mérkőzés esetén ez is gondot okoz. Viszont, ami igazán veszélyessé teszi a harcot vele az az, hogy 105 cm hosszú. Itt a legtöbben – hordozta körbe a pillantását – alig múljátok fölül ezt a magasságot. Tehát nem szabad alulbecsülni ezt a sportágat. Nem csak annyit jelent, hogy felemelünk egy fémdarabot, és ügyetlenül csapkodunk vele. Remélem, érthető voltam – fordult újra a fiúhoz.

Az elfordította szégyenében az arcát, és szomorúan bólintott egyet. Miután visszasétált a barátjához, rápillantott a táborban lévő órára – fél tizenkettő volt. Elkedvtelenedve nézett körül, amit az oktató is észrevett, de nem törődött vele.

- A mai órára az elméleti részt terveztem alaposabban elmagyarázni, hogy hogyan is néz ki egy pást, milyen részei vannak, illetve, hogy miből áll egy vívófelszerelés. Kérem, hogy csak azok maradjanak az óra hátralévő részében itt, akiket érdekel a mondanivalóm.

Hayden és Pelton egymásra néztek. Mindketten látták a másikon, hogy nem lohadt le az érdeklődése, így ők közelebb mentek a férfihoz. A gyerekek körülbelül fele azonban otthagyta a teret, a legtöbben bizonyára arra számítottak, hogy ha itt lesznek egy órát, máris párbajmesterré válnak.

Délig mindent megtudtak a mérkőzések helyszínéről, illetve felszereléséről. Hayden és Pelton az órát megvitatva vonultak el ebédelni. Később már az erdei ösvényen sétáltak, és a gondolataikba mélyedtek.

Ahogy a levelek és ágak között lépkedtek, Hayden észrevett valamit az egyik fa odvában. Úgy nézett ki, mint egy gömbölyű kis tollaslabda, amiből kiállt egy vékony csőr, illetve egy-egy piros szem. Homlokráncolva nézte az állatot, olvasott már róla, és tudta, hogy ritka manapság ilyet látni. A neve Golden Snidget volt, és régebben ezt használták cikesznek, később róla nevezték el. Nagyon gyorsan repült, amit a fiú is megtapasztalt. Alig nézte tíz másodperce, amikor a madár észrevette őt, és szélsebesen szárnyra kapott, hogy alig két méterrel a gyerekek feje fölött húzzon el, az erdő mélye felé tartva.

A mellette álló Pelton hirtelen megrándult, majd abba az irányba nézett, amerre a madár tartott. Hayden szemöldökráncolva nézett rá, majd amikor észrevette, hogy a fiú hajában egy pillanatra fehér csíkok jelennek meg, tágra nyílt a szeme. A másik rájött, hogy Hayden nézi őt, és nyugalmat erőltetve a hangjára, így szólt:

- Láttál valamit?

- Miért, te igen? – kérdezett vissza Hayden.

A fekete hajú fiú megvonta a vállát.

- Csak megijesztett egy madár, ennyi.

- Milyen madár?

Pelton mélyen a szemébe nézett, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit válaszoljon, majd ezt mondta.

- Biztos csak egy fekete rigó volt, nem láttam pontosan.

- Értem.

Hayden elcsüggedve folytatta az útját. Egy percig biztos volt benne, hogy társa is azt látta, amit ő, de hát nem árulhatja el neki, hogy ő mit látott, hiszen mit is szólna hozzá? Az eddig kialakított normális mugli kép saját magáról biztosan összedőlne benne, ha azt mondaná, hogy most húzott el fölöttük egy piros szemű, tökéletesen gömbölyű madár.

Csendben folytatták az útjukat, miközben nem is sejtették, hogy ugyanazon gondolkodnak, és talán ugyanarra is vágynak: hogy a másikról kiderüljön, varázsló.

*

A hosszú, hullámos, barna hajú nő aggódó arccal tett-vett az asztalán, rendezgette a dolgait. Újra hétfő volt, egy hete, hogy a kisfia elment táborozni. Megígérte, hogy hetente egyszer ír neki egy levelet, tehát ma kellett, hogy érkezzen a postán a levél. Elmagyarázta neki, hogy csütörtökön adja fel a postán a küldeményt, hogy hétfőre megérkezzen hozzá, és Pelton nem buta gyerek.

Mikor jön már a posta?

Le kellett foglalnia magát valamivel, de egyszerűen nem kötötte le semmi. Igaz, nem az első eset volt, hogy elküldte őt táborozni a nyáron, de sosem tudott hozzászokni a hiányához. Bele sem mert gondolni, hogy mi lesz év közben, amikor már a Roxfortban fog tanulni, és nem fog hetente levelet küldeni. Márpedig biztos, hogy nem fog. Az iskolában mindig folynak az események, tanulni kell, valószínűleg nem lesz sem ideje, sem kedve írni. Hacsak nem…

Reménytelenül felsóhajtott. Nehéz dolog volt elengedni a kisfiát.

Halk kopogtatás zökkentette ki a gondolataiból. Oldalra nézve egy barna baglyot látott meg az ablakpárkányon.

Meglepődve sétált oda, hogy kinyissa az ablakot, utat engedve ezzel a bagolynak, ami az íróasztalához repült, és fontoskodva csattintotta össze a csőrét, hogy ezzel is siettesse Hermionét, hogy vegye el tőle a levelet.

A nő óvatosan csomózta ki a csomagot tartó madzagot a madár lábáról, ami azonnal szárnyra kapott, és a nyitott ablakon keresztül távozott.

Tisztelt Miss. Granger,

Örömmel értesítem, hogy jelentkezését a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola számmisztika tanári posztjára elfogadtuk. A számos jelentkező közül Önt választottuk ki az állás betöltésére, amelyet szeptember 1-jén kell megkezdenie. Előzetes egyeztetésre az iskolába augusztus utolsó hetében járhat be, amikor is megismerkedhet a tanári karral (amelynek jelentős része saját tanára is volt), illetve megbeszélést tarthat az Igazgató Asszonnyal.

Kérem, hogy az évfolyamoknak szükséges tankönyvlistát egy napon belül jutassa el bagolypostán, mert a diákoknak még ezen a héten kiküldjük a jövő tanévről szóló szokásos értesítő levelünket.

Üdvözlettel:

Perselus Piton, igazgatóhelyettes

Hermione ledöbbenve olvasta a levelet. Újra át kellett futnia, hogy felfogja a mondanivalóját, annyira ledöbbentette az aláírás. Nagyon rég találkozott már Pitonnal, és az érzései iránta a meghatározhatatlan kategóriába tartoztak. Örvényként kavargó gondolatokkal tette le a pergament az asztalra.

Egyrészt nagyon örült, hogy elfogadták a jelentkezését az iskolába, másrészt félt belegondolni, hogy vajon Piton is elfogadta-e a jelentkezését a tanári posztra, vagy ezt igazgatói szinten határozzák meg… Utána még meg is írta ezt a levelet… Természetesen ez nem jelentett semmit, hiszen, mint igazgatóhelyettes, kötelessége neki intéznie ezeket a leveleket. A diákoknak kiküldött postát is ő készíti el, persze azt nem kézzel írja meg.

Felocsúdva, dühösen rázta meg a fejét. Nem ébreszthet benne Piton ilyen érzéseket csupán attól, hogy ő írta meg neki ezt a levelet. Gondosan, hogy egyetlen szót se lásson az apró, sűrű betűkkel írott levélből, összehajtotta a pergament, és arrébb csúsztatta az asztalán.

Maga elé húzva egy tiszta lapot a jegyzeteiből kimásolta a szükséges tankönyvek listáját, amelyet már előre elkészített, ha esetleg felveszik tanárnak.

Mire megírta, és el is küldte a rövid pergament a családi bagoly révén, észrevette, hogy időközben a mugli postás is ellátogatott a házhoz. Egy kicsit aggódva lépkedett oda a fémdobozhoz, de végül megnyugodhatott: egy kis borítékot talált benne, rajta Pelton apró betűivel.

Elkezdte olvasni a levelet, amelynek írása nagyon is emlékeztette őt az előző levélre…

Szia anya!

Nemrég ebédeltünk meg, és mivel csütörtök van, eszembe jutott, hogy levelet kell írnom Neked!

Eddig nagyon jó volt a tábor, az összes fiú kedves velem, mondjuk ismerőssel nem találkoztam, de az első nap máris röplabdáztunk a strandon, ahol a mi csapatunk győzött. Nagyon izgalmas volt a meccs, el sem tudod képzelni, mennyire!

Első nap viszont az egyik barátommal végrehajtottunk egy kis csínyt… Ne aggódj, nem volt olyan szörnyű, de most már együtt lakunk, külön házba kerültünk! Ez szerintem sokkal izgalmasabb, mint az előző lakhelyem, hiszen végül is magunkra vagyunk ítélve. Ne ijedj meg, azért nem hagytak minket teljesen egyedül.

Képzeld, kardvívni tanulunk a barátommal! Eddig sosem akartam jelentkezni edzésekre, de most volt kedvünk, így járunk az órákra.

Amúgy egy kicsit gyanakszom, hogy ő is varázsló! Egyszer, amikor mentünk az erdőben, megijesztett egy Golden Snidget (tudod, az a kis vörös szemű, gömbölyű madár), és ő is ugyanabba az irányba nézett, amerre elrepült. Sajnálom, hogy nem kérdezhetem meg tőle spontán, hogy ő is közénk tartozik-e, de tudom, ez a törvény. Tehát ne aggódj, én nem szólok egy szót sem. Egyébként ő is angol… A múltkor megbeszéltük, hogy ki honnan jön, és ő is London környékén lakik. Hát nem különös?

Most viszont be kell fejeznem a levelet, mert nemsokára megyünk a strandra, és nem szeretnénk elkésni, nekünk még plusz negyedóra gyaloglás az út a táborba – hát nem izgalmas?

Ölel fiad,

Pelton

Hermione megnyugodva tette le a levelet az asztalra a másik mellé. Kicsit aggódott, hogy mit követtek el ők ketten már az első nap, de nem rágódott sokáig a témán, hiszen nincs semmi baja, és ez a lényeg. Tudta, hogy fia direkt nem írta le az „elkülönítő ház” kifejezést, miközben világos, hogy oda került.

Óhatatlanul is kellett egy-egy pillantást vetnie a két levélre, összehasonlította őket. Az írásuk annyira hasonlított… Hihetetlen.

Végül megrázta magát. Minek rágódjon ezen?

Inkább Pelton kis barátján kezdett el gondolkozni. Nem is írta a nevét, ez érdekes… Sokat beszélt róla, de még sem említi a nevét. Miért? Lehet, hogy olyasvalaki, akiről azt gondolná, hogy ismeri? Mivel azonban valószínűleg mugliról van szó, honnan is ismerhetné? A Golden Snidget-es ügy gyanús volt… Ha varázsló, lehet, hogy tényleg ismeri… Csak Pelton nem akarja őt említeni.

Megvonta a vállát. Majd minden kiderül három hét múlva, amikor a fiú visszajön, és újra együtt lesznek. Boldogan sóhajtott fel.

*

Perselus Piton az irodájában ült, és a tankönyvlistát állította össze a tanárok beérkező levelei alapján. Épp végzett az új információk adminisztrálásával, amikor megint egy bagoly kopogtatását hallotta az ablakon.

Odanézett, és egy kellemesen ismerős, a régi múltból visszatérő baglyot ismert fel a párkányon ülő madárban. Egy kicsit megremegett a gyomra, ahogy kinyitotta az ablakot, bár tudta, már semmi értelme az izgalomnak. Immár nem olyan híreket hozott neki Perchta, amely örömmel tölti el.

Beengedte a baglyot, és átfutotta Hermione levelét. Az olyan volt, amilyet egy felnőtt, frissen felvett kollégától el lehetett várni: rövid, korrekt, pontos és objektív. Gyorsan hozzávette ezeket a könyveket is a listához, majd félretette a levelet, miközben próbált nem arra gondolni, hogy a gyöngybetűi bizony nagyon hasonlítottak a fiáéra, akitől pénteken kapott levelet, hogy beszámoljon a tábor első napjairól.

Nem aggódott érte, bár a fia említett valamilyen csínyt, de tudta, hogy egy ilyen mugli táborban nem sok komoly dolog történhet, hiszen szigorú felügyelet alatt vannak a srácok. A fia pedig olyan nevelést kapott, hogy egy hétig még egyedül is el tudna élni, ha rászorulna.

Most, hogy kész lett az utolsó könyvek feljegyzésével is, úgy gondolta, el is küldheti a nyári értesítő levelet a diákoknak. Magában örült is, hogy Hayden a tábor ideje alatt fogja megkapni a felvételi értesítőt, hiszen legalább lesz minek örülnie a nap végén.

Átnézte az elsősök névsorát, és felsóhajtott. Nehéz éve lesz, és be is vallotta már magának a félelmét. Most, hogy Hermione is a Roxfortban lesz, együtt lesz a „család”. Tudta, hogy Hayden és a kis Pelton végül elkerülhetetlenül találkozni fognak, ráadásul valószínűleg az egész iskola rá fog jönni arra, hogy ők testvérek. Már fél éves korukban is minden vonásuk megegyezett, most miért lenne másképp? Igaz, úgy emlékezett, hogy Pelton metamorfmágus, de nem valószínű, hogy tartósan megváltoztatná a vonásait, hogy ne jöjjenek rá a többiek a turpisságra.

Hiába a sok gondolkozás, Perselus. Túl kell élned ezt az évet, aztán már minden rendben lesz utána.i>

*

Késő délután Pelton és Hayden a saját faházukban ültek, és pihentek. Aznap szinte csak játszottak, és edzettek, így érthető, hogy fáradtak voltak. Az ágyukon hevertek, várták a vacsorát jelző harangot.

Miközben így múlt az idő, egyszerre csak két hangos kopogásra lettek figyelmesek. Hajszálpontosan egyforma gyorsan ültek föl az ágyukban, és mindketten azonnal átlátták a helyzetet: a mellettük lévő ablakokban egy-egy bagoly ült.

Tágra nyílt szemmel, a felismerés édes örömével kaptak lábra.

- Tudtam! – kiáltottak fel egyszerre.

Majd nevetve, boldogan szaladtak egymáshoz, és egymás szavába vágva kiabáltak.

- Miért nem mondtad, hogy…

- Észrevettem ám, hogy a madár után…

-… te is varázsló vagy, annyira…

-… nézel, gondoltam, hogy látod, annyira…

- ÖRÜLÖK – fejezték be együtt a mondatot, majd egymás nyakába ugrottak a boldogságtól.

A madarak türelmetlenül kopogtattak, így beengedték őket, majd egymás mellé telepedve bontották fel a leveleket.

Előző←…….→Következő