Harry végzett a minisztériumban. Végre leadta jelentését, melyben hosszasan taglalta, hogyan kereste fel őt Marcus Avery, és hogyan kért tőle segítséget nagyapjának megfékezésében. Kimerítő leírást adott róla, hogy hányszor kapott információkat Marcustól, tervezett támadásokról, és mentették meg így közösen sok varázsló életét. Végül pedig Marcus tevékenységét, és önfeláldozását Perselus Pitonéhoz hasonlította, aki annak idején Voldemort kémje volt, és halála után arany fokozatú Merlin díjjal tüntették ki. Sejtette, hogy Kingsley gyanakodni fog, de ha nem megy másképp, akkor majd csak neki, elmesél mindent. Tudta, hogy a miniszter mindig is tisztelte Siriust, és kicsit lelkiismeret furdalást is érzett hányatatott sorsa, és halála miatt. Nem utolsó sorban Kingsley a barátja volt, és régi harcostársaknál ez többet számít néhány átlépendő paragrafuson. Mert abban biztos volt, hogy bizony Kingsleynek át kell hágnia néhány szabályt, hogy Marcus szabadon távozhasson, és később se állítsák a Winzengamot elé.
Már órák óta itt voltak, papírokat töltöttek ki, engedélyekre, és aláírásokra vártak. Most végre hazaindulhattak volna, ha nem kellett volna még elintézniük valamit.

Mikor beléptek a kis boltba, vagy egy tucatnyi festmény alak nézett rájuk. Harry megcsapkodta az asztali csengőt, mire egy öreg varázsló lépett ki a hátsó részt eltakaró függöny mögül.
- Mivel szolgálhatok? – fordult feléjük – Á, Mr. Potter, nem festettem még önnek elég festményt? – mosolyodott el.
- Még egyet szeretnék – felelte a férfi.
Harry elővette a merengőt, és pálcájával kiemelte belőle az alakot.
- Őt szeretném, egy barátságos nappaliban látni, vörös és aranyszín legyen a domináns, legyen több fotel, egy kanapé, és hátul egy ajtó, ami a hálószobába vezet.
- Szóval, ő is egy Griffendéles volt – ingatta meg fejét a mágus. – Nem voltam Griffendéles, de olyan soknak kellett már lefessem a klubszobájukat, hogy engedélyt kaptam, hogy megnézzem. Itt is van egy, ha megfelel, akkor tíz perc alatt készen leszünk.

Azzal előhúzott egy festményt, melyen valóban egy a klubhelyiséghez nagyon hasonlatos hely volt.
- Csak egy hálószoba, és a hölgy? – emelte máris pálcáját a mágus.
- Várjon - lépett oda most Marcus – innen fesse meg – azzal halántékához érintette pálcáját, és még egy emléket töltött a kőtálba. Pálcájával egy vidámabb, és nevetősebb Danát varázsolt elő.
- Már értem, hogy Sirius miért szeretett bele – ámult el Harry.
- Igen, de sajnos másnak is megtetszett – komorodott el Marcus. Csak nézte a nevető asszonyt, akinek fekete haja szállt a szélben. Szívét újra átjárta a fájdalom, amit édesanyja elvesztése miatt érzett.

Harry könyökén Marcus kezével érkezett meg a Grimmauld térre. Már korábban elmondta neki a címet, így most ketten figyelték, ahogy a Black ház előbújik két szomszédja mögül. Marcus felhúzta szemöldökét, és úgy figyelte az előbukkanó házat, majd követte Harryt, fel a lépcsőkön.
Amint beléptek az ajtón, Donki rohant feléjük.
- Harry bácsi! Na végre, hogy megjöttél!
Harry felkapta a kis manócskát, és megpörgette a levegőben, mire az, sikítva nevetett. Ahogy újra földet érzett a talpa alatt, görbe lábacskáin elszaladt.
- Apa, Anya, megjött Harry bácsi! – hallották a hangját, ahogy távolodik.
- Ő Sipor fia, régóta szolgálja a Black családot. Sipor kicsit aranyvér mániás, és kifejezetten utálta Siriust – suttogta Harry, Marcusnak. – Gyere, menjünk beljebb.
- Üdvözlöm Harry Potter – hajolt meg előttük Sipor.
- Hello Sipor! Ő egy barátom – nem is tudta, hogy mutassa be a mellette állót – Marcus Foster – bökte ki végül. Marcus csak biccentett, és a házimanót fürkészte.
- Üdvözlöm uram – hajolt meg Sipor, és hol az egyik férfira, hol a másikra nézett. – Azt hiszik, hogy Sipor vak – motyogta, és ott hagyta őket.
- Én megmondtam – vigyorgott Harry.
- Ez mi volt?
- Szerintem, ahogy rád nézett, már tudta is –legyintett Harry.

Harry intett Marcusnak, hogy kövesse, mire beléptek a nappaliba.
- Harry! Fiam! Na végre! – hallotta apja hangját.
- Hol jártál ennyi ideig? Már több mint egy hete elmentél – zsörtölődött anyja.
- Sziasztok, nem láttátok Ginnyt?
- Szépen vagyunk, mi már nem is hiányoztunk? – kapta fel a fejét Sirius.
- Dehogynem – nevetett Harry – nagyon hiányoztatok. Megmondaná valaki, hogy merre találom a menyasszonyomat?
- Elment a szellemszállásra, még múlt hétfőn – szólt közbe Tonks.
- Köszi, apropó, bemutatom egy barátomat, Ő itt Marcus. Ők a szüleim, James és Lily Potter, Remus Lupin és a felesége Nymphadora, de ha jót akarsz, akkor csak Tonksnak szólítod őt. És a keresztapám Sirius Black.
Marcus és Sirius egymásra néztek, de láthatóan a festményt nem rázta meg keresztfiának egy újabb ismerőse.
- Tyű, ezt nevezem! Öregem! – James Potter hajolt közelebb, és hol Marcusra, hol Siriusra nézett.
- Szerintem is – vigyorgott Remus. – Csak nem?
- Várjatok, hoztam ajándékot nektek – azzal Harry elővette a becsomagolt festményt, és egy pöccintéssel a többi mellé akasztotta. Majd egy intés, és eltűnt róla a csomagolás.
Sirius Black azonnal talpra ugrott, és elhagyta Dumbledore festményét, ahol eddig tanyázott. Meg sem állt az új képig, ahol is egy fiatal nő állt.

- Sirius?
- Dana?
A két szerelmes azonnal összeölelkezett.
Lily Potter is sikoltva rohant oda. Hogy kapjon egy darabot barátnőjéből, szinte félre kellett lökje Siriust.
- Annyira hiányoztál Dana – ölelte át a másikat.
Két perc ölelkezés, Harry és Marcus szóhoz sem jutott.
- Tényleg boldognak látszik – nevetett Harry.
- Igen, nagyon ritkán láttam ilyennek – bólogatott a másik.
Dana meghallhatta fia hangját, mert most feléjük nézett.
- Kisfiam, Marcus! – otthagyta barátait, és előrébb lépett. Kezét fia felé nyújtotta. – Istenem, felnőttél. Már ennyi év eltelt?
- Igen anya, majdnem tíz – válaszolta, és közelebb lépett, egészen a festmény elé.
- Ugye nem csináltál semmi butaságot? – nézett rá könyörgőn.
- Csak majdnem, de már Harry helyrehozta.
- Te vagy Harry Potter? – nézett a kérdezett felé Dana. – Annyira örülök, hogy megismerhettelek, és köszönöm, hogy segítettél Marcusnak.
- Ugyan, semmiség volt – rántotta meg vállát.

- Anya, megtaláltam a naplóidat – Marcus hangja szomorú lett.
- Akkor mindent tudsz – hajtotta le fejét Dana. Amikor elkezdtem írni, még a Roxfortba jártam, aztán már nem lett semmi a terveimből, hogy híres írónő leszek.
- Miért nem mentél vele? – intett fejével Sirius felé, aki erre felkapta fejét.
- Nem tehettem, akkor elveszítettelek volna téged, és apád befolyása alá kerültél volna.
- Nem az apám – hangja csendes volt. – De legalább élnél – tette még hozzá.
- De te nem bocsátottál volna meg nekem soha, ha elhagylak.
- El kellett volna mondanod – nézett anyjára.
- Tudom, és hidd el akartam is, de szeretted őt. Téged soha nem bántott.
- De téged igen! – kiáltott fel. – Téged bántott, soha nem fogom neki megbocsátani, amit velünk tett.
- Csak velem – sóhajtott Dana.
- Velem is, ha nem így alakul, akkor most talán ti is élnétek, talán testvéreim lennének, talán Harry lett volna a legjobb barátom, és James a keresztapám. Talán nem nőttem volna fel halálfalók között, akiktől egész gyerekkoromban rettegtem.
- Sajnálom kicsim, hidd el, sokszor meg akartunk szökni Perdivel, de nem sikerült.
- Tudom – Marcus most Siriusra nézett, a két fekete szem összekapcsolódott, de csak egy pillanatra, mert Marcus elfordult.
- Tiszta apja – hallották James hangját.
- Pont olyan heves – kontrázott Remus.
- Még ha a haja is hosszabb lenne – kuncogott Lily.
- Averynek nem is volt hosszú haja – morgott Sirius.
- Neki nem, de az apjának igen – szólalt meg Dana, és most végre Siriusra nézett, nagy fekete szemeivel.
- Tessék? – nézett rá Sirius.
- Ezért raboltak el annak idején, mert Averynek nem lehetett gyereke. Egy aranyvérűtől akart utódot, és lehetőleg fekete hajú, és fekete szeműtől legyen. Pont kapóra jöttem. Azt hiszem megtetszettem neki, már az első alkalommal, és amikor terhes lettem, egyszerűen elvitt magával. Vagy húszan jöttek értem, csak anyuval ketten voltunk otthon, esélyünk sem volt.
- Azt akarod mondani, hogy amikor elvittek, akkor már terhes voltál? – állt az asszony elé Sirius. – Akkor ez azt jelenti, hogy Marcus…
- Szerintem nyilvánvaló – nevetett Remus.
- Első látásra rájöttem – vigyorgott James.
- Marcus az én fiam? – nyögte ki végül Sirius.
Dana csak bólintott, de közben mosolyognia kellett. Sirius félve nézett Marcusra. Egy darabig vizslatták egymást, majd nagyot szusszanva mindkettő egy fotelba vetette magát. Apa és fia egyszerre gyömöszölte ökölbe zárt öklét nadrágjának zsebébe, és nyújtották ki hosszú lábaikat, melyet most keresztbe raktak egymáson. Harry hangosan nevetni kezdett.
- Na Sirius, ezt megkaptad, legalább nem hallom többé, hogy veled kihalt a Black család. De azt hiszem, én most megyek, megkeresem Ginnyt. Ti meg beszéljétek meg a dolgaitokat. Marcus, ez a te házad, bár egyelőre még itt lakunk mi is. Sipor megmutatja a szobád. És ne törődj vele, ha zsörtölődik, ilyen a természete. Nekem évekbe telt megszelidíteni.

Harry a szellemszállás elé hoppanált, és rögtön észrevette a változásokat. Mindenhol varázslók dogoztak felemelt pálcával. Ki a tetőt javította, ki a falat vakolta. Végig sétált a kavicsos úton, egészen a házig.

Egy ismerős varázsló toppant eléje gondterhelt arccal. Süvegét a kezében szorongatta, és egyik lábáról a másikra állt idegesen billegve.
- Mr. Potter, örülök, hogy itt van. – tördelte kezét. – Lenne egy kis probléma.
- Pedig szépen haladnak a munkálatok – nézett körül Harry.
- Nem velünk, hanem a kisasszonnyal. Már három napja nem láttuk, nagyon aggódunk érte. Olyan sápadt volt szegényke, mintha beteg lenne.
- Micsoda? Miről beszél? - fordult most feléje Harry.
- Miss Weasleyről. Mindennap eljött, és irányította a munkát, megbeszéltük, hogy mit is szeretnének. De aztán napról napra kevesebbet maradt, egyszer majdnem el is ájult. És most már három napja nem láttuk. Elmentem a fogadóba, de ott azt mondták, hogy nem fogják zavarni a vendégeiket, mert én nem tudom, hogy mi a munkám. Kérem, önt biztosan beengedik.

Harrynek nem kellett több, sarkon fordult, és már meg is érkezett a fogadó elé. Beviharzott az épületbe, és meg sem állt a recepcióig.
- Miss Weasleyhez jöttem – szólt.
- Sajnálom, a kisasszony azt kérte, hogy senki ne zavarja – pillantott rá egy fontoskodó portás.
- A vőlegénye vagyok, és úgy hallottam, hogy három napja nem látta senki. Ez igaz? – nézett szúrós szemmel a mágusra.
- Nos, lehetséges, de tudja a vendégeink magán élete…
- Azonnal vezessen a szobájához – Harry hangja élesebb lett.

Dühösen, és egyben aggódva követte a portást, aki egy félreeső folyosóra kalauzolta, majd egy ajtóra mutatott.
Harry bekopogott, először halkan, majd verni kezdte az ajtót.
- Gin hallasz? Én vagyok Harry!
Miután nem kaptak választ, a portáshoz fordult.
- Kinyitja, vagy berobbantsam?
Úgy látszik elég határozottra sikerült a hangja, mert a portás azonnal az ajtóra mutatott pálcájával, mire az feltárult.
Harry azonnal tudta, hogy baj van. Az ágy vetetlen volt, mindenhol rendetlenség, szétdobált ruhák hevertek az ágy mellett. Ginnyre nem volt jellemző ez a nemtörődömség.
Szétnézett a szobában, de nem látta a lányt. Bekukkantott a fürdőbe. Megfagyott ereiben a vér, attól, amit bent látott.
Ginny a hideg kövön feküdt vékony pizsamájában, és láthatóan eszméletlen volt. Arca fehér, szája természetellenesen lila volt. Harry egy lépéssel mellette termett, és ölébe kapta a lányt. Rátette az ágyra, becsavarta hideg testét egy plédbe, és vizsgálni kezdte. Azt már biztosan látta, hogy él, de nagyon kihűlt, és le van gyengülve.
- Harry? – nézett fel a lány fáradtan.
- Gin, mi történt? – nézett a lányra.
- Azt hiszem, megmérgeztek – suttogta. – Nagyon fáj a gyomrom, minden kijön belőlem. Harry, én meg fogok halni.
- Gin, ne mondj ilyet – rémült meg a férfi.
Ginny öklendezni kezdett, mire Harry egy lavórt varázsolt az ágy mellé, majd segített a lánynak, hogy fölé hajolhasson. Ijedten látta, hogy a lány vért hányt.
Egy pohár vizet adott neki, hogy kiöblíthesse száját, majd felkapta, és kirohant vele az épületből.

A Szent Mungóban egy gyógyító sietett eléjük.
- Mr. Potter. Milyen sebesülést hozott? – varázsolt elő közben egy hordágyat, és arra fektették a lányt.
- Azt hiszem mérgezés, semmi nem marad meg benne, és, és vért is hányt. Ő a menyasszonyom – tette még hozzá.
- Értem – a gyógyító arca elkomorodott, és egy vizsgálóba lebegtette a hordágyat. Suhintott pálcájával, mire a mágikus hangos bemondóból, még két gyógyító neve hangzott el, és hogy melyik szobában várják. – Kérem, kint várjon Mr. Potter.

Harry orra előtt becsukódott az ajtó, és ő kint maradt kétségeivel. Fel alá kezdett járkálni, de megtorpant, mikor két gyógyító sietett feléje. Róla tudomást sem véve siettek be abba a szobába, amelyikben Ginny feküdt. Homlokát a falnak támasztotta, és gondolkodni próbált. Mielőtt elment, már akkor fájlalta Ginny a gyomrát, lehet, hogy már olyan régóta tart? Tudta, hogy nem szabadott volna magára hagyja, ha legalább visszavitte volna Mollyékhoz. Molly.
Azonnal előhívta patrónusát, és elküldte az Odúba. Nem tudta, hogy talál-e ott valakit, ezért küldött egyet George-nak is. Mikor idáig jutott, vörös fény jelent meg a vizsgáló szoba ajtaja felett, majd egy idős boszorkány sietet végig a folyosón, és lépett be rajta. Harryt a félelem járta át. Nagyon súlyos lehet a baj, ha már a negyedik gyógyítót hívták. Kétségbeesett. Vajon az esküvőn ehetett valamit, vagy már előző nap, amikor az étteremben voltak? Idegesen a falba verte öklét, és elkáromkodta magát. Utálta a tétlenséget, és még jobban utálta, ha valaki miatt aggódnia kellett. Ginnynek nem lehet baja, az egyszerűen nem lehet, hogy most, amikor már minden kezdett rendbe jönni, akkor megint történik valami. Mi lenne, ha egyszer az életben valami olyan simán menne, mint másoknak? Miért mindig az ő életük ilyen nehéz.

Kinyílt az ajtó, és az utólag jött két gyógyító távozott. Harry megpróbált belesni a résen, de csak annyit látott, hogy a legutoljára érkezett boszorkány a betegágy fölé hajol. Újra elkezdett fel és alá járkálni az ajtó előtt. Magában fohászkodott, hogy ne legyen semmi baj. Fogadalmat tett, hogy ha most az egyszer megússzák, soha többé nem hagyja magára kedvesét. Éppen egy újabb hosszt készült megtenni a folyosón, mikor kinyílt az ajtó, és a legelső gyógyító távozott. Harry már épp utána akart szólni, mikor az utoljára érkezett sötét taláros idősebb boszorkány egyszer csak elé toppant.
- Legközelebb nem kell megvárni, az utolsó utáni pillanatot, lehet előbb is gyógyítóhoz fordulni – ripakodott Harryre.
- Sajnálom, én a múlt héten elutaztam, csak ma értem haza. Nem is tudtam, hogy rosszul van.
- Értem, akkor majd a kis hölggyel lesz némi közölni valóm. Szóval – nézett Harryre -, most már jól vannak, de tényleg csak egy hajszálon múlt. Kap egy bájitalt, amit minden reggel fel kell hajtson, és a rosszullétek lassan el fognak múlni.
- Megmérgezték? – kérdezte Harry kissé megnyugodva.
- Ki mondta magának, hogy megmérgezték? – lepődött meg a boszorkány.
- Ginny mondta, fájt a gyomra, és vért hányt. Mi más lehetne?
- Tehát Miss Weasley ezt hitte. Így már mindjárt érthetőbb – bólogatott.
- Akkor mégis mi baja? – tárta szét a kezét Harry.
- Nos Mr. Potter, milyen kapcsolatban is áll ön a kisasszonnyal?
- A vőlegénye vagyok – válaszolta most már mérgesen Harry. Még csak az kéne, hogy ne kapjon felvilágosítást, mert nem rokonok.
- Értem, akkor én az ön helyében nagyon hamar nekilátnék az esküvő szervezésének, ha a születendő gyermeknek a Potter nevet akarja adni.
- Tessék?
- A menyasszonya terhes, és ebből kifolyólag, ön apa lesz. Nem gyakori az eltúlzott reakció a szervezettől, a terhesség első időszakában, de sajnos előfordul. Most már jól vannak mind a ketten – Harry esküdni mert volna, hogy az idős boszorkány magában kineveti őt.
- Már tudja? – kérdezte, mikor végre megtalálta a hangját.
- Miss Weasley? Nem, még alszik, de hamarosan felébred. Be is mehet hozzá, ha akar.
- Köszönöm – Harry fejében kavarogtak a gondolatok. Az előbb még attól félt, hogy elveszíti szerelmét, most pedig rá kellett jöjjön, hogy nemsokára hárman lesznek. Apa lesz.
- Apa leszek – suttogta maga elé, és ahogy kimondta a szavakat, egészen furcsa érzések kerítették hatalmukba. Büszkeség, féltés, szeretet, öröm. Igen, határtalan öröm.

Benyitott a szobába, ahol az egyetlen ágyon Ginny feküdt falfehéren.
Az ágyhoz sétált, és megfogta kedvese kezét.
- Harry te vagy? – nyitotta ki szemét a lány. – Megjöttél?
- Még épp időben – mosolygott Harry. – Miért nem mentél orvoshoz?
- Akartam, de először meg akartalak várni, aztán pedig már nem volt hozzá erőm – suttogta a lány, és gyomrára szorította kezét.
- Még mindig fáj a gyomrom – hunyta le szemét.
- Helyre jössz – mosolygott a férfi.
- Milyen méreg volt?
- Nem volt méreg Gin.
- Nem? Akkor mi bajom van? – Harry hallotta a lány hangjában bujkáló félelmet, ezért gyorsan megnyugtatta.
- Igazából semmi komoly, amit az idő ne gyógyítana – válaszolta.
- Harry! – szólt rá a lány.
- Na jó, nem húzlak tovább – nevetett fel. – Gondolod, hogy ilyen jó kedvem lenne, ha te tényleg beteg lennél?
- De ha nem vagyok beteg? Akkor miért hánytam, és miért voltam olyan rosszul? És…
Harry szinte látta, ahogy Ginnynek leesik.
- Csak nem?
- Csak de – vigyorgott most már Harry.
- Terhes vagyok? – mondta ki félénken a lány, mint aki maga sem hiszi még el.
- Az ám, egy újabb Potter közeleg, egy Roxfort réme.
- Merlin segíts – mosolyodott el a lány. – Te örülsz neki?
- Annak nem, hogy ilyen rosszul vagy, de annak igen, hogy jön a baba. Már ideje volt.
- Tényleg nem haragszol? – nézett a férfira félénken.
- Hát úgy nézek én ki? – tárta szét vigyorogva kezét.

Kintről hangos lárma zaja szűrődött be, mire egy gyógyító lépett be.
- Kérem Mr. Potter, ha lecsendesítené a kisasszony családját, sajnos nekem nem hiszik el, hogy most nem jöhetnek be, mert meg kell vizsgálnom a hölgyet, és be kell állítanom a bájital adagját. Megkérném, hogy most ön is távozzon. A kisasszonynak is pihennie kell. Két óra múlva visszajöhet.
- Elmondod nekik? – mosolygott Ginny.
- Muszáj lesz, szurkolj, hogy élve megússzam – Harry lehajolt, és megcsókolta kedvesét. – Vigyázz magatokra – suttogta, és megsimogatta Ginny pocakját.

Harry amint kilépett az ajtón, már nem is volt benne olyan biztos, hogy el akarja mondani a nagy hírt. Az egész család ott tolongott, és nagy ricsajjal próbáltak megtudni valamit Ginny állapotáról.
- Mi baja?
- Jobban van már?
- Mikor mehetek be az én kislányomhoz?
- Mi történt?
Harry felemelte a karját, mire csend lett.
- Ginny már jól van, két óra múlva lehet hozzá bemenni, addig vizsgálják, és beállítják a napi bájital adagját.
- De hát mi baja? –fakadt ki Molly.
- Hermione, ha megkérhetlek, fogd meg jó erősen Ron kezét – nézett az érintettre Harry.
Hermione meglepetten engedelmeskedett, mire Harry kibökte.
- Ginny terhes.
Egy perc néma döbbenet, szinte vágni lehetett a csendet, aztán egyszerre jött meg mindenki hangja.

- Nem tudtatok volna egy kicsit jobban vigyázni? – így Hermione.
- De hogyhogy ilyen rosszul lett? – kérdezte Mrs. Weasley.
- Uram fia, az én kicsi lányom – sápadt el Mr. Weasley.
- Gratula haver, te se pazarlod az időt – veregette hátba George.
- Elveszed a húgomat? – nézett rá Ron szúrós szemekkel.
- Már intézem is az időpontot, amint megtudom, hogy mikor lesz jobban – hátrált Harry mosolyogva.
- Akkor rendben – tárta szét kezét Ron. – Keblemre sógor!
Ron átölelte Harryt, és mindketten vigyorogni kezdtek.
- Merlinre! Pár év és a Roxfort tele lesz az én unokáimmal – örvendezett Mrs. Weasley.
- Azok lesznek a szép idők, és én fogok nekik SVK-t tanítani, úgyhogy mindegyiken rajta fogom tartani a szemem – nevetett Harry.

Harrynek másnap már órát kellett tartania a Roxfortban, de az egész délutánt Ginnyvel töltötte. Hermione átvállalta az esküvő hivatalos részének megszervezését, ezért erre nem volt gondjuk.
Ginny három nap múlva haza mehetett. Bár kicsit gyengécske volt még, de az öröm, hogy babát vár, feledtette vele a kellemetlenségeket.
Hamar összebarátkozott Marcussal is, aki egy második emeleti szobát kapott Siportól. Harry döbbenetére, Sipor kifejezetten boldog volt, hogy a család, amit már nemzedékek óta szolgál, nem halt ki. Sőt bíztatta Marcust, hogy mielőbb nősüljön meg, és alapítson családot.
Marcus ilyenkor nevetve menekült, hangoztatva, hogy nem találkozott mostanában olyan lánnyal, aki felkeltette volna érdeklődését. Harry nagy megelégedésére Sirius és Marcus minden nappal közelebb került egymáshoz. Egyre többet beszélgettek, próbálták megismerni egymást. Marcus közölte is, hogy fel fogja venni a kapcsolatot a festővel, mert neki is kellenek képek a házába. Harry elmondta neki, hogy ők nemsokára Roxmortsba költöznek, és ha gondolja, maradjon a Black házban, ami immár az övé. De azt közölte vele, hogy a festményeit sajnos nem tudja nélkülözni, ezért még aznap Marcus felkereste a festő boltját, és azonnali hatállyal rendelt egy festményt, ahol szülei vannak, és még egy hatalmasat, amin a másik két barát és választottja volt. Legnagyobb megdöbbenésre, Sipor azonnal elfogadta Marcust, mint a ház új tulajdonosát. Harry kicsit szomorúan gondolt rá, hogy mennyire fog neki hiányozni a kis manó család.

A násznép a felújított Szellemszállás hatalmas parkjában, egy óriási hófehér sátor alatt várakozott. Kicsit késett a szertartás, mert induláskor a menyasszony a szája elé kapott kézzel visszarohant a fürdőbe. Most mindenki nevetve súgott össze, de Harryt ez nem zavarta. Türelmesen állt az eskető előtt, oldalán Ronnal, a tanúval. Ginny, Georgeot kérte fel tanúnak, amit a báty büszkén el is vállalt.
Harry végig nézett a vendégeken. A Weasley család teljes létszámban felsorakozott, csak a szűk família kitett vagy kétszáz embert, de ő nem bánta, mert ez a család, nemsokára már az ő családja lesz. Gyerekkori álma válik valóra, tagja lesz egy népes családnak.

Itt voltak még a régi barátok, és osztálytársak, a rend életben maradt tagjai Mc Galagony vezetésével, de a tanárok is eljöttek, akik most már Harry kollégái. Volt társai az aurorok is tiszteletüket tették, Jontahan és Kendra még mindig egy pár voltak, és úgy tűnt, hogy nagyon jól megvannak. Marcus egy félreeső asztal mellett állt, kicsit zavarban volt, és érdeklődve pillantgatott körbe.
Ginny még mindig nem bukkant fel, ezért Harrynek volt ideje körül nézni. Csupa olyan ember, akiket kedvel. Ha annak idején, még a végső csata előtt valaki azt mondta volna neki, hogy van esélye egy ilyen életre, biztosan hisztérikus nevetésbe kezdett volna, de hol van már az, az érzelmileg labilis kamasz, akinek, mint véres kard lebegett feje felett egy végzetes jóslat.

Ginny végre megjelent a sátor bejáratánál, és most minden szem felé fordult. Pocakja még nem volt, így, ha rosszulléte nem árulta volna el, senki nem is gondolta volna, hogy ez a karcsú menyasszony gyermeket vár. De Harry akkor is észrevette volna, a különös csillogást a lány szemében. A nyugalom, és a türelem, ez az, ami azóta jellemezte a lányt. Mintha a terhesség egyből meg is változtatta volna. De talán így is volt. Hiszen ezek a tulajdonságok elengedhetetlenek, ha az ember egy csöppséget akar felnevelni.

A menyasszony odaért a vőlegény mellé, és csillogó szemmel nézett rá. Le sem vették szemüket egymásról, míg az eskető az élet buktatóiról, és a házasság szentségéről beszélt.
Harry szinte nem is hallotta a kérdést, csak a beálló csendből jött rá, no és abból, hogy Ron bokán rúgta, hogy most az ő igenje következik. Ginny határozottan, és hangosan mondta ki az igent, majd egyszerűen újdonsült férje karjába ugrott. Ezernyi aranyló csillag ölelte körül testüket, és az eskü hivatalos lett.
Talán még soha nem látott násznép ilyen boldog párt.

Harry figyelte, ahogy Ginny eldobja csokrát, és az, nagy kört leírva a levegőben, Gabrielle kezében landol. Harry már épp oda akarta súgni Ginnynek, hogy vajon ki lesz az a szegény, mikor észrevette, hogy a lány Marcus felé pislog, és a férfi mintha elpirulna. Összenéztek Ginnyvel, és nevetve kezdtek táncolni egy andalító szerelmes számra.
Életük eddigi legszebb napja volt ez. Semmi sem zavarhatta meg tökéletes boldogságukat. Ugyan ki mert volna, akár egy rossz szót is szólni, mikor a Főnix rendjének, és az Auror parancsnokságnak is itt voltak a tagjai. Többszörösen bebiztosított esküvő volt.
De talán most már nem is kellett támadásra számítaniuk. Remélték, hogy a múlt történései, többé nem árnyékolják be életüket.

Ginny felsikoltott, majd a következő pillanatban visszahanyatlott a párnára. Harry úgy érezte, hogy az ujjait présként szorította össze az asszony. Felmerült benne, hogy talán soha többé nem fogja tudni kiegyenesíteni őket. Ginny izzadtságtól csillogó arcára nézett, és egy kendővel megtörölgette homlokát.
- Minden rendben lesz – suttogta -, jól csinálod, nagyon ügyes vagy.
- Köszönöm, hogy itt vagy – szólalt meg Ginny halk hangon. – Ha valaha is mérges lennék rád, juttasd eszembe, hogy nem hagytál magamra.
- Sosem hagylak magadra – csókolta meg kedvese homlokát.
Ginny arca fájdalmasan megrándult, összeszorította száját, összegörnyedt, és lehunyt szemmel erejét összeszedve nyomni kezdett.
- Nagyon jó, még egy kicsit, na még egy kicsit, háromig számolok. 3…2…1. – a gyógyító hangját Ginny újabb sikolya nyomta el. – Ez az, meg van. Kisfiú.
Ginny lihegni kezdett, és rá moslygott Harryre, aki most már pálcájával vágta el a köldökzsinórt.
- Én is látni akarom – lihegte a lány.
- Mindjárt – szólt Harry mosolyogva. – Még egy kicsit megtisztogatják, és már itt is van.
Harry most megkapta a babát a gyógyítótól, akinek fején és testén még itt-ott látható volt a magzatmáz. Csak egy fehér kendőbe csavarták be a csöppséget, úgy adták apja kezébe. Harry maga elé emelte első szülött fiát, és úgy gyönyörködött benne, majd felesége kezébe adta.
- Na végre – zsörtölődött Ginny. – Már azt hittem, sosem kaplak meg – fordult kisfia felé. – Gyönyörű vagy, tudod? – cirógatta a kisfiút.
- Mi lenne, ha James Sirius lenne a neve? – kérdezte félénken Harry. – Nem bánnád?
- Azt furcsállottam volna, ha nem ezt a két nevet adtad volna neki – nevetett fel az asszony. – Szóval, szia kicsi Jamie. Merlin hozott, egy szép, nagy családban.
- Olyan ráncos, mint egy öregember – tréfálkozott Harry.
- És lila, mint egy padlizsán, de akkor is ő a legszebb baba a világon – áradozott az anyuka.
- A magzatvíz miatt ráncos egy kicsit, majd pár óra múlva kisimulnak a vonásai, és azért látszik kicsit lilábbnak, mert a kisbabáknak is nagyon nagy munka megszületni. Ők is nagyon megdolgoznak azért, hogy a világra jöhessenek. A hosszú vajúdások után nem ritka, hogy fél napokig csak alszanak – világosította fel őket a gyógyító.
- Mintha olvastam volna róla valamelyik könyvben – gondolkodott Harry.
- Nem mondom, rám is rám férne egy kis alvás – hunyta le szemét Ginny. – Harry elvennéd Jamest, úgy érzem, menten elalszom.
Harry elvette csöpp fiát feleségétől, aki most magára húzta a paplant, és behunyta szemét. A gyógyító már végzett Ginnyvel, ezért az asszony nyugodtan aludhatott. Most Harry átadta fiát a szakembernek, aki pálcájával lemérte, megvizsgálta a babát, majd megfürdették, és világoskék ruhácskát adtak rá. Harry végig ott állt, és próbált minden egyes mozdulatot a fejébe vésni, hogy hogyan kell tartani a babát, miként kell fürdetni, és hogy lehet praktikusan tisztába rakni. Jó húsz perc elteltével végre újra karjába vehette fiát. Lassan kisétált a kórteremből, és a kint várakozó családtagoknak megmutatta a legifjabb Pottert. A lányok pityeregtek, Hermione karjában a kis Angievel, mosolygott, Ron pedig kajánul megjegyezte, hogy végre ezen túl Harryék sem fogják olyan békésen végig aludni az éjszakákat, mint eddig.
Ron és Hermione babája fordított életet élt, akárhogy is próbálkoztak, a baba nappal aludt, és éjszaka követelte magának a figyelmet. A család minden tagja azon szorgoskodott, hogy nappal ne hagyják aludni a kislányt, de annak füle mellett ágyút sütögethettek volna, akkor is aludt. Ha kézbe vették, vagy játszottak vele, tisztára úgy viselkedett, mint egy rongybaba, semmire nem ébredt fel. De Harryt az sem érdekelte volna, ha az ő fia is ezt teszi. Az volt a fontos, hogy mindannyian egészségesek, és boldogok.

- Olvastam a könyvet, Marcus, nagyon jóra sikeredett – ült le a másik mellé Harry. Kezében tartott fiát, most visszarakta a babakocsiba, és ringatni kezdte azt.
- Már egész jól megy – nevetett Marcus, célozva a gyerekaltatásra.
- Muszáj, Ginny megint terhes, elég rosszul viseli ezt is. De engem nem zavar, el vagyunk mi Jamesszel – suttogta Harry, mivel fia már el is aludt.
- Jól áll neked az apa szerep.
- Élvezem is, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés. Apropó, a könyv. Nagyon tetszett, hogy a könyv első fele Danáról szólt, a második, pedig Siriusról. Még én is találtam benne olyan dolgokat, amikről fogalmam sem volt.
- Elég sokat kutattam, ti is sokat segítettetek, no és Sirius is mesélő kedvében volt.
- És hogy fogy a könyv? – nézett barátjára.
- Veszik, mint a mágikus cukrot, már utánnyomást is kértek.
- Ejha, ezt nem is gondoltam volna. Persze édesanyád igazán jól írt, és úgy látszik te is örököltél valamit belőle – veregette meg barátja hátát.
- Élveztem a kutatómunkát, és az írást is – vonta meg a másik a vállát. – Arra gondoltam, hogy írnék Remusról, és Tonksról is. Mit szólsz hozzá?
- Megérdemelnék – bólogatott komolyan Harry.
- Aztán, később talán még rólatok is.
- Azt meg ne próbáld! – fenyegette meg játékosan felemelve mutató ujját Harry.
- Hű de megijedtem – kacérkodott Marcus.
- Hallottam, hogy együtt jártok Gabriellel – terelte el a szót gyorsan.
- Kedvelem – jött a tömör válasz.
- Csak ennyi?
- Nem tudom, néha úgy érzem, hogy megőrjít, és egyszerűen rám telepszik, de ha elmegy, akkor nagyon tud hiányozni – töprengett hangosan.
- Apád biztosan örülne egy kisunokának – ugratta Harry.
- Ne fesd az ördögöt a falra, egyszerűen imádják Gabit.
- Ez így van rendjén, de persze neked kell választanod. Nem dönthet senki helyetted.
- Nem kell döntsek, szeretem, csak néha az idegeimre megy.
- Tudod, hányszor akartam kiköltözni a kutyaólba, amikor Ginnyre rájött a takarítási mánia? Hidd el, egy nő se normális, de sajnos mi sem vagyunk azok. Nélkülük mit sem érünk. Moroghatunk velük, de ha nincsenek mellettünk, akkor elveszett kisfiúk vagyunk.
- Már azt hittem, hogy csak én nem vagyok egészen normális – nevetett fel Marcus -, de most már tudom, hogy nem vagyok egyedül.
- Marcus, azt hiszem, ezt hívják szerelemnek.
Még sokáig ültek egymás mellett, a kis játszótéren, majd visszaballagtak a házba. De addigra Marcusban már megérett az elhatározás, hogy karácsonykor megkéri Gabrielle kezét.

Az epilógus után.

Lily Hugo után rohant, és máris arról kezdtek fantáziálni, hogy mi lesz akkor, ha végre nagy testvéreik után, ők is végre Roxfortosok lesznek.
Harry még mindig a Roxfort Express után nézett, pedig azt már rég nem lehetett látni.
Most megfordult, és nevetve látta, hogy Ron a két legkisebbnek meséli iskolás élményeit.

- Gyere Gin, induljunk – fordult most feleségéhez, aki egy padon ült, és a vonat után nézett.
- Már most hiányoznak – sóhajtotta.
- Nekem is, de ez a dolgok rendje. Te is szerettél Roxfortos diák lenni, hidd el nekik sem lesz bajuk.
- De Albus egészen más, mint James.
- Tudom, de hidd el, nem esik bántódása. Gyere, menjünk, kérjük vissza egyszem lányunkat a bátyádéktól – állt fel a padról.
- Harry, valamit el szerettem volna mondani neked – kezdte Ginny.
- Ilyen komoly a dolog? – guggolt felesége mellé mosolyogva.
- Igen. Nem is tudom, hogy mondjam el – feszengett az asszony.
- Talán köze van ahhoz, hogy mostanában minden reggel kirohansz a fürdőbe, és hogy délután képes vagy órákat aludni?
- Te tudtad? – kapta fel a fejét mérgesen Ginny.
- Nem volt nehéz észrevenni, elvégre háromszor már végig csináltuk. Szóval megint én fogok főzni, mert te minden kajától rosszul leszel – nevetett fel.
- És még később mehetsz vissza a Roxfortba tanítani.
- Nem baj, addig tanítom még az aurorokat, aztán ha már túl öreg leszek hozzá, akkor visszamegyek. Én döntöttem így, hogy nem akarom a saját gyerekeimet tanítani, és nem bántam meg. Mikorra is várható a legifjabb Potter érkezése?
- Május eleje – nézett rá az asszony.
- Rendben, akkor még 19 évig fogom tanítani az aurorokat.
- Nem haragszol?
- Dehogy kicsim, tudod, hogy mindig nagy családra vágytam – lehelt csókot felesége homlokára.
- Na de ekkorára?
- Miért, Teddy lassan már inkább a lányoknál alszik, mint nálunk, ideje pótolni a hiányt. Na várj csak, mit fog szólni Ron.

Harry felállt, és felsegítette Ginnyt is, majd Ron és Hermione felé indult, akik nevetve meséltek Lilynek és Hugonak egy titokzatos hippogriffről, akit sosem találtak meg a minisztérium emberei.

- Kérjük vissza a lányunkat – intett feléjük Harry.
- Ne aggódj, nekünk van kettő is – felelt Ron.
- Tényleg, nem is láttam Angiet – kapott észbe Ginny.
- Már előbb elbúcsúzott tőlünk, rohant vissza a barátnőihez – legyintett Hermione.
- Ma este nálunk? – fordult Ronhoz Harry.
- Persze, hozom az én köpenyem is, és belógunk – válaszolta a magasabb.
- Ugye nem akartok idén is belógni a Roxfortba? – tette karba a kezét Ginny.
A két férfi csak vigyorgott.
- Esküszöm Ronald Weasley, hogy te csak azért hajtottál egy láthatatlanná tévő köpenyre, hogy büntetlenül csatangolhass a Roxfortban – fordult vele szembe felesége.
- Csak megnézzük, hogy melyik házba kerülnek, aztán már jövünk is vissza – mentegetőzött Harry. – Ha már egyszer fel kellett utazzunk ide Londonba, hogy a mi gyerekeink is a Roxfort Expressen utazhassanak az iskoláig, ennyit igazán megérdemlünk. Most meg mehetünk vissza Roxmortsba.
- Szerintem ti így fogjátok ellenőrizni a lányaitok udvarlóit is, de akkor azt hiszem, nagyon összeveszünk – nézett rájuk Hermione.
- Naná! Akárkihez nem adom Roset, és Angiet, még a végén kifognak nekem valami aranyvérű sznobot.
- Majd teszteljük őket, hogy bírják-e a megpróbáltatásokat, elvégre az élet nem gyerekjáték – bólogatott Harry is.
- Na ezt most fejezzétek be. Mintha nem is negyvenfelé közelednétek, hanem a 13 felé, ti sosem fogtok felnőni? – nevetett Ginny.
- Majd most, hogy mindent elölről kezdünk – ölelte át Harry.
- Mit kezdetek elölről? – nézett rájuk Ron. – Harry, már megint min töröd a fejed?
- Képzeljétek, lepipáltunk benneteket – húzta ki magát Harry.
- Ugyan miben? Azért mert nektek két fiatok van, még nem biztos, hogy jobbak lesztek jövőre is kviddicsben – húzta ki magát Ron, így még magasabbnak tűnt.
- Nem erről beszélek – legyintett Harry.
- Szívem, legalább ne dicsekedj – nézett rá Ginny. – Ez nem verseny.
- Akkor is, nekünk négy gyerekünk lesz – büszkélkedett Harry.
- Mi? Még egy Potter? – sápadt el Ron. – Ezt nem hagyhatom. Hermione, ez válaszlépéseket kíván.
- Csak nem gondolod, hogy a ti beteges rivalizálásotok miatt fogok még egy gyereket szülni, Ronald Weasley, te nem vagy normális.
- Hermione, te ezt nem értheted – fordult hozzá férje. – Ez családi hagyomány. Három gyerek, az szinte semmi.
- Mondja az, aki még soha nem szült – tette csípőjére a kezét az asszony.
- De Ginny is vállalta – nézett Ron esdeklően párjára.
- Az Ginny, de én nem vagyok valami kotlós – háborgott Hermione.
- Tudom drágám, de lásd be, még sem szakíthatjuk meg a családi hagyományt. Minden Weasleynek nagy családja van.
- Georgenak is csak két fia van – válaszolta Hermione.
- Mert Luna ilyen makacs, de te nem vagy olyan, mint ő – hízelgett.
- Ronald, te javíthatatlan vagy, de majd otthon folytatjuk.
- Mi is megyünk, gyere Lily – fogta meg lánya kezét Harry.
- Ideje, már nagyon éhes vagyok – szólt Ginny.
- Éhes? Az jó – vigyorgott Harry.
- Miért jó? – kérdezett vissza Ginny.
- Mert Lilyvel voltál végig farkas éhes, még egy gyönyörű kislány, az igazán csodálatos lenne.
- Harry Potter, te javíthatatlan vagy – nevetett Ginny.
- Jól emlékszem, hogy Harry egyszer sem találta el a születendő gyermeketek nemét? – kacagott Hermione.
- Igen, mindegyiknél határozottan állította az ellenkezőjét – legyintett Ginny.
- Na majd most – húzta ki magát az említett.
- Rá se ránts, a nők már sokkal előbb tudják, csak szeretnek játszani velünk – fordult Harryhez Ron.
- Ikrek, egy fiú, és egy lány – tátogta hang nélkül Ginny, Hermione felé, aki mosolyogva bólintott.

A négy felnőtt és a két gyerek lassan elhagyta a pályaudvart, és kocsijaik felé sétált. A két család búcsút intett egymásnak, és autóik belevesztek a Londoni forgatagba. Senkinek nem tűnt fel, hogy egy idő után az autók láthatatlanok lettek, és a zsúfolt utcák felett haladtak.
Aznap este, a Roxfortban, a vacsora után, Frics fogadni mert volna, hogy valakik szaladgáltak a folyosón, és a Kövér Dáma is esküdözött, hogy valami nem stimmelt, mert akárhogy is akarta, az elsősök után nem tudott visszalendülni a helyére, mintha valaki még ott állt volna. Mc Galagony igazgatónő csak mosolygott ezekre, a képtelen rágalmakra, de másnap délután meglátogatta a Potter famíliát.

A Roxfortban pedig megannyi kisdiák tanulta szorgalmasan Mágiatörténet órán, hogy Harry Potter hogyan győzte le az évszázad legveszélyesebb, és leggonoszabb varázslóját.

Vége

Előző←