Harry lerakta a második naplót, és Marcusra nézett. A fiú már elolvasta a harmadikat, és otthagyta a merengő mellett a földön.
- A harmadikat is olvassam el? – kérdezte, mire a másik csak bólintott.
- Azt hiszem, nagyon jó könyv lett volna belőle – intett fejével a naplók felé -, nekem tetszett.
- Majd a harmadik után ítélkezz – szólt a férfi, és behunyta szemét.
Harry nagyot sóhajtott, és bár már reggel volt, neki látott a harmadik naplónak.

„Dana csak nézte az apró papírcsíkot, és azt hitte, hogy rosszul lát.
- Ez nem lehet igaz – szakadt ki belőle. – Uram Isten. Anya! Anya!
- Mi történt? – kukkantott be az ajtón Mrs. Foster. Dana csak a csap szélén lévő lapocskára mutatott, majd arcát két tenyerébe temetve leült a lehajtott WC deszkára.
- Terhes vagy?
Dana nem tudott válaszolni. Nem is tudta, hogy most örülnie kéne, vagy inkább bosszankodnia. Persze akart gyereket, de nem most, alig két hete fejezték be az iskolát, jelentkezett a Minisztériumba édesapja mellé segédnek. Mit fog most tenni, és mit fog szólni Sirius? Igaz, hogy eljegyezte, de ez még csak egy ígéret, semmi igazi kötöttség. Vagy talán majd nem is kellenek majd neki.

- Most mit csináljak anya?
- Szívem, az az igazság, hogy már megtettétek a magatokét, ezen már nem lehet változtatni – tárta szét karjait – vagy nem akarod a babát megtartani?
- Ugyan, erre ne is gondolj. De mit fog szólni Sirius? Mi lesz, ha mérges lesz?
- Csak annyira lehet mérges rád, amennyire magára. Ehhez két ember kell – mosolyodott el Mrs. Foster.

Dana görnyedten ült még mindig a WC kagylón, mikor hatalmas robbanás rázta meg a házat. Ijedten ugrott fel, és anyjával együtt rohantak le a lépcsőn. Pálcáját maga előtt tartva érkezett a bejárati ajtóhoz, de még mielőtt bármit is tehetett volna, az egyszerűen berobbant, és vagy egy tucat halálfaló lépett be rajta. Dana érezte, hogy pálcája kirepül a kezéből. Előre szegezett pálcákkal nézett farkasszemet. Érezte, hogy anyja megfogja a kezét, és ahogy oldalra pillantott, látta, hogy anyja kihúzza magát, és büszkén néz szembe támadóikkal.

- Üdv Griffecske – hallotta a hangot, és átjárta a félelem. Már másfél éve nem szólította így senki, még sem tudta soha elfelejteni.
- Avery – suttogta.
- Szóval emlékszel rám.
- Undorító féreg – sziszegte a fogai közül. Nem tudta melyik halálfaló vágta szájon, de nagyon jó erőben lehetett, mert szinte átrepült a cipőtartón, hogy az esernyő tartóba verve fejét elájuljon.

- Mindketten jól vannak – hallotta az idegen hangot.
- Köszönöm.
Kinyitotta a szemét, és Avery állt fölötte, aki most egy másik halálfalónak köszönt meg valamit. Most, hogy a másik elment, Avery a mellette állóhoz fordult.
- Azt mondtam, hogy nem eshet baja! Mi nem volt ebben érthető!? Crucio – Dana nem mert a jajveszékelő felé fordulni, még mindig zúgott a feje. Inkább behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy ez biztosan csak egy rémálom. Még egy kicsit alszik, aztán amikor felébred, minden a régi lesz.
De nem lett a régi, nem tudott visszaaludni, és amikor kinyitotta szemét, a mágikus kötelekkel megkötözött anyjára esett először pillantása. Felült, és oda akart menni hozzá, de megszédült, és visszahanyatlott a párnájára.

- Csak nyugalom, nem akarjuk, hogy meghaljon a legifjabb Black, ugye?
Dana meglepetten nézett a férfira.
- Mit akarsz?
- Csak téged – jött a válasz. – Menjetek ki – fordult társaihoz, majd Dana anyjára mutatott. – Vigyétek ki őt is, de egy újjal sem érhettek hozzá.
- Ne bántsd az édesanyám, kérlek – könyörgött a lány.
- Megfontolom. Köthetnénk alkut – nézett rá a férfi.
- Mondd, mit akarsz – egyezett bele fáradtan a lány, és lassan felült.
- Most elmondok neked egy családi titkot, mert tudom, hogy soha senkinek nem fogod tovább adni – nézett rá a halálfaló – Egyrészt azért, mert ha alkut kötünk, már nem lesz rá módod, másrészt azért, mert ha nem kötünk alkut, akkor már nem fogsz élni, mire bárkinek is tovább adhatnád... Tehát. Van egy kis problémám. Mégpedig, hogy nekem nem lehet gyerekem – arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. - Viszont, mindenki elvárja tőlem, hogy az Avery nevet tovább vigyem. Sajna nekem te rögtön megtetszettél, ahogy megláttalak a ládáddal a nyakadban, ahogy Black ölében landoltál. Innen már kitalálhatod.
- Nem értelek – rázta meg fejét a lány.
- Te terhes vagy, még pedig egy aranyvérűtől. Ráadásul Black haja is, és szeme is fekete, mint az enyém. Még a magasságunk is egyezik. Kézenfekvő. Nem ölöm meg az anyádat, az aktakukac apádat, és a halálfalók közé beépült bátyádat, ha hozzám jössz. Viszont, ha nem, akkor meghalsz te is, a baba is, a családod is, és hidd el, hogy meg fogom találni Blacket is, és az összes barátotokat is. Potter, Lupin, Pettigrew, no és a lányok. Hallottam, hogy mind eljegyeztek titeket. Szép ki temetés lesz. Még időd sem lesz elmondani a kis Blackednek, hogy apa lesz, máris halottak lesztek.
Dana csak nézte a férfit, és nem akarta elhinni, hogy ez igaz.
- Ez nem lehet igaz, hisz én is csak most tudtam meg, hogy terhes vagyok, te honnan tudhattad volna?
- Mágia kislány, fekete mágia. Olyan dolgokra képes, amikre nem is gondolnál. Csak egy aprócska átok, és amikor teherbe estél, én már tudtam is. Emlékszel a februári fürdőzésedre a tóban? Én voltam.
- Majdnem megöltél!
- Ó nem. Sajnos volt már szerencsém a Griffendélesekhez, valahogy a szerencse mindig melléjük szegődik. Kivéve persze most. De ne sokáig gondolkodj, és arról ne is ábrándozz, hogy segítséget hívsz, hiszen mi húszan vagyunk, és mind képzettek. Hidd el, Voldemort nem bízza a véletlenre a válogatást. Csak tehetséges varázslók veszik körül. Most kell dönts, vagy az évtized legnagyobb temetése, vagy pedig a feleségem leszel.

Dana az oltárnál állt, és nem mert senkire sem nézni. Alig két órája még azon gondolkodott, hogyan mondja el Siriusnak, hogy apa lesz, most pedig az egyik leggyűlöltebb embernek fogja kimondani az igent. Édesanyjára nézett, aki pár lépésre tőle egy padon hevert. Tíz perce maga Avery kábította el, mert le akarta beszélni Danát arról, hogy hozzámenjen ahhoz, akit a legjobban gyűlöl a világon. Most itt állt egyedül, húsz halálfaló társaságában. Megérintette a nyakában függő láthatatlan nyakláncot, majd gyorsan el is engedte. Nem hívhatja ide, hisz megölnék. Szeméből kicsordult az első könnycsepp. Hallotta, ahogy az eskető felteszi a kérdést.

- William Marcus Avery, akarod-e az itt megjelent Geraldine Loreen Fostert feleségül venni, és jóban, rosszban hű társa leszel?
- Igen, akarom – vigyorgott a férfi.
- Geraldine Loreen Foster akarod-e az itt megjelent…
- Igen, akarom – gyorsan válaszolt, nem akarta húzni az időt, még a végén meggondolná magát, és visítva menekülne. Pedig az az egy, amit most nem tehet. Elfordult az esketőtől, és lassan anyjához sétált.
- Szeretlek anyu – és megpuszilta az alvó asszony arcát. – Hiányozni fogtok. Megígérted, hogy nem bántod a szeretteimet – fordult most könnyes szemmel férje felé.
- Megígértem, egy újjal sem nyúlok hozzájuk. Vigyétek haza – intett embereinek, majd a lányt átkarolva hoppanált.

Dana soha nem tudta meg, hogy szülei háza még aznap este leégett. Az odaérkező Sirius Blackkel már csak azt tudták közölni, hogy négy elszenesedett holttestet találtak a romok között. Sirius a földre rogyott, és életében először úgy érezte, hogy nincs tovább. Nem lesz képes Dana nélkül élni. Sokáig térdelt a ház előtt, míg James Potter rá nem talált. Felnyalábolta legjobb barátját, és magával vitte.

Dana a tükör előtt állt. Póló és farmer. Ebben a ruhában ment férjhez. Hát nem így képzelte, az biztos. Mélyet sóhajtott, majd levette láthatatlan nyakláncát, és körbe nézett, hogy hová dughatná. Talált egy kiszögellést a kandalló mellett, és az mögé rejtette. Rettegett a nászéjszakájától, de attól még inkább, hogy kétségbeesésében Siriust hívná. Nem sodorhatja veszélybe sem őt, sem a többieket. Majd kitalál valamit. Elvégre van ideje. Meg fog szökni, még mielőtt a kicsi megszületik. Visszaült az ágy szélére, és rettegve bámulta az ajtót.

Nem kellett sokáig várnia, pár perc múlva Avery lépett be rajta, de nem csukta be maga után az ajtót, résnyire nyitva hagyta. Dana felpattant, és a falhoz hátrált.
- Ne aggódj – emelte fel a kezét a férfi -, nem akarok tőled semmit. Nem hiszem, hogy önként odaadnád magad, és ugyebár nem akarjuk, hogy elvetélj. Tehát önmegtartóztatást fogok gyakorolni. De addig is hoztam neked egy ajándékot. Nem akart a házatokban maradni, azt mondta, hogy ő a te házimanód.
Azzal az ajtót kitárta, és belépett rajta Perdi.
- Perdi! – Dana odarohant a manóhoz, és sírva zárta karjaiba.
- Tudtam, hogy örülni fogsz – nézett rá a férfi átható tekintettel. – Akkor jó éjszakát!

Csukódott az ajtó, és Avery már ott sem volt. Dana viszont annál jobban örült régi barátjának.

Hiába döntötte el, hogy megszökik, valószínűleg számítottak rá, mert igen erős bűbájokkal vették körül szobáját, és még pálcáját is elvették. Ha kikéredzkedett a szabadba, vagy a könyvtárba, akkor is legalább öt halálfaló vigyázott rá. A hosszú hónapok alatt csak egyszer sikerült eljutnia a birtok kapujához, amikor átváltozott animágus alakjába. Csak egyetlen egy probléma volt, hogy Avery mellett elszaladva rögtön feltűnt neki, hogy mit kereshet az ő birtokán egy fehér kutya. Mire a kapuhoz ért, már vagy tízen várták. Ezek után hiába próbálkozott, már állat formájában sem tudta elhagyni szobáját. Egyetlen társa hű házimanója lett.

Dana visszahanyatlott a párnára.
- Nem bírom, Perdi, ölj meg! – zihálta.
- Bírod Úrnőm. Erős vagy. Gondolj a babára. Ki kell, hogy jöjjön.
- Nem! Nem akarom! Maradjon bent! – kiáltotta vissza.
- Nem lehet, te is tudod, már nem maradhat bent – jött a halk nyugtató válasz.
- Siriust akarom! – zokogott fel.
- Te is tudod Úrnőm, hogy nem lehet. Most szedd össze minden erődet, és nyomj. Már nincs sok vissza.

Avery az ajtó előtt járkált fel és alá.
- Úgy aggódsz fiam, mintha tényleg a tied volna.
- Mert az is apám! – kiáltotta vissza. – Az én fiammal vajúdik az én feleségem.
- Siriust akarom! – hallották bentről.
- Akkor miért nem a te nevedet kiáltja? – kérdezte szelíden az öregebb.
- Ez nem számít. Csak legyen már vége.

Velőt rázó sikoly hasított az éjszakába, majd egy vékonyka hang sírt fel. William Avery berontott a szobába, ahol a házimanó épp pólyába bugyolált egy apró lilás színű kesergő kisembert. Avery mosolyogva nézte a gyermeket, majd tekintete az ágyonfekvő asszonyra tévedt. Behunyt szemmel feküdt, arca hófehér volt.
- Geraldine – lépett az ágyhoz.
- Most pihen, nehéz éjszakája volt – szólt a manó.
- De jól van? – nézett rá a férfi.
- Rendben lesz, csak kell neki idő.

Dana arra ébredt, hogy irtózatosan feszülnek a mellei. Fájtak, és mintha ki akartak volna durranni. Felemelte hálóingét, és majdnem elfüttyentette magát. Mit nem adott volna régebben ilyen tejcsárdákért. Az ágy mellől panaszos nyögdécselést hallott, és mikor odanézett, egy aprócska babát látott egy bölcsőben. Most fájdalmasan közelebb kúszott az ágy széléhez, és kezébe vette a kicsit. Kioldotta ruháját, és mellére rakta a babát. Azonnal szívni kezdte az anyatejet, és bár kicsit fájt, egyben megkönnyebbülés is volt, hogy ürül. Mosolyogva nézte a csöppséget, észre sem vette, hogy valaki őket figyeli a fotelből.

- Gyönyörűek vagytok – szólalt meg Avery.
Dana összerezzent a hang hallatán.
- Szeretném, ha az én nevemet kapná – állt fel a férfi.
- Rendben, de nem a Williamet. Legyen Marcus – bólintott.
- Rendben, ennek apám is örülni fog, hogy az ő nevét adtuk neki.
- Most, ha megkérhetnélek, pihennék. Magunkra hagynál? – Dana most sem nézett a férfira. Egyszerűen könnyebb volt így, hogy nem látta a gyűlölt arcot. Mikor Avery kiment a lány megsimogatta a baba arcát.
- Szervusz kisfiam. Marcus Sirius Foster a neved, amíg az igazi papád el nem ismer, addig viszont még várnunk kell egy kicsit. Tudom, hogy ha tudna rólad, akkor már Blackek lennénk mind a ketten, és akkor most nagyon boldogok lennénk. De nekünk ez egyelőre nem adatott meg. De majd egyszer. Addig sajnos a neved csak Marcus Avery. De ígérem, hogy nem kell örökké viseld egy halálfaló átkozott nevét. Meg fogunk szökni kicsi Marcusom, ezt ígérhetem neked. Ha csak meg nem halok, akkor egy napon szabadok leszünk.

Dana a könyvtár felé igyekezett. Marcus végre elaludt, ilyenkor ő is tudott egy kicsit olvasgatni. Szerette mindig is a történelmet, hát még a szépen megírt romantikus regényeket. Ahogy a könyvtárba lépett rögtön rájött, hogy nagy bajban van. Vagy egy tucat ember ült ott, és láthatóan valami fontos dologról tárgyaltak. Már épp fordult volna, hogy távozzon, mikor egy ismerős arcon akadt meg a szeme.
- Peter? – látta, hogy a másik elfehéredik. – Mit keresel te ezek között? Peter? Mit tettél?! – sikoltva rohant a férfi felé, aki elkapta kezeit, úgy nézett rá.
- Mit tettem? Azt kérded? – rázta meg az asszonyt. – Semmit, amíg a drágalátos aurorjaik meg nem ölték Kittyt. Azt mondták rosszkor volt rossz helyen, hogy nem is rá céloztak. Gyűlölöm őket, és bosszút akarok!
- Peter! Ne!
De tovább már nem folytathatta, férje átka elkábította. Másnap reggel a szobájában tért magához.

Egy újság hevert az asztalán. Az utóbbi egy évben szokás lett, hogy ő is megkapta az újságokat, hogy szörnyülködhessen a történteken.
Az első lapról mindjárt egy rég nem látott szempár nézett vele szembe. Sikoltva dobta el az újságot. Már olyan régen nem látta azokat a fekete szemeket. Lassan összeszedte minden erejét, és elolvasta az újságcikket. Sírógörcsöt kapott, mikor rájött, hogy Lily és James halott, hogy csak a kisfiúk élte túl a támadást. De igazán csak akkor esett kétségbe, mikor azt olvasta, hogy mindezzel Sirius Blacket vádolják. Zokogva borult az asztalra.
- Ana, Ana mért síjsz? – hallotta a vékonyka hangot. Gyorsan letörölte könnyeit, és mosolyogva nézett a kisfiúra.
- Figyelj kicsim, most anya elmegy, és beszél apával, te pedig addig itt maradsz, és játszol a kutyusaiddal – ölelte meg a kisfiút.

Dana az előcsarnokban talált rá férjére.
- Avery –szólította meg a férfit
- Most nem érek rá – vetette oda, és már indulni készült.
- Kérlek, engedj el, tudniuk kell, hogy Peter volt, nem ítélhetik el, kérlek, ígérem, visszajövök – nézett könyörgőn a férfira.
- Miért is érdekelne engem az a Black? – vetette vissza félvállról, és köpenye után nyúlt.
- Kérlek, ne tedd ezt! Könyörgöm! – Dana a földre roskadt – Engedj el, csak pár órára.
- Miért is hagyom, hogy a feleségem könyörögjön a volt szeretője életéért? – fordult vissza dühösen.
- Nem a szeretőm volt, hanem a vőlegényem, míg te el nem szakítottál tőle – mondta halkan, de már meg is bánta. Tudta, rossz taktika felidegesíteni azt, akitől épp szívességet kérünk.
- A szeretőd volt, és én eddig nem büntettelek meg érte, hát viselkedj! Neveld a fiamat!
- Kérlek, engedj el! – Dana a férfi lábát karolta át, és úgy könyörgött.
- Takarodj! – üvöltött most Avery. – Minden áldott éjjel, ha hozzád akarok érni, harcolsz velem, nem tekintesz a férjednek. Még mindig utána sírsz, és most azt várod, hogy elengedlek? Tűnj el a szemem elől. – suttogta kipirult arccal.
- Könyörgöm, többé nem védekezem, azt tehetsz velem, amit csak akarsz, csak engedd, hogy segítsek neki. Kérlek.
- Crucio!
Danát váratlanul érte a fájdalom. Sikoltva gömbölyödött össze, és várta, hogy véget érjen a kínzás. Nem vette észre, hogy házimanója rohan felé, és elé veti magát, hogy megvédje az átoktól.
- Már te is? – üvöltött most a ház ura a manóra. Pálcájának egy intésére egy oszlop emelkedett ki a kőlapok közül, és a manó kezeire tekeredő bilincsek már az oszlophoz is kötötték, majd egy mágikus ostor kezdte ütlegelni az apró lényt, aki szemében könnyekkel, de összeszorított fogakkal tűrt.
Dana kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy Avery kéjesen nevetve korbácsoltatja Perdit. Nem gondolkodott, csak a manóra vetette magát, és testével védte egyetlen barátját.
- Hát akkor szenvedj te is! – hallotta a férfi hangját.

Összeszorított foggal tűrt, de nem bírta sokáig. Kezét ráfűzte apró barátjának kezeire, és felsikoltott a fájdalomtól. Hallotta, ahogy ruhája recsegve megadja magát, és szinte látta, ahogy bőre felreped az ütések nyomán. Még szorosabban fogta Perdi apró kezeit, majd behunyta szemét, hogy ne lássa, ahogy a többi halálfaló lenézően nézi.
Már nem hallotta, ahogy két éves fia sírva rohan feléje, és ahogy férje szeméből eltűnik a gyűlölet, ahogy a kisfiúra néz. Már nem érezte, ahogy karjába veszi, és beviszi szobájába, ahol az ágyára fekteti. Egy idegen manót bíztak meg avval, hogy gyógyítsa meg. Három napig volt eszméletlen, és amikor felébredt, már tudta, hogy elkésett. Sirius Black már az Azkabanban ült.

Már újra a felgyógyult Perdi vigyázott rá és fiára. Nem akart élni. Egyedül Marcus aggódása adta vissza életerejét. Az anyai szív felelősség érzete nagyobb, mint a szerelem okozta fájdalomtól való menekülési vágy. Magához ölelte csöpp fiát, és arra gondolt, hogy csak ennyi maradt neki a szeretett férfiból, csak egy csöpp fiúcska, aki napról-napra egyre jobban hasonlít édesapjára. Nem adhatja fel, ha megadná magát, akkor egyedül hagyná velük Marcust. El sem akarta képzelni, hogy ez a sok halálfaló milyen embert nevelne az ő fiából. Döntött, fel kell épülnie. Tartozik ennyivel Siriusnak is, hogy nem hagyja, hogy a fia sötét mágus legyen.

Mindene fájt, de nem törődött vele. Újra enni kezdett, mesélt kisfiának, és azon járt az esze, hogyan bosszulhatná meg a sok fájdalmat férjén. Ha tudna segíteni Siriusnak, akkor az elég rosszul érintené Averyt, ezt tudta. Hirtelen ötlettől vezérelve elindult a könyvtárba. Nem kellett sokat keresgélnie, pár perc alatt megtalálta a könyvet.

A dementorok, és amit róluk tudni kell.

Elég vékonyka könyv volt, de hasznos. Sok mindent megtudott erről a fajról. Visszasétált szobájába, és a kandalló melletti réshez sétált. Elővette a nyakláncot, és a tükör elé állt. Nehezebb volt visszatenni nyakába, mint gondolta. Csak nézte, forgatta a kezében, aztán összeszedte minden erejét, és magára akasztotta. Ahogy bekapcsolta, a nyaklánc már el is tűnt.

Jobb kezének ujjai lassan a medálra kulcsolódtak, és most lehunyt szemmel koncentrált.
- „Sirius, Sirius hallasz engem?” – nem lehetett benne biztos, hogy a férfi meghallja üzenetét, de nem adta fel, folytatta. – Figyelj most jól rám. Nem tudom, hogy mit mondtak neked, hogy hová lettem, de Avery rabolt el. Most nincs sok időm, de azt megtudtam, hogy animágus alakodban nem fognak foglalkozni veled a dementorok, és még valami, ha dühös vagy, akkor békén hagynak, nem tudnak mit kezdeni a haraggal, csak a boldogság kell neki. Légy dühös Peterre, vagy Averyre, vagy akár rám, csak kérlek, ne gondolj boldog emlékekre. Gondolj arra, amikor szembe szálltál Averyvel, amikor annyira mérges voltál rá. Kérlek, ne add fel. Legalább te ne add fel.”

Nyílott az ajtó, és Avery lépett be rajta. Dana elengedte a medált, és kezeit az ölébe rakta.
- Mit csinálsz? – nézett körbe a férfi.
- Csak élek – válaszolta fás hangon.
- Látom már jobban vagy.
- Soha nem leszek már jobban.
- Még mindig Black a téma? – Avery hangja dühös lett. Dana hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a medált, mintha csak ruhája szélét fogná.
- Nem engedted, hogy megmentsem! – kiáltotta, de ügyelt rá, hogy gondolatai is ezt ordítsák.
- Ugyan, kit akarsz te megmenteni, már varázsolni sem tudnál. Senkit nem voltál képes megmenteni, Potteréknek is csak adtál plusz három évet. Mit értek vele?
- A fiúk megölte Voldemortot. Ezért megérte – nézett a férfira, és a párbeszédjükre koncentrált. Siriusnak hallania kell. – és a szüleim is élnek.
Avery gúnyosan felnevetett.
- Egy órával az esküvőnk után a díszes familiád már halott volt. Kit akarsz te megmenteni, mit képzelsz, ki vagy te? Szánalmas vagy, még magadat sem vagy képes kiszabadítani. Akárhányszor próbálkoztál, mindig kudarc lett a vége.
- Legalább megpróbáltam – hajtotta le a fejét a lány. – Hazudtál nekem, azt mondtad, nem bántod a családom, ha hozzád megyek – suttogta.
- Én nem is bántottam, az embereim voltak – nevetett, és lassan gombolni kezdte talárját. Dana tudta mi következik, még jobban megszorította a medált, és felállt. Még mielőtt a férfi hozzá ért volna, teljes erejéből pofon vágta. Ujjainak vörös lenyomata ott maradt az arcán, de tudta, támadása itt véget is ért. Már érezte is, ahogy a felé küldött átok megdermeszti, és ahogy az ágyra hanyatlik. Behunyta a szemét, és nem is nyitotta ki addig, amíg a férfi le nem szállt róla. Mikor újra mozogni tudott felkelt, és megigazította ruháját. Érezte, hogy nagyon fáj a háta, és amikor meglátta a véres ágyneműt, már tudta, hogy felszakadtak sebei. Tántorogva az oszlopba kapaszkodott. Avery ott állt, és az asszony véres hátát bámulta.
- Geraldine – kezdte volna, de az asszony félbeszakította.
- Végeztél, vagy akarsz még egy menetet?! – minden haragját, és utálatát ebbe a mondatba sűrítette. Nem nézett a férfira, várt. Aztán nagy megkönnyebbülésére már csak az ajtó csukódását hallotta.

Dana mindennap tartotta a lelket Siriusban, vagy legalábbis ő így gondolta. Feldühítette, és arra bíztatta, hogy kutyaként éljen a börtönben. Néha nagyon nehéz volt egy olyan embernek üzenetet küldeni, akiről azt sem tudta, hogy él-e még, de nem adta fel. Egyszer még el is szólta magát, hogy van egy fia, de azt már nem merte elmondani neki, hogy ez a fiú Siriusé. Nem tudta, hogy milyen érzelmeket váltana ki a férfiból, így inkább nem kockáztatott.

Aztán eljött a nagy nap, és Marcus bekerült a Roxfortba. Az egész napot átidegeskedte, míg úgy éjfél felé megjött a bagoly, a világ legszebb hírével. A fia nem Mardekáros. Igaz, hogy nem is Griffendéles, hanem Hollóhátas, de talán így még biztonságosabb is volt a fiúnak. Dana úgy érezte nem élt hiába. Ettől kezdve csak Siriusnak és a nyári szüneteknek élt. Ha Avery meg is látogatta, valószínűleg egyre kevésbé találta benne kedvét, mert egyre csökkent látogatásainak gyakorisága.
Egyetlen dolgot tudott megtanítani fiának, mégpedig az animágiát. Már elmúlt ötödéves a fiú, mikor megmutatta neki, hogy ő át tud változni. Erre Marcus könyörgött, hogy tanítsa meg neki is. A fiú gyorsan tanult, és amikor először sikerült átváltoznia, Dana sírva fakadt. Egy fekete fehér foltos dalmata.
Egy fekete, és egy fehér kutya utódja.

Az ablaknál ült, és olvasott. Nyílott az ajtó, mire idegesen felkapta a fejét.
- Perdi te vagy az? – nyugodott meg, ahogy meglátta a belépő házimanót, aki egy tálcán teát egyensúlyozott.
- Ne aggódjon Úrnőm, az Úr elment, órákig nem jön haza – letette a tálcát, majd teát töltött, amit átadott gazdájának.
- Hála Merlinnek – sóhajtott Dana, és kortyolni kezdte italát, míg újra ki nem nyílt az ajtó, és egy csimbókos bundájú fekete kutya szaladt be rajta. Dana felállt, de elgyengült kezeiből a padlóra hullott a teáscsésze, ahol millió darabra tört.

A kutya megrázkódott, majd ott állt előttük teljes életnagyságban Sirius Black.
Dana szeméből könnyek kezdtek csorogni, és egész teste remegni kezdett.
- Dana – hallotta Sirius halk hangját, majd közelebb lépett, és átölelte.
- Sirius – sírta Dana -, hát túlélted? Mégis túlélted. Visszajöttél. Istenem Sirius – Dana már zokogott, és két kézzel kapaszkodott a férfi talárjába.
- Csak neked köszönhetem – hallotta a férfi hangját, ami most fátyolos volt – Hallottam a hangod, végig velem voltál, te adtál erőt. Te segítettél át a fagyos éjszakákon, és a dermesztő nappalokon.

Az asszony lábai végleg felmondták a szolgálatot, így Sirius a karjába vette, majd az ágyra fektette. Ő is az asszony mellé feküdt, majd átölelte. Sokáig csak nézte a zokogó asszonyt, majd mikor az kissé lenyugodott, lehajolt és megcsókolta.
- Annyira hiányoztál – suttogta a férfi.
- Nem szabadna itt legyél, ha rájön, megöl – szipogta a lány.
- Előbb ölöm meg én őt – mordult fel Sirius.
- Haragszol rám? – nézett a férfira Dana könnyes szemekkel.
- Először haragudtam. Nem tudod, mit éltem át, amikor azt hittem, hogy te is benn égtél a házban. Hónapokig nem tértem magamhoz. Ha nincs James és Remus. És persze Lily, tudod, hogy őt is nagyon megviselte a halálhíred?
- Sajnálom, azt hittem megmenthetem anyuékat. Bolond voltam, de nem volt más választásom. Ha nem ezt választom, akkor azonnal megölt volna. Bár így utólag az, jobb lett volna – sóhajtotta.
- Ne mondd ezt, élünk ez a lényeg – súgta a férfi, és lehajolt, hogy megcsókolja a lányt. Puha ajkának érintése milliónyi érzést ébresztett fel Danában.
- Mondd ki –suttogta a lány könnyes szemekkel, mikor elváltak ajkaik.
- Mondd ki te – jött a válasz, de a férfi keze már a ruhát oldotta ki. Dana felnyögött, és magához húzta a férfit.
- Szeress, kérlek – zokogta.

És Sirius szerette, gyengéden, de mégis vágytól részegülten, 17 év minden keservével, és fájdalmával. Dana sok-sok év után újra átélhette a kielégülés mindent elsöprő érzését.

Sirius felkelt, és öltözködni kezdett.
- Fogytál – nézett végig testén az asszony.
- Hát, nem a Roxforti manók főztjét ettem – mosolyodott el, majd leült az ágy szélére. – Gyere velem.
- Nem lehet – lábadt könnybe az asszony szeme. – Nem hagyhatom itt a fiam, akkor belőle is halálfaló lenne, ezt nem akarom. Még két év, és akkor elmondok neki mindent, hogy milyen ember az apja. Addigra talán felnő annyira, hogy megérti.
- Visszajövök érted, ha tisztáztam a nevem – csókolta meg az asszonyt.
- Visszajössz, hogy tisztázd az én nevemet is? – kérdezte Dana.
- Addigra úgy intézzük, hogy az én nevem a tiéd legyen – nézett rá komolyan a férfi.
- Mindig is az volt, soha nem voltam Avery – s szeméből egy újabb könnypatak indult el.
- Kérlek, ne sírj – ölelte magához.
- Nem sírok, csak valami a szemembe ment – szipogta mosolyogva. – Kérlek vigyázz magadra.
- Ne félts, most még van egy kis dolgom, de ha minden jól megy, hamar elkapom Petert, és akkor visszajövök érted.
- Várni foglak – súgta Dana. – Mindig csak rád.
Sirius könnyes szemmel ölelte magához Danát, majd átváltozva rohant ki a szobából.
Dana felöltözött, és bevetette az ágyat. Perdi már visszajött, és most a manóra nézett. Leült az ablak elé, és a jövőn töprengett. Azon a jövőn, melyet ez a röpke órácska ígért neki.

Harry lapozott, de már csak üres oldalakat talált. Tudta, miért nem írt tovább Dana, látta a merengőben, alig pár percre rá, az asszony halott volt. Felnézett, és Marcust látta az ágy szélén ülni. El sem tudta képzelni, hogy mit érezhetett a másik. Azon gondolkodott, hogyan is tudná kicsit felvidítani, de mindegyik lehetőséget elvetette. Nem volt benne biztos, hogy szívesen hallotta volna, hogy örülj neki, hogy nem egy halálfaló az apád, hanem az, az ember, akit eddig utáltál, de minden ok nélkül.
Tekintete a merengőre tévedt, és a benne kavargó emlékre. Pálcáját előhúzva megkavarta az emléket, majd koncentrálva egy szálat húzott a felszínre. Kibukkant Dana alakja, ahogy a halálos átoktól végig dől az ágyon, és többé nem mozdul. Most megállította az emléket, és közelebb hajolt, hogy jobban megnézhesse. Igen a nyaklánc ott volt az asszony nyakában. Abban a pillanatban, ahogy meghalt, elvesztette mágikus erejét, és láthatóvá vált.

- Azt hiszem, hogy a házam a tiéd – szólalt meg nagy sokára Harry.
- Tessék? – nézett rá értetlenül Marcus.
- Siriustól örököltem, mert mindenki azt hitte, hogy nincs más rokona. Ezért rám maradt, mint a keresztfiára, de azt hiszem, most ki kell költözzek, téged illet. És Sipor is, a házimanó, bár nem biztos, hogy örülni fogsz neki, egyáltalán nem olyan, mint Perdi. Elég makacs egy jószág. De azért én kedvelem.
- Nem kell semmi, megtarthatod, több házam van, mint amire szükségem lenne – legyintett Marcus.
- Most mit teszel? – nézett rá Harry.
- Úgy érted mit tesz egy halálfaló nevelt fia, vagy úgy, hogy mit tesz annak az asszonynak a fia, akit elraboltak, és élete végéig fogva tartottak? Akit hozzá kényszerítettek egy halálfalóhoz, és akit a férje kínzott, és megölt. Vagy azt kérdezed, hogy mit tesz a keresztapád fia?
- Ez mind ugyanaz. Édesanyád mindig a jóra nevelt, te tudod, hogy hiába szenvedett it éveken át, vagy volt értelme az áldozatának – tárta szét karjait Harry.
- Miattam nem ment el, ha akkor elmegy vele, még mindig élhetne.
- És te gyűlölnéd, és soha nem tudtad volna meg az igazat. Pont ezt nem akarta. Nem akarta, hogy olyan emberré válj, mint Avery. Miattad nem adta fel.
- De meghalt.
- Igen, és ha van mennyország, akkor most végre boldogok együtt. Te nem láttad, hogy reagált Sirius, amikor megmutattam neki az emléket. Zokogott, mint egy kisgyerek, még soha nem láttam ilyennek. Anya és Apa is kiborult, és Remus is. Napokig nem lehetett velük kommunikálni.
- De hiszen halottak – álmélkodott Marcus.
- A festményeik. Így kicsit olyan, mintha még mindig élnének. Soha nem beszéltek előtte sem Danáról, sem Betsyről. Remus végül is mást vett el feleségül, a barátaim voltak. A csatában haltak meg, egymás oldalán. Kittyről sem hallottam, de legalább részben megértem Féregfarkat.
- Most mit vársz tőlem? – nézett rá Marcus.
- Azt, hogy büszke lehessen rád az anyád – nézett rá Harry.
- Nem tudom, hogy mégis hogyan tehetném jóvá, amit eddig tettem. A törvény szerint bűnös vagyok.
- A törvényt bízd csak rám. Te segíts felszámolni a lázadást.
- Már megtetted – legyintett a férfi. Két öklét a zsebébe dugta, és a falnak dőlt. – Legutoljára, amikor rajtunk ütöttetek. Csak a nagyapám és én tudtunk elmenekülni. Már senki nem mert csatlakozni hozzánk. Vége volt, mielőtt eljöttél.
- Már értem – Harry a homlokára csapott. – Amikor Mundungus idehozott, azt mondta, hogy amint a képre nézett tudta, hogy segítenie kell. Most már értem, hogy mire gondolt – vigyorodott el Harry. – Eddig nem figyeltem fel rá. Te nagyon hasonlítasz Siriusra, de persze én már csak akkor találkoztam vele, mikor sikerült megszöknie az Azkabanból. Mundungus ismerte már előtte is, ezért ő azonnal tudta, hogy te az ő fia vagy. Most már emlékszem, anyámék esküvőjén Sirius volt a tanú, tisztára úgy nézett ki, mint most te. Csak talán a haja volt hosszabb.
- Anyám mindig szerette, ha hosszabbra hagytam a hajam – morfondírozott Marcus.
- Szóval Avery apja áll mindezek mögött? – nézett rá komolyan Harry.
- Igen a nagyapám, illetve, akit annak hittem. Azt mondta, bosszút állhatok anyámért. Ha komolyan venném a szavait, akkor őt kéne elsőnek megölnöm – sóhajtott, és kibámult az ablakon. – Hol van eltemetve Sirius?
- Miért kérded? – lepődött meg Harry.
- Anyám talán szívesebben feküdne mellette, mint a nevelőapám mellett, ezen a birtokon, ahol rab volt. Legalább halálában legyen szabad, és lehessen a férfival, akit mindvégig szeretett.
- Godrics Hollowban van, a szüleim sírja mellett, utólag vitettem oda egy üres koporsót, de őt soha nem találtuk meg. A teste átesett a függönyön – Harry szíve elszorult az emlékre.
- Hiányzik? – nézett rá Marcus.
- Nagyon. És nem csak ő – szomorúan megrázta a fejét. - Tehát, ha átadod az öreget, akkor jelentést írok arról, hogy évek óta te voltál a beépített emberem. Hogy a te segítségeddel számoltuk fel őket. Kegyelmet kapsz, de persze egy darabig azért figyelni fogunk.
Marcus bólintott.
- Most pedig azt hiszem, hogy aludnunk kéne, mert már két napja csak olvastunk. Esteledik. Holnap megkeressük az öreg Averyt, aztán irány a minisztérium.
- Megnézhetem őket? – Marcus hangja tétova volt.
- Kiket? – nézett rá Harry.
- A festményeidet – jött a válasz.
- Persze, utána haza mehetünk, legalább eldöntheted, hogy akarod-e a házat.

Csak lépdelt, már kitudja mióta. Az út furcsán ragyogott, és körülötte mindent köd borított. Mintha egy hatalmas vatta pamacsban sétálna, egy kivilágított kanyargó szalagon. Nem érzékelte az időt, de sejtette, hogy nagyon régóta itt van. De hol is az az itt? Se itt, se ott. Már nem látta, honnan is indult, és nem is emlékezett rá, de célját sem látta, arra sem emlékezett, hogy hova készült.
Hirtelen változott meg minden, a köd oszlani kezdett, és mintha fal húzódott volna az út két oldalán. Sima, festett fehér fal. Sokáig sétált, vagy csak percekig, de lehet, hogy egy perc sem volt? Megrázta a fejét, fekete haját kisimította arcából, majd újra útnak indult. Az ajtó hirtelen bukkant fel előtte. Szíve hevesen verni kezdett. Milyen régen látta ezt az ajtót utoljára. Az otthona. Ki akarta nyitni az ajtót, de az magától feltárult. Nem az előszobát látta, hanem a nappalit, ahol a családja ült. Felsikoltott, és szája elé kapta a kezét. A három ember felkelt, és most felé jött mosolyogva.
- Kislányom – ölelte át anyja -, annyira hiányoztál.
- Gyöngyöm – hallotta apja hangját -, hát újra találkozunk.
- Szia Húgi – nevetett Alec.
- Ti itt? De minden olyan más – nézett szét. Be akart lépni az ajtón, de mintha láthatatlan falba ütközött volna.
- Sajnálom, te nem jöhetsz, tovább kell menned – nézett rá a bátyja kedvesen.
- De hová? – esett kétségbe.
- Valahol várnak rád, nem itt van a helyed, de ha megtaláltad, akkor majd visszajöhetsz. De addig sajnos nem találkozhatunk – bátyja hangja annyira magabiztos volt, hogy csak akkor tudatosult benne, hogy már megint az utat járja, mikor már rég elhagyta az ajtót. Unta már a sétát, kezeit lóbálta, időnként ugrándozott, néha felgyorsította lépteit, máskor pedig egészen lelassított.
Képzeletbeli ugróiskolán ugrált keresztül, és mikor felnézett, a kövér Dámával találta szemben magát.
- Mondd a jelszót – nevetett az asszony, de még mielőtt megszólalhatott volna, már félre is állt, és ő a portrélyuk előtt találta magát. Elkezdett befelé mászni. Ahogy a kis alagút végére ért, nem mászott ki belőle, hanem lábát előre nyújtva kiült a szélére. Ott ült, és nézte rég nem látott barátait.

James és Lily egymást átölelve ültek a kanapén, pont úgy, mint az emlékeiben. Remus egy fiatal eddig soha nem látott lila hajú lány ölébe hajtotta a fejét. Dana csak nézte őket, és szíve megtelt szeretettel.

Remus pillantotta meg először a portrélyukban ücsörgő lányt. Felpattant, és mielőtt bárki bármit is szólhatott volna odarohant, és felkapva a lányt megforgatta.
- Dana! – kiáltotta – Hát végre idetaláltál.
- Dana! – Lily sikoltva ugrott a nyakába, és őt követte James, egy csontropogtató öleléssel.
- Hiányoztál – adott James egy puszit Dana arcára.
- Sziasztok, ti is nekem –szipogta a lány. – Sirius nincs itt? Akkor jó. Ő legalább még él.
- Itt vagyok – Dana csak a hangot hallotta a nagy fotel mögül, de azonnal felismerte. Akárhogy is várta, hogy rég nem látott kedvese üdvözölve felé rohan, a fotel nem mozdult, és a benne ülőnek sem akaródzott előbújni.
- Kicsit megbántottad – legyintett James.
- De hát, elraboltak, nem tehettem semmit – nézett a fotel felé könyörögve.
- Azt hiszem, ő nem ezért sértődött meg – súgta Remus.
- Marcus – szólt csendesen Lily.
- Tudja? De honnan? – Dana érezte, hogy kifut a vér az arcából.
- Mi itt látjuk a szeretteinket, és most Harry rátalált a fiadra – mondta James.
- A fiad a rossz úton járt, ezért is nem kerülhettél hamarabb közénk, mert nem végezted el a feladatodat – mondta Lily.
- Mi volt a feladatom? – nézett rájuk.
- Hogy jó embert nevelj a fiadból – szólt Remus. – De ne aggódj, Harry befejezte, amit te nem tudtál befejezni, ami szerintem nem is a te hibád volt, hisz meghaltál, mielőtt még nagykorú lett volna. Tudod, megtalálták a naplóidat. Elég jól sikerültek – kacsintott a férfi.
Dana most a lila hajú nő felé nézett, aki mosolyogva állt fel.
- Szia én Tonks vagyok, Remus felesége – lépett eléje, és megölelte.
- Hova lett Betsy? Jaj bocsi, nem úgy értettem, persze örülök, hogy megismerhettelek – szabadkozott.
- Semmi baj – nevetett Tonks.
- Betsy azonnal lelépett, ahogy megtudta, hogy vérfarkas vagyok, sőt még szét is kürtölte. A munkám is elvesztettem, de mindegy, már régen történt – legyintett Remus Lupin.

Dana egyre csak a nagy fotel felé tekintgetett, ami neki háttal állt. Végül otthagyta barátait, és elindult. Megállt a fotel mögött, és mosolyogva nézte a két hosszú lábat, melyek egymást keresztezve nyúltak a kandalló felé.
- Sajnálom – suttogta.
A két láb eltűnt, és Sirius Black állt előtte.
- Miért nem mondtad el? – néztek rá a szomorú fekete szemek. – A naplódból kellett megtudjam, mint ahogy a fiamnak is.
- Nem tehettél volna semmit. Azokban az időkben, míg Voldemort hatalmon volt, nem egyszer több mint száz halálfaló lakott a birtokon. Te hány embert szedtél volna össze? Talán húszat? Vagy hárman jöttetek volna?
- De amikor utoljára találkoztunk – kiáltott fel Sirius.
- Amikor utoljára találkoztunk, téged a fél világ üldözött, a másik fele pedig minket tartott fogva. Még magadat sem tudtad ellátni, mit tettél volna, mondd? Elrohansz a Roxfortba, és kirángatod óráról, hogy elmondd neki, hogy az a körözött bűnöző, aki az újságok címlapján üvölt, az ő apja? És aki szeretettel felnevelte, mert Avery szerette őt, és soha nem bántotta, az nem is az igazi apja? Mondd mit értünk volna el vele?
- Nem tudom – Sirius lehajtotta a fejét. – De így sem volt jó. Van egy fiam, és soha nem is beszélhettem vele.
- Azt hiszem, ez valami átok lehet rajtunk – lépett mellé Remus és James is.
- Pár hónapos volt a fiam, mikor meghaltunk – szólt Tonks.
- A miénk alig múlt egy éves – szipogott Lily.
- Gyertek, most kapják el az öreg Averyt – kiáltott James.
Dana a hang felé nézett, a kandalló előtti asztalka fölé hajolt James. Közelebb lépett, és észrevette, hogy az asztallapja hullámzik, és emberek mozognak a hullámok alatt. Egy békésen alvó tábort látott, ami felé sötét ruhás alakok osontak, majd mikor már minden sátrat körül zártak, támadásba lendültek. A csata nem tartott tovább öt percnél. Az aurorok megkötözött, és elkábított embereket tereltek, illetve lebegtettek egy helyre. Meglátta Marcust, ahogy egy fekete hajú fiatal férfi mellett lépked. Hallotta, ahogy arról beszélgetnek, hogy az öreg Avery talán még a tárgyalása napját sem éri meg, olyan rossz állapotban van.
- Ő Harry, a fiam – húzta ki magát James.
- Ő pedig az én fiam – utánozta barátját Sirius – Marcus Sirius Black.
Danára nézett, és lassan megfogta a nő kezét. Dana szeméből könny csordult ki, és a férfi karjaiba vetette magát.
- Hiányoztál – hallotta a halk mormogást.
- Szeretlek – válaszolta.
- Tudom – vigyorodott el Sirius Black.

Előző←…….→ Következő