Harry mosolyogva sétált végig az Abszol úton, mikor megakadt szeme egy kirakaton. Nem is a kirakaton, inkább azon a vékony aranyláncon, és rajta a kör alakú medálon. Jobban odahajolt, hogy szemügyre vehesse a szarvast, ami a medálba volt gravírozva. Már lépett is a boltba, és kereste az eladót.

- Jó napot kívánok – köszönt az előbukkanó egészen öregnek tűnő koboldnak. – Láttam egy szarvas medállal díszített láncot a kirakatban, azt szeretném.
A kobold bólintott, majd kivéve a kirakatból a láncot, Harry elé rakta a pultra. Harry nézte a láncot, a kezébe vette, és megforgatta.
- Lenne, egy kérésem – fordult újra az eladóhoz. – Szeretném, ha a medál hátuljába, egy őzsuta lenne gravírozva.
- Semmi akadálya – mosolygott a kobold, majd a nyakláncot kivéve Harry kezéből a bolt hátsó részébe ment. Nem telt bele két perc, már jött is vissza, mutatva az elkészült művet. Harry a kezébe vette, és jól megnézte a medált, az egyik felén a szarvas, a másik felén a suta.

Mikor belépett a boltba, George épp egy vevőt szolgált ki, mikor meglátta Harryt, integetve jött elé.
- Haver, régen jártál nálunk – lapogatta meg barátját.
- Igen, nos most is csak arra vagyok kíváncsi, hogy Ginny hogy van, aztán már megyek is.
- No lám, mostanában, mintha sokat lennétek együtt – vigyorgott az. – De engem nem érdekel, ez a ti dolgotok. Amúgy a könyvelést körmöli, de ne merd elvinni, mert sok a munkája – fenyegette meg, majd faképnél hagyta.
- Ennyit arról, hogy nem tud rólunk senki – dörmögte Harry, és a bolt hátsó része felé sétált.

Ginnyt egy halom pergamen fölé hajolva találta, de mikor a lány meglátta őt, füléig elvigyorodott, majd felkelt a papír halom mögül.
- Sokat dolgozol – suttogta Harry, miközben magához szorította, és megcsókolta.
- Ugyan, inkább keveset, mostanában hanyagoltam, ezért gyűlt össze ennyi – intett a lány a kupac felé.
- Hoztam neked valamit – szólt Harry, és egy dobozt adott át a lánynak -, amikor megláttam, egyből tudtam, hogy ez csak a tiéd lehet – suttogta.

Ginny kibontotta a dobozt, és csodálattal nézte az arany láncot. Harry kivette a dobozból, majd a lány háta mögé lépve, a nyakába tette.
- Szeretlek – hallotta a lány hangját.
- Én is, de azt hiszem a bátyád már tudja – nézett rá Harry.
- Max sejti, de az meg nem ugyanaz – mondta a lány, és közben lábujjhegyre állva megcsókolta a férfit.
- Vissza kell mennem, nem maradhatok – fejtette le magáról a lány ölelő kezeit. – Csak egy percre ugrottam el, hogy lássalak. Tényleg mennem kell – sóhajtott, majd egy utolsó csókot adva a lánynak elindult az ajtó felé. – Este találkozunk.
Ginny leült az asztal mögé, de még sokáig nem tudott a munkájára koncentrálni, egyfolytában a gyönyörű medált nézte, forgatta ujjai között.

Harry visszaindult az auror parancsnokság felé. Mosolyogva nézelődött, mikor ismerős hangot hallott meg, a Zsebpiszok köz felől.
- Harry Potter! Harry fiam! – kiáltotta fojtott hangon Mundungus Fletcher feléje, majd integetve hívta magához. Harry körbe nézett, majd mikor úgy vélte, hogy senki nem figyel rá, követte a férfit a sikátorba.
- Harry, megtaláltam Marcust, és átadtam az üzenetet. No meg a képet is.

Mundungus láthatóan zavarban volt, egyik lábáról a másikra állt, és idegesen pillantgatott jobbra-balra.
- Hajlandó velem találkozni? – szögezte neki a kérdést Harry.
- Még hallani sem akar róla, de én találtam egy kiutat. Beszéltem avval a Perdi nevű manóval, és ő azt mondta, hogy minden szeptember 2-án, az édesanyja halálának évfordulóján haza megy a birtokukra, és meglátogatja az anyja sírját. Perdi ott fog téged várni elsején, és elrejt. Csak várnod kell. A többi már rajtad áll fiam.
- Hogy jutok el oda?
- Én fogok érted jönni este 8 órakor. A Grimmauld téri Black ház előtt találkozunk.
- Rendben, így megfelel. Köszönöm – Harry csak nézte a férfit, és azon gondolkodott, vajon meg fog-e változni valaha is, vagy élete végéig ilyen link alak marad.
- Ezzel tartoztam – szólalt meg most a mágus, majd hátrált, és egy köpönyeglendítéssel már el is tűnt.

Harry későn ért haza, a házban teljes volt a sötét. Hangtalanul lépkedett a lépcsőkön, majd benyitott szobájába. Ginny az ágyban feküdt, kezében egy könyvvel. Harry elmosolyodott. Mindig megpróbálta megvárni őt, de ez nem minden alkalommal sikerült. Harryt egyre inkább idegesítette munkája. Többet szeretett volna kedvesével lenni, de minél jobban igyekezett, annál inkább úgy érezte, hogy szélmalomharcot vív.
Leült az ágyra, és kivette kedvese kezéből a könyvet, majd egy puszit nyomott az orrára, és betakarta.
- Megjöttél? – hallotta a lány kérdését, aki csukott szemmel húzta magához.
- Bocsi, tudom, azt mondtam időben jövök – simogatta meg a lány arcát.
- Semmi baj, csak vigyázz magadra. Hiányoztál.
- Van egy jó hírem, és egy rossz. Illetve remélem, hogy a jónak te is fogsz örülni – kezdett bele Harry.
- Te örülsz neki? – nyitotta most ki szemeit, és nézett fel a férfira.
- Igen – bólintott.
- Akkor én is fogok – mondta határozottan, és felült, hogy hallhassa a híreket.
- Mivel kezdjem? A jóval, vagy a rosszal?
- Azt hiszem először a jót akarom hallani.
- Idegesít, hogy nem vagyok veled annyit, amennyit szeretnék, ezért ma, amikor felkeresett Mc Galagony és felajánlotta erre az évre is a tanári állást, elfogadtam. Mit szólsz?
- De hisz ez nagyszerű Harry! Ezt meg kell ünnepeljük.
- Ez nem minden, tudod én már évekkel ezelőtt megvettem a szellemszállást, nem akartam, hogy másé legyen. Mit szólnál hozzá, ha felújítnánk, és odaköltöznénk? Közel lenne az iskola is, Hermionéék is ott laknak nem messze, és elég nagy az a ház, hogy Dobbiékkal, és vagy tíz gyerekkel elférjünk benne.
- Tíz? – kerekedett el a lány szeme.
- Na jó, elég lesz hét is, az úgy a családban marad – egyezett bele mosolyogva.
- Ezt a harmadik után megbeszéljük – hárította el a témát a lány. – Mi a rossz hír?

Harry nagyot sóhajtott, úgy folytatta.
- Még egy utolsó útra el kell menjek. Szeptember másodikán utazom, ezért a Roxfortban is csak később kezdek. Remélem egy hét alatt lerendezem, de nem vagyok benne biztos.
- Nem mehetne valaki más? – nézett rá a lány könyörgő, őzgida szemekkel.
- Sajnálom, ennek nekem kell utána járjak – csóválta meg a fejét, de ígérem, hogy sietek vissza.
- Rendben. De addig ugye nem mész sehová? Te Harry – kapott észbe a lány -, az vasárnap, hisz elsején szombaton lesz George-ék esküvője.
- Igen, másnap este 8-kor indulok. Sajnálom.
- Én is, de ez az utolsó?
- Ígérem. Addig te felügyelhetnéd a felújítást. Már beszéltem is egy céggel, holnap kezdik a munkálatokat. Ki kéne menj, hogy elmondd nekik, mit hogyan szeretnél.
- Ez olyan komolyan hangzik, mintha máris a feleséged lennék – bújt hozzá a lány.
- Én már annak tekintelek – ölelte át a lányt. – Megyek, veszek egy fürdőt, és ha ébren leszel még, mire visszajövök, akkor beszélgethetünk még.

Harry nagy csobbanással ugrott a medencébe, de alig tempózott egyet, kettőt, már meg is látta kedvesét, ahogy ruháját ledobva ő is a medencébe ugrik. Már tudta, itt egy darabig alvás nem lesz.

- Ginny nem hiszem el, hogy még mindig titkolni akarod! – Harry csalódott volt. Épp indulni készültek az Odúba egy nappal George és Luna esküvője előtt, mikor Ginny emlékeztette, hogy nem akarja családja orrára kötni kettejük kapcsolatát. – Mégis mit vársz tőlem? Ők az én családom is. Hogy hazudjak a szemükbe? – idegesen fel-alá járkált, és nagy gonddal megfésült hajába túrt, ami most megint úgy állt, mint egy szénakazal.
- Rendben, akkor állapodjunk meg annyiban, hogy nem reklámozzuk, de ha rájönnek, akkor nem is tagadjuk – adta meg magát a lány. Tudta, hogy sokat kér a férfitól. De annyira félt családja reakciójától. Nem mintha nem fogadták volna el Harryt, hisz tudta, családtagnak számít. Inkább saját maga miatt. Már előre hallotta anyja szavait, hogy ne merjen játszani Harry szívével, és a többi, és a többi.
- Rendben, de nem fogok nekik hazudni. Nem mondom el nekik, amíg nem muszáj – Harry nem akart veszekedni.
- Ne haragudj – bújt most a férfi köpenye alá, és ölelte át derekát.
- Felfújod az egészet, szerintem George már eleve sejti, a többiek pedig nem hiszem, hogy elleneznék.
- Lehet, hogy igazad van.
- Bárcsak igazad lenne - tette még hozzá magában.

Harry és Ginny, most Ron és Hermione segítségével állítottak sátrat, díszítettek virágokkal asztalt, ponyvát. A nap végére már szinte ugyanúgy nézett ki az Odú kertje, mint alig egy hónapja. Most a délutáni nap elől menekülve, egy hatalmas cseresznyefa alatt leterített pléden feküdtek. Mellettük üres tökleves poharak hevertek a fűben. Harry titokban megfogta Ginny kezét, és így feküdtek egymás mellett.
- Hé Haver! – hallotta Ron hangját – Tudod, el akarunk nektek mondani valamit, még senki nem tud róla.
- Csak nem? – Ginny felpattant, és ülve nézett Hermionéra, aki mosolyogva bólogatott.
- De igen, jövőre már hárman leszünk – pirult el.

A két lány összeölelkezett, és csacsogni kezdett, mindenféle női dologról. Harry is gratulált Ronnak, majd felállt és otthagyta őket. Visszasétált a sátorhoz, hogy ellenőrizze, hogy mindennel készen vannak-e.

Ginny szomorúan nézte a férfit.
- Mi baja? Te tudod? – nézett rá Hermione.
- Igen, azt hiszem – felelte a lány, és felállt, hogy Harry után menjen.

- Harry – szólította meg, mikor mellé ért.
- Ne legyél velem kettesben, mert rájönnek – mordult rá a férfi.
- Kérlek, beszéljük meg – fogta meg a karját.
- Nincs mit megbeszélni, te döntöttél így. De ez nekem nehéz. Nem érhetek hozzád, nem csókolhatlak meg, játszanom kell azok előtt, akiket szeretek, és most még ez is. Ők megbíznak bennem, elmondják a legféltettebb titkukat, én pedig sumákolok – széttárta karjait, és leült egy asztal szélére.
- Rendben, meggyőztél, igazad van, nem tisztességes – adta meg magát a lány -, mondjuk el nekik, de ha meg akarnak engem fojtani, akkor megvédesz – tette csípőre a kezét, majd megfordult és visszament a fa alá, ahonnan Ron és Hermione figyelte őket.

Harry mosolyogva telepedett vissza a plédre, majd a másik párosra nézett.
- Izé tudjátok, nekem is lenne mondanivalóm – kezdte Ginny, de még mielőtt befejezhette volna, Harry magához húzta és megcsókolta.
- Na végre, hogy kiböktétek – sóhajtott Ron.
- Elég feltűnőek voltatok már egy ideje – nevetett Hermione, mire a páros szétrebbent.
- Ti tudtátok? – nézett rájuk Ginny.
- Mint a Roxfortban annak idején – legyintett Hermione.
- Ja valami olyasmi – helyeselt Ron.
- Anyáék is tudják? – nézett rájuk Ginny.
- Igen – szólalt meg Harry -, legalábbis anyukád biztosan.
- Mi? – Ginny el volt képedve.
- Benyitott Ronék lagzija utáni reggelen, mikor nálam aludtál – magyarázta Harry.
- Miért nem mondtad? – nézett rá a lány. – Tőle féltem a legjobban. Azt hittem, hogy kiátkoz a szoknyámból, mert bántani merem a kedvenc neveltfiát.
- Tőle féltél? Már az elején azért nem engedett hazaköltözni, hogy összejöjjünk, azt mondta, hogy többet nem tehet értünk.
- Ez összeesküvés – háborodott fel Ginny.
- Be lettél hálózva kishúgom – nevetett Ron.
- De csak azért, mert magadtól, úgy sem mentél volna el Harryhez, te ahhoz túl makacs vagy – helyeselt Hermione.
- Ez így nem tisztességes – fordult most Harry felé.
- De, szerintem az – és ahelyett, hogy tovább magyarázkodott volna, egyszerűen magához húzta a lányt, és megcsókolta. Majd magára húzva a plédre feküdt.
- Hé, itt vannak ám kiskorúak is – háborodott fel Hermione nevetve, és a még lapos pocakjára tette a kezét.
- Különben is, azért nem kéne ilyen nyíltan a húgommal. Elvégre még nem hivatalos a dolog – morgott Ron is.
Ginny úgy mutatta eljegyzési gyűrűjét, hogy rájuk sem nézett, tovább csókolta Harryt. Ron és Hermione levegőt nem kapott egy ideig, aztán viszont annál inkább megjött a hangjuk, és jól leteremtették őket, hogy képesek voltak ilyen fontos dolgot eltitkolni előlük. A nagy kiabálásra a többiek is kijöttek a házból, és most elképedve bámultak egyik fiatalról a másikra. Mrs. Weasley volt az első, aki a piruló fiatalokhoz lépve gratulált, majd magához szorította mind kettőt.
- Erre azért nem gondoltam – lépett Harry elé Mr. Weasley.
- Artúr, annak idején azt mondtam, hogy majd alakalom adtán benyújtom a számlát, hát most vinném a lányát, és akkor kvittek vagyunk – mosolygott Harry a varázslóra.
- Nem bánom – mosolygott az -, nem mintha lenne beleszólásom. Anyja lánya, jól meggondoltad? – súgta az utolsó szavakat mosolyogva.
- Csak az előnyére válhat, ha ilyen anyukája van – mosolygott Harry, és átölelte Mollyt. Molly egy anyai öleléssel válaszolt, és egy könnycseppet törölt le a szeme sarkából.

Ez az esküvő minden gond nélkül zajlott le. George, ha lehet még jobban vigyorgott, mint Ron a sajátján, Luna pedig pont olyan gyönyörű volt, mint Hermione. Ginny itt is koszorúslány volt, és Harry megint csak megcsodálhatta kedvese szépségét.
Még Teddynek is feltűnt keresztszülei jó kedve, mert komolyan biztosította őket arról, hogy bár ő akarta elvenni Ginnyt feleségül, előzékenyen lemond Harry javára. Különben is, Vic inkább hozzá való, mivel Ginny kicsit öreg már. Harry jót mulatott, Ginny viszont csak hápogni tudott arra a feltételezésre, hogy öreg lenne.
Hajnalig vigadtak, majd Harryék haza hoppanáltak, hivatkozva Harry utazására, amit aznap este 8-kor kezd meg.
Fáradtan bújtak ágyba, és szinte azonnal elaludtak.

Már késő délután volt, mire felébredtek. Ginny álmosan kullogott Harry után a medencébe, de mikor párja szenvedélyesen átölelte, már el is illant az álmosság. Átkarolta a férfit, és engedte, hogy kényeztessék Harry ajkai, és kezei. Sokáig szerették egymást az illatos habok között, majd ahogy egyre esteledett, Harrynek készülődnie kellett.

Harry a nappali közepén állt, táskájával a vállán, utazó talárjában, és a fotelben olvasó lányra nézett.
- Már mész is? – nézett rá a lány.
- Nem sokára itt lesznek értem – nézett a faliórára.
- Hiányozni fogsz.
- Te is – a fotelhoz lépett, és letérdelt a lány elé. – Nem sokára visszajövök, és attól kezdve nem is megyek el többé. Minden este hazajárok, mint egy normális férj.
- Remélem is – nézett rá a lány, de közben elfehéredett, és a gyomrára tette a kezét.
- Valami baj van? Fáj valamid? – aggódott Harry.
- Nem, csak keveset aludtam, meg talán egy kicsit sok volt a vajsör, no meg egy-két wisky is lecsúszott. Holnapra kialszom, és kutya bajom. Ne aggódj – azzal magához húzta kedvesét, és egy forró csókban forrtak össze utoljára.
- Vigyázz magadra, ha bármi baj van, akkor Sipor megtalál – Harry felállt, és az órára nézett, ami pont 8 órát mutatott. – Mennem kell Kicsim, légy jó kislány – egy utolsó csókot lehelt az ajkára, majd hátra se nézve kiment a szobából.

Ginny sokáig nézett utána, majd úgy döntött, a másnaposság legjobb ellenszere, az alvás, így felment a szobájába, bebújt ágyukba, és vőlegénye pizsamáját magához szorítva aludt egészen másnap reggelig.

Harry kilépett a házból, és körülnézett. Mundungus már ott várta, a kerítésnek dőlve. Most ellökte magát, és Harry felé indult.
- Mehetünk? – kérdezte.
Harry még vetett egy pillantást a házra, mely lassan visszabújt a szomszédjai mögé. Rossz érzése volt, valami mintha azt súgta neki, hogy otthon kéne maradjon. Aztán arra gondolt, hogy biztosan a szerelem miatt van. És amúgy is már csak ez az egy küldetés, és minden estét otthon fog tölteni Ginnyvel. Újra Mundungus felé nézett, majd bólintott. Megfogta a varázsló könyökét, és már el is tűntek a kavargó semmiben.

Egy barlang előtt találták magukat. Harry körül nézett, majd szinte a semmiből előtte termett a már rég nem látott házimanó, Perdi. A manó csak intett, és ő követte.
- Én nem mehetek tovább – hallotta Mundungus hangját.
- Köszönöm – fordult vissza a varázsló felé.
- Ne köszönd, evvel tartozom Blacknek, azok után, amit a házával tettem. Már tudom, hogy miért teszed, ahogy megláttam a fényképet, rögtön rájöttem. Remélem, sikerrel jársz Harry. Harry meglepődve nézte a mágust, de mielőtt bármit is mondhatott volna, az már eltűnt a szeme elől.

A barlang nem is volt igazi barlang, inkább csak egy járat. Talán egy órát is gyalogoltak, mire egy pincébe érkeztek. Perdi ügyesen kerülgette a sörös hordókat, és a boroktól roskadozó polcokat, míg el nem értek egy lépcsőt, mely a magasba vezetett. A lépcső egy konyhába jutatta be őket, ahol mindent por és pókháló fedett. Innen egy folyosón keresztül egy tágas előszobába jutottak. Egy újabb folyosó, és Harry belépett egy ismerős szobába.

Ahogy belépett, azonnal felismerte. A baldachinos ágy, a szekrény, az ablak előtt álló asztal, rajta egy könyv, és a mellette álló karosszék. Perdire nézett, aki most az ágyhoz sétált, és szeretett teljesen simította végig a poros takarót, mely régen szeretett úrnőjéé volt.
Harry az ágyra nézett, és szinte maga előtt látta, ahogy Sirius öleli Danát, majd ahogy alig pár órával később az asszony holtan zuhan a párnák közé.

Már hajnalodott, mikor meghallotta a lépteket. Több órája vártak itt ketten Perdivel szótlanul. Kinyílott az ajtó, és Marcus belépett rajta. Csak egy kevés fény szűrődött be a kinti holdvilágból, de az is elég volt arra, hogy észre vegye, hogy nincs egyedül. Azonnal pálcát rántott, de Perdi elé állt.
- Marcus úr, én hoztam ide Harry Pottert, mert meg kell neked mutatnom valamit. Ez volt édesanyád végakarata – a manó a merengőre mutatott.
- Elárultál minket Perdi – szólt halkan, de pálcáját még mindig Harryre fogta.
- Ha elárult volna, akkor most itt harminc auror várt volna rád, és nem én. Csak beszélni akartam veled. Semmi több. És persze megmutatni ezt az emléket.

Harry elővette a fiolát, és a merengőbe töltötte a tartalmát. Marcus sokáig csak állt, és nézte a házimanót és a varázslót, majd leengedte pálcáját, és a merengő elé ült törökülésben. Előre hajolt, és már el is tűnt. Harry figyelte, ahogy a teste szinte áttetszővé válik. Tudta, már messze jár. Mikor újra felbukkant, az iszonyat tükröződött az arcán. Felpattant, és újra Harryre szegezte pálcáját.
- Ez hazugság, apám soha nem bántotta volna anyámat. Összezagyváltad a manónk emlékeit.
- Én adtam Harry Potternek az emlékeket, mert tudtam, hogy pont olyan becsületes, mint a szülei – állt fel most a manó. – Minden igaz, amit láttál, és soha nem hazudnék neked. Én segítettelek a világra, és én voltam az utolsó, aki édesanyád mellett állt, mielőtt meghalt. Az apád ölte meg, mert soha nem kaphatta őt meg. Ha többre is kíváncsi vagy, édesanyád mindent leírt neked. De csak animágus alakodban férhetsz hozzá.

Marcus döbbenten hallgatta házimanóját. Hol Harryre nézett, hol a manóra. Majd egy lemondó sóhajjal maga felé fordította a pálcáját, és a következő pillanatban, egy fekete foltos fehér dalmata állt a szoba közepén. Harry tágra meredt szemekkel bámulta az állatot, mely most körbe sétálta a szobát, majd megállt az ágy oldalánál. Egy pontra helyezte mancsát, mire egy fiók csúszott ki az ágy alól. Harry is közelebb lépett, és három naplót, és egy levelet látott. Marcus miután visszaváltozott, kivett mindent, és a merengő mellé tette őket a földre. Mindketten helyet foglaltak a szoba padlóján. Marcus felvette a levelet, és olvasni kezdte.

Drága kisfiam

Tudom, hogy nem érem meg azt a kort, hogy lássalak felnőni. Nem is bánom, hisz ha létezik boldogtalanság a földön, az mind nekem jutott. De téged mindig nagyon szerettelek. Soha nem tudtam elmondani neked az igazat az életemről. Próbáltam, százszor is elkezdtem, de nem volt erőm hozzá. Bár erősebb és bátrabb lettem volna, talán akkor minden másképp alakul. Csak te maradtál nekem, ha te nem lettél volna, már rég nem élnék. Nem bírtam volna ki a szereteted nélkül. És nem hagyhattalak magadra.
Nem tudom, hogy apád ölt-e meg, vagy rábízta valamelyik szolgájára, de nem is lényeges. Tudd, hogy a halál nekem megváltás. Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért fájdalmat okozok neked e szavakkal.

Mindent leírtam neked a naplókban. Amikor elkezdtem írni, nem tudtam úgy írni, mintha az én életemről írnék. Könnyebb volt egy kívülálló szemével látni akkori önmagunkat. Mindig azt reméltem, hogy valaki megtalálja a naplóimat, és napvilágra kerülnek, hogy a nevemen esett folt tisztázódik. Nincs annál nagyobb szégyen, hogy mindenki azt hiszi, hogy egy halálfaló hűséges felesége vagyok. Pedig csak fogoly voltam.

Kérlek ne légy túl szigorú bírálom, és kérlek, esdekelve könyörgöm, soha ne szolgáld a sötét mágiát. Legyen ez utolsó kívánságom.

Örök szeretettel
Édesanyád

Harry csak nézte Marcus arcát. Nem tudta volna megmondani, hogy milyen érzelmek dúlnak a férfiban, de azt látta, hogy a férfi a sírással küszködött, míg anyja levelét olvasta. Most a naplókat vette kezébe. Mindegyik meg volt számozva, így az elsőt kinyitotta, és olvasni kezdte.

Három órán át olvasott. Harry kényelmesen elhelyezkedett, hátát az asztallábának vetette, és már majdnem elaludt, mikor Marcus felé nyújtotta a naplót.
- Olvasd.
- Biztos, hogy ezt akarod? – lepődött meg Harry.
- Tudni akarod, hogyan jöttek össze a szüleid? – nézett rá. – Akkor olvasd.
Harry kinyitotta a naplót, és olvasni kezdett.

„Szeptember volt, és a lány ott állt a peronon. Elbúcsúzott szüleitől, a bátyjától, és egy nagy sóhajjal fellépett a vonatra. Utazó ládáját már előbb felvitte a bátyja, s az most ott várta, hogy keressen egy üres kupét. A vonat meglódult, és elkezdett kigurulni a vágányról. Gyorsan megfordult, és még egy búcsúcsókot küldött családja felé. Anyja és apja nevetve integettek, bátyja pedig az ujját rázta felé.
- Ne keveredj bajba! – hallotta még kiáltását.
Aztán a vonat gyorsított, és ők eltűntek a szeme elől. Nagy sóhajjal elindult, hogy találjon egy üres fülkét.

Már a vonat vége felé járt, de még mindig nem talált olyan fülkét, ahova behúzódhatna. Vagy tele voltak, és minden hely foglalt volt, vagy pedig a bent ülők adták tudtára, hogy nem kívánják megosztani vele a fülkéjüket. Csalódottan húzta maga után nagy ládáját. Épp egy fülkébe nézett volna be, mikor hátulról valaki hozzá ért. Megfordult, hogy lássa kinek van útjában, de a valaki egyszerűen félre lökte, s így ő beesett a nyitott ajtón keresztül. Legnagyobb meglepetésére, puhára esett.
Meg sem bírt mozdulni, hisz a ládája fülét még mindig szorongatta, és az most rajta pihent. Fiúk álltak az ajtóban, és leplezetlenül röhögtek.

- Mi van Black, mit fogtál? – röhögték.
- Fogd be! Nott – hallotta maga alól a hangot.
- Ugyan Black, nem is olyan rossz – szólt egy másik.
- Pofa be! Avery – hallotta most a jobb oldaláról, ahol egy fekete, borzas hajú fiú ült.
- Nem zavarunk tovább, csak enyelegj Black – hallotta most egy fekete hajú fiú hangját az ajtóból.
- Pipogyusz. Irigykedsz? – állt fel most a borzas hajú, és pálcáját az ajtóra szegezte. De a másik nem válaszolt, csak röhögve tovább ment.
- Gyere, segítek – hallotta bal oldaláról, és egy barna hajú fiú, most egy rántással leszedte róla ládáját, majd őt is felsegítette. Most látta csak, hogy egy szintén fekete hajú fiúra zuhant rá az előbb.
- Legközelebb szólj, ha az ölembe akarsz ülni – nyögte, miközben feltápászkodott.
- Arra várhatsz, míg a nap kétszer kerüli meg a földet 24 óra alatt – morgott vissza.
- Nem rossz. Sirius, ezt megkaptad. Amúgy James Potter vagyok. Hódolatom – s azzal a borzas hajú meghajolt előtte.
- Geraldine Loreen Foster – mutatkozott be a lány, és pukedlizett egyet.
- Ők a barátaim – mutatott körbe. – Akire ráhuppantál, az Sirius Black, a nemes Black ház sarja, aki felsegített az Remus Lupin, aki a Roxfort legjobb tanulója, és mellesleg prefektus. Ő pedig, aki végre felébredt, Peter Pettigrew, kinek a szíve olyan nagyon dobog a mi kis Kittynkért.

Egyesével mindenki bólintott a bemutatásra, csak Sirius morgott, miközben porolta talárját. Tüntetőleg bevonult a sarokba, és többé nem is nézett a lányra.
- Nem találtál kabint? – nézett rá, a Peternek szólított.
- Minden hely foglalt – tárta szét a lány a karját.
- Gyere velem – állt fel, és a lány ládája után nyúlt. – Tudok neked egy helyet.
- Hiányzik a kis Kitty? –vigyorgott James Potter.
- Nekem legalább van barátnőm – vágott vissza Peter -, nektek csak udvartartásotok van, de az nem ér fel egy igazi lánnyal. Gyere Geraldine – s azzal elindult a folyosóra.
A lány mosolyogva követte, majd a következő kupénál megálltak. Peter benyitott, és Geraldine is utána ment.
- Hello lányok, van egy szabad helyetek? –nézett körbe a fiú. – Van egy új diákunk.
- Sziasztok – köszönt a lány. Három lány ült a fülkében, és most mind kedvesen elmosolyodtak. – Már azt hittem, állva kell megtennem az utat a Roxfortig -, huppant le egy üres helyre, s nézte, ahogy a fiú feldobja ládáját a poggyásztartóra. – Geraldine vagyok.
- Én Kitty Kenstone – mutatkozott be a szemben ülő lány, aki mellé most lehuppant Peter, és átkarolta a szőke lány derekát.
- Betsy Green – nyújtotta kezét, a másik szőke lány, aki az ablaknál ült.
- Lily Evans – fordult feléje a mellette ülő vörös hajú lány is, és kedvesen mosolygott.
- Geraldine mindjárt össze is futott egy csapat Mardekárossal – mesélte a fiú.
- Kikkel? – nézett rájuk Lily.
- Nott, Avery, meg Piton.
- Majd beszélek vele – szomorodott el a lány.
- Lily felesleges, már késő – hallotta Kitty hangját. – Már annyiszor próbáltad, és soha nem hallgatott meg. Miért nem adod fel?
- Én régóta ismerem. Nem ilyen. Csak Potterék miatt viselkedik így.
- Bocsi, hogy közbe szólok – mondta Geraldine -, de Potteréket nem is láthatták, engem mégis fellöktek.
- Hidd el Lily, hogy nem éri meg. Már nem hallgat rád. Megváltozott – szólt közbe Betsy is. Lily megrázta a fejét, és kibámult az ablakon.
- Ti is hatodikba mentek? – nézett rájuk Geraldine.
- Igen. Te is? – kérdezte Betsy. A lány csak bólintott. – Hol jártál eddig iskolába?
- Francia országban. De most az apukámat haza rendelték, ezért itt kell folytassam. Hallottam, hogy itt házakba vagytok beosztva. Sokat olvastam már a Roxfortról. De azért mesélhetnétek a házakról.
- A Griffendél a legjobb – szólt Peter.
- Igen, mi mind oda járunk – nevetett Kitty.
- A Hollóhátba járnak a stréberek – húzta el a száját Peter.
- A Hugrabugba, aki máshová nem való – vigyorgott Betsy.
- És a Mardekárba, a becsvágyók – mondta halkan Lily.
- És a fekete mágusok, ezt ne felejtsd el hozzá tenni – nézett rá Peter.
- Geraldine, ez milyen név? Francia? – nézett rá Betsy.
- Igen, az anyám egy színésznőről nevezett el, tudjátok ő mugli, egy csomó olyan hobbija van, amiről a varázslók nem is tudnak.
- Mesélj – kérte Betsy.
- Hát, nálunk mindig szól a zene, vannak egyszerű mugli fényképeink is, járunk moziba. Meg ilyenek. Anyám nem volt hajlandó megszakítani minden kapcsolatát a mugli világgal, de én nem is bánom – vonta meg a vállát.
- Mondd csak, hogy becéztek téged a barátaid otthon, olyan hosszú a neved – nézett rá Lily.
- Nem volt becenevem, már megszoktam. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy teljes nevemen szólítson mindenki, azt mondta, ez egy különleges név. A viselője is az, ne rontsuk el mindenféle rövidítésekkel.
- Pedig kéne neked egy rövidebb név – nevetett Peter -, de várj egy napot, és Sirius úgy is talál neked egyet. Nem bírja ki, hogy ne nevezze el az embereket.
- Na tőle aztán nem kérek semmit, főleg azt nem, hogy ő legyen a keresztapám – nevetett Geraldine.

Nemsokára a vonat lassított, és ők megérkeztek. Geraldine ámulva követte a többieket a ló nélküli fiákerekig. Beszálltak, és megkezdődött az utazás kényelmetlenebbik része. Sötét erdőn vágtak át, és a kocsi időnként furcsán rángatózott. Geraldine nagy megkönnyebbülést érzett, mikor végre biztos talajt érzett a lába alatt. Ott állt a Roxfort hatalmas épülete előtt, és nem tudott betelni a látvánnyal. Ezer ablakból szórta rájuk az iskola barátságos fényét. Száz torony meredt az ég felé, és egy hatalmas ajtó tárult fel épp most előttük zajtalanul. Egy szigorú arcú zöld taláros boszorkány állt az ajtóban, és mikor megpillantotta a lányt, felé kiáltott.
- Miss Foster! Kérem, jöjjön velem – miután Geraldine odaért hozzá, elindult egy ajtó felé, és a lány követte. Egy kisebb szobába léptek, ahol a boszorkány most felé fordult.

- Mc Galagony professzor vagyok, az igazgató helyettes, és a Griffendél házvezető tanára. Önt az elsősökkel együtt fogjuk beosztani, kérem, várakozzon itt türelemmel, amíg megérkeznek az újoncok – azzal megfordult, és kiment azon az ajtón, ahol alig valamivel korábban beléptek. Geraldine alig ácsorgott ott 5 perce, mikor a boszorkány visszatért, és nyomában egy csomó elsős furakodott a terembe.

Geraldine kissé furán érezte magát a sok kis törpe között, de ekkor kinyílt egy ajtó, és a boszorkányt követve egy hatalmas terembe léptek.
Már elolvasta a Roxfort történetét, így tudott az elvarázsolt mennyezetről, és a beosztási ceremóniáról, mégis, most, hogy itt állt, koncentrálnia kellett, hogy ne maradjon nyitva a szája. A mennyezetről a házak címereinek zászlajai függtek, és ezernyi elvarázsolt gyertya ontotta a fényt. A négy hosszú asztalnál diákok százai ültek, és mind őket nézte. A tanári asztal elé érve megpillantotta a Teszlek Süveget, ami egy kisszéken pihent.

Egy idős professzor emelkedett most szólásra.
- Üdvözlök mindenkit újra a Roxfortban, de különösen az elsősöket, és a Beauxbatonsból jött kedves diákot is. Kezdjük talán, az ő besorolásával – Azzal biccentett, és leült. A lány elképedt, előző iskolájában legalább fél óra volt a köszöntő beszéd. Nem lehet, hogy ezek ennyivel megúszták.

- Foster, Geraldine Loreen – hallotta a nevét, és odasétált a székhez, és ráült. Érezte, hogy a fejébe nyomják a süveget, és már hallotta is a kiáltást.
- Griffendél!
A legszélső asztalnál erre üdvrivalgás támadt, és fergeteges taps, mire mosolyogva arra indult. Rögtön észrevette a három lányt, akik sikoltozva köszöntötték, és helyet szorítottak neki maguk mellett.

Ámulva mászott át a portré lyukon, és még nagyobb volt a meglepetése, mikor a klubhelyiségbe ért.
- Ez nagyon jól néz ki – nézett körül.
- Azt hittem, hogy a franciáknál minden lány véla – hallotta a mély hangú morgást a kandalló felől.
- Nem mindegyik, de a legtöbb – fordult oda, és most vette csak észre, hogy a vonaton megismert fiúk ülnek ott. – Tán egy szőkét szerettél volna Sirius? – nézett a fiúra. – Sajnálom, de én fekete vagyok, és az eszem is több annál, minthogy egy véla legyek.
- No lám, hogy felvágták a nyelvét – rántotta fel szemöldökét Sirius.
- Mindig is ilyen volt, nem kellett felvágni – válaszolta a lány mosolyogva.
- Sirius, öreg barátom, téged hülyére vesznek – csapkodta meg barátja hátát James.
- Majd meglátjuk – azzal részéről befejezettnek tekintve a vitát, egy szőke lánnyal kezdett beszélgetni.
- Ne törődj velük, beképzelt majmok – lépett mellé Lily.
- Evans, jó hogy jössz, bocs, hogy nem tudtam válaszolni egyetlen leveledre sem, de nem maradt időm rá, a sok többi lány miatt – kacsintott James Potter.
- Csak álmodozz róla, hogy én valaha is levelet írok neked, te Cikesz Dobáló Paprika Jancsi! – Lily a méregtől lila fejjel indult a lányok hálója felé, és Geraldine meglepetten ment utána.

Geraldine ládáját is Lilyék szobájába vitték, ahol eddig csak három lány lakott. A lány megkönnyebbülten vette észre, hogy Kittyvel és Betsyvel osztja meg még a szobát.
- Mi volt ez Lily? – nézett a lányra, és új ágyára huppant.
- Semmi, csak ez a felfuvalkodott hólyag azt hiszi, hogy mindenki csak úgy a karjába fog hullani első szavára – Lily legyintett, és rádobta magát az ágyára. – Menthetetlen mind a kettő.
- Kettő? – ült le Geraldine is mellé.
- Black és Potter – jött a válasz.
- Ajánlom is, hogy Petert ne hasonlítsd össze velük – nevetett Kitty.
- Szerintem Remus olyan aranyos – nézett ki függönye mögül Betsy is. – Annyira tetszik, hogy olyan szerény, lehet, hogy nem olyan jóképű, mint azok ketten, de nekem tetszik a meleg barna szeme, és ha mosolyog, akkor ezernyi apró csillag ragyog a szemében. Olyan szexi.
- Wow, Betsy! – néztek rá a többiek. – Te mikor szerettél bele Lupinba?
- Nem szerettem bele, csak nagyon hiányzott. Most, hogy újra láttam, talán még aranyosabb, mint tavaly – merengett tovább a lány.
- Ez szerelem – nevetett Kitty.
- Totál belezúgott – helyeselt Geraldine.
- Szerintem is nagyon kedves fiú – nevetett Lizy.

Másnap reggel a nagyteremben látták újra a fiúkat. Nagy hanggal, egymást ugratva érkeztek az asztalhoz. Geraldine-nek feltűnt, hogy szinte minden lány őket bámulja, és rá kellett jönnie, hogy bizony Potter és Black műsora nekik szól. Jól megtervezett előadást látott, ezt már jól tudta. Mosolyognia kellett, ó mennyi ilyen szerepjátékot látott már előző iskolájában a véla fiúktól, akik eleinte minden lánynak eljátszották a műsort, aztán, ha megkapták, amit akartak, többé szóba sem álltak velük. Igen, sajnos egyszer ő is áldozatául esett egy fiúnak, még ma is szégyellte, hogy mennyire rászedték. Csak egy randi volt, de másnap nevettek rajta, és a fogadást megnyerte a fiú. Black és Potter sem különbözik, csak ők nem a véla felmenőikkel hódítanak. Be kellett vallania magának, hogy valóban szívet dobogtatóan vagányak voltak. Csak az volt a baj, hogy ezt ők is nagyon jól tudták. Még mindig mosolygott, amikor meghallotta, hogy a nevét mondják.

- Geraldine, Geraldine – hallotta Black hangját. – Rövidítsük le ezt a hosszú nevet – nézett barátaira.
- Te csak ne az én nevemet akard lerövidíteni, ha nincs elég sütni valód, hogy megjegyezd, akkor ne szólj hozzám – nézett a fiúra, de még mindig mosolygott. Ő is tud játszani, hát majd most meg tudják, hogy kivel is kezdtek.
- Geri? – nézett rá Black. – Nem, hisz egy Geri az kedves lenne, és szófogadó.
- Szófogadó a kutyád Black – nézett vissza rá a lány.
- Dini? Nem, az olyan kis csacska név – folytatta, mintha nem is hallaná a lány ellenkezését -, nekünk egy harcias, és komoly amazonunk van, nem holmi cicababa.
- Csak álmodozz Black – és legyintett, majd szájához emelte töklevét.
- Mit gondoltok a Danáról? – lelkesült fel a fiú.
- Dana? – Geraldine szóhoz sem jutott.
- Nekem tetszik –nézett a lányra Potter -, Dana, igazán egyedi név. Olyan, olyan – kereste a szavakat -, olyan, mint te.
- Hagyjátok békén – szólt rájuk Kitty -, mi lenne, ha nem piszkálnátok, mindjárt az első napján? Mit fog rólatok gondolni?
- Csak az igazat, hogy kiállhatatlan beképzelt fajankók – Lily felállt, és hátra sem nézve kiment a teremből.
- Nekem tetszik – szólt Remus, és rámosolygott a lányra. – Mit szólsz hozzá Geraldine? Meg kell, hogy mondjam, hogy a mi Sirius barátunk, még soha nem adott senkinek ennyire találó nevet. Lehet, hogy amikor ráestél, akkor a fejét is beütötte?
- Bizony, Black eddig mindenkinek mindenféle lehetetlen nevet adott, mint Copfoska, Mc Galagony kedvence, vagy az a lehetetlen Piton, akit azóta csak mindenki Pipogyusznak hív – nevetett Kitty.
- Nagy hatást gyakorolhattál rá, ha neked ilyen becenév jutott – húzta fel a szemöldökét James Potter is.
- Na elég volt ebből, csak azért kapta ezt a nevet, mert a másik hosszú volt, lehet, hogy még változtatok rajta, ha jobban megismerem – azzal Sirius Black táskáját felkapva kiviharzott a nagyteremből. Barátai nevetve követték.
- Mi baja Lilynek? – fordult Geraldine Betsyhez -, miért utálja őket ennyire, hisz végül is nem kell őket komolyan venni, és kész.
- Ez jó kérdés, de egy biztos, ha Lily és Potter veszekedésétől nem zeng egy napig a Roxfort, akkor biztos lehetsz benne, hogy valami nagy baj van – válaszolt a lány.
- Ez igaz, tavaly is csak egy hét csend volt, amikor Potter a gyengélkedőn volt, mert megsérült, amikor elkapta a cikeszt.
- Az jó volt, tulajdonképpen két hétig feküdt ott, de az első hét végén Lily bevitte neki a leckét, erre úgy összevesztek, hogy Madame Pomfrey kitiltotta Lilyt – kuncogott Kitty. – De tudod, tényleg nem is olyan rossz ez a Dana név. Szerintem, elgondolkodhatnál rajta.
- Tudod, az a legszörnyűbb, hogy elsőre megtetszett nekem is – vonta meg a vállát. – De ezt a világ minden kincséért sem mondanám el Blacknek. Hadd főjön csak a saját levében, és különben is, ha megtudná, hogy tetszik, a végén még én is kapnék egy másik lehetetlen nevet.

Előző←…….→Következő