Harry és Ginny elsőként érkezett meg a Törött Pálcába. Ginny tudta, hogy Harry nem szívesen mutatkozik barátai előtt bottal. Még mindig sántikált, és a fájdalom sem múlt el teljesen. Már épp az első koktéljukat kortyolgatták, mikor Luna lépett be George kíséretében. Harry szájában a korty megállt félúton, ahogy a lányra nézett. Már sehol sem volt az a lüke Luna, helyette egy gyönyörű szőke hajú nő karolt George-ba. Haja lágyan keretezte hófehér arcát, kék szeme ragyogott, s Harrynek eszébe jutott, vajon hova lettek a régi kidülledő Luna-szemek? Hiányoztak a répa, vagy más zöldségekből fűzött nyakláncok, és fülbevalók is. Harry, Ginny kuncogására lett figyelmes, és pirulva fordult el a lánytól.
- Tetszik? – súgta Ginny.
- Hova lett a régi álmodós Luna? – kérdezett vissza.
- Harry, mindenkit utolért a háború, nem csak mi nőttünk fel akkor éjjel – oktatta ki a lány.

Lassan befutott a DS többi tagja is, Ron és Hermione, Susan Bones és férje Neville, aki dagadt a büszkeségtől, amikor felesége hatalmas pocakját simogatta. Padma és Parvati férjeiket is magukkal hozták, majd megjelent Ernie Macmillan is, aki később fél éjszakáját avval töltötte, hogy a pultos lánynak udvarolt. Seamus, Dean, Lee Jordan, Angelina, Katie, és a csapat lassan teljes lett.

Hamar oldott csevely alakult ki, mindenkinek volt mesélni valója, hisz már több mint fél éve nem találkoztak. Neville és Susan lakodalmán mulattak együtt utoljára.
- Te Harry? – fordult felé Ron – Mi van közted, és a húgom közt?
- Semmi Ron – nézett rá, és most nem is hazudott -, csak nálam lakik, amíg megoldódik a helyzete, amúgy meg épp az egyik beosztottammal kacérkodott a nappalimban a múltkor, úgyhogy leszállhatnál rólam – tette hozzá sértődötten. Ron szabadkozott, majd pirulva inkább Hermionét vitte táncba. Az egész bagázs követte példájukat, csak Harry és Ginny ültek az asztalnál. Harry a lányra nézett, s követve tekintetét rájött, hogy az irigykedve nézi a Susan Neville párost.
- Jóképű gyerek lett ebből a Neville-ből – suttogta.
- Ne bolondozz – suttogta vissza a lány.
- A pocakját nézed? Szeretnél már te is babát?
- Azt hiszem, talán – sóhajtott a lány -, de nincs rá sok esélyem.
- Miért? Talán utasítsam Jonathant, egy szavadba kerül? – mosolygott.
- Mi lesz, ha soha nem találom meg azt, akivel boldog lehetnék? – fordult hozzá most komolyan a lány.
- Te biztosan megtalálod – válaszolta, most már ő is komolyan.
- És ha nem? Tudom, hogy hülyeség, de minden fiút azért utasítottam vissza, mert valahogy tudtam, hogy nem ő az igazi. Mi van, ha soha nem találkozom az igazival? Akkor soha nem is lesz gyerekem?
- A kettő nem függ össze.
- Kösz.
- Nem, félreértettél. Tudom, hogy mit érzel, én is ezt érzem. Nézz körül, már mindnek van valakije. Hidd el, nagyon is tudom, hogy miről beszélsz.

Ginny most Harryre nézett, aki halványan elmosolyodott.
- Van egy ötletem, kössünk alkut.
- Milyen alkut? – lepődött meg.
- Ha tíz évig nem találunk párt, akkor elveszlek, és csinálunk egy rakat gyereket.
- Te bolond vagy – nevetett fel a lány.
- Miért? Berezeltél? – incselkedett vele a fiú.
- Dehogy, addig akár húszat is találok – legyintett.
- Akkor nincs mit vesztened.
- De ha nem, akkor tíz év múlva már öreg leszek, legyen egy kicsit kevesebb – ment bele a játékba most már a lány is.
- Rendben, öt év? De nincs ám csalás, hogy hozzám jöhess, tessék keresgélni – nevetett a férfi.
- Ó, te beképzelt, te fennhéjázó – kezdte Ginny, de Harry befogta a száját a tenyerével.
- Áll az alku? Miss Weasley? – Harry most elengedte a lány száját, és jobbját nyújtotta a lány felé. Vigyorogva nézte a lányt, tudta, az nem fog tudni ellenállni a kísértésnek, hogy a földbe döngölhesse, el fogja fogadni a kihívást. Az pedig már nem rajta múlt, hogy a lány az elkövetkezendő öt évben talál-e valakit, de ha rajta múlna, akkor biztosan nem.
- Áll az alku – nyújtotta most a lány a kezét, és a két kéz összekapcsolódott.
- Szabad egy táncra? – állt fel Harry, és botját a székének támasztotta.
- Nem fáj már a lábad? – nézett rá a lány, de közben felállt, és kezét nyújtotta.
- Majd csak túlélem – legyintett az, és a táncparkett felé indultak.
Ginny Harryhez simult, és élvezte a férfi közelségét. Időnként észrevette, hogy a férfi kissé jobban ránehezedik fájós lába miatt, de ez egyáltalán nem volt kellemetlen, jó volt újra magán érezni a férfi súlyát. Sőt, egy réges régi este jutott az eszébe, amikor a Szükség szobájában táncoltak a kandalló fényénél, majd a táncból csók, végül pedig szeretkezés lett. Hirtelen úgy érezte, újra ott van a Roxfortban, és újra hetedéves. Szerelmes, és övé a legcsodálatosabb fiú a világon.

A zene véget ért, és az emlék tovaszállt, már nem egy fiú, hanem egy férfi állt vele szemben. Visszasétáltak az asztalhoz, ahol Neville már kiselőadást tartott a vámpír vérszomj csillapításának bájital formájában való megoldására tett eredményeiről. George és Ron a Weasley vállalat gyarapodásáról számoltak be, majd meghívókat osztottak szét Hermione és Ron esküvőjére, míg végül Harryre került a sor, aki csak szerényen jegyezte meg, hogy most épp lábadozik egy vérfarkas harapás után. Természetesen mindenki tudni akarta a részleteket, de Harry elterelte a szót avval, hogy Leet kérdezte az új rádiós műsoráról.

Harry immár bot nélkül, de enyhén sántikálva lépett be az aurorok főosztályára. Tudta pihennie kellene még, de nem bírt otthon ülni. És az üzenet is felkeltette érdeklődését, amit kollégájától kapott. Nem kellett keresgélnie, Samuel az asztalánál ült, és épp Jonathannnak magyarázta, hogyan is kellett volna cselekedniük a legutóbbi gyakorlaton, mikor meglátták Főnöküket.
- Hello fiúk – köszönt Harry.
- Örülünk, hogy jobban vagy Főnök – mosolygott Jonathan.
- Jó, hogy itt vagy, holnap elengedjük őket, nem tudtam volna már tovább húzni a dolgot, de az egyikük ragaszkodott hozzá, hogy veled akar beszélni. Hiába ígértünk neki bármit, hajthatatlan maradt. Csak neked mondja el, azt mondta.

Harry az irodájában ült, és a papírokat rendezgette. Ideje lesz, ha visszatér, mert asztalán helyekben álltak az átnézésre, és engedélyezésre váró akták. Nagy sóhajjal rogyott kényelmes karosszékébe, majd az iratokat kezdte rendezgetni, mikor kopogtak, majd válaszra sem várva kinyílt az ajtó, és Samuel jelent meg, maga előtt tolva egy apró házimanót. Harry felállt, és a manó elé lépve köszöntötte.

- Harry Potter vagyok, úgy tudom, hogy velem akartál beszélni.

A manó csak bólintott, de aztán Samuelre nézett, aki miután Harry bólintott, értve a célzásból, távozott. Harry végig mérte a koszos ágyneműbe öltözött házimanót. Piszkos volt, és ápolatlan, évek óta nem látott ilyen állapotban varázslényt. Fülei szomorúan kókadtak, szemei pedig várakozóan tekintettek, a nála sokkal magasabb varázslóra.

- Perdi vagyok – szólalt meg halkan, és Harryben most vált világossá, hogy egy nőnemű példánnyal beszél.
- Úgy tudom, hogy egy elhagyatott kúriában találtak rátok, és a védőbűbájok miatt nem tudtatok eddig elmenekülni – folytatta.
- Ez nem fontos – legyintett az apró lény aszott kezeivel. Harry elgondolkodott, vajon hány éves lehet ez a példány. Sipor is öreg volt, de ennyire mégsem. Vagy talán a rabság és a nélkülözés tüntette fel még öregebbnek? – egy emléket hoztam Harry Potternek.
- Egy emléket? – Harry megdöbbent.
- Igen, Úrnőm végakarata volt, hogy mindenki tudja meg az igazságot, és Perdi megígérte, így megtartja a szavát. Úrnőm csodálatos, jólelkű teremtés volt – Harry meglepetten látta, hogy a házimanó sírni kezd.
- Ki volt az Úrnőd?
- Geraldine Loreen Avery – a kislény az utolsó szót olyan gyűlölettel ejtette ki, hogy Harry önkéntelenül is hátrált egy lépést.
- A halálfaló Avery felesége? – lepődött meg.
- Úrnőm sosem szolgálta a Nagyurat – Perdi felszegte fejét, készen rá, hogy gazdája emlékét megvédi, még az élete árán is, és harciasan nézett az előtte álló varázsló szemébe. – Harry Potternek van merengője?
- Igen – és már vette is le a polcról a rúnákkal díszített kőtálat. Már épp azon gondolkodott, hogyan is fogja Perdi pálca nélkül előhívni az emlékeit, mikor a manó ujját egyszerűen a halántékához érintette, majd az onnan előbukkanó ezüstös szálat a tálba vezette.
- Hogy voltak képesek a varázslók leigázni benneteket – tört föl önkéntelenül is a kérdés Harryből. Perdi talán most először, mióta betette a lábát az irodába, elmosolyodott.
- Az őseink szerették a mágusokat, és nem vagyunk képesek nélkülük létezni. Szükségünk van a belőlük áradó mágiára, ez táplálja a mi erőnket is. Nélkületek védtelenek vagyunk, de tőletek éppen ezért nem tudjuk megvédeni magunkat.

Harry csak bámult az apró teremtményre.
- Ön nagyon hasonlít az édesapjára, de a szeme az édesanyjáé, bár ezt már biztosan sokan mondták. Szerencsésnek érzem magam, hogy megismerhettem a szüleit, és a barátaikat.

Harry még fel sem fogta a szavak jelentését, a varázslény már el is tűnt egy halk pukkanással. Harry tudta, hogy a minisztérium varázslatai nem tartják vissza a házimanókat, de azok még sem szokták használni erejüket, általában tiszteletben tartják a törvényt.
A merengőre tévedt tekintete, és már nem bírt ellenállni a kíváncsiságnak, bele kellett nézzen az emlékbe. Arca a kavargó tejfehér ködbe merült, és ő egy emlékben találta magát.

Harmincas évei közepén lévő karcsú, szép arcú asszony ült az ablaknál, és egy könyvet tartott a kezében. Harry látta az asszony szomorú szemét. Olyan érzése támadt, hogy talán még soha életében nem mosolygott. A szobában egy baldachinos ágy állt, egy szekrénysor, asztal két fotellel, és egy könyvespolc.

Nyílott az ajtó, és az asszony felnézett.
- Perdi te vagy az? – nyugodott meg, ahogy meglátta a belépő házimanót, aki egy tálcán teát egyensúlyozott. De ez a Perdi nem az a Perdi volt, mint aki percekkel ezelőtt hoppanált az irodából, ez a Perdi fiatalos volt, a ruhája tiszta, és a fülei vidáman meredtek az ég felé.
- Ne aggódjon Úrnőm, az Úr elment, órákig nem jön haza – letette a tálcát, majd teát töltött, amit átadott gazdájának.
- Hála Merlinnek – sóhajtott a nő, és kortyolni kezdte italát, míg újra ki nem nyílt az ajtó, és Harry legnagyobb megdöbbenésére egy bozontos fekete kutya somfordált be rajta. Harry szíve vadul dobogni kezdett. Évek óta nem látta ezt a kutyát, ám megzavarta gondolatait egy földre hulló teáscsésze hangja, mely most apró darabokra robbant szét.

A kutya megrázkódott, majd ott állt előttük teljes életnagyságban Sirius Black.
Harry, ha tehette volna, odarohan, és megöleli rég nem látott keresztapját, de tudta, erre egy emlékben nincs mód.
Most újra az asszony felé fordult, aki szája elé kapva kezét lassan felállt. Szeméből könnyek kezdtek csorogni, és egész teste remegni kezdett.
- Dana – hallotta keresztapja halk hangját, majd közelebb lépett, és átölelte az asszonyt. Harry csak nézte őket, és biztos volt benne, hogy két szerelmest lát, akik hosszú évek óta nem találkoztak.
- Sirius – sírta az asszony, és inkább sejteni lehetett, hogy e szavakat mondja, mint érteni – hát túlélted? Mégis túlélted. Visszajöttél. Istenem Sirius – az asszony már zokogott, és két kézzel kapaszkodott a férfi talárjába.
- Csak neked köszönhetem – hallotta a férfi hangját, ami most fátyolos volt – Hallottam a hangod, végig velem voltál, te adtál erőt. Te segítettél át a fagyos éjszakákon, és a dermesztő nappalokon.

Az asszony lábai végleg felmondták a szolgálatot, így Sirius a karjába vette, majd az ágyra fektette. Ő is az asszony mellé feküdt, majd átölelte. Sokáig csak nézte a zokogó asszonyt, majd mikor az kissé lenyugodott, lehajolt és megcsókolta. Harry ekkor vette észre, hogy Perdi a házimanó, szépen lassan kioldalazik a szobából, majd becsukja az ajtót. Neki is követnie kellett, hisz az emlék itt elhomályosodott. A házimanó leült az ajtóval szembeni ablak függönye mögé, és nem mozdult. Harry sejtette, hogy a pár nyugalmára vigyáz.

Nem tudta, mennyi ideig várakozhattak az ajtó előtt, de egyszer csak az ajtó felpattant, és egy bozontos kutya futott ki rajta, s meg sem állt a bejárati ajtóig, amin keresztül futva távozott.
Perdi visszament a lakosztályba, ahol Sirius szerelme most épp ruháját próbálta begombolni.
- Asszonyomnak igaza volt, Tappmancs túlélte, és visszajött önért.
- Igen Perdi, és bár most még nem mehetek vele, de tudom, hogy eljön majd az az idő is. Ez ad erőt.
Az asszony mosolygott, de szeméből könnyek patakzottak, ahogy bevetette az ágyat, majd újra könyve mellé ült az ablakhoz.
- Idehoznád a naplóm? – fordult most manójához, aki bólintott, majd az ágy mellett matatva, egy halvány barna könyvecskét adott a nő kezébe. Harry hitetlenkedve látta Griffendél oroszlánját a napló elején.

Az asszony kinyitotta a könyvet, és írni kezdett. Harry nem láthatta, hogy mit írt, hiszen annak idején Perdi sem láthatta. Talán egy órán át is írt, mikor végre befejezte, ekkor visszaadta a könyvet a manónak, aki az ágyoldalánál kinyitott egy rejtekajtót, és belesüllyesztette a könyvet.

Az asszony felsikoltott, mikor kivágódott a szobaajtó, és egy magas férfi állt az ajtóban. Harry még jól emlékezett Avery vonásaira, így nem volt nehéz felismerje.
- A te drágalátos Blacked megszökött az Azkabanból! – ordította az asszonynak.
- Tán úgy gondolod, hogy én szöktettem meg, hisz évekkel ezelőtt elvetted a varázspálcámat, ha itt lenne nálam, talán már akkor sem tudnám használni. A házat őrizteted, és engem is. Tehát azon kívül, hogy e jó hírt közölted velem, nem értem, hogy mit vársz tőlem – Harry maga is meglepődött az asszony harciasságán, nem gondolta volna, hogy így szembe mer szállni egy halálfalóval.
- Szóval ez neked jó hír – majd közelebb lépve, tenyerével szájon vágta az asszonyt.
- A lehető legjobb – nézett vissza rá, s közben letörölte szájáról a vért.
- Nagyon bátor lettél hirtelen, tán tudsz valamit, amit én nem? – és már emelte is pálcáját, s küldte a cruciót feleségére. Az asszony a földre zuhant, de nem jajgatott, ajkába harapott, és némán tűrt. Egész teste rázkódott a fájdalomtól. Harry el akarta fordítani a fejét, de ekkor Perdi Úrnője eléugrott, és testével fogta fel az átkot.

Avery káromkodva szakította meg az átkot, majd a manóra küldte a taroló átkot, mire az a falnak repült, és onnan szépen lassan lecsúszott. Harry látta, hogy megsérült, és nyüsszög fájdalmában. Avery most újra felesége fölé hajolt. Harry már várta az újabb kínzó átkot, de meglepetésére, Avery egyszerűen legilimentálta a földön fekvő nőt. Avery arca percről percre lett egyre dühösebb, majd ordítva szakította meg a kapcsolatot.
- Itt járt! – üvöltötte, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Az asszony addig levegőért kapkodva felállt, és kiegyenesedett, majd mosollyal a szája sarkában nézte tomboló urát, aki minden dühét most a bútorokon töltötte ki.
- Az a mocskos dög itt járt, és te odaadtad magad neki! – kiabált újra. – Már az enyém vagy!
- Soha nem voltam a tiéd, és ezt te is tudtad, mindig is őt szerettem, és ezt nem veheted el tőlem – az asszony hangja gúnyos és leereszkedő lett. Harry csodálkozva nézett rá. Kezdett nagyon szimpatikus lenni neki a nő.
- Nem vehetem el? No majd meglátjuk, amikor elkapják az aurorok, és megkapja a csókot, azért amit el sem követett, akkor is ilyen boldog leszel-e!?
- Nem fogják elkapni – az asszony hangja egyszerű tényt közölt, és evvel még jobban feldühítette Averyt.
- Á, szóval arra vársz, hogy visszajön érted, és megment a te drága lovagod! Hát el kell, hogy keserítselek, hogy soha nem fogsz megszabadulni tőlem!
- Már nem bánthatsz, tudom, hogy szabad, és ez mindennél többet jelent nekem. Jobban szeretem annál, minthogy arra kérjem, hogy engem mentsen, nekem elég, hogy ő él.
Az asszony farkasszemet nézett férjével, aki már szinte dühöngött. Odalépett felesége elé, és az ágyra lökte, majd tépni kezdte róla a ruhát, de a nő nem tiltakozott, így egy idő után abbahagyta.
- Te mocskos ribanc! – és újra szájon vágta feleségét.
- Tégy amit akarsz a testemmel, de engem soha nem kaphatsz meg. Én örökké Siriusé leszek, és ha ebben az életben nem is, de talán majd egyszer boldogok leszünk.

Az asszony az ágy szélére ült, majd lassan felállt, és megigazította a ruháját. Elszántan nézett kínzójára, akinek szemében gyilkos vágy gyulladt.
- A halál után, azt mondod, hát akkor ne várassuk sokáig a találkozást. Ígérem, minél előbb utánad küldöm! Adava Kedavra!

Harry az asszonyra kapta tekintetét, és még látta, ahogy elmosolyodik, majd hanyatt dőlt az ágyon. A sarokban a házimanó felvisított, és asszonyához kúszott, majd lelógó kezébe kapaszkodva sírni kezdett. Harry még mindig az asszony szép arcát nézte, melyről most eltűnt a szomorúság. Annak az ígéretnek a mosolyával halt meg, hogy végre szabad, s ha nem is most, de majd találkozik szerelmével. És sajnos Harry tudta, hogy nem kell sokat várnia a találkozásra.

Averyre nézett, aki mintha most ébredne egy rémálomból, előbb pálcát tartó kezére, majd a nőre nézett. Harry látta, hogy változik az arcán a düh lassan fájdalommá. Közelebb lépett az ágyhoz, de még mielőtt elérte volna térdre esett előtte, és kezébe temetve arcát zokogni kezdett.

Ekkor hirtelen váltott a kép. Egy koporsót látott maga előtt, melyen hófehér virágokból font koszorúk voltak. Avery állt egy fiatal fiú vállát simogatva, és vigasztalta.
- Kisfiam, ígérem, megtalálom édesanyád gyilkosát. Meg fog fizetni Sirius Black azért, mert orvul megtámadta, és megölte az anyádat, és az én hőn szeretett feleségemet. Ne sírj fiam, éltessen a bosszú.
Harry nézte a fiú szép arcát, aki anyjától örökölte fekete haját, és fekete szemét. A bánat könnypatakokat csalt elő szeméből, de apja szavaira arca megkeményedett, és harcias düh váltotta fel a gyászt. Harry látta, ahogy Perdi fejét csóválva nézi a fiatal, talán 16 éves fiút.
Ekkor az emlék véget ért, és Harry újra az irodájában találta magát. Sokáig bámulta az ismeretlen rúnákat a kőtál szélén, majd pálcájával egy kristály fiolába töltötte az emléket, és zsebre vágta.

Harry megállt a festmények előtt, és a kisasztalkára tette a merengőt.
- Sirius – szólította meg keresztapját, miközben az emléket beletöltötte a kőtálba.
- Szia Harry, neked is szép jó napot – viccelődött a kérdezett.
- Miért nem meséltél soha róla? – majd pálcájával a merengőre bökött, ahonnan most kiemelkedett egy női alak.
- Dana – suttogta a férfi fájdalmas tekintettel, majd Harryre nézett -, tudod, mi van vele?
- Harry újra a merengőre szegezte pálcáját, mire megjelent Avery is, ahogy kimondja az asszonyra a halálos átkot. Harry elfordította a fejét, nem akarta újra végig nézni a nő halálát. Édesanyjára nézett, aki most szája elé kapva kezét felsikoltott, és Jameshez bújva zokogni kezdett. James szeme is könnyel telt meg, és átkarolta feleségét. Remus Lupin eddig a kanapé mellett állt, de most a foteljébe roskadt, és tenyerébe temette arcát. Harry látta, hogy mindannyiukat megviseli a nő halála. Ekkor hallotta meg a halk zokogást.
Sirius Black a fotelban ült, előre hátra dülöngélt, mint aki nincs magánál. Végül pedig zokogni kezdett, mint egy kisgyerek. Harry látta, hogy a többi festményről mindenki átmegy Dumbledore festményére, és most körül állják barátjukat, és átölelve vigasztalják.
Harry eltűntette a halott nő árnyalakját, majd a merengőt felkapva felment a szobájába.

Egy kis idő után kopogásra riadt.
- Gyere be.
- Harry? – Ginny lépett be a helységbe. – Harry tudod, hogy minden festmény alak sír?
- Igen tudom, én hoztam nekik a jó hírt – szólt fáradtan.
- Valaki, akit ismerek? – kérdezte a lány félénken.
- Nem én se ismertem, sőt, soha nem is hallottam róla a mai napig. De úgy látszik, ők mind szerették, főleg Sirius.
- Tonks azt mondta, egy lány, akit Sirius nagyon szeretett.
- Igen úgy tűnik.
- Mi a baj? – kérdezte Ginny, mikor rájött, hogy Harry nem azért mogorva, mert egy számára ismeretlen nő halott.
- Nekem miért nem meséltek róla? Ha mind ennyire szerették, ha ennyire fontos volt Siriusnak, akkor nekem miért nem mondott róla soha semmit? – csak úgy ömlöttek belőle a szavak.
- Féltékeny vagy, Harry Potter? – nevetett a lány.
- Ne bolondozz –dorgálta Harry, de már a dühe el is párolgott.
- Mondd csak, te mikor akartad elmondani Teddynek, hogy én voltam életed első nagy szerelme? – nézett rá Ginny.
- Az lettél volna? – kérdezett vissza Harry.
- Szóval, mikor akartad elmondani a keresztfiadnak? – tette fel újra a kérdést.
- Nem hiszem, hogy valaha is beszéltem volna neki rólunk – adta meg magát Harry.
- Na ugye – bólogatott Ginny.
- Nem is tudtam, hogy ennyire valódiak tudnak lenni – kezdte Ginny -, úgy értem nem gondoltam volna, hogy ennyire emberiek az érzéseik. Mintha itt lennének velünk. Nekik is fáj, ha meghal valaki, ők is szeretnek még mindig, féltenek, örülnek. Mintha még élnének.
- Nekem mindennap tudnak valami újat mutatni, pedig már három éve itt lógnak a falakon.
- Honnan szerezted őket? – nézett rá Ginny kíváncsian.
- Dumbledore festményét a minisztérium adományozta nekem, érdemeim elismerése ként – húzta el most egy fintorra a száját.
- És a többiek?
- Amikor Dumbledore festményét elhozta a festő, megkérdeztem tőle, hogy tudna-e ilyen képet festeni a szüleimről is. Először róluk kértem egy festményt, majd amikor az elkészült, akkor Siriust és Remusékat is megfestettem vele. Így nem volt olyan elhagyatott a ház. Néha nagyon kellemes társaság tudnak lenni. Persze azért Sirius mesélhetett volna egy kicsit többet magáról.
- Neki is megvannak a maga fájó titkai, mint mindegyikőnknek – sóhajtott a lány
- Miért van az, hogy te olyan dolgokra tudsz rávilágítani, amikre én nem is gondolnék? – fordult mos a lányhoz.
- Mert én nő vagyok, és mert a nők, sokkal bölcsebbek a férfiaknál – jött a frappáns válasz, és Harry érezte, hogy ez a nap sem lesz már olyan rossz, mint amilyennek indult.
- Most megvigasztaltál.
- Tudod, ma találkám lesz Jonathannal – hallotta a lány hangját. Furcsa mód nem volt olyan rémisztő érzés a tudat, hogy Ginny randizni fog, mint elsőre várta volna. Elvégre egy randi nem olyan vészes dolog.
- Gratulálok – és még a hangja is elég nyugodtnak sikerült.
- Igen, csakhogy megígérte az unokahúgának, hogy ma elviszi vacsorázni, ma lesz a szülinapja.
- Kéne egy negyedik? – Harry kutatva nézte a lányt.
- Igen. Vállalnád? Rád is rád férne egy kis kikapcsolódás.
- Biztosan örülne egy sántikáló partnernek. – húzta el a száját.
- Te akkor is Harry Potter vagy, ha éppen sántítasz, vagy mindenkit elmarsz magad mellől –oktatta a lány.
- Most a lelkembe gázoltál – viccelődött. – Szóval velem csak a hírnevem miatt akarnak találkozni a nők.
- Ugyan, csak annyit tud, hogy Jonathan egy kollégája vagy, semmi többet.
- Rendben – adta meg magát. – A mai nap már úgy sem lehet rosszabb.
- Majd meglátod, hogy milyen jól fogunk szórakozni – pattant fel a lány.

Harry lement a nappaliba, és a festmények előtt megállt. Siriust nem látta egyik képen se, de a többiek mind a helyükön voltak.
- Hol van Sirius? – szólította meg őket.
- Azt hiszem egy kis magányra vágyik most Harry – szólalt meg Remus.
- Ti is ismertétek őt ugye?
- Igen, a Roxfortból – hallotta apja hangját.
- A barátnőm volt. Neki köszönhetem, hogy végül is egymásra találtunk apáddal – szólalt meg Lily is.
- Miért nem hallottam róla soha?
- Sirius miatt. Nagyon szerette, és soha nem heverte ki az elvesztését. És talán mi sem.

Harry nézte, ahogy anyja egy újabb könnycseppet töröl ki szeméből, majd odabújik apjához. Annyi kérdése lett volna még, de látta rajtuk, hogy most nem faggathatja őket, így inkább magukra hagyta a gyászoló portrékat, és elindult, hogy felkészüljön az esti randira.


Harry és Ginny az Abszol útra hoppanált, onnan sétáltak tovább az eldugott kis vendéglőig. Harry botjának vége nagyokat koppant a macskaköves utcán. Ginny belekarolt, és nevetgélve beszélgettek. Április volt, és a nap melegen sütött a bámészkodókra, akik minduntalan megfordultak a vidám pár után.

A vendéglő, a Szelíd Sárkányok, elég eldugott helyen volt, így csak azok tértek be, akik valóban ideindultak. A törzsközönség nem is akarta, hogy nevetgélő csitrik, vagy alkohol mámorban tévelygő mágusok szállják meg a helyet. Így volt tökéletes, visszafogottságával, és meghittségével.
Rögtön megpillantották Jonathant és az unokatestvérét. Jonathan integetve állt fel az asztaltól, míg a lány kiismerhetetlen pillantásokkal nézett végig rajtuk. Harrynek a lány tekintetétől felállt a hátán a szőr. Leginkább Narcissa Malfoyhoz tudta volna hasonlítani, csak fekete hajú kiadásban. No és persze jó pár évvel fiatalabb is volt.

- Sziasztok – köszönt rájuk Jonathan, és előzékenyen kihúzta a széket Ginnynek, aki helyet foglalt. – Ő itt, Ginny Weasley, ez a fess fiatalember, pedig a főnököm, Harry Potter.
- Szia – üdvözölte barátságosan Ginny.
- Az unokahúgom, Laverna – folytatta a bemutatást.
- Örvendek – hajtotta meg magát Harry is, majd helyet foglalt a két lány közé. A fekete hajú lány csak biccentett, de nem szólalt meg. Érdeklődve jártatta szemét Harry és Ginny között.
- Nagyon kellemes ez a hely – nézett körül Ginny.
- Láttam már Rómában romantikusabb helyet is. Első randinak nem elég előkelő – a lány hangja parancsoló volt, és határozott, mint aki megszokta, hogy engedelmeskednek neki.
- Nem vagyunk Rómában Laverna – nézett rá Jonathan. – Harry, gyógyul már a lábad, Kingsley már nagyon hiányol minket. Azt mondta, nincs még egy olyan ütős csapata, mint mi – fordult most Harry felé.
- Muszáj most is dolgoznotok? – nézett rájuk a lány. Harry és Jonathan összenézett, majd egész más dolgokról kezdtek el beszélgetni. Nemsokára kihozták a megrendelt ételeket, és hozzá láttak az ínycsiklandozó finomságok elfogyasztásához.

- Ez isteni - ízlelgette Ginny a sült csirkét. – Anyám nem főz ilyen jól.
- A te anyád főz? – nézett rá most Laverna. – És mit csinálnak a házimanóitok?
- Sokáig nem volt rá pénzünk – rántotta meg a lány a vállát -, aztán pedig mindenki szépen elköltözött otthonról, így már csak apával ketten maradtak. Még unatkozik is, nemhogy manókkal végeztesse a munkát otthon.
- Azt hiszem bele is őrülne az unalomba – fűzte még hozzá Harry nevetve.
- De hiszen ez olyan megalázó, Jonathan azt mondta, te is aranyvérű vagy – lepődött meg a lány.
- Nem számít a pénz szempontjából, hogy valaki aranyvérű, vagy nem – nézett rá Ginny elkomolyodva.
- Nem szabadott volna az őseidnek elpazarolni a családi vagyont, akkor nem lett volna ilyen problémátok – nézett Laverna lenézően Ginnyre.
- Az őseimért nem vállalhatok felelősséget, mint ahogy te sem. De nem hiszem, hogy joga lenne bárkinek is kritizálni az őseimet – vágott vissza Ginny.
- Azt hiszem, jövő héten már jövök dolgozni, ma bent jártam az irodában, és az asztalom tele van lezáratlan aktákkal – próbálta elterelni a kínossá vált beszélgetést már irányba Harry.
- Igen, az jó lesz – csatlakozott Jonathan is -, délen megint felbukkant az a Marcus nevezetű, állítólag sötét mágusokból, és törvényen kívüliekből toboroz maga köré sereget. Nem tudni, hogy honnan jött, de elég pénze van ahhoz, hogy gondot okozhasson nekünk.
- Már régen szigorúbban kellett volna betartatni a törvényeket – szólt bele Laverna, és Harry örült, hogy már nem Ginny családja a téma. Tudta, Ginny képes volt napokig hadakozni bátyjaival, és anyjával, de soha nem viselte el, ha valaki akárcsak szóban is bántotta őket.

- Azt hiszem, az aurorjaink elég szigorúak – mosolygott Harry.
- Igen, az Azkaban és a Stones soha nem kong az ürességtől – vigyorgott Jonathan is.
- A Stones az, az új börtön, ahova a tolvajokat és csalókat viszik?- nézett rájuk Ginny.
- Igen, úgy gondolták, hogy nem lehet minden bűnért ugyanazt a büntetést kiszabni, így a kisebb vétséget elkövetőket nem küldték az Azkabanba, hanem létrehozták nekik a Stones-t. – világosította fel Jonathan.
- Apám mesélte, hogy régebben is sokszor megkegyelmeztek bűnösöknek. Különben is, még az Azkaban sem lehet olyan szörnyű, hisz voltak, akik megszöktek onnan. Mint például az a megátalkodott Sirius Black is. Micsoda árulás. Már az első nap meg kellett volna kapja a dementor csókot, erre a halála után még hősként is ünneplik.

Harry lerakta a villáját, és Jonathanra, majd a lányra nézett. Tízig számolt magában, majd utána szólalt meg.
- Sirius Black a keresztapám volt.
- Valóban? Micsoda botrány – kapta szája elé kezét Laverna -, el is hiszem, hogy szégyelled.
- Nem szégyellem, ártatlanul ült börtönben. És hősként halt meg – Harry érezte, hogy egyre nehezebb uralkodnia a hangján.
- Ugyan, és te ezt elhiszed, az apám mesélte, hogy már gyerekként is kilógott a családból, és hamar el is költözött otthonról. Ugyan milyen neveltetést kaphatott volna az utcán. No és az, az iskolaigazgató, aki akkoriban volt, valami Dumbledore, apám szerint egy vén bolond volt. A szeretet erejéről és az összetartásról papolt, miközben a Nagyúr sereget toborzott. Ha nem lettél volna te, Harry, már nem lennének varázslók sem.
- Sirius Black a keresztapám volt, és az apámékhoz költözött, Dumbledore professzor pedig a mentorom volt. És ha az apád ilyenekkel tömi a fejedet, akkor vagy sötét mágus, amit majd kivizsgálunk, vagy olyan ostoba, hogy egy bólintér is megirigyelné – Harry halkan beszélt, a fogai közt szűrve a szavakat, de Laverna mégis elsápadt, mintha ordított volna vele. – Azt hiszem, mára eleget hallottuk a butaságaidat.
- Ez arcátlanság – bukott ki a lányból, és elvörösödve felpattant. – Haza akarok menni Jonathan – fordult rokona felé, aki megadóan felállt.
- A Törött Pálcában megvárunk – súgta Ginny a távozó férfi után, aki visszafordulva még elsuttogott egy sajnálomot.


Jonathan még azelőtt utolérte őket, hogy beléptek volna a bárba. Szabadkozott, hogy évek óta nem találkozott olasz rokonával, és nem győzött elnézést kérni a történtekért. Ginny már mosolyogva lépett be a zsúfolt, zenétől hangos helységbe. Harrynek is rögtön elszállt a rosszkedve, és letelepedett egy bárszékre. Botját lábai közé vette, hogy nehogy elbotoljon benne valaki. A táncolókat nézte, mikor megszólalt mögötte egy bársonyos hang.
- Szép bot – Harry megfordult, és egy csodálatosan kék szempárba nézett. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak egymást nézték, majd a lány elnevette magát.
- Hello, Harry vagyok – fordult most már teljesen a lány felé, és a kezét nyújtotta.
- Szia, Kendra a nevem – mosolygott a lány.
- Csak egy kis munkahelyi baleset – intett botja felé.
- Milyen munka az, ahonnan bicegve távoznak a beosztottak? – érdeklődött a lány.
- Ha meghívhatlak egy italra, akkor elmondom – hajolt közelebb Harry, és orrát megcsapta a lány barna hajából áradó kellemes illat. Bódító volt, és Harry úgy érezte, már megérte, hogy hagyta magát rábeszélni, hogy maradjon még egy italra.
- Egy Bolond Boszi koktélt kérnék, ha lehet – nevetett a lány.
- Mindent lehet – szólt Harry, és már intett is a pultosnak. Míg az italra várt, végig nézett a lányon. Félhosszú barna haj, kék szemek, vörös telt ajkak, fitos orr, kacsú alkat, mindent figyelembe véve, igazán vonzó személyiség volt, de Harryt mégis leginkább a hangja fogta meg. Lágyan búgó esti szélhez tudta leginkább hasonlítani, ami halkan duruzsol az ember fülébe nyári estéken. Nem szerette a vékony hangú, nyávogós nőket, ki nem állhatta az affektákat, és a háta borsózott az aranyvért istenítő tudálékosoktól. De ez a lány egyiknek sem tűnt, leginkább talán Hermionéhoz tudta volna hasonlítani, ami nem is volt olyan rossz, hisz vele is nagyon jól kijött, és igazán tisztelte. Mikor megérkezett a koktél, a lány várakozóan nézett rá.
- Az ígéret szép szó – emlékeztette Harryt.
- Auror vagyok, és te?
- Csak egy mezei könyvtáros kisasszony – suttogta a lány, ügyelve rá, hogy más ne hallja.
- Szégyelled? – lepődött meg a férfi.
- Nem, csak mindenkinek valami érdekes munkahelye van, én pedig egész nap poros könyvek között tüsszögök – vont vállat a lány. – Látod, te is auror vagy, biztosan sok kalandban van részed.
- Talán ezért vágyom nyugalomra – nézett a lányra Harry.
- Akkor rossz helyre jöttél – mutatott körbe a lány, a hangos társaságra.
- Csak egy dupla randin voltam én a töltelék, de a lány már elmenekült – legyintett.
- No lám, ilyen ijesztő lennél? – érdeklődött.
- Csak, ha felbőszítenek, de az is ritkán történik meg.
- Olyankor mit tesznek az aurorok, amikor dühösek? – nézett kissé kacéran Kendra.
- Azt hiszem, keresnek egy könyvtáros kisasszonyt, hogy udvarolhassanak neki, és elfelejtsék a mindennapi gondjaikat – tárta szét a kezét Harry.
- Nem rossz duma – nevetett most már a lány is.
- Sajnos, most csak beszélgetéssel szolgálhatok, a tánctudásomat még egy ideig nem tudom megcsillogtatni – pillantott fájós lábára -, de ha ez neked megfelel, kereshetnénk egy asztalt.

A lány csak bólintott, és követte a sántikáló Harryt egy távolabbi boxhoz.

Harry Potter évek óta először, jól érezte magát egy lány társaságában. Kendra igazán figyelemre méltó személyiség volt, sőt mint utóbb, Ginny nagy nevethetnékjére kiderült, fel sem ismerte a híres Harry Pottert, de miután megtudta, hogy kivel is ismerkedett össze, azután sem viselkedett vele másképp. Ginnynek is tetszett a lány, jókat nevetgéltek együtt, és bár időnként kérdőn nézett Harryre, hogy lássa a férfinek is tetszik e a lány, be kellett vallja magának, hogy bármennyire is szeretné, nem tud hibát találni a lányban. Ha csak azt nem, hogy túlságosan hasonlított Hermionéra. Láthatóan a lánynak is tetszett a társaság, legfőképpen pedig Harry Potter.

Harry egy kétszintes kis ház előtt állt, melynek földszintje egy könyvtár volt. Az ablakok hívogatóan ásítoztak, barátságos meleget sugallva a hűvös áprilisi éjszakában ácsorgó két fiatal felé. A lány elindult a bejárati ajtó felé, és Harry követte. Megvárta, míg kinyitja az ajtót, és felé fordul. Gyönyörű kék szemek néztek rá, kíváncsian. Vajon lesz elég merszed? Kérdezték. És Harrynek volt elég mersze magához húzta a lányt, és megcsókolta. Gyengéden, óvatosan érve az ajkakhoz, majd mikor az ajkak megnyíltak, bátrabban indult felfedezőútra. Hosszasan fedezte fel a száj minden apró zegzugát, a puha nyelvet, a hófehér fogakat, a csábító ajkakat. Csak percek múlva engedte el a lányt, aki kipirosodott arccal, zihálva nézett rá egy pillanatig, majd megfordult, és belépett az ajtón. Harry mosolyogva intett búcsút, majd ellépve az ajtótól, haza hoppanált.
Az emeletre felérve hallotta, hogy Ginny is megérkezett már, és most a szobájában zörög. Elképzelte, ahogy Jonathan is egy csókkal búcsúzik Ginnytől, de elhessegette a képet, akarattal Kendrára terelte gondolatait, a nőre, aki, ha nem lenne Ginny, tökéletes lenne.

Egyre többször szerveztek négyes randikat, és mindig nagyon jól érezték magukat. Harry és Ginny közt újra baráti lett a viszony.
Kendrát és Jonathant nem lehetett nem kedvelni. Kendra maga volt a megtestesült szelídség. Soha nem volt dühös senkire, és soha nem káromkodott. Mindenki felé nyílt volt és őszinte. Harry megnyugtatónak találta a közelségét. Nem ajnározta a híres Harry Pottert, de kíváncsi volt munkájára, életére, és Harrynek jólesett ez a törődés.
Jonathant egy Grál lovag is megirigyelhette volna. Mindig makulátlanul tiszta ruháját, elegáns megjelenését, választékos modorát. Újabbnál újabb ötletei támadtak munka közben, és sokszor suttogva adta elő Harrynek, hogy hová is vigyék aznap este a lányokat. A négyes lassan összerázódott, és minden szabadidejüket együtt töltötték.

Előző←…….→Következő