|
3. fejezet - Csínytevők
2008.07.11. 11:30
A bétázásért ismét Tündibogyónak mondok köszönetet! :)
Fél hatkor a táborvezetők kijelentették, hogy mindenki szedelőzködjön, majd negyed óra múlva elindultak. A visszafelé út sokkal izgalmasabbnak ígérkezett, Hayden megkereste a szemével Peltont, és bólintott felé. A fiú csak elfintorodott, majd elindult a lakótársaival együtt a tábor felé.
Út közben Hayden siettette Perryéket, mert nem akarta szem elől téveszteni „ikertestvérét”. Az egyik fordulónál aztán utol is érte őt, épp időben, mert a fiú épp akkor akart lefordulni az útról, hogy egy kis kerülővel menjen a táborba.
- Igyekeznünk kell! – mondta neki, amikor megpillantotta.
- Miért? – értetlenkedett Hayden. Valószínűleg nem veszik észre vacsoráig, hogy eltűntek, amúgy is előbb fognak visszaérni, hiszen körülbelül öt percig tart megkeresni egy békát egy olyan erdőben, ami a víz mellett fekszik.
- Azért, mert fél hétkor zárják a kapukat, és semmi kedvem kint aludni, ráadásul, ha eltűnünk, akkor majdnem minden táborvezető a nyomunkba ered, és jókora fejmosást fogunk kapni, amikor megtalálnak.
- Ne aggódj, majd azt mondjuk, hogy idefelé elhagytunk valamit, és azt akartuk megkeresni, csak nem vettük észre, hogy milyen gyorsan telt az idő.
Pelton az égnek emelte a tekintetét, majd fejcsóválva folytatta az útját.
Benéztek a kövek alá, és a nagyobb bokrokba. Szerencsére hamar rátaláltak egy egyedül ugrándozó békára, ami hamarosan Pelton kezében kötött ki. Gyorsan berakta a hátizsákja egyik kis zsebébe, majd visszaindult a tábor felé. Hayden elégedetten követte.
Amikor beértek a táborba, úgy döntöttek, hogy gyorsan túlesnek a nehezén, és elindultak az igazgató faháza felé.
Pelton tudta az utat, így viszonylag gyorsan odaértek az épülethez, ami egy kicsit nagyobb volt, mint a többi, és modernebbnek is tűnt. A falait minden oldalról borostyán futotta be, így abban sem lehettek biztosak, hogy ez egyáltalán faház. Talán nem is számított, hiszen legalább volt egy ház, ami nem fából készült.
- Te őrködj itt, addig én becsempészem a békát! – állította meg Pelton a ház sarkánál, és már készült is tovább menni, de Hayden nem engedte.
- Várj, kell valamilyen egyezményes jel! Hogyha jön valaki, akkor mit csináljak?
- Mondjuk, kopogtass a legközelebbi ablakon. Azon ott. – Rámutatott a jobbra lévő redőnyös ablakra. – Már jártam bent, így tudom, hogy az az előszoba ajtaja. Nem akarok nagyon bemenni, az irodája közvetlenül onnan nyílik, tehát meg fogom hallani. A lényeg, hogy jó hangosan kopogtass. Rendben?
Hayden bólintott, mire ő elindult. Még látta, ahogy eltűnik a sarkon, utána egyedül maradt. Aggódva nézett körül. Nem szeretett szabályt szegni, viszont nagyon izgalmasnak tartotta ezt a kihágást. Remélte, hogy nem buknak le, hiszen az apja biztos nem örülne, ha rögtön az első nap után egy levelet kapna, amiben tájékoztatják arról, hogy a fia máris szabályt szegett.
Megroppant egy ág a közelben. Odakapta a fejét, de úgy látta, hogy nincs ott senki. Mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa magát, és a gyors iramban száguldó szívét. Tudta, hogy az a legrosszabb az ilyen helyzetekben, ha valaki annyira aggódik, hogy már beképzeli a hangokat.
Oké, csak nyugi. Ez egy tábor, semmi több…
Megmozdult az ablakon a redőny. Ijedten nézte, ahogy felemelkedik, majd megjelenik benne egy arc. Már épp fedezéket keresett, amikor meghallotta Pelton hangját.
- Most megyek be az irodába, legyél résen!
Intett, hogy figyel, és hogy siessen.
Semmi mozgás nem volt a közelben, valószínűleg mindenki a vacsorához készülődött, legalábbis a táborvezetők biztos. A többi gyerek játszott, vagy átöltözött, telefonált, esetleg levelet írt.
Miközben a fák között jártatta a pillantását, felfigyelt egy szellőre, amely az egyik közelben lévő faház oldalán „járt”, de az volt benne a legkülönösebb, hogy lenyomata volt az avarban... Nem látott hozzá tartozó testet, viszont biztos volt benne, hogy nem képzelődött. Gyanúját az is megerősítette, hogy attól a bizonyos helytől két méterre egy picit később megroppant egy ág.
Az igazgatói ház sarkánál elrejtőzött, és remélte, hogy Pelton arról fogja megkerülni a házat, amerről bement, mert akkor az a valaki nem fogja őket meglátni. Reménye nem volt hiábavaló, nem sokkal később a fiú pont beléütközött a sarkon. Ránevetett, de Hayden a szája elé kapta a kezét, hogy elnyomja a hangját. Mutatóujját az ajkai elé rakta, és jobbra mutatott, ahol is sejtette, hogy valaki mászkál. Pelton kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Láttál valakit? – kérdezte suttogva.
- Szerintem siessünk vissza, még mielőtt felfedeznek minket.
Hayden bólintott, majd lábujjhegyen elindultak visszafelé. Ő mutatta az utat, nehogy belegyalogoljanak a láthatatlan idegenbe. Fától fáig közlekedtek, lélegzetvisszafojtva.
- Hát ti meg mit kerestek itt?
Mindketten megugrottak a szigorú kérdés elhangzásakor. Megfordulva a tábor egyenruháját viselő egyik táborvezetőbe botlottak.
- Mi-mi csak… csak… - dadogtak a fiúk.
- Igen? – A nő felhúzta a szemöldökét. – Csak nem az igazgatói ház felől jöttök?
Nem akartak hazudni, de az igazságot végképp nem szerették volna bevallani. Egymásra néztek, de látták, hogy a másiknak sincs ötlete. Ebből hogy fognak kimászni?
A válasz egy másik táborvezető személyében érkezett meg. A kicsit cammogós férfi a nő vállára tette a kezét.
- Bella, gyere egy percre, mert a te csoportodból egy gyerek elég súlyosan elvágta a kezét a strandon… Adminisztrálni kéne a dolgot. – Ránézett a gyerekekre. – Ti pedig menjetek vissza a táborba, ne kószáljatok!
Nem kellett kétszer mondani nekik. Hátra sem nézve siettek el a tábor felé, majd egy szó nélkül váltak szét, ki-ki a saját faháza irányába.
*
Vacsoráig nem történt semmi említésre méltó. Az ebédlőben a nyüzsgésen és az evőeszközök csörgésén kívül nem lehetett semmit sem hallani. Hayden nem szólt egy szót sem, csak gépiesen ette az ennivalóját. Még mindig a csodával határos megmenekülésükön gondolkodott. Vajon mikor találják meg a békát?
Úgy tűnt, hogy Pelton is ezen gondolkodik, mert ő is feszülten figyelt. Nem tudta, hogy mire számítson. Talán az erdőből egy hatalmas sikítást fognak hallani, vagy az igazgatónő kétségbeesetten be fog törni a konyhába?
Mindenesetre egyikük sem számított arra, ami valójában történt.
A délután látott szigorú arcú táborvezető sietett be a vacsora közepén a konyhába, majd a szemével megkereste a két fiút. Ezután a kollégáihoz sietett, váltott velük néhány szót, mire egy páran fürkészni kezdték őket. Valamivel később a nő mindkét fiúhoz odament, és elkérte őket a vacsora hátralévő részéről.
Pelton és Hayden csodálkozó, de főleg szorongó arckifejezéssel követték. Meg sem lepődtek, amikor az igazgatói ház felé vitték őket, sejtették, hogy a végzetük most utolérte őket…
Az igazgatói irodában nem csak a szigorú igazgatónőt találták, de egy rendőrt is. Most még jobban leesett az álluk.
- Jó estét, Mr. Granger és Mr. Piton. Kérlek, üljetek le – intett az asztal előtt lévő két fa alkalmatosságra, majd miután ez megtörtént, folytatta. – Úgy értesültem Mrs. Huckle-től – utalt az ajtóban álló kolléganőjére -, hogy ti ma hat óra tájban az irodám felől jöttetek a táborba. Igaz ez?
A válasz néma bólintás volt. Egy szót sem tudtak szólni. Ennyire komolyan büntetik a béka-incidenst? Még rendőrt is kellett hívni?
Mindkét fiú csöndben maradt, némán meredtek az asztallapra. Hayden fejében megannyi kitalált történet kavargott, hogy eltévedtek vagy bújócskáztak, de tudta, hogy ezek túl átlátszó mesék. Laposan Peltonra pislogott, aki most az asztal alatti területet kutatta a szemével.
- Rendben. Játszunk akkor nyílt kártyákkal – váltott kedvesebb hangnemre Miss Lewis. – Ma este fél hétkor felfedeztem, hogy az irodám melletti helyiségből – ahol a kupákat, díjakat tartjuk – eltűntek az arany fokozatú oklevelek, kupák. Mint tudjátok, ezeknek nem csak a gyakorlati, de eszmei értéke is igen nagy. Ti loptátok el?
A fiúknak leesett az álla. Tágra nyílt szemmel rázták a fejüket, majd megjött a hangjuk is.
- Nem! Dehogyis! – mondták egyszerre.
- Akkor mit kerestetek erre? – szűkült össze Mrs. Huckle szeme.
Lehorgasztották a fejüket. Hayden tudta, hogy most ha hallgatnak, őket fogják meggyanúsítani a lopással, míg ha elmondják a békát, akkor is büntetésre számíthatnak. A kisebbik rosszat kellett választaniuk.
- Az úgy volt, hogy… - és belekezdett Hayden a történetbe, hogy miért is csinálták azt, amit. Nem hagyta ki természetesen azt sem, hogy hallották, hogy valaki járkál erre, csak épp nem látták az illetőt.
Miután abbahagyta a beszédet, a rendőr megcsóválta a fejét, majd megszólalt.
- Mégis mivel tudnátok bizonyítani, hogy ez történt?
- Hát vele! – kiáltott fel Pelton, amikor végre meglátta az asztal alatt az ugráló békát.
Sajnos a béka azonban nem felé jött, hanem Miss. Lewis lába felé… Az igazgatónő egy sikítással nyugtázta a béka jelenlétét a lábfején, majd kis híján feldöntve az asztalt kimenekült mögüle. Villogó szemmel nézett a fiúkra.
- Ezt nem ússzátok meg szárazon!
Ha nem lettek volna ilyen kínos szituációban az előbb, a fiúk biztosan jól kinevették volna a látványt, de így nem sok kedvük volt hozzá. A békának azért mindenesetre hálásak voltak, hogy kimentette őket a szorult helyzetből.
Amíg Mrs. Huckle kivitte a békát az irodából, a rendőr jegyzőkönyvbe vette azt, amit Haydenék hallottak a kis „akciójuk” során, majd az igazgatónő megnyugtatása után távozott.
Hármasban maradtak.
- Ezt jól eltaláltátok, fiúk. Nem bírom a hüllőket, illetve semmilyen kétéltűt. Mivel még ekkora bajt is okoztatok, ráadásul megszégyenítettetek egy rendőrtiszt előtt, remélem, tudjátok, hogy mi a büntetésetek – sziszegte.
Tudták. Pelton már akkor sejtette, hogy most a rettegett elkülönítő kunyhóba fognak kerülni, amikor Mrs. Huckle kivonszolta őket a vacsoráról.
- Akkor pakoljatok, és fél óra múlva találkozunk újra itt.
Előző←…….→Következő
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
