|
19. fejezet
Az Alag út 77. ajtaját egy kék színű, csuklóin karpereceket viselő kísértet-szerű teremtmény nyitotta ki.
- Hm, hello - üdvözölte Harry a kékes teremtményt. - Mr. Abysmal sun-Amunt keressük.
- Angolok? Angolul beszélnek! - kiáltott fel a kék illető, örömében összecsapva a kezét. - Végre valaki, akivel angolul beszélgethetek! Tavaly volt egy francia látogatónk, egy csere-diák a Beauxbatonsból! Ó, el sem tudják képzelni, milyen csodálatos volt franciául beszélgetni vele! És öt éve volt itt egy japán varázsló sógun... hű, az aztán csúcs volt! Szeretem a külföldieket!
- Abdul! – szólalt meg egy ingerült női hang a bőbeszédű teremtmény háta mögött. - Már ezerszer megmondtam, hogy tartsd a szád, te kék bolond! Állandóan elriasztod a vendégeket! – Abdult, a szolgát félretolva egy 18 - 19 éves lány jelent meg az ajtóban.
- Jó estét, távolról érkezett utazók – köszöntötte kis meghajlással a lány Harryt és Gilderoyt. - Hallottam, hogy britek.
- Öö, igen - vont vállat Harry. - ... kisasszony.
- Szólítsanak Sunnynak - mosolygott a lány, élénken csillogó fekete szemekkel. - Jöjjenek be, kérem.
- Gilderoy! - Harry a szőke férfihoz fordult, aki még mindig a mumifikált macskákról motyogott valamit.
- Gyere, bemegyünk – intett a fiú a társának. Lockhart olyan arckifejezéssel követte, mint akinek nincs ki mind a négy kereke.
A küszöböt átlépve, Harrynek az az érzése támadt, mintha Aladdin csodabarlangjába érkezett volna. Perzsaszőnyegek feküdtek és lógtak mindenütt, arany csészék meg tálak álltak az asztalokon és komódokon, rózsaszín és kék - majdnem áttetsző - fátylak függtek a mennyezetről, és különös, lilás füst töltötte be a levegőt. Az előszoba túlsó végén egy arany szfinxekkel díszített ajtó állt.
- Erre - mondta a fiatal nő. Abdul kétszer összecsapta kék kezét, és az arany-szfinxes ajtó kinyílt.
- Most mehetsz, Abdul. Készíts vacsorát három főre.
A kék lény eltűnt, a lány pedig elhelyezkedett egy kanapén. - Foglaljanak helyet, kérem - mutatott egy másik, mintás puha párnákkal borított kanapéra.
- Bocsánatot kell kérnem Abdul viselkedéséért - szabadkozott a lány. - Ő a mi dzsinnünk. Azelőtt egy varázslóé volt, aki egész életét térképek rajzolásával töltötte, és bejárta az egész világot. Utazásaira magával vitte Abdult, és egyszerűen elkényeztette őt. Most Abdul állandóan panaszkodik, hogy a mi családunk soha nem hagyja el Egyiptomot, így nincs lehetősége felfrissíteni angol, francia, olasz, görög, szuahéli, eszkimó és zulu nyelvtudását. Kérem, ne haragudjanak rá.
- Á, dehogy – rázta a fejét Harry. Nem számított rá, hogy egy egyiptomi boszorkánnyal (ha egyáltalán Sunny az volt) és egy igazi dzsinnel fog beszélgetni. – Azt hiszem, még nem mutatkoztunk be. Ez itt a barátom Gilderoy Lockhart, akinek szelektív amnéziája van. Most a felejtő szakaszban van, de időnként visszanyeri néhány emlékét. Én egyáltalán nem emlékszem a nevemre, mivel teljes amnéziám van.
- És ezért jöttek ide - a lány sokatmondó pillantást vetett rájuk.
Harry bólintott. – Abu, hagyd abba! - a majom épp egy banánt akart ellopni.
- Hagyja csak, hadd vigye! - mosolygott Sunny. - Visszatérve a problémájukra... Tudom, hogy az apámhoz jöttek, de ő pillanatnyilag nincs itt. A Nagy Piramisnál dolgozik, és két hónapig nem is tér haza. De odavihetem magukat, ha kívánják.
- Megtenné nekünk ezt a szívességet? - kérdezte Harry.
- Hát persze.
- Igazán? - kiáltott fel Gilderoy. - Meg vagyunk mentve, kölyök!
- Most tért vissza az emlékezete… részben? - kérdezte Sunny. Mivel az apja volt a leghíresebb nemzetközi 'emlékezet-visszaállító', ismerősek voltak neki az ilyen esetek. - Holnap reggel indulunk. Abdul majd vigyáz a házra.
Harry hangos csattanást hallott. Abdul épp elejtett egy falafellel teli aranytálat. A ház ifjú úrnője egy dühös pillantással ’jutalmazta’ a dzsinnt.
- Bocsánat, Sunny úrnő… - rebegte Abdul. - Készítek másik vacsorát. - kék kezével intett, és a vacsora romjai eltűntek. Kezének második intésére a tál ismét tiszta lett. A harmadik intésre ismét megtelt étellel.
Úgy tűnt, a dzsinn szégyenkezik ügyetlensége miatt, de Harry nem csak szégyent látott az arcán, hanem szomorúságot is.
Szegény Abdul, ha ők elmennek másnap Gízába, akkor a dzsinn megint beszélgetőpartner nélkül marad.
* * * * *
Gilderoy már rég álomba merült, amikor Harry még mindig ébren volt, és a sun-Amun ház kicsiny erkélyén álldogált, az Alag út, az Aton-amun út, a Thot-Seth sétány és a Nehbet-Ellah-Tefnut utca fényeit bámulva. Varázslók és boszorkák sötét sziluettjei suhantak el Harry szeme előtt, akik repülőszőnyegeiken épp akkor tértek haza munkahelyükről. Néhányan kezükben tartották kis fénnyel világító pálcájukat (Harry büszke volt, hogy ismeri ezt a bűbájt, és minden segítség nélkül jött rá a nyitjára). A kivilágított repülő szőnyegek kis repülőgépekre emlékeztették, melyeknek világítottak a leszálló fényei.
- Szép a kilátás, ugye? – szakította félbe merengését egy hang.
- Igen, nagyon szép – felelte Harry és rámosolygott sun-Amun lányára. - Kérdezhetek valamit?
- Miért hívnak Sunnynak? Az egy angol szó.
- Persze, hogy az. Gyerekkoromban egy nyarat Nagy-Britanniában töltöttem. Az apám egy több hónapig tartó nemzetközi varázslókonferencián vett részt, amelyet a ti Mágiaügyi Minisztériumotok Ősi Mágikus Ereklyék Főosztálya rendezett.
Harry felvonta szemöldökét. A 'Mágiaügyi Minisztérium' kifejezés ismerősen hangzott számára - biztosan tudott róla már azelőtt is-, de sosem hallott még az Ősi Mágikus Ereklyék Főosztályáról.
- Mit csinál az a főosztály? - kérdezte.
- Az a feladata, hogy titokban tartsa a muglik előtt az ősi varázslók mágikus tárgyait, amelyek jórészt a sírokban találhatók. Bizonyos épületek is ebbe a kategóriába tartoznak, például nálatok Stonehenge, aztán azok a nagy szobrok a Húsvét szigeteken, és a piramisok itt. Apám a Védjük-Meg-a-Piramisokat-a-Túl-Kíváncsi-Mugliktól-Szövetség tagja.
- Igen, már hallottam erről a szövetségről. Gilderoy említette. Nehéz megvédeni a piramisokat a mugliktól?
A lány vállat vont. – Néha igen... amikor túl kíváncsivá válnak, és elhatározzák, hogy kirabolják a fáraók sírjait. A Királyok Völgyében 62 sírt találtak, de 73 másik még mindig háborítatlan, hála apa és társai kitűnő álcázó bűbájainak. Amikor Howard Carter megtalálta Tutanhamon sírját a Védjük-Meg-a-Piramisokat-a-Túl-Kíváncsi-Mugliktól-Szövetség éppen sztrájkolt, mert magasabb fizetést követeltek a helyi Mágiaügyi Minisztériumtól. A sztrájk ideje alatt senki sem védte a Királyok Völgyét - azért sikerült Carternek megtalálni a sírt. A sztrájk után nagyapám és három kollégája felejtő-bűbájt akart szórni Carterre meg a többi egyiptológusra, és újra elrejteni a bejáratot, de a sír felfedezésének híre futótűzként terjedt, és persze nagyapa nem tudta kitörölni az egész mugli társadalom emlékezetét... Mostanában apám próbálja megvédeni a Kheopsz piramist a fosztogatóktól. Kemény munka. - nyomott el Sunny egy ásítást. - Olyan álmos vagyok. Jobb, ha te is lefekszel, a szőnyegünk reggel hatkor indul.
- Menetrendszerinti járat, vagy charter?
- Egyik sem. A saját szőnyegünket használjuk.
- Akkor miért megyünk olyan korán? - tudakolta Harry.
- Mert napkelte után két órával már kibírhatatlan a hőség.
- Ja, persze - bólintott a fiú. Már akkor elege lett a melegből, amikor Gilderoy-jal ott ragadt a Szahara közepén. - De még mindig nem válaszoltál az eredeti kérdésemre. Miért Sunny a neved? Nem hangzik túl arabosnak.
- Ja, hogy az... - kuncogott a lány. - Az igazi nevem Anck-sun-Amun. A Sunny a középső névből származik, ilyen egyszerű.
- Anck-sun-Amun... - ismételte a nevet Harry. Azelőtt olvasta már ezt a nevet egy csokibékában lévő kártyán, de persze nem emlékezett rá.
- Vagy 4000 évvel ezelőtt az egyik ősömet ugyanígy hívták. A fáraó felesége volt, és szenvedélyes szerelmi viszonyt folytatott Imhotep főpappal. Persze Anck-sun-Amun boszorkány volt, Imhotep pedig varázsló. Amikor a fáraó megölte és a múmia átokkal sújtotta Imhotepet, fogalma sem volt róla, hogy nem az igazi főpapot átkozta meg, hanem egy ál-Imhotepet. A valódi főpap és szeretője megszökött Egyiptomból, és Görögországban telepedett le. Az ő leszármazottai alapították a Delphoi jósdát. Az őseim csak ezer éve tértek vissza ide Egyiptomba. Ez a nagy helyzet. Na, de most már tényleg menjünk aludni.
-Rendben… és kösz az érdekes történetet… jó éjszakát Sunny.
* * * * *
Másnap reggel - pontosabban hajnalban - a kis hármas (meg a majom) elindult Gízába. Harry még sohasem utazott repülő szőnyegen, és nagyon élvezte.
- A szőnyegek széles körben használatosak a moszlim varázsló világban - magyarázta Anck-Sun-Amun. – De úgy hallottam, hogy Angliában nemrégiben megtiltották a szőnyegek bevitelét.
- Miért? - kérdezte Harry, akit nagyon érdekelt minden, ami repülni tud.
- Miért, miért... mert ostobák, hát azért. Nem tudják értékelni egy szép szőnyegben száz szorgalmas boszorka kezének munkáját... ők azokat a csúf seprűket kedvelik!
Harry nem tudta mit feleljen - nem akarta megsérteni Sunny érzéseit.
Repülésük hátralévő részében az időjárásról beszélgettek (száraz, egyáltalán nincs eső, hőség, hőség, hőség, izzasztó, kibírhatatlan). Gilderoy eközben egyfolytában arról panaszkodott, hogy milyen korán kellett felkelnie. Félt, hogy karikásak lesznek a szemei.
Harry és a lány gúnyos pillantásokat váltott. Épp amikor Lockhart ecsetelni kezdte a sivatagnak a bőrére gyakorolt káros hatását, a szőnyeg erőset fékezett, és Gilderoy kis híján lezuhant róla.
- Mi a...?
- Csak megérkeztünk az alagút bejáratához - felelte Sunny.
Egy hatalmas barlang bejárata előtt lebegtek, legalább kétszáz másik szőnyeg mögött. Voltak ott kisebb szőnyegek, melyeket csak egy személy számára készítettek, voltak hivatali járművek is, melyeken volt egy hely a vezetőnek, egy másik az esetleges tolmácsnak és egy V.I.P. hely az előkelő vendégek számára. Néhány szőnyeg családi járgány volt, ezeknek szalagok lógtak a szegélyéről, rajtuk arab felirattal.
- Mit jelent az a furcsa szöveg a szalagokon? - kíváncsiskodott Harry.
- Azt jelenti, hogy gyerek a fedélzeten - felelte a lány. – Na, most körülbelül három órát várnunk kell, hogy átjussunk az alagúton.
- Három órát??? - Gilderoy pánikba esett. - A sötét barlangok nem tesznek jót az arcbőrömnek!
- Miért kell átrepülnünk ezen az alagúton? - kérdezte Harry.
- Mert csak ezen az úton érhetjük el a piramisokat anélkül, hogy a muglik észrevennének. Az alagút egy nagy garázsban végződik, ahol leparkolhatjuk a szőnyeget, és kisétálhatunk, mintha egyszerű emberek lennénk. A muglik soha nem vették észre a barlangot, és állandó varázslatokkal kell gondoskodnunk róla, hogy soha ne is vegyék észre.
Három óra az alagúton keresztül, csigalassúsággal haladva, próbára teszi a legjobb varázslót is, így a trió (meg a majom) hamar elunta magát és elálmosodott.
- Mi lenne, ha játszanánk egy parti robbantósdit? - javasolta Sunny.
- Robbantósdit? - nézett fel Harry. - Hallottam róla, azt hiszem...
- Hát persze, hogy hallottál - ásított Gilderoy. - Varázsló vagy. Mondtam már neked, nem? – a szőke mágus elkezdte igazgatni a fürtjeit, mivel meglehetősen ziláltnak érezte magát. A sivatag láthatóan mind az arcbőrére, mind a frizurájára rossz hatással volt.
Négy parti robbantósdi után valami szörnyű zajra lettek figyelmesek. A hang forrása egy rikító rózsaszín madár volt, amely egy mellettük félelmetes sebességgel elhúzó szőnyegen ült. A szőnyegen egy vöröskeresztes zászló lobogott.
- Mi volt ez? - kiáltotta Harry, kezét erősen a fülére szorítva.
- Aaaaz? - kiáltotta vissza Anck-sun-Amun, és ő is befogta a fülét. - Az egy fwooper volt! Szörnyű madár, szörnyű hanggal. Rendszerint némító bűbájjal árusítják, de néhányat az ambulancia-szőnyegeken használnak szirénának.
- Aha - bólintott Harry amint a fwooper hangja elhalt. - Mit történt azzal a fickóval, akit ilyen sietve szállítanak?
- Ó... - a lány mélyet sóhajtott. - Feltételezem, hogy a Cruciatus volt megint... naponta megtörténik, azóta, hogy Tudodki visszanyerte az erejét...
- Cruciatus? Tudodki? - Harry zavartan pislogott. Egyikre sem emlékezett.
- Hadd magyarázzam el... - kezdte Anck-sun-Amun.
* * * * *
Húsz perccel később végre elérték a földalatti hangárt, ahol leszálltak a szőnyegről. Gilderoyt szabályosan le kellett rángatni róla, mivel kijelentette, hogy a sötét barlangok sincsenek olyan rossz hatással a bőrére, mint a nyílt Szahara levegője, és inkább megvárná Abysmalt a hangárban.
Mielőtt kimentek, Sunny varázskombinációs lakatoló-bűbájt bocsátott a szőnyegükre, mivel néha a varázslók is kísértésbe estek, hogy meglovasítsák mások járműveit.
Amint kiléptek a barlangból, melynek kijáratát láthatatlanná tévő varázslat rejtette el a kíváncsi muglik szeme elől, hihetetlen látvány tárult Harry szeme elé.
Egy percig csak tátott szájjal bámulta. Bár még sosem volt része ilyen fenséges látványban, valahogy az volt az érzése, hogy a Newsweek lapjain kívül már előzőleg is látta valahol ezt az ősi építményt. Csak képtelen volt emlékezni, hogy hol és mikor.
- Tetszik? - mosolygott a lány.
- Lélegzetelállító - felelte Harry. - Ugye Gilderoy?
- Hmmm, jól néz ki... - mondta Lockhart. - Majdnem olyan jól, mint én.
A fiú és a lány (meg a majom) ’ez nem lehet igaz!’ jellegű pillantásokat váltott.
- Jobb lenne, ha megkeresnénk apádat, és megmondanánk neki, hogy sürgősen adja vissza Gilderoy emlékezetét, mert nem hiszem, hogy még sokáig el tudom viselni - súgta Harry Anck-sun-Amunnak.
Átsétáltak a bazárok során, ahol apró piramisokat, szfinxeket és képeslapokat árusítottak a muglik számára, majd beléptek az utolsó, - és egyben legnagyobb – sátorba, melyben a kereskedők látszólag plüss tevéket és fezeket árultak minden méretben és színben.
Sunny lábujjhegyen odasettenkedett az egyik kereskedőhöz és hátulról befogta a szemét.
- Na ki az? - kuncogott.
- Sunny! Te kis vadmacska, hogy kerülsz ide? - nevetett a férfi és megfordulva szorosan karjaiba zárta a lány karcsú testét.
- Csak beugrottam, papa – mosolygott Sunny. - És hoztam két embert, akiknek a segítségedre van szükségük. Egyikük állítólag a barátod.
Abysmal sun-Amun ekkor vette észre a sátor bejáratánál álló Harryt és Lockhartot.
- Gilderoy! - kiáltotta örömmel.
- Lockhart pislogott. - Ki?
- Amnézia? - Abysmal egyből felismerte a helyzetet. - Hm, értem. Gyere be barátom, foglalj helyet. Maga is, fiatalember - intett Harrynek.
Abysmal a nap hátralévő részét Lockhart és Harry ügyének vizsgálatával töltötte. Kollégáit küldte el maga helyett, hogy 'vigyázzanak' szeretett piramisaira.
A két ’beteggel’ folytatott több órás beszélgetés után Abysmal-sun-Amun felállította a diagnózist.
- Nos, kedves Gilderoy, egyáltalán nem kell aggódnod. Úgy tűnik, egy felejtésátok talált el, amit saját kezeddel hajtottál végre. Csak a kibocsátóra visszaütő felejtésátok okoz olyan amnéziát, mint a tiéd. Feltételezem, először semmire sem emlékeztél, csak később kezdtek visszajönni az emlék-töredékek. Igazam van?
Lockhart, aki túljutott 'felejtő szakaszán', bólintott. - Pontosan, Abys. Tudsz segíteni?
- Persze, hogy tudok - biztosította a másik férfi. - Pár hónapig itt kell maradnod, fokozatos és teljes körű kezelésre. Tavaszra, barátom, mindenre emlékezni fogsz. Korábban kellett volna hozzám jönnöd.
- Kellett volna - vont vállat Gilderoy. - Ha korábban emlékeztem volna rád.
- És... és én? - kérdezte Harry.
Sunny apja a fiúhoz fordult, de mosolynak már nyoma sem volt az arcán.
- Ennyire rossz a helyzet? - ráncolta szemöldökét Harry, aki jól tudott olvasni az arckifejezésekből.
- Nehéz eset ez, fiam.
- Meggyőződésem, hogy a Teih-Nessegrev bájitallal itattak meg.
- És mit jelent ez más szavakkal? - kérdezte Harry remegő hangon.
- Azt jelenti, hogy nem segíthetek rajtad - sóhajtotta Abysmal. - Sajnálom. Ez nagyon erős bájital: átkok és varázsitalok legbonyolultabb keveréke. Nincs ellenszere, csak egyetlen egy gyógyszere van...
- Mi? - vágott közbe Harry.
- A Cruciatus átok... - sóhajtotta sun-Amun. A többiek mind levegőért kaptak a sátorban – …és az is csak akkor, ha a végrehajtója nem más, mint…
- Kicsoda? - kérdezte Harry sápadt arccal.
- A legjobb barátod, fiam... a legeslegjobb barátod.
Előző←…….→Következő
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
