|
17. fejezet
Az első hó decemberben hullott le a Roxfortra. A mezőt és a Tiltott Rengeteg fáit mint egy hideg, fehér lepel borította be, mely csillogott a téli napfényben. A tó vize előző éjszaka befagyott, és most úgy verte vissza a napsugarakat, mint egy csiszolt tükör.
Ginny az ablaknál ült és a napsugarak táncát figyelte a mezőt befedő hófehér takarón.
Minden ragyogónak és boldognak tűnt, de az ő szívében nem honolt más, csak sötétség. Már több mint két hete semmit sem hallott a szerelméről. Eltökélte, hogy nem adja fel a reményt, de Harry nélkül minden eltelt nap, óra és perc pokol volt számára.
Abban sem volt biztos, hogy valaha viszontlátja-e a fiút.
Persze fogalma sem volt Harry amnéziájáról, mert Dumbledore nem mondta el neki. Az öreg igazgató nem akarta még ezzel is felizgatni. A Weasley szülők nem szóltak neki és Ronnak a mugli újságban olvasott cikkről, mert végül arra a következtetésre jutottak, hogy a fényképen látott fiú mégsem Harry volt.
Most, két héttel az újságíró-mentesítés után a roxforti diákok kezdtek ráeszmélni, hogy a híres Harry Potter még mindig távol van. Kérdezgetni kezdték Ginnyt, Ront és Hermionét a hollétéről, de egyikük sem árulta el az igazságot, hiszen azt minél tovább titokban kellett tartani. Nem volt könnyű dolog, különösképp, amikor a diákok kezdték megkérdőjelezni Harry Ginny iránti hűségét, mondván, hogy esetleg megijedt, és megszökött.
Néha még Ginny is hajlott rá, hogy elhiggye ezt az abszurd elméletet – a kétely rendszerint éjjel tört rá, amikor nem volt kinek kiöntenie a szívét. Gyakran sírta magát álomba, és minden áldott éjjel Harryről álmodott. Álmaiban a fiú mindig boldognak látszott, mosolygott és integetve azt kiabálta neki, hogy az életénél is jobban szereti.
Még a kinti hó hidege sem kelhetett versenyre a legifjabb Weasley szívében uralkodó hideggel. A fagyos mezőt bámulva azt kívánta, bárcsak egy különösen meleg helyen lehetne... például Egyiptomban.
* * * * *
Honnan tudhatta volna Ginny, hogy ugyanakkor, amikor ő elveszett szerelmére gondolt, egy bizonyos fiú a távoli Egyiptomban szintén mélyen gondolataiba merült. Harry - ki más? - egy pálmafa alatt ült egy oázisban, és azt figyelte, hogyan isznak a tevék a tavacskából. Nem volt valami érdekes látvány, de az állatok olyan megnyugtatóan hatottak rá, hogy elmélyedhetett gondolataiban.
Mert gondolkodnia kellett.
Az elmúlt hét eseményei teljesen kimerítették.
Egy héttel korábban őrült barátjával együtt még Great Whinging rendőrőrsén volt, a nagyon távoli Nagy-Britanniában. Aztán - először nem is értette hogyan - mindketten idekerültek. Csak azt tudta, hogy Gilderoy kézen fogta... az egyik pillanatban még Angliában voltak, a következőben már a homokdűne-tenger közepén. Emlékezett, mennyire megdöbbent az őt körülvevő végtelen sivatag látványától.
- Hol a fenében vagyunk? - kérdezte társát. - Egyiptomban? Hogy az ördögbe kerültünk ide, Gilderoy?
- Természetesen varázslattal – engedte el a kezét a szőke férfi, és miközben leporolta ruhájáról a homokot, jóképű arcán önelégült vigyor terült el.
- Varázslat, ja, biztooos - sóhajtotta Harry. - Nem Egyiptomba szándékoztál hozni minket?
- Pont azt tettem, kölyök - mosolygott a férfi, kezével árnyékolva be szemét a sivatagi nap égető sugarai ellen. - Nos, azt hiszem egy kicsit elszámítottam az ugrásunkat.
- Egy kicsit? - kiáltotta a fiú. - Ember, a Szahara közepére hoztál minket! Nem Kairóba, vagy egyéb civilizált helyre... most lennél szíves még egy 'ugrást' tenni és egyenest a barátodhoz, Abyss Sunny Amonhoz szállítani minket?
- Abysmal sun-Amun - javította ki Gilderoy. - De el kell ismerned, hogy LÉTEZIK varázslat.
- Oké, oké, rendben, létezik - sóhajtotta a fiú. - Akkor most elvinnél a te... varázsló barátodhoz?
- Kihez? Hová? - Lockhart arca azt a szokásos idióta kifejezést vette fel, amely akkor szokott megjelenni rajta, mikor szelektív amnéziája újra rátör.
- Ó, ne már! Ne már megint! Ne most! - csapott Harry a homlokára - Gilderoy, Gilderoy, emlékezz! Varázsló vagy! Te hoztál ide minket! El kell vinned minket máshová... de azonnal!
Lockhart fejét rázva nézett körül. - Kutyafáját, micsoda sivár hely ez! Kibírhatatlan a forróság, nem gondolod? Ez nem tesz jót a frizurámnak. Jut eszembe, a nevem... - kezet nyújtott, - ...a mindenit, nem emlékszem!
Helyben vagyunk - sóhajtotta magában a fiú, és belevágott, hogy elmesélje Lockhartnak az elmúlt két hét eseményeit. Mint rendesen, a férfi egy szavát sem hitte el.
- Oké, ne higgy nekem, de kérlek, tűnjünk el ebből a sivatagból, jó?
- Lehetetlent kérsz tőlem! - rázta szőke fejét Lockhart.
- NEM lehetetlen, Gilderoy! Láttam, hogy meg tudod tenni! Képes vagy rá!
- Sajnálom, kölyök. Úgy tűnik, itt ragadtunk - leült és homokvárat kezdett építeni. – A csudába, nincs hozzá víz!
- Számunkra sincs víz - emlékeztette a fiú.
- Ó, ne aggódj, nem lesz rá szükségünk. Ha leszáll az éjszaka, fagyni fog. Nem lesz kedved inni, kölyök - magyarázta Gilderoy.
- Fagy? Remek! Pont erre vágytam - Harry belerúgott Lockhart félkész homokvárába, majd rezignáltan lerogyott a homokba Gilderoy mellé. Úgy tűnt, halálra vannak ítélve, ha a varázsló memóriája nem méltóztat visszatérni néhány órán belül. De erre nemigen volt remény.
Négy órával később, amint a láthatáron lebukó nap a sárga, narancssárga és vörös ezernyi árnyalatával színezte be az eget, a fiú hirtelen felnézett. - Nézd, Gilderoy! Egy karaván!
- Hol? - pislogott a szőke férfi, aki olyan kimerült volt a rettenetes hőségtől és a vízhiánytól, hogy a szemét sem volt ereje kinyitni.
- Ott! Vagy egy mérföldnyire! - Harry a távoli dűne gerincén mozgó apró alakokra mutatott. - Gyerünk, utol kell érnünk őket!
- Túl gyorsan haladnak a tevéikkel. Soha nem érjük utol őket - sóhajtotta Gilderoy. - Bárcsak jelezhetnénk nekik valahogy...
- Jelzés? - a fiú szeme elkerekedett. - Jelzés! – belenyúlt a talárja zsebébe, és megragadta a pálcáját. - Nem tudom, hogyan kell használni ezt a holmit, de ha Gilderoy varázsló, nekem is annak kell lennem! Meg kell próbálnom! - mondta magának és legyintett néhányat a 'bottal'. Az néhány piros és arany szikrát bocsátott ki. - Igennn! - kiáltotta izgatottan és minden idegszálával koncentrálva még nagyobb köröket kezdett leírni a pálcájával.
A pálca azonban semmi jelét nem adta, hogy olyan nagy szikrákat is ki tudna bocsátani, amilyeneket a karaván tagjai is megláthatnának. A nap közben teljesen eltűnt a horizont mögött. Most már nem volt rá esély, hogy az utazók a nap fényénél vegyék észre őket. A fiú biztos volt benne, hogy az ő gyenge kis szikrái nem keltik fel a karaván figyelmét.
- Add fel, fiú nem éri meg a fáradságot - sóhajtotta Gilderoy.
- Nem! - Harry tovább suhogtatta pálcáját. - Egy varázsige, kell lennie egy varázsigének, vagy valami! - agya motollaként pörgött, emlékezni akart. - Hm, fény? Öö, nem. Ragyogás. Nem. Lumineszcencia? - a pálca remegni kezdett. - Majdnem, mi? Lumi... lumi micsoda? Vagy Lumo? Lumos? - a pálca hegyén hirtelen ragyogó fehér láng tűnt fel. - Ez az! - kiáltott fel és égő hegyű pálcájával integetni kezdett az éjszakai sötétben. - Észre kell venniük! Muszáj!
Észrevették. Húsz perc múlva a fiú és szőke társa ivóvizet, és egy tartalék tevét kapott a karaván vezetőjétől.
- Én Ali Ababwa - mutatkozott be a szakállas férfi. – Én tanulni angol, beszélni nyelv. Ti kik lenni?
- Két szerencsétlen utazó, uram - válaszolta Harry. - A társam neve Gilderoy Lockhart, de az enyémet nem mondhatom meg, mert nem emlékszem rá.
- Nem emlékezni? - vonta össze a szemöldökét Ali. - Miért?
- Elvesztettem az emlékezetemet uram, körülbelül két héttel ezelőtt - felelte Harry.
- És te barát? - kérdezte az arab. - Ő emlékezni név?
- Ó, neki szelektív amnéziája van. De hadd meséljem el inkább később - mondta a fiú, miközben kétségbeesetten integetett pálcájával, hogy megpróbálja eloltani a fényt. Egyszerűen képtelen volt rá. Megpróbálta elfújni, de a láng kitartóan égett tovább.
- Mondd, hogy Nox - ásított Gilderoy.
- Mi? - pislogott Harry, aztán vállat vont. Próba, szerencse. - Nox.
A láng elaludt és Harry végtelenül hálás volt, hogy Gilderoy véletlenül emlékezett a megfelelő varázsigére.
* * * * *
Hála Ali Ababwának és karavánjának, Harry és Gilderoy három nap múlva elért a Murzuk oázishoz. Két napot töltöttek ott, hogy visszanyerjék erejüket a következő nagy utazáshoz Kairóba. Ott kellett megtalálniuk Abysmal sun-Amunt, a varázslót, aki állítólag az amnéziás esetek szakértője. Szerencsére Murzukban Lockhart visszanyerte néhány emlékét és sóvárogva várta, hogy újra láthassa régi barátját.
Harry egy pálmafa alatt ülve a szomjukat oltó tevéket figyelte és sivatagbeli mágikus tettén merengett. Nehezen tudta elfogadni, hogy valószínűleg egy varázslatot hajtott végre, de lassanként kezdte elhinni, hogy tényleg varázsló.
Hirtelen valami nehéz esett a fejére, kizökkentve őt a révedezéséből.
- Au! – kiáltott. Felnézve egy kis majmot vett észre a fa tetején. - Hé, fejezd ezt be, jó? - kiáltotta. - Nem szép dolog banánokkal bombázni az embereket!
A majom furcsa, kuncogásszerű hangot adott. - Te kinevetsz engem?
Harry felugrott ülő helyzetéből és elkapta az állatot a farkánál fogva.
- Megvagy te kis ördögfióka! - vigyorgott. A majom meglepettnek látszott, aztán vihogni kezdett és kis mancsával lefelé mutatott. Harry lenézett, és nyelt egyet.
Valahogyan felugrott a lombkoronába, öt méterre a földtől.
Izgatottan mormogó emberek gyűltek a pálmafa köré.
- Hogyan voltam képes erre? - kérdezte Harry a majmot, de az nem válaszolt, csak vállat vont.
- Le kell jutnom innen valahogy - mondta Harry. - És magyarázatot kell adnom azoknak az embereknek ott lent. Tudod, milyen bajba kevertél engem?
Pajkos vigyor ült ki a majom pofájára.
- Oké, elkezdek lemászni, maradj nyugton, és ne vágj hozzám banánokat, oké? - mondta Harry az állatnak, mintha az elég értelmes lenne, hogy megértse szavait.
Amint Harry földet ért, azonnal körülvették a kezükkel gesztikuláló, furcsa nyelven - valószínűleg arabul - hadaró emberek.
- Sajnálom, nem értem – rázta a fejét Harry.
- Ők mondani, te lenni mágus - segítette ki Ali Ababwa.
- Mágus? - nevetett a fiú. - Ugyan! - kényelmetlenül érezte magát - az előbb győzte meg magát, hogy varázsló, most pedig tagadnia kell.
- Az itteni emberek nagyon hisz mágia - magyarázta Ali. - Soha nem látni varázslat, de hinni benne... ó, nézd te barát felébred! - mutatott a szőke alakra, aki kisétált a helybéli 'hotelből', amely három koszos szobából és egy legyekkel teli étkezőből állt.
- Jó reggelt Gilderoy! - üdvözölte Harry.
- Hello! - Lockhart mosolyogva integetett. - Milyen gyönyörű napunk van! Bár a sivatagi levegő nem tesz jót az érzékeny bőrömnek... muszáj lesz hidratáló krémet vennem Kairóban. Ah, Mr. Abu mikor indulunk Kairóba?
- Holnap, Mr. Lockhart - válaszolta Ali. - Jól ismeri Kairó?
- Mit? Kairó? Ki akar Kairóba menni? - nézett körül Gilderoy zavartan.
Sem Harry, sem Ali nem lepődött meg - megszokták már Lockhart hirtelen visszaeséseit.
Amikor 'emlékező szakaszában' volt, Gilderoynak sikerült felidézni múltjának sok érdekes részletét: emlékezett rá, ahogy nagymamája becsavarta a haját négyéves korában; emlékezett tizenhárom kislány nevére, akik szerelmesek volta belé az óvodában; emlékezett, hogy baglyok százai bombázták minden Bálint napon; és emlékezett arra is, hogy tucatnyi könyvet írt olyan tettekről, amelyeket másoktól 'lopott'. Bár ez utóbbit azonban sosem vallotta be Harrynek.
Mégsem emlékezett roxforti tartózkodásának egyetlen napjára sem, és egyetlen tanítványát sem tudta felidézni. Még Harryt sem találta ismerősnek.
A fiú azt gondolta, ő már megőrült volna Gilderoy helyében – az állandó felejtés, majd az új dolgok felidézése őrületbe kergetheti az embert.
Harry legnagyobb örömére Gilderoy nem akart újabb 'ugrással' próbálkozni egyik emlékező szakaszában sem. Tudta, hogy a karavánnal biztosan elérik Kairót, és valahogy nem volt kedve legközelebb Namíbiában kikötni.
* * * * *
- ...ó, és amikor láttam magam a tükörben, mondtam neki: 'tükröm, tükröm mondd meg nékem én vagyok-e a legszebb fickó a vidéken? - amaz válaszolt: 'Szereteeem a szerény embereket... pláne, ha ilyen jóképűek, mint te...' aztán a tükör közepén feltűnt egy szem, rám kacsintott majd egy szöveg azt kérdezte: 'Vacsora ma este?' Érted, kölyök? Nagyi régi tükre belém esett! De ez össze sem hasonlítható a szirén-kalandommal. A szirének gyönyörű teremtések - bár nem olyan szépek, mint én. Ők egy szigeten élnek, és hangjukkal varázsolják el az embereket. A Földközi-tengeren hajóztam, amikor meghallottam a hangjukat... hm, kölyök?
* * * * *
Másnap a karaván elindult Kairóba. Gilderoy szünet nélkül panaszkodott a tevék okozta ringatózás miatt, amitől émelygett a gyomra. Az sem tetszett neki, hogy a majom folyton a fején ugrált, összeborzolva gondosan megfésült fürtjeit. Az állat, amely az idegeire ment, ugyanaz volt, amelyik Harryt dobálta banánnal. A fiú Lockhart határozott neheztelése ellenére összebarátkozott a majommal, és Abunak nevezte el. Abu nagyon élénk kis teremtés volt, tele pajkossággal - valahogyan emlékeztette Harryt valakire, csak azt nem, tudta kire. Egyszer, amikor Lockhart kiabált, hogy elege van ebből a 'randa, hóbortos, banán-zabáló szőrgolyóból, Harryt ismerős érzés járta át. Hóbortos? - gondolta. Fogalma sem volt miért, de kicsit furcsán érezte magát.
* * * * *
Egy héttel később megérkeztek Kairóba, ahol köszönetet és istenhozzádot mondtak Alinak.
- És most? - kérdezte Harry. - Hogyan találjuk meg a barátodat ebben az óriási városban? Kairónak nyolcmillió lakosa van! Tudod, melyik negyedben lakik?
- Negyed? Milyen negyed? - ráncolta homlokát Gilderoy. - A Malahalla al Manal ul Yallahban lakik.
- Malahalla... öö, csak hívd Alag útnak.
- Gyere, ne kérdezősködj, Majd meglátod - Lockhart önelégülten mosolygott. Harry eldöntötte, hogy követi. Remélte, hogy a férfi amnéziája nem tör rá ismét, még mielőtt elérnék céljukat, mert nem akart eltévedni a Föld egyik legnagyobb városában.
A város utcáin és piacain keresztül vezető útjukon réz nyakláncokat, cserépedényeket és furcsa illatú ételeket kínáló árusok százai 'rajzották körül’ őket.
Harry egyfolytában rázta a fejét: - Nem, kösz, nem vagyok éhes... nem, általában nem hordok fülbevalót... nem, ugyan, mire használhatnám?
Végül a sokaság ritkulni kezdett, és ő meglepetten látta, hogy elérték a folyópartot.
- Öö, Gilderoy, mit csinálunk itt? - kérdezte. - A barátod halász, vagy mi?
- Dehogy, a 'Védjük-Meg-a-Piramisokat-a-Túl-Kíváncsi-Mugliktól-Szövetség'-bendolgozik.
- Milyen szövetségben? – Harry elképedt. Lockhart már elmagyarázta neki, mit jelent a mugli szó, de soha nem hallott ilyen furcsa nevű szövetségről.
- Később elmondom - felelte Gilderoy. - Gyere, át kell jutnunk a Nílus túlsó oldalára.
- A... másik partra?
Harry a homlokát ráncolta. Vagy Lockhart bolondult meg, vagy ez a Mr. sun-Amun egy sírásó.
- Kellene a pálcád egy percre - jelentette ki Gilderoy.
- Miért? - nyelt nagyot Harry. Nem akart Guatemalába kerülni Lockhart kezének téves suhintása miatt. Tudta azonban, hogy másképp nem jutnak át a túlsó partra. Bíznia kellett Gilderoyban - legalább egy kicsit.
Mivel nem volt mugli pénzük, nem kérhettek meg egy halászt, hogy vigye át őket a Níluson.
Egyszerűen nem volt más lehetőség.
Bízz Gilderoyban, és imádkozz! - mondta magának Harry, és átnyújtotta varázspálcáját a szőke férfinak. Szemét szorosan lehunyva várta a durranást, és szinte hallott a pápua új guineai kiáltást, hogy a ’vacsora megérkezett’.
Semmi ilyesmi nem történt.
- Oké, itt vagyunk - hallotta Lockhart hangját, és óvatosan kinyitotta a szemét. Abu a majom hisztérikusan felvisított.
Egy óriási temető közepén voltak. A sok sír és az egész helyet belengő komorság azt az érzést keltette Harryben, hogy egyszer már volt valami ehhez hasonló helyen azelőtt. Egy pillanatig azt várta, hogy meglát egy üstöt a sírok között, de nem tudta volna megmagyarázni, miért. Társának nem akart beszélni róla. Lehet, hogy Gilderoy nekilátna elemezni a temető légkörének az arcbőrre gyakorolt jótékony hatását, és Harrynek nem volt kedve Lockhart-féle szépség recepteket hallgatni.
- Oké, ez az - a szőke férfi egy kriptára mutatott, amely ugyanolyan fekete kőből készült, mint a környező obeliszkek. Az ajtóhoz lépett és Harry pálcájával háromszor rákoppintott.
Harry nem is tudta, mit várt – talán egy kísértetet, aki megmondja, merre találják Mr. sun-Amunt, vagy egy zombit szablyával a kezében?
Egyik sem jelent meg. Alighogy Lockhart megkopogtatta az ajtót, az kinyílt, de nem egy sötét kriptába vezetett, hanem egy nagyon zajos, tarka utcára. Mintha a sírok homálya soha nem is létezett volna, gondolta Harry, a Malahall al Manah ul Yallah-ra, vagyis az Alag útra lépve. A mágikus kapu bezárult a hátuk mögött és eltűnt, elrejtve titkát Kairó temetőjének mugli látogatói elől.
- Na, már csak meg kell találnunk az Alag út 77.-es számot. Ott lakik Abysmal - fordult Gilderoy Harryhez és visszaadta a pálcáját.
Harry válaszra nyitotta száját, de egy szót sem tudott kinyögni - túlságosan megdöbbent a látványtól: az ezeregy-éjszaka városának tökéletes képe tárult a szeme elé. Az Alag út mindkét oldalán kereskedők kínálták áruikat: nem egyszerű réz nyakláncokat és fűszeres ételeket, mint a mugli Kairóban, hanem mindenféle méretű és színű repülő szőnyeget; turbánokat - melyek viselőjük fejmérete szerint automatikusan változtatták méretüket; amuletteket Ízisz, Thoth, Ozírisz, és az összes többi egyiptomi isten szimbólumával; Tutenkámen halotti maszkjának beszélő mását három változatban: az egyik minden fél órában bemondta a pontos időt, a másik egyfolytában ősi egyiptomi átkokat ismételgetett, a harmadik pedig ismerte a falafel összes receptjét (tökéletes ajándék a boszorkány-háziasszonyoknak.)
Harry kábult volt a szín-kavalkádtól, a hangoktól és illatoktól, amelyek elvegyültek a levegőben. Azt sem tudta, merre forduljon, mit nézzen - túl sok volt a látnivaló. Az egyik kereskedő szkarabeusz bogár-gyűjteményt ajánlgatott, a másik egy sivatagi rózsa csokrot akart eladni (állítólag gyógyítja a hasmenést), a harmadik szín-váltó fezt árult (Abu méretében is kapható volt), a negyedik, bűvös lámpásainak egyikét akarta rátukmálni Harryre (a nagyobb lámpa dzsinnel 100 galleonba, a kisebb - hamisított - teve szellemmel - ötven sarlóba került.)
- Lá... láttad ezt? - fordult Gilderoy Harryhez, a hangja remegett. Arckifejezéséből ítélve megint 'felejtő szakaszában' volt. - Mu... mumifikált macskák... hol az ördögben vagyunk?
Előző←…….→Következő
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
