|
10. fejezet
A következő napok voltak Harry számára a Privet Drive-on valaha eltöltött legkellemesebb napok. Vernon bácsi, Petunia néni és Dudley hajlandók voltak mindenben a kedvében járni, noha ő soha nem kért semmit. Még azt is elnézték neki, hogy az iskolai talárját viselje a házban. Harry tudta, hogy a Dursley család hirtelen kedvességének egyetlen oka van: félnek tőle.
Három vagy négy napig nagyon szórakoztatónak találta a helyzetet. Meg is írta barátainak, keresztapjának és jegyesének, hogy milyen jól bánnak vele a rokonai. Ron válaszában azt javasolta, használja ki 'új élete' minden percét arra, hogy visszafizessen Dudleynek mindent: dolgoztassa, amennyit csak lehet és csináltasson vele olyan komisz dolgokat, amilyeneket csak el lehet képzelni. Ron el is küldte legjobb ötleteinek listáját, melyhez ikerbátyjai is hozzátették a magukét:
ˇ először is tisztíttasd ki vele a vécét - lehetőleg puszta kézzel
ˇ aztán mondd neki, hogy bűzlik és küldd el kocsit mosni
ˇ nyírasd meg vele a sövényt Roxfort kastély alakúra
ˇ naponta ötször takaríttasd ki vele a szobádat
ˇ ne engedd, hogy nézze a tévét, de mindig mondd el neki milyen baromi jó volt a Pokémon utolsó része, hadd sárguljon az irigységtől
ˇ egyél finom süteményeket az orra előtt, de soha ne adj neki belőle
ˇ végül, amikor már le akarna feküdni, parancsold meg neki, hogy álljon őrt, nehogy megtámadjanak a dementorok, vagy az újságírók
Harry jót nevetett a levélen. Nagy volt a kísértés, hogy kipróbálja a listát az unokatestvérén, de végül is jó szíve legyőzte a kisördögöt, amely Dudley bosszantására ösztökélte.
Hermionétól is kapott baglyot. A lány azt írta, hogy ne hallgasson a Weasley fiúkra, mert azok egytől egyig hihetetlenül gyerekesek. Harry elmosolyodott. Jó öreg Hermione, mindig azt akarja, hogy mások is olyanok legyenek, mint ő: abszolút tökéletesek, és egyáltalán nem gyerekesek. De úgy tűnt, mindig elfelejt egy valamit. Éspedig azt, hogy a fiúk sokkal később érnek, mint a lányok.
Keresztapja is küldött egy baglyot Harrynek, melyben beszámolt Arthur Weasley-vel végzett munkájáról. Elmondta, hogy végre sikerült nyakon csípniük Lucius Malfoyt, akinek nagy tétel illegális fekete mágia kelléket találtak a házában. Sirius átadta Csikócsőr üdvözletét is.
Ginnytől is érkezett levél, melyben a lány biztosította végtelen szerelméről. Beszámolt továbbá az újságíró-ügy újabb fejleményeiről. Megírta, hogy Rita Vitrol rosszabb, mint valaha. Erőszakoskodik az emberekkel, és mindenkit interjúért nyaggat. (Bárcsak Hermione soha ne engedte volna szabadon! És tudod, Harry, biztos vagyok benne, hogy Draco volt az, aki először szólt neki a babánkról. Máshonnan nem tudhatta meg.)
- Na persze... Draco. Ki más? - tűnődött Harry, amikor lesétált ebédelni. Aznap Petunia néni a kedvenc ételét főzte és melaszos tortát készített neki.
A család éppen leült az asztalhoz - még mindig Harryvel az asztalfőn! – amikor megszólalt a bejárati csengő.
- Dudley, menj, nyiss ajtót! - utasította az anyja.
- Menjen Harry!
- Ne beszélj vissza, Dudley! - Vernon zordan nézett a fiára.
- Szívesen megyek - szakította félbe Harry, és felállt.
- Köszönöm, drágám. Milyen udvarias kis úriember! - gügyögte Petunia, miközben Harry elhagyta a konyhát, hogy kinyissa a bejárati ajtót.
- Millicent! - kiáltotta.
Igen, Millicent Bulstrode állt az Isten hozott feliratúlábtörlőn. - Harry! - kiáltotta, szorosan karjába zárva a szerencsétlen fiút. - Ó, annyira hiányoztál! Dumbledore mondta, hogy hamarosan visszajöhetsz, de én nem tudtam addig várni, én imádott hősöm! – Szorítása olyan erős volt, hogy Harry majdnem megfulladt.
- Köszi a... látogatást... Millicent – motyogta Harry, miközben azon küszködött, hogy lehámozza magáról a lány karjait. Nem volt könnyű feladat.
Amikor végre sikerült vagy fél méterre eltávolodnia Millicenttől, egy nagyon kíváncsi Dudley lépett az előszobába. Átpillantott Harry válla fölött, hogy megnézze, ki érkezett.
Egy lány volt az... egy lány aki... pont úgy nézett ki, mint ő. Lába földbe gyökerezett, eltátotta a száját, és képtelen volt egy szót is kinyögni. A látvány megigézte.
- Az unokatestvéred? - kérdezte Milicent.
- Aha - motyogta Harry. - Millicent ez Dudley, Dudley ez Millicent.
- Szia - mondta a lány széles mosollyal.
- Örülök... örülök, a ta… találkozásnak - dadogta Dudley.
- Nem is hívsz be, Harry? - kérdezte Millicent.
- Jaj, dehogynem - mondta Harry.
- Érezd magad otthon - tette hozzá az ifjú Dursley, végre újra megtalálva hangját.
- Köszönöm - mosolygott Millicent, rá sem pillantva Dudleyra. Mindkét fiú legnagyobb bánatára minden figyelmét kizárólag Harryre összpontosította.
- Szóval te Harry barátja vagy? - kérdezte udvariasan Petunia ebéd után, mely alatt Millicent nagyobb étvágyúnak bizonyult, mint Dudley.
- Nos, olyasmi - vigyorgott a lány félénken. - Az igazat megvallva, Mrs. Dursley, Harry és én nemigen érdekeltük egymást... egy héttel ezelőttig.
Miért nem teszed hozzá, te még mindig nem érdekelsz? Miért? - sóhajtott némán Harry.
- Értem - bólintott Petunia. - Ugyanabba az osztályba jársz, mint Harry?
- Nem, hiszen ő Griffendéles, én meg Mardekáros vagyok - mondta a lány tárgyilagosan, mintha Dursleyéknek nyilvánvaló lenne, hogy hívják a házakat a Roxfortban.
- Mi ő, és mi vagy te? - vágott közbe Dudley.
- A Roxfortban - tudod, az iskolában - négy ház van - magyarázta Harry. - Griffendél, Hugrabug, Hollóhát és Mardekár. Van egy Teszlek Süveg, amely ez első év elején beosztja a diákokat a különböző házakba.
- Pontosan - bólintott Millicent. - Bárcsak te is Mardekáros lennél, Harry! - sóhajtotta.
Fogalmad sincs róla milyen közel voltam hozzá, hogy az legyek. - gondolta keserűen a fiú.
- Mesélj még az iskoláról! – mondta Petunia érdeklődést színlelve. - Olyan kíváncsiak vagyunk, ugye, Vernon?
- Mi? - kérdezte a férje, mire Petunia nem éppen gyengéden rúgta bokán. - Ó, persze - válaszolta buzgón.
- Mit akartok tudni? - kérdezte Harry. Nem volt hozzászokva, hogy Dursleyék az iskoláról kérdezzék. Az mindig is tabu téma volt a Privet Drive 4-es szám alatt.
- Szeretne hallani Harry hőstetteiről, Mrs. Dursley? - ajánlotta Millicent.
Vernon bácsi arcára érdeklődő kifejezés ült ki. - Hőstettekről? Miféle hőstettekről? - nem tudta elképzelni, hogy az ő vézna unokaöccse bármi hősies dolgot vigyen végbe. A hősiesség fogalma neki tulajdonképpen egészen mást jelentett, mint az átlagembernek. Vernon számára az számított hősnek, aki képes volt együtt élni egy idióta unokaöccsel, akinek ráadásul varázsló-vér csörgedezik az ereiben
- Miféle hőstettekről? - nevetett Millicent, aki nevetve még csúnyább volt, mint rendesen. - Nos, nézzük csak… Elsőéves korában Harry szembekerült Tudjukki Nagyúrral és legyőzte. Aztán megmentette Ginny Weasleyt (nem palástolt undorral ejtette ki a lány nevét) a Kígyók Királyától. A legfiatalabb versenyzőként megnyerte a Trimágus Tusát, még egyszer szembenézett és párbajozott Tudjukkivel és megint túlélte. Tavaly ismét segített Sirius Blacknek legyőzni Őt-Akit-Nem-Nevezünk-Nevén... nos, mi van még? - tűnődött. - Ja, persze, ő volt az évszázad legfiatalabb kviddicsjátékosa és kétségtelenül a legtehetségesebb seprűlovas is... ezen kívül harcolt még a Magyar Mennydörgővel és túljárt az eszén, megmentette Ron Weasleyt és Fleur Delacour húgát a sellőktől, kockáztatva vezető helyét a tusán... és öö…. igen azt hiszem ez minden.
Vernon bácsi, Petunia néni és Dudley vagy négy percig szó nélkül nézett a lányra, miközben Harry azt kívánta, bárcsak dehoppanálhatna. De sajnos még nem tanulta meg, hogyan kell.
- Te... te tényleg véghezvitted ezeket a dolgokat, Harry? - unokatestvére nyerte vissza elsőnek a hangját.
- Aha... de sohasem voltam egyedül. A barátaim sokat segítettek.
- Ó, már megint szerénykedik - vigyorgott Millicent. - Amikor szemben állt a Sötét Nagyúrral negyedikben, egyedül volt... vagyis csak a halott Cedric Diggory volt vele. Igaz, Harry?
- Igaz - sóhajtotta a fiú. Az, hogy úgynevezett családja hősként ünnepelje, úgy hiányzott neki, mint egy púp a hátára. Ennél csak egy dolgot hiányolt kevésbé, mégpedig Millicent Bulstrode hízelgését.
- Igen, Mr. és Mrs. Dursley, az unokaöccsük egy igazi hős! - sóhajtotta Millicent, és lopva átkarolta szegény Harryt. - És olyan csodálatos!
Jaj, csak ne kezdje már megint! - fohászkodott Harry.
- TE vagy csodálatos, Millicent! - bökte ki Dudley.
Egy pillanatra minden szem rá szegeződött. Jól hallották? Duddi - az ő Duddijuk - csodálatosnak nevezett egy lányt? Lehetetlen.
Petunia heves fejrázás közepette meggyőzte magát, hogy félreértette fiának szavait. Dudley nem kedvelhet egy lányt, aki azok közül a népek közül való! Megborzongott a gondolatra. Egy hókusz-pókusz-űző bőven elég volt a házban... kettő már több a soknál.
- Nos, Mr. és Mrs. Dursley, most mennem kell - állt fel Millicent.
- Hála istennek! - sóhajtotta Harry.
- Mi? - fordult hozzá a lány.
- Azt mondtam, milyen kár! - javította ki magát Harry.
- Tudom, szeretnéd, ha maradhatnék, de csak beugrottam megnézni, hogy vagy. Ha tovább maradnék, észrevennék távollétemet az iskolában. Vissza kell mennem a Roxfortba.
Harry örömtől csillogó szemekkel bólintott.
- És mondd csak, hogyan mész vissza? - kérdezte.
- Ugyanúgy, ahogy jöttem - felelte a lány. - Mrs. Figg kandallóján keresztül. - erre a megjegyzésre Vernon és Petunia elképedt pillantást váltott. Mrs. Figg is egy azok közül?
- Honnan tudsz Mrs. Figgről? - ráncolta szemöldökét Harry.
- Ó, csak meghallottam Ginny és Neville beszélgetését. Ők említették a vén banyát.
- Ne nevezd így! - mondta Harry mogorván. - Több tiszteletet érdemel.
- Ja, ja, többet - mosolygott Millicent. - Ne légy rám mérges drágaságom, rendben?
- Nem volt meglepve Mrs. Figg, amikor látta, hogy kijössz a kandallójából?
- Csak egy kicsit. Azt mondta, számított rá, hogy néhányan meg akarnak majd látogatni téged.
- Értem. Gyere, kikísérlek - mondta Harry.
- És én elkísérlek Mrs. Figg házáig, oké? - ajánlotta fel Dudley.
- Dudley... – Vernon épp azon volt, hogy leszidja a fiát.
- Hadd menjen, Vernon bácsi - javasolta Harry. Minél előbb meg akart szabadulni Millicenttől.
Így Dudley és Millicent elindult Mrs. Figg háza felé, amely csak háromszáz méterre volt.
- Mondd, szereted a Pokémont, Millicent? - kérdezte a fiú, mivel fogalma sem volt miről beszélgessen a lánnyal.
- Mit? - vonta fel szemöldökét a lány. - Az valami mugli dolog?
- Á, ne is törődj vele - Dudley összeszorította az ajkát. - Elszúrtam!
- Na jól van, itt is vagyunk - mondta Millicent, amint elérték Mrs. Figg kertkapuját. - Szeretnél bejönni és megnézni, hogyan távozok? Feltételezem, még sosem láttál ilyet ezelőtt.
- De, tulajdonképpen már láttam - vont vállat Dudley, felidézve magában a Nyelvnyújtó Nyalánkság Napját. – De végül is miért ne?
Mielőtt beléptek a házba, odanyúlt és megfogta Millicent kezét. – Izé… Milli, mondanom kell neked valamit...
- Én…..én azt hiszem, kedvellek téged.
A lány ellökte a kezét. - Te bolond mugli! Azt hiszed, valaha is érdekelni tudnál? Ostoba! Egy egész csomó oka van, hogy miért nem tudnál soha, de soha érdekelni!
- És mik azok...? - motyogta Dudley elvörösödve.
- Először is csúnya és kövér vagy! Másodszor, közel sem érhetsz Harryhez, semmilyen tekintetben! Ő karcsú, jóképű, szexi, teli varázserővel, bátor, okos, potens...
- Potens? Ezt meg hogy érted? - Dudley olyan buta képet vágott, hogy erősen emlékeztetett egy szamárra. Nyilván nem is ismerte a ’potens’ kifejezést.
- Micsoda? - vigyorgott gúnyosan a lány. - Fogalmad sincs róla, miért kellett elhagynia az iskolát?
- Nem - rázta a fejét Dudley. - Miért?
- Mert felcsinálta Ginny Weasley-t és szörnyű botrányt kavart a Roxfortban, hát azért!
- Fel... felcsinálta? - a fiú arca most már inkább egy majoméhoz volt hasonlatos.
- Teherbe ejtette a lányt! - mondta Millicent. - Igazán ilyen ostoba vagy, vagy csak tetteted?
- Hogy? Ja, nem érdekes - próbált mosolyogni a vérig sértett fiú. - Menjünk be, jó?
Beléptek Mrs. Figg házába. Amikor megérkeztek, az öreg hölgy épp lábbeliket kötött a cicáinak. - Már megy is, Bulstrode kisasszony? - nézett fel.
- Muszáj – válaszolt a lány, belenyúlt a kandallópárkányon álló kis tálba és kivett egy maréknyit a csillogó porból.
Dudley nagy érdeklődéssel figyelte.
- Hát akkor viszlát, Dudley - a lány beleszórta a port a tűzbe és azt mondta: - Roxfort!
A következő másodpercben eltűnt.
Mrs. Figg Dudley buta arckifejezését tanulmányozta. - Trükkös módja az utazásnak, ugye?
- Hogy... hogy hívják azt a szikrázó dolgot? - kérdezte a fiú.
- Hopp-por - mondta az öregasszony. - Kandallókon keresztül lehet utazni vele. Ötszáz évvel ezelőtt megnyerte az első díjat a Legtrükkösebb Találmányok Versenyén.
- Értem – bólintott Dudley és épp azon volt, hogy elhagyja a házat, amikor Arabella hangja megállította:
- Nagyon szomorúnak látszol, fiam. Mi a baj?
- Hogy mi? - fordult meg Dudley. – Azt hiszem, szerelmes vagyok.
- Ó, az jó ok a szomorúságra - kuncogott Mrs. Figg. – A most távozott ifjú hölgy a szerencsés?
- Szerencsés? Nem, Harry a szerencsés, mert őt szereti, bár fogalmam sincs miért - vont vállat Dudley. - Millicent soha nem fog szeretni engem... azt mondta, kövér és csúnya vagyok.
Bagoly mondja verébnek - gondolta Arabella mosolyogva. – Nos, fiam, egy dolog biztos. Harry nem szereti viszont ezt a lányt. Ő mást szeret.
- Azt a Ginnyt, aki terhes a kis fattyával?
- Igen. Nagyon kedves lány. Remélem, boldogok lesznek együtt.
Dudley nem válaszolt. Ő sosem remélte, hogy Harry boldog lesz, és most még kevésbé kívánta neki a boldogságot, mint azelőtt bármikor.
Inkább Ő akart boldog lenni. És életében először nem a videókat, a mountain bike-ot és a kaját, kaját, kaját tekintette a boldogság forrásának. Nem.
Életében először úgy vélte, hogy csak a szerelem teheti őt boldoggá. Pontosabban Millicent Bulstrode szerelme.
* * * * *
Dudley nem indult rögtön haza. Kiment, elbújt egy fa mögött és várt. Tudta, hogy az öreg Mrs. Figg elmegy majd egy rövid sétára - mindennap sétált egyet, hogy kinyújtóztassa egy kicsit megfáradt tagjait.
Dudley immár tudta, hogy a vén szipirtyó tulajdonképpen boszorkány. Annak kell lennie. Nem mintha megkérdezte volna, de biztos volt benne, hogy a bolond, macska-imádó Arabella egy, azok közül. Máskülönben nem lenne hopp-porja, vagy igen?
Amikor látta, hogy az idős asszony a macskái nélkül, egyedül hagyja el a házat, Dudley az ajtóhoz osont. Legnagyobb meglepetésére nem volt bezárva.
No, no, no, te vén banya, nem kéne ennyire bíznod az emberek becsületességében - somolygott és belépett.
Egyenesen a kandallóhoz ment. Nem is vette észre, hogy Frédi és Béni a bokája körül kergetőzik.
Itt volt hát a nagy lehetőség, hogy kipróbálja, amit akar. Csak oda kell mennie abba az iskolába, megmondania Millicentnek, hogy nem olyan béna, mint hiszi, és a lány egyből hívogató karjaiba omlik majd. Megkérheti, hogy legyen a felesége (nem érdekli a szülei véleménye a mugli-boszorkány házasságról), és visszajön vele a Privet Drive-ra. Ilyen egyszerű volt - elméletben.
Kivett egy csipetnyi szikrázó port, beleszórta a lángokba (égve hagyni a tüzet, mielőtt elmegy az ember hazulról nagy meggondolatlanság) és azt mondta:
- Rox... te átkozott macska! - bele akart rúgni Bénibe, aki megkarmolta a lábát, de nem volt rá ideje, mert beszippantották a lángok.
Előző←…….→Következő
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
