|
1. fejezet - A Whitehaven-i tábor
2008.06.21. 17:54
A tábor első napjáról szól a fejezet, amikor is megismerkedünk egyik főhősünkkel, valamint a tábor légkörével. Ebéd után máris a strandra megy a sok kisfiú, ahol a vízben összefutnak az ifjú varázslók...
Verőfényes nyári nap volt. Az angliai erdőt madárcsicsergés hangjai töltötték meg, de bizonyos helyeken ebből semmit sem lehetett hallani, például a Whitehaven-i tábor közelében. Az északnyugati kis táborban sok-sok gyerek gyűlt össze, hogy együtt töltsék a következő egy hónapot. Ebben az évben az erdőnek az a bizonyos része gyerekzsibongással, kiabálással, nevetéssel, illetve időnként sírással telt meg.
A tábor úgy nézett ki, mint egy megszokott gyermektábor: az erdő közepén terült el, faházakban lakott mindenki, és nem messze a fáktól már a tengervíz nyaldosta a partokat. Így reggelenként felkelve nem csak a friss erdő illata lengte be a levegőt, hanem a tenger jellegzetes, sós szaga is, amely minden kicsiben kalandvágyat ébresztett, hogy óriási homokvárakat építsen, kagylókat gyűjtsön, meg persze a hullámok közt pancsikoljon.
Hayden mogorván pislogott a körülötte zsibongó gyerekekre. Az apja most küldte őt először ebbe a táborba, de tudta, hogy utoljára is. Fekete hajfüggönye mögé rejtőzve kereste meg a számára kijelölt faházat, ahol már vigyorogva várta őt három lakótársa. Egyidősek voltak vele, tehát mindannyian tíz körül jártak. Kedvesen nyújtották felé a kezüket, nem utasíthatta vissza őket.
- Perry vagyok – mutatkozott be a legmagasabb, aki barna hajú volt, és furcsa pulcsit viselt. – Amerikából, pontosabban New Jersey-ből jövök.
Hayden kicsit elcsodálkozott, hogy milyen messziről jött a táborba, de nem volt ideje elgondolkodni rajta, mert a következő, elég alacsony fiú már felé is fordult.
- Ian – biccentett, a vörös hajából, nevéből és kinézetéből következtetve pedig skót volt, de ez hamar ki is derült. – Innen a szomszédságból, Skóciából.
Bólintott. Rájött, hogy ez a tábor a világ összes gyerekének szólhatott akár, hiszen még Amerikából is jöttek. A harmadik fiúra elég volt egy pillantást vetnie: kínai volt. Vagy japán? Sosem tudta, hogy kinézetre mi a különbség közöttük, de nem is nagyon törődött vele. Fél füllel hallgatta a nevét, elég bonyolultnak hangzott. Végül a fiú azt mondta, hogy szólítsák csak simán Max-nek, mert az a „menő”-neve.
Most rajta volt a bemutatkozás sora.
- Hayden vagyok, Angliából, csak a déli részéből. Nem messze lakunk Londontól.
Lepakolta az ágyra a bőröndjét. Egy hónap bizony hosszú idő… Mit fog itt csinálni? Nagyon sok könyvet hozott magával, elvégre most fogja kezdeni az iskolát. Az itteni gyerekeknek fogalma sincs róla, hogy ő hova fog járni, de nem is szándékozta velük megosztani az információt, mert egyrészt semmi közük nem volt hozzá, másrészt a törvények szerint el sem mondhatja.
Nagyon szeretett olvasni, amit valószínűleg az apjától örökölt, aki tanár volt. Az édesanyját nem ismerte, mert sosem hallott róla egy szót sem, ha pedig szóba akarta hozni, akkor a válasz mély hallgatás volt. Egy idő után le is tett róla, hogy valaha is megtud valamit az anyjáról, nem erőltette tovább a témát.
Miután kipakolta az ágyra, éjjeliszekrényre, illetve mellette lévő polcra az ingóságait, megkordult a gyomra. Elővette a tábor által adott információs papírt, és átnézte. Minden nap pontosan délben volt ebéd, utána két óra pihenés, aztán ha az idő engedi, strandolás. Nem is hangzott olyan rosszul. Úgy gondolta, ha már itt van, egy picit érezheti jól is magát, akár gyerekként is viselkedhet. Néha túl komolyan gondolkozott, ezt is apjának köszönhette, de egyáltalán nem bánta.
Az apja egy sokak által gonosznak tartott varázsló volt, Perselus Piton. Úgy nevelte fiát, hogy az sose csalódhasson: realizmusra oktatta, semmilyen ábrándozás nem jöhetett szóba. Kicsit szigorúnak hatott, de tudta, hogy egyszer még meg fogja köszönni neki. Nem volt átlagos gyerek, ahogy az apja sem volt átlagos férfi. Nagyon okos volt, de úgy gondolta, hogy ha valaki ilyen sokat olvas, mint az apja, ez csak természetes. Azért olvasott ő is olyan sokat, hogy hasonlíthasson rá, mert tudta, hogy az ész hatalom. Persze nem volt hataloméhes, de nem akarta, hogy az emberek ide-oda lökdössék őt, mint valami tudatlan kis kölyköt.
- Jössz ebédelni?
A hang kizökkentette a gondolataiból, és lelkesen bólintott egyet. Feltápászkodott az ágyáról, és együtt indultak el az étkező felé. Odaérve rájöttek, hogy talán ők voltak az utolsók, akik jöttek. A helyiség tele volt, és nagyon hangos volt. Szinte belefájdult a feje a sok nevetésbe, illetve a keresztül-kasul szálló nevekbe, ahogy valaki a társait kereste. Valahogy odavergődtek a pulthoz, ahol már osztották is a mai ebédet: ragu volt.
Hayden elhúzta a száját, de nem szólt egy szót sem. Menet közben megfigyelte a többieket, és rájött, hogy tényleg az egész világról jöttek mindenféle emberek. Persze csak fiúk voltak, mert ez egy fiútábor volt. Hét évestől kezdve tizennégy éves korig minden korosztályt megtalált. Amikor a tálcával a kezükben leültek egy asztalhoz, egy határozott, szigorú vonású nő emelkedett szólásra a gyerekek feje fölött.
A fél társaság persze nem vette észre őt, és csak akkor kapták felé a fejüket, amikor egy éles sípszó hasított a levegőbe. A nő elégedetten elmosolyodott.
- Üdvözlök mindenkit az idei nyári táborban! Akik nem ismernének, Kate Lewis vagyok, a tábor vezetője. Tudom, hogy sokan vagytok, akik minden évben eljöttök ide, de az újak miatt el kell, hogy mondjam a szokásos tájékoztatót. Minden nap reggel nyolckor van legkésőbb az ébresztő, negyed kilenckor kezdődik a reggeli torna, ahol kötelező részt venni. Utána délig szabadfoglalkozás van, amit a tábor területén bárhogy eltölthettek, számos játszási lehetőség van: kosarazás, futás, szabadtéri játékok, focizás, meg amihez még találtok eszközt!
Aki akar, megtanulhat a táborban karatézni, illetve vívni! Az edzések minden nap tíztől tizenegyig, illetve tizenegytől tizenkettőig tartanak. Tizenkettőtől ebéd van, ami után két óra pihenés, illetve megint szabadfoglalkozás van. Kettőkor van gyülekező, és együtt lemegyünk a strandra, ha az időjárás megengedi. Felszólítanék mindenkit, aki nem tud úszni, hogy írja fel a nevét erre a papírra – Meglobogtatott feléjük egy üres lapot. – Aki akarja, részt vehet úszásoktatásban, de a vízbe csak azok mehetnek be a második tábláig, akik tudnak úszni! Aki nem tud, az az elsőig mehet csak be! Ha valaki ezt nem veszi figyelembe, súlyos büntetésben lesz része! – Dühösen megvillant a szeme, ami mindenkinek elegendő magyarázat volt arra, hogy komolyan kell-e venni a dolgot.
- Körülbelül hatkor érünk vissza a faházakhoz, uzsonnát lent fogtok kapni. Vacsora este hétkor lesz, takarodó pedig tízkor van, addig azt csinálhattok, amit akartok, de kizárólag a tábor területén. Remélem, érthető voltam. További információt a csoportvezetőktől kérdezhettek, a nevét azon a lapon találjátok meg, amit érkezésetekkor kaptatok. Három faházhoz tartozik egy felnőtt. Most pedig további jó étvágyat!
Egy pillanatig még csend volt, majd mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Náluk is megindult a beszélgetés az asztalnál, a többiek elkezdtek magukról mesélni.
- Anyáékkal egy hegyes-dombos vidéken élünk, van egy bátyám, de ő nem akart jönni a táborban, azt mondta, túl nagy már hozzá. Tavaly még volt, de akkor sem érezte jól magát már. Annyira végül is nem sajnálom, hogy nem jött, mert így nincs állandóan a nyomomban, hogy felügyeljen. Képzelhetitek, milyen érzés volt…
A többiek megértően bólintottak. Bizonyára mindegyikük szigorú ellenőrzés alatt volt, gondolta Hayden. Neki nem kellett felügyelet, az apja tudta, hogy tud vigyázni magára, csak hetente egy levelet kért tőle. Örült, hogy nem kellett több, mert nem nagyon ismerte a posta használatát, eddig mindig csak bagollyal leveleztek. Mivel egy hónapig tartott a tábor, eleve felcímezték a négy levelet, illetve vettek bélyeget a borítékra, hogy ne neki kelljen vele szenvednie.
Az apja kisebb korában mindig otthon volt vele, minden nap hazajárt az iskolából, az elmúlt két évben viszont már elég nagynak tartotta ahhoz, hogy elég legyen kétnaponta hazajárnia. Így Hayden lassan hozzászokott az önállósághoz, a legtöbb dolgát már magának intézte. Persze jobban örült annak, ha segít neki az apja, mert neki nagyon nagy tekintélye volt a varázsvilágban, sokan féltek tőle, így nem kellett arra számítaniuk, hogy a boltokban esetleg becsapják őket.
Ebéd után visszatért az ágyára, és a hajnali kelés miatt nemsokára el is szundított. Perry ébresztette fel kettőkor, hogy mennek a strandra. Gyorsan magára húzta a fürdős cuccát, bepakolt egy könyvet, az úszószemüvegét, törölközőt, krémet és némi pénzt a kis hátizsákjába, és már rohant is ki a tábor kapujához.
Szerencsére nem ő volt az utolsó, így nem tűnt fel senkinek, hogy elkésett. Miután mindenki odaért, elindultak. A sok izgatott kisgyerek csillogó szemmel mesélte, hogy mit fog csinálni a parton. Haydent is elkapta a közhangulat, és alig várta már, hogy beússzon a második táblához, illetve lubickoljon egy kicsit. Az erdőben túrázva körülbelül negyedóra alatt jutottak el a vízhez, ahol még intenzívebb volt a tenger illata.
A csoportvezetők nem is próbálták kordában tartani őket, amikor odaértek a kijelölt partszakaszhoz. Mindenki leterítette a törölközőjét, ledobta a ruháját, és már futott is a tenger felé. Hayden a kicsit komótosabbak közé tartozott, az arcát bekente az apja által előállított speciális krémmel, ami megóvta a bőrét, ugyanis az olyan fehér volt, mintha még sosem látott volna napot.
Az úszószemüvegét felvéve elkezdett a víz felé futni, ami nehezebb volt, mint gondolta mivel a partot homok borította. Nem csak a futás igényelt nagyobb erőkifejtést, hanem figyelnie is kellett, nehogy valami kagylóra lépjen. Végül csak odaért a vízhez, és örömmel vetette bele magát a fehér hullámokba.
Közvetlenül a partnál szinte meleg volt a víz, de ahogy haladt befelé, úgy hűvösödött. Megnézte, hogy hol van a két tábla, és örömmel vette észre, hogy azok jóval beljebb vannak még, körülbelül ötszáz méterre van a második tábla a vízparttól. Ha nagyon erősen meresztgette a szemét, azt is el tudta olvasni, hogy ott három méteres a víz. Nos, igen… Anglia felső partjainál sokkal gyorsabban mélyült a víz, mint délen.
Az apjával nyaranként Broadstairsbe jártak fürdeni, és az ottani part nagyon sekély volt. Amikor apály volt, akkor nem volt a part közelében egy csepp víz sem, egy kilométeren át lehetett volna sétálni, persze senki nem tette meg, kivéve néhány turistát. Ők is csak első alkalommal mentek be apálykor a vízig, akkor is teljesen sarasak lettek. Viszont gyűjtöttek néhány igen nagy kagylót, amit azóta is a polcon tart a szobájában.
Úgy döntött, hogy most is gyűjt kagylókat. Lebukott a víz alá, és lesüllyedt az aljára. Az úszószemüvegében látott mindent, a víz teljesen tiszta volt, és azon gondolkozott, hogy látott-e már valaha ilyen szép kék vizet. Fel- és leúszkált, egészen addig, amíg be nem ért a tábláig. Akkor elkezdett a tábla vonalában mászkálni, eddig eredménytelenül keresgélt.
Körülbelül egy óra múlva úgy döntött, hogy kicsit olvas a parton, és kifelé úszott, persze a víz alatt. Hirtelen egy másik gyerek képe tűnt fel előtte, és majdnem összeütköztek. A hirtelen irányváltoztatástól víz ment az orrába, és prüszkölve jött fel a víz tetejére. A kellemetlen érzés felkúszott a fejébe, ilyenkor nevetséges módon mindig elkezdte a fejét veregetni. Miután sikerült lenyugodnia, megfordult, mert előzőleg hallotta, ahogy a másik fiú bocsánatot kér tőle.
Amikor megfordult, elhűlt a vér az ereiben, ugyanis saját magával nézett farkasszemet. Vagy mégsem? Ugyanazt a döbbent arckifejezést látta maga előtt, ami valószínűleg rajta is megjelent. A vele szemben lévő fiú a pontos hasonmása volt.
→Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
